Büky Anna: Zarándoklat

ICA júliusban focizott, augusztusban az Olimpia vonzza. Augusztus 8-án a fél világ a tévéképernyőre tapadva figyeli a megújuló Kína gigantikus olimpiai nyitóeseményét és a sportrajongók élvezettel csemegéznek, míg ICA az Olimpia kapcsán a női ön- és testképekről beszél. Elsőként Büky Anna kap szót, aki ICA vendégeként korábban már bemutatkozott. Most az El Caminora indul – lélekben mi is vele tartunk.

Büky Anna: Zarándoklat

Érzem, hogy egyre idegesebb vagyok. Már csak tíz napom van hátra. Tegnap a sógorom azt mondta: „Fantasztikus közösségi élmény” – hogy ő ezt hallotta, két embertől is, akik már végigcsinálták. De miért kell nekem is végigcsinálnom ezt? Ezt a túrát? Ezt a tortúrát?! A spanyolországi El Caminot.



Roncesvalles-ból indulok jövő héten szombaton, és harminchárom nap múlva, nyolcszázötven kilométer legyaloglása után érkezem meg Santiago de Compostela-ba, de még onnan is egy kicsit tovább szeretnék menni: „A világ végének” nevezett helyre, Fisterré-be, ahonnan már csak karnyújtásnyira van a tenger.



Teljesen ellentétes érzések kavarognak bennem, mindig az a furcsa lelkiismeretfurdalás, amit embertársaimmal szemben érzek, amikor valami olyasmit csinálok, amit „azért nem mindenki csinál”, például a félmaratonok lefutásánál, amikor végig kell hallgatnom a rosszalló megjegyzéseket, hogy nem tesz jót a szervezetnek a megerőltetés, vagy a biciklizéseim miatt elmondott tirádák, hogy rossz a városban a levegő, és csak tönkreteszem magam. De engem mindig azok a dolgok izgattak, amik „tönkretesznek”! Csak éppen soha nem gondolok ilyenkor az alkoholra, kábítószerre, cigarettára, mert ezek a dolgok engem egyszerűen untatnak, az örökös utánajárás, aztán az elfogyasztásuk, ülve egy széken! Micsoda elpazarolt idő! Ez alatt lehetne éppen futkározni a hegyen, vagy gyúrni a konditeremben! És most?! Most pedig végig kell gyalogolnom egy zarándokutat!

Mindig kíváncsi voltam arra, hogy mire vagyok képes, mi az a határ, amit a szervezetem még elbír, és idővel azt veszem észre, (negyvenhárom éves vagyok), hogy semmi nem igaz abból, amivel az évek során fenyegetésképpen traktáltak az „erőltetett” sport káros hatásairól! Abszolút csúcsformában érzem magam így túl a negyvenen, nem beszélve arról, hogy a szülés utáni fáradságon kívül még beteg sem voltam! Persze, ez még változhat! Még én is lebetegedhetem! Még én is kidőlhetek! Még nálam is megbosszulhatja magát a reggeli futás, vagy a biciklizés a büdös városban!

Sokszor arra gondolok, amikor elhajtok kerékpárommal az álló autósorok mellett, hogy Magyarországon azért olyan nagy a kerékpározással szembeni ellenkezés, mert a negyven feletti elhízott lakosság nem is bír felülni egy biciklire. Ha pedig valamiről úgy érzem, úgysem tudom megcsinálni, akkor legegyszerűbb, ha alapból ki sem próbálom, csak utálom azokat, akik mégis megpróbálják...

Soha nem voltam versenyszerű sportoló, de mindig csodáltam a kiemelkedő teljesítményt nyújtókat, és legnagyobb tisztelettel nézem, ahogyan az olimpikonok készülnek egy-egy nagy versenyre. Micsoda kitartás! Micsoda akaraterő! Micsoda elszántság kell ehhez! Sokszor, sokszor eszembe jut Lance Armstrong története, aki a hererákjából felgyógyulva hétszer megnyerte a Tour de France-t! És amikor azt mondogatják, hogy doppingolt, nekem mindig csak az jut eszembe, hogy sokan doppingolnak, de ettől még nem nyerik meg hétszer a világ legnehezebb kerékpárversenyét! Vagy ott van például Madonna, hogy a nőknél maradjunk. Azon gúnyolódunk, hogy ráncos a keze (50 évesen)! És én mindig csak arra tudok gondolni, hogy micsoda teljesítmény van e mögött a nő mögött!! Madonna! A kezünk mindannyiunknak ráncos lesz, igen, de azért lehetnek még példaképeink, akkor is, ha tudjuk, hogy soha nem leszünk képesek ezt a teljesítményt elérni!



Örökké kavarognak bennem a gondolatok az egyes ember teljesítményével kapcsolatban. Soha nem érdekelt a csoport! Mindig csak az egyes! Például az az ember, aki elmegy a boltba, vesz tizenkét darab tojást, beteszi a jégszekrénybe, (az is lehet, kint hagyja éjszakára), hogy aztán másnap óvatosan betegye a táskájába, hogy kiérve az utcára a vele szemben járkáló embertársait megdobálja velük. Nagyon sokszor elgondolkozom ezen. Milyen lelkiállapot kell ehhez. Előre felkészülni arra, hogy a másiknak kárt okozzon, megszégyenítse, és aztán esetleg még röhögjön is rajta! Soha nem fogom elfelejteni, amikor egy október 23-i félmaraton végén a futókkal belekeveredtem az Andrássy úti tüntetők közé, alig tudtam beérni a Hősök terén a célponthoz(!). Félelmetes volt, és végig az járt a fejemben, hogy mennyivel jobb lett volna, ha a tüntetőknek is le kell futniuk a huszonegy és fél kilométert, vagy azt a háromszázhatvanat, amit a szupermaratonisták megtettek még mielőtt kénytelen-kelletlen a zavargások helyszínére érkeztek.



A sport csodálatos dolog! Én ezt eddig eléggé magányos tevékenységként éltem át, noha tudom, hogy sokan vagyunk, akik mindennap nekivágunk egy célnak, amiért elismerést csak saját magunktól kapunk. És ez így van rendjén. Nem mások szemében vagyunk elsők! De a lényeg az, hogy mi magunk tudjuk, hogy milyen teljesítményre vagyunk képesek, még akkor is, ha előtte alig merjük elhinni, hogy végig tudjuk csinálni! Félek is!

Számomra most ez a kihívás: nemcsak a hosszú gyalogtúra, hanem az ismeretlen közösségi élmény, a zarándoklat a világ minden tájáról érkezőkkel.
Gondoljatok rám!