Privát élmények tűvel és optikával

Két fotókiállítást és két kortárs képzőművészeti kiállítást ajánlunk figyelmükbe: az egyik kortárs képzőművészeti kiállítás a kézimunka-technikák újszerű használatára épül, az egyik fotókiállítás a nagy narratívák érvénytelensége után a privátélet megjelenítésének három női példáját mutatja fel; a másik képzőművészeti anyagban szintén szerepet kap a tű, míg a negyedik, Nagy Bernadette Idegpályák című anyagáról a helyszínen derül ki, tűélesek-e e pályák vagy sem.

Ahogy a varrócérna kerüli a gombot...
Iparművészeti Múzeum 2009. január 30. - 2009. március 22.

Az Iparművészeti Múzeumban január 30-a óta látható, s március 22-ig még megtekinthető az Ahogy a varrócérna kerüli a gombot című kiállítás, mely fiatal képzőművészek alkotásait mutatja be, alcíme szerint a kortárs képzőművészet kézimunka-technikákat és -eszközöket használó műveit hivatott bemutatni.

A kiállítás címe idézet az MR1 - Kossuth Rádió Vacka Rádió című folytatásos meseregénye egyik dalából, s ebben az összefüggésben a varrás, a hímzés, s eszközeik nem funkcionális használatára utal, hanem arra a hosszú, és számos részből álló történetnek tekinthető folyamatra, amelynek során a különböző öltés-technikák, s a varrással, kézimunkával való foglalkozás a kortárs magyar képzőművészeti színtéren az elmúlt évtizedekben újra és újra fontos szerephez jutottak.

Szabó Eszter Ágnes: Emlék

Mivel a `70-és évek kezdetétől izgalmassá válik ezen technikák használata, az azóta készült munkák nagy száma miatt kiállításunk nem térképezheti fel teljes egészében ezt a területet, hanem a jelen és a közelmúlt irányainak, jelentős műveinek a bemutatására törekedhet úgy, hogy egy-egy korábbi, emblematikus vagy kísérleti jellegű, s az utóbbi időszakban készült munkákban is megjelenő szemléletet képviselő művet von be a kiállított anyag körébe.

Kiindulópontja a varrás tevékenységét saját munkáiban több szinten átgondoló Somogyi Laura "Miszerint" című fénykép-archívuma, amely a hímzés történetét felelevenítő képzőművészeti munkák reprodukcióit és varrók fotóit mutatja be, felidézve - az egyetemes művészet néhány jelentős alkotásán túl - most is aktív magyar művészek tevékenységét és alakját (Lovas Ilona, Szabó Eszter Ágnes, Benczúr Emese), akik a kiállítás résztvevői is.

Ruttkai Bori: Szívszaggató

A legfiatalabb alkotóknál gyakran a gyerekkorból ismert mesék, rajzfilmek, TV-s személyiségek válnak így meghatározóvá, ám munkájuk nem nosztalgikus, hanem ironikus, s mégis bensőséges tárgyakat eredményez. De a játékosság működésüket tekintve nem kizárólagosan meghatározó: egy-egy múltbeli időszakot felidézve a figyelmet egyúttal történelmi folyamatokra is irányítják.
Az irónia a munkák egy másik csoportjánál a tudomány mint kizárólagos szemléletmód ellenében is érvényesül: reprezentációs és ábrázolás-módjait különböző kézimunka-technikákkal megismételve módszereit egyrészt banalizálják, másrészt egyfajta személyes, bensőséges lét részévé téve kisajátítják.
Az utóbbi szférát és a köztérben megjelenő problémákat egyaránt figyelembe veszi az a kiállítás programjához csatlakozó "Nomad Art Care" akció, amely során a művészek a varrást mint segítségnyújtást értelmezik. A kiállítás kiterjesztésének tekinthető ilyen akció a Hints Institute és a Cellux Csoport Haute Couture - Minimal Free Styling elnevezésű estje is.
Ám nemcsak szociális érzékenységről tanúskodó munkákban merül fel a varrás anyag- és eszközhasználata, hanem a primer képalkotást tekintve is: sokszor a máskor rajzolt, festett vonalat helyettesíti fonal vagy öltés, számos konceptuális munka esetében pedig a képként funkcionáló szövegek is a hímzés médiumának közvetítésével jelennek meg.

Hetényi Judit-Rácmolnár Sándor: Call me now

Az utóbbiakhoz hasonlóan a hímzés folyamatának időbeliségét érzékeltetik a filmes és videomunkákban megjelenő kézimunkák és folyamatuk is, s ezek többnyire a TV- és a computer-képernyő, illetve a vetítővászon pontjai és a hímzővászon pontjai közötti párhuzamon, vagy azok analógiáján alapulnak.
A gobelint, a keresztszemes hímzést, a suba- vagy a szőnyegkészítést, illetve folyamatukat több alkotó társította "technikai" képek sajátosságaival vagy tulajdonságaival, általuk - különös módon - az emlékezet működését és a jelent egyszerre idézve fel.

Borsos Róbert: Kisvakond (sorozat egy darabja)

Kiállító művészek: Benczúr Emese, Berhidi Mária, Borsos Róbert, Csáky Marianne, Gőbölyös Luca, Gulyás Gyula, Háy Ágnes, HINTS, Imre Mariann, Kapala Györgyi, Kárpáti Tibor, Lénárd Anna, Lovas Ilona, Magyarósi Éva, Suzanne Nagy, Szenteleki Dóra, Rácmolnár Sándor-Hetényi Judit, Rutkai Bori, Somogyi Laura, Szabó Eszter Ágnes, Szenes Zsuzsa, Szövényi Anikó, Tarr Hajnalka, Vincze Ottó

*****

Ami személyes és ami... 2.
Balla Vivien, Gunics Dóra és Szederkényi Bella kiállítása
Óbudai Társaskör Galériája (Budapest, III. Kiskorona u. 7.)
2009. február 17.–március 15.

"Balla Vivien, Gunics Dóra és Szederkényi Bella fotósorozatának együttes kiállítását fotóik elbeszélő képessége, személyes hangja és az motiválja, hogy azok különböző idődimenziót képviselvén az idő „teljességé“t adják ki." - Február 17-én nyílt meg az Óbudai Társaskör galériájában Balla Vivien, Gunics Dóra és Szederkényi Bella kiállítása. A kurátor Tatai Erzsébet megnyitójának szövegét tesszük közzé, s ajánljuk figyelmükbe a kiállítást.



Az utóbbi évtizedekben mind a társadalom- mind a bölcsészettudományokban több figyelmet fordítunk a személyességre, az egyéni történetekre, minthogy a nagy narratívák kudarcából megtanulhattuk: nem evidens, hogy mi az igazság; mintha az egyéni hangok igazabbak lennének – de legalábbis az életvalóság megtapasztalását közvetlenebb módon nyújtják.* Balla Vivien, Gunics Dóra és Szederkényi Bella fotósorozatának együttes kiállítását fotóik elbeszélő képessége, személyes hangja és az motiválja, hogy azok különböző idődimenziót képviselvén az idő „teljességé“t adják ki. Balla saját életének aktuális „életképeit“ fényképezte, sorozatába mint „határidő napló“ba az elkövetkezendő jövő idő-tervét írta–fotózta. Gunics családi fotóit (színes diákat) használta a múlt megidézéséhez – saját jelenének, identitásának képi megalkotásához. Szederkényi magát fényképezte:** járdán, közterek padozatán fekszik ugyanabban a pózban és öltözetben – az ő képeinek ideje az aktuális jelen.

Gunics Dóra fotója

A három művész programja, narratív fotóik személyessége és képi nyelve természetesen eltér egymástól. Balla Vivien fényképei egy fiatal pár életébe engednek betekintést. Életképei vagy inkább interieurjei egy lakást mutatnak: üres, kék terek, készülőben levő cselekvések, bevetetlen ágy, üzenet a társnak. Egyszer a fiút látjuk, másszor a lányt – együtt őket egy képen sose. A falakon megannyi sárga cédula sorakozik határidőkkel, teljesítendő feladatokkal. Ekképp az „elkapott“ pillanatnyi jelen a jövőre vonatkozik, míg maga a jelen hiányokkal van tele: a cselekvés hiányával, a másik hiányával és várakozással – mely egy remélt jövőbeli valaminek jelenbeli hiányát manifesztálja.

Balla Vivien fotója

Gunics Dóra úgy fényképezte családtagjait, hogy rájuk és környezetükre korábban készült családi diaképeket vetített. Privát-fotói otthon előkerült diák, felhasználásuk saját múltjának, gyökereinek kutatását, családi identitásának képi konstruálását célozzák – így tehát az más (talán több), mint ismeretlen, talált képek – esztétikai vagy tudományos célú – kisajátítása. Gunics fotói a múlt jelenvalóságának metaforái: bennük egymásba olvadnak a jelen pillanatképei a múlt jeleneteivel. A múlt legalább annyira beárnyékolja, mint amennyire megvilágítja a jelent, és a jelen sem képes maradéktalanul értelmezni a múltat – a tárgyilagos megismerés illúziója is szertefoszlik, csak sejtések maradnak.

Szederkényi Bella fotója

Szederkényi Bella egyesével pillanatképeknek látszó fotói Fekvő projektjének dokumentumai. A sorozat egy-egy képe többféle narratívát képes életre hívni. A banális narratívákat (elájulás, meghalás, puszta provokáció) azonban az ismétlések kiiktatják: a sorozat darabjain hasonló helyszíneken ugyanaz a nő rendíthetetlenül egyformán, „hullapózban“ jelenik meg. A hétköznapi jelen(idő) – persze épp a köznapisággal ütköztetve – időtlenségbe csúszik át, ezt húzza alá a világ színességétől eltávolító fekete-fehér fénykép alkalmazása. A fényképeken ismétlődő jelen idők az örökkévalóságot idézik.

Balla Vivien honlapja

*****

BAGLYAS ERIKA: Ember tervez
Szent István Király Múzeum (Székesfehérvár, Országzászló tér 3.)

2009. február 21-én, azaz tegnap délelőtt 11.30-kor nyílt meg Baglyas Erika kiállítása Székesfehérvárott: a megnyitót Beke László művészettörténész tartotta. A kiállítás 2009. április 13-ig, hétfő kivételével naponta 14–18 óráig tekinthető meg a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban.

Baglyas Erika 1973-ban született Pakson. 2001-ben végzett vizuális nevelőtanárként a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskola hallgatója, 2008-ban Kállai Ernő műkritikusi ösztöndíjat kapott. Munkáit meghatározza a köz- és a magánszféra összekötése, a személyesség hangsúlyozása. „A saját valóság az egyetlen valóság, mert a szubjektivitás az egyetlen igazság” – írta korábban egy kiállítást kísérő szövegében. Alkotásainak lényeges, fontos eleme a szöveg, az írás, melyet sokszor használ műveiben. Fogalmak közvetítésével idézi fel az élet legfontosabb, legszemélyesebb és legmagányosabb eseményeit. 2001 óta elsősorban fotó-, videó- és tárgyinstallációkat, valamint performanszokat hoz létre, amelyek kiállítóterekben, köztereken vagy alternatív helyszíneken valósultak meg. Munkáiban gyakran foglalkozik szociológiai, pszichológiai vagy filozófiai jelentésrétegekkel bíró témákkal.

Az Ember tervez című installáció három, az emberi léptéknél jóval nagyobb tárgyat (tű, nyakkendő, kártyalap) tartalmaz. A léptékváltás vonatkozhat az ember törékenységére, kiszolgáltatottságára, esendőségére, de egyben utalhat azokra az erőkre is, amelyek felülmúlnak bennünket, valamint azokra, amelyeket mi magunk hozunk létre. A tű olyan eszköz, amellyel összeöltünk, megjavítunk valamit. Az apró szerszám nélkülözhetetlensége miatt fontos szerepet tölt be a mindennapjainkban, de olykor fájdalmat is tud okozni, a kiállítótérben nagy méretéből fakadóan egy másik eszközzé, fegyverré vált. A nyakkendő a döntéshelyzetben lévő emberek öltözködésének szimbóluma, melyhez közvetve kötődik a hatalom, a pénz, a birtoklás, a mások élete felett való döntés. A kártyalap a sors, a forgandó szerencse szeszélyes játékának jelképeként magában hordozza a lét kiszámíthatatlanságát, szomorúságát, a szakrális és a profán erők rejtett harcát, és mindazt a gondolatiságot, amelyet a kiállítás címe is felvet: ember tervez.

a múzeum honlapja

Nagy Bernadette: Idegpályák

Nagy Bernadette fotókiállítása április 1-ig látható a Nyitott Műhelyben (XII. Ráth György u. 4.)

Versvasárnap - Csobánka Zsuzsa: Bog

"E versek, amellett, hogy már magukban is valami megejtő, olykor akár törékeny szépséget hordoznak, mégis a teljességet hívják párbajra a leírás eszközeivel, minden egyes verssornak valódi tétje van; Csobánka Zsuzsa a legfontosabb, a végső dolgokról ír csak: szerelemről, életről, halálról — arról próbál beszélni, amiről nem lehet, amiről tehát hallgatni kell." - Megjelent Csobánka Zsuzsa Bog című verseskötete a Szoba kiadó gondozásában. k. kabai lóránt fülszövege mellett a kötet négy versét is közöljük.

„Termékeny beszélgetéseket kívánok!” — ezzel zártam úgy három éve Csobánka Zsuzsa verseihez írt ajánlómat, rámutatva, hogy e szövegvilág elsősorban nem egyszeri, egyszerű olvasást kíván meg, hanem folytonos párbeszédet, kölcsönös és produktív viszonyt befogadójával. E versek, amellett, hogy már magukban is valami megejtő, olykor akár törékeny szépséget hordoznak, mégis a teljességet hívják párbajra a leírás eszközeivel, minden egyes verssornak valódi tétje van; Csobánka Zsuzsa a legfontosabb, a végső dolgokról ír csak: szerelemről, életről, halálról — arról próbál beszélni, amiről nem lehet, amiről tehát hallgatni kell. Magam sokat beszélgettem e versekkel, nemcsak a kötetszerkesztés ideje alatt, hiszen többnyire már megszületésükkor, szinte azon melegükben olvastam mindet (majd újra meg újra). Sőt azóta is rendszeresen beszélgetünk, hogy ebbe az elsőre talán különösnek tetsző szerkezetbe rendeződtek, mely számomra immár egyfajta „versregény” formáját ölti; egy háromdimenziós koordinátarendszerét, melynek origója maga (a) Bog.

k.kabai lóránt

*****

A végső dolgok

A bejáratból nem lesz kijárat,
semmi sem garantálja, hogy az ajtó,
amin egy perccel ezelőtt beléptél,

ott lesz még akkor is, ha vissza-
fordulsz érte. Valahányszor azt hiszed,
tudod a választ egy kérdésre, kiderül,

hogy a kérdésnek nincs értelme.
Minden odalett, még
mielőtt meglett volna.


Hosszú

A kerülőutat választom,
valaki hazáig követett.
Receptre felírt sétám,
szeretném látni az arcodat,
miközben istenül.
Simogass csak, olyan jó a kezed.
Nincsen más ezen a vonalon,
és újra kell tanulnom járni,
a kezed az ölemben, az ölem a fejemben,
keményítsd meg a szíved.

Valaki követ.
Gyakorlott gyilkosom a sarkoknál megáll,
rágyújt, aztán szemetel, csörög a kezéből
kihullott csokipapír.
Simogass még, olyan jó a kezed.
Kiülnek sörhasukkal a kertbe,
kinyitnak nyugágyat, borokat,
elvan a gyerek is, valahol játszik,
szőrös a hátuk és csupasz.

Siklik a séta, valahol vagy,
szemedben ingó reggelünk.
A parkon át visz a séta,
te belém nyúlsz, aztán aprózni kezded,
árnyaikkal riogatnak a padon ülők.

Egyre gyorsabb a lépték,
a lombos aljzaton motoszkál az ujjad,
kérlek, figyeld közben az arcomat —
aprócska rángások, mintha fájna,
görcsös fintorok, a comb feszes.
Inkább a lábfejem, tudom, helyesbítenél.

A park után a közös szakasz —
ahol a talált cica, ha akart volna, mehetett —
pedig én kerülőúton akartam hazamenni,
ami nem köt hozzád, ablakokon lesni be,
megtanulni idegen tájakat, elcsípni hangokat,
de nincsen fény és nincsen ablak,
csak kertekben rajzó emberek.

A kulcs a zárban, te rám hajolsz,
beesteledett, és kisimult az arcom.
Simogatlak.
Olyan jó.
Repedezik kemény szíved.


A jég

Beszélj a szíveddel.
Fordulj rá a jól ismert útra,
egyirányú, ne nézz hátra.
Beszélj, a szíveddel mérik a tengert,
végtelen horizont, nincsen sikátor,
se csengő, se kilincs, se kulcsa.
A szíveddel, beszélj, messzire látni,
apály és dagály csontos öled mossa,
öledben telihold, kiázik az ujja,
serceg kezedben a hús,
mikor hozzáérsz, keményedik.
Simogatni akartad, de ütés lett belőle.
Hetek teltek, a szíveddel kellene beszélj,
leheljen csókot a lilás foltra,
hűtse le a zúzódást a testen.
(Hogy a hús ilyen ellenálló, gondoltad volna?)
Legyen már zöldes, sárga, majd zúzmarafehér.
Csússzon el azon a hold,
akár teli, akár új, vagy fogyatkozzon —
repedjen tükre, mert meglesett.
Mélyül az árok, ráfordulsz, sikátoros utca,
ezekért tanultunk járni.
Ezekért a kései, keserű léptekért.


Zárt peron

Már-már giccses jelenettel zárunk.
Az út vége egy metróállomás,
mintha csak a könyvtárba mennél.
A metróban ülők, hogy tudd,
semmit sem vettek észre,
bár a pályaudvarig követett egy nő
a vágott virággal. Tehát nem sírtam.

Ha nem fordulna fel a gyomrom,
azt mondanám, álljon más a strázsán,
álljon őrt, és vigye szét jó híred a szél.
De nincs fölöttem égbolt.
A szememből is kiloptad, naiv,
hogy helyettesíthető bármi bármivel.

Miért, hogy mindent újra meg újra el
Kell ismételnem? Akaratlanul,
szándéktalanul, gyanútlanul, bárhogyan?
Miért, hogy újra meg újra ugyanazok az utak,
mellékutcák, téveszmék, zsák a foltját, jönnek elő?
S ha épp nem azok, honnan veszed, hogy épp nem azok?

Ebben a csendben, ebben a tompa, fásult,
voltaképpen béna és giccses csendben
milyen morajt vélsz felfedezni?
Mi mocorog, mi szólal meg, már ha megszólal?
Miféle kalapácsütésre szólalnak meg
a vészharangok?

Ki vagyok most, kérdezi épp csak kinyílt,
csipás szemmel az angyal, nem vár választ.
Húzd meg, súgná a szeme, van elég vészfék.
A lelkiismereted csak apád hangján szólal meg.
Egyszer jó lenne elmagyarázni a macskáknak,
miről is volt (van) itt szó. Ha már beláttad.

*****

Csobánka Zsuzsa: Bog
versek
Szoba Kiadó, Miskolc, 2009.
109 oldal, 1487 Ft
ISBN 978-963-87676-7-7
Szerkesztette és a könyvet tervezte: k.kabai lóránt
Tördelte: Tellinger András
Nyomdai munkálatok: Tipo-Top Nyomda

Nyílt levél Sólyom Lászlónak és kultur-demonstráció a Gödörben

A Roma Kutatási Hálózat 2009. február 19-én csütörtökön 22.30-kor indította útjára nyílt levelét, melyet mi is közzéteszünk annak reményében, hogy olvasóink közül lesznek, akik csatlakozni kívánnak.
A Budai család történetében újabb fejlemény, hogy a ház árának egyharmada összegyűlt - Bódis Kriszta ezzel kapcsolatos levelét is itt olvashatják.
"Homlokomon két aranypánt": vasárnap 18 órától kulturális demonstráció a Gödörben!

Bódis Kriszta beszámolója az új fejleményekről

Kedves Barátaim!
Van egy örömhírem, egyharmad öröm, ha számszerűsítem :) most beszéltem Marival, a számláján majdnem egy millióra duzzadt az összeg, ami a ház árának egyharmadát jelenti, lehetséges, hogy sikerül?
én reménykedem, talán még jobban is, mint kezdetben, sok kicsiből adakozunk, és nagy energiák mozdulnak, igenis működnek a dolgok együtt,
köszönöm,
köszönjük,
Kriszta

Budai Barnabás feleségének, Barna Máriának a számlaszáma: Raiffeisen Bank: 12046119--00307590--00100003. De lehet utalni az Irodalmi Centrifuga (Interkulturális és Irodalmi Centrifuga Alapítvány) számlaszámára is, melyet Bódis Kriszta juttat tovább Barnabáséknak: CIB 10700440--44513106--51100005

A Roma Kutatási Hálózat levele és nyílt levele

Kedves Barátunk, kedves Kollégánk!
A Roma Kutatási Hálózat néhány résztvevője az alábbi nyílt levelet szövegezte Sólyom Lászlónak, a Magyar Köztársaság Elnökének. Örülnénk, ha az alábbi levélben megfogalmazott kezdeményezésünkhöz csatlakozna. A levelet a Köztársasági Elnöknek, az MTI-nek, az országos napilapoknak és a mérvadó elektronikus hírportáloknak, továbbá televíziós társaságoknak kívánjuk eljuttatni.

Köszönettel:
Feischmidt Margit, Fleck Gábor, Kóczé Angéla, Kovács Éva, Messing Vera, Michael Stewart, Neményi Mária, Szalai Júlia, Szuhay Péter, Vidra Zsuzsanna, Virág Tünde és Zentai Viola

Tisztelt Köztársasági Elnök Úr!

Az elmúlt hetekben - különösen a miskolci és a veszprémi események után - elszabadult indulatok veszélyeztetik az amúgy is sok nehézséggel terhelt együttélést Magyarország nem roma és roma népessége között. Úgy látjuk, hogy a mérvadó politikai személyiségek és a média ezen indulatok csillapításában erőtlennek mutatkoznak. Ezért kérjük Önt, hogy - amiként hasonló esetben a francia, német, brit közméltóságok - tegye nyilvánvalóvá, hogy aki a romák ellen fordul, az egyszersmind a magyar nemzet ellen fordul.

Bibó István szavait idézve: „A magyar demokrácia válságban van. Válságban van, mert félelemben él.” Hogy ezt a félelmet roma és nem roma honfitársaink legyőzzék, kérjük Önt mint a nemzet egységét megjelenítő legfőbb állami méltóságot, hogy foglaljon állást azokról a társadalmi és gazdasági dezintegrációs folyamatokról, amelyek magyar állampolgárokat fosztottak meg a méltó emberi élet, közösségeiket pedig a normális együttélés lehetőségétől. Szociológiai kutatások igazolják, hogy ezen kirekesztődött csoportokban a romák felülreprezentáltak. Az oktatásból, szociális ellátásból, legális munkaerő-piacról kiszoruló, társadalmilag megbélyegzett romák nem egyszerűen a legális megélhetés lehetőségeitől, hanem társadalmi tagságuk, állampolgárságuk legitimációs alapjaitól is megfosztatnak. A politikai elit nem hagyhatja, hogy e legkiszolgáltatottabb, legvédtelenebb roma csoportok a társadalmi erőszak prédáivá váljanak.

E levél aláírói több évtizede a romák és más magyarországi kisebbségek problémáit vizsgáló kutatók, valamint a kisebbségek megbecsülése és társadalmi integrációja iránt elkötelezett civilek. Így azt is látjuk, hogy nemcsak romák találhatók az egyre mélyülő gazdasági és társadalmi válság áldozatai között, hanem nagyon sok nem roma él félelemben egzisztenciáját, biztonságát, gyermekei jövőjét illetően. Mindannyiunk felelőssége, hogy ezek a félelmek ne erősítsék tovább a bűnbakképzési mechanizmusokat, és ezzel ne váljanak még súlyosabb társadalmi konfliktusok kiváltójává. Közös feladatunk, hogy honfitársainkat egymásrautaltságunkra emlékeztessük. De ezért Ön teheti a legtöbbet, Elnök Úr.

Ezért nyomatékkal kérjük, hogy szólaljon meg az együttélés és a társadalmi szolidaritás szükségességéről. Erre nagyszerű alkalomnak kínálkozik közelgő nemzeti ünnepünk, március 15-e, mely megérdemli, hogy újra a haladó nemzeti eszmék melletti hitünket fejezze ki, s ne váljék szélsőséges csoportok játékszerévé.

Budapest, 2009. február 19.

A LEVÉL EDDIGI ALÁÍRÓI:
Ádám Zoltán, Bak Zsófia, Bakó Boglárka, Berényi Eszter, Berkovits Balázs, Berta Péter, Bíró András, Blénesi Éva, Bozóki András, Dalos György, Decsényi Judit, Derdák Tibor, Dósa Mariann, Dunai Andrea, Erős Ferenc, Farkas M. Csilla, Farkas Lilla, Ferge Zsuzsa, Gerlai Tibor, György Péter, H. Sas Judit, Halmai Gábor, Hammer Ferenc, Havas Gábor, Heindl Péter, Herman Zita, Horváth Anikó, Jerzy Celichowski, Kalányos Terézia, Karsay Dorottya, Káló Norbert, Kenedi János, Kertesi Gábor, Kovács Petra, Kőrössi P. József, Krizsán Andrea, Lengyel Gabriella, Lénárt András, Matern Éva, Miklósy Judit, Mohácsi Erzsébet, Molnár Adrienne, Molnár Gusztávné Miksó Edit, Molnár György, Orsós József, Osgyáni Gábor, Papp Attila, Pásztor Eszter, Polgár András, Pulay Gergő, Révész Sándor, Rövid Márton, Schmidt Andrea, Sipos Balázs, Szalai Andrea, Szelényi Iván, Szilágyi Ákos, Szombath Tibor, Váradi Monika Mária, Vörös István Károly, Zolnay János

Kérjük, hogy írja alá Ön is: Csatlakozni lehet a www.meltosag.net oldalon vagy az info@meltosag.net emailen.

*****

„Mirajtunk két aranypánt van" - február 22-én kulturális demonstráció a Gödörben

2009. február 22-én vasárnap este hattól tízig az Erzsébet téri Gödör Klubban tartanak kulturális demonstrációt, melyre minden érdeklődőt és támogatót szeretettel várnak.

„Két aranypánt van a homlokomon, az egyik a magyarság, a másik a cigányság.
Egyikről sem kívánok lemondani, hiszen mindkettő az enyém."
Choli Daróczi József

Megint bűnbakot keresnek. Megint megbélyegeznek és hisztériát keltenek, régi divatokból ismert, feledésbe merülőnek remélt alpári gyűlölködést élesztgetnek. Megint jogot formálnak a befogadásra és kitaszításra. Most éppen a cigányok vannak a félig-élők és habzó szájúak, a magyarkodók és köd-evők,… műsorán.
Elítéljük a diszkrimináció, kirekesztés, erőszak minden formáját! Nem akarunk félni! Elegünk van a már két hete tartó újabb cigányozásból, diszkriminatív gyűlölethullámból, amely az együttélést csak megnehezíti, hovatovább ellehetetleníti.
Azt kiabálják, hogy határolódjunk el! Ki határolódjon el és kitől? A roma melós, értelmiségi, munkanélküli vagy művész a bűnözőktől? Vagy a magyar [lásd mint elébb] a bűnözőktől? Vagy felosztjuk? A magyar a magyar bűnözőtől, a sváb a svábnak születettől, a roma a romák közé tartozótól és így tovább? Legyen külön közszolgálati rovat minden médiában, hogy az aktuális elhatárolódónak legyen hol elhatárolódni? Egyszerűbb megoldást javasolunk, Hazánk tisztességes polgárai határolódjanak el a bűnözőktől! Vagy ezt sem javasoljuk, mert el vagyunk határolódva alkalmi kiáltványok nélkül is.
Mi, cigány és nem-cigány művészek szeretettel meghívjuk cigány és nem-cigány barátainkat, ismerőseinket, honfitársainkat pártállásra való tekintett nélkül a Gödör Klubban tartandó kulturális demonstrációra, hogy együtt élvezzük a roma művészet alkotásait és együtt fejezzük ki azt a meggyőződésünket, hogy édes Hazánk szívébe fogad mindannyiunkat, hűséges polgárait, „államalkotó tényezőit".
Gyertek és együtt álljunk ki a diszkrimináció, az általánosítás és a kollektív bűnbakképzés ellen! Gyászoljuk az ártatlan áldozatokat!
Reménykedünk a súlyosan sérült sportolók mielőbbi felgyógyulásában és további megérdemelt sportsikereket kívánunk nekik.

Fellépők: Bangó Margit énekesnő, Molnár Ferencz "Caramel", Gáspár Laci, L.L. Junior, Nótár Mary, Stefano, Khamoro Cigány Tánc Együttes, Fekete Vonat, Karaván Família, Ternipe Együttes, Romano Drom Együttes, Etnorom Együttes, Amala Együttes, Puskás Péter énekes, Magyar Állami Népi Együttes, Csík zenekar, Szalóki Ágnes énekesnő.
További meghívott vendégek: Bíró András alternatív Nobel-díjas, Bródy János előadóművész, Hajós András előadóművész, Soma előadóművész, Kaltenbach Jenő volt országgyűlési kisebbségi biztos, Choli Daróczi József író, Kótai Mihály bokszoló.

Párkapcsolatterápia Bácskai Júliával

Bácskai Júlia pszichológus "szabadszóműves" párkapcsolat-szerelés címmel indít terápiát pároknak. A kiscsoportos találkozásokra március elsején és március nyolcadikán kerül sor. A kapcsolatelemzés, konfliktuskezelés, és mások magatartásmintáinak végigtekintése a pszichodráma és metakommunikációs gyakorlatok segítségével válik lehetővé. A program ajánlóját olvashatják.

"Ne dobd ki a párodat. Lehet, hogy van még annyi bennetek, hogy kis törődéssel jobban fusson a kapcsolat. Ne dobd ki a párodat, ha szereted. Ne dobd ki, ha ő szeret. Érdemes felfényezni közös élménnyel, érdemes feltölteni az akkumulátort, egymást jobban megértve, megismerve új lendületbe hozni az együttélésben megfáradt párkapcsolatot.

Várom bármilyen korú-, bármilyen nemű élettársak, együtt élők, házasok, együtt járók jelentkezését, akik elgondolkoztak a fenti bevezetőn. Új kiscsoport indul pároknak, PÁRKAPCSOLAT-SZERELÉS címmel. Március elsején és nyolcadikán.

- Cél: együtt élő- együtt járó pároknak, akik szeretnék jobban érteni-érezni egymást. Konfliktusok elemzése, feldolgozása, rácsodálkozás: mások ezt hogyan oldják meg? Szeretitek egymást, de veszekedtek? Lopakodó unalom? Féltékenység? Felrobbanó bombák a párkapcsolatban, pl. eltérő érdek, érdeklődés, szexuális igény, kulturális programok, pénzügyi viták, eltérő családi előzmények, gyereked- gyereke, közös jövő, stb.
- Módszerek: pszichodráma, metakommunikációs gyakorlatok, kommunikációs kérdések
- Csoportvezető: Bácskai Júlia pszichológus "szabadszóműves"
- Jelentkezés és információkérés: pszichoszinhaz@gmail.com

Bácskai Júlia legújabb könyve egy pszichoterápiás folyamat regénye, A másik arcod címmel.
A könyvről Gordon Agáta recenzióját ICA-n olvashatják.
Interjú Bácskai Júliával a Bookline oldalán.
Egy ajánló a könyvről a kultúrpart oldalon is olvasható.

Urbányi Eszter: Szóra bírható alárendeltek (2. rész)

Urbányi Eszter tanulmányának második részében Leslie Marmon Silko indián írónő és Audre Lorde fekete írónő egy-egy regényét elemezve mutatja be a társadalmi, nemi, faji, etnikai és szexuális „másság” új felfogásait a kortárs elméletek tükrében – ahogy tanulmánya alcímében írja. A tanulmány első részét ide kattintva olvashatják el.

Urbányi Eszter: Szóra bírható alárendeltek – a társadalmi, nemi, faji, etnikai és szexuális „másság” új felfogásai a kortárs elméletek tükrében

4. Leslie Marmon Silko: Szertartás

Míg a rassz „másságát” kimondottan az afrikai-amerikaisággal szokás azonosítani, az etnikum több társadalmi csoportot is jelölhet: indiánokat éppúgy, mint spanyol- vagy ázsiai-amerikaiakat. Amint Bollobás Enikő megjegyzi, a nem európai gyökerű etnikumok nem tekinthetnek vissza olyan stabil irodalmi hagyományra, mint a harlemi reneszánsz óta már jócskán megerősödő afrikai-amerikai irodalom. Esetükben csak a hatvanas évek polgárjogi mozgalmaitól kezdve érzékelhető az etnikai identitástudat szisztematikus felvállalása és artikulálása (Bollobás, 2005). Az etnikai irodalom térnyerését hűen dokumentálják a könyvpiacon ekkor megjelenő antológiák, úgy, mint a chicano szerzőket felvonultató El Espejo−The Mirror (1969), az ázsiai-amerikai műveket összegyűjtő Aiiieeeee! (1974) vagy az indián prózaírókat bemutató The Man To Send Rain Clouds (1974). Ez utóbbi kötet címadó novelláját az őshonos amerikai irodalom kiemelkedő nőírója, az indián reneszánsz első nemzedékének tagja, Leslie Marmon Silko írta. Silko az indián szóbeli hagyományt kanonikus irodalmi műfajokkal ötvözi műveiben, s így a rituális történeteket modern formában újramondva őrzi meg az indián közösség múltját.
Máig legismertebb műve a Szertartás, mely a félvér (félig laguna indián, félig mexikói) Tayo alakján keresztül mutatja be a kollektív laguna múlt fontosságát az egyéni szubjektumteremtés folyamatában. A II. világháborúból élő halottként hazatérő Tayo a háború borzalmait idéző rémálmoktól szenved, környezetét csak körvonalak, hangok és színek kaotikus egyvelegének látja, saját magát pedig áttetsző, testetlen, a világtól elidegenedett alakként érzékeli. Tayot a háború áldozataként látjuk, gyenge, tehetetlen, beteg emberként, aki nem képes alakítani sorsát, csupán elszenvedi azt. Családjában ráosztott szerepe szerint is ő az áldozat, ő az, aki – unokatestvérével ellentétben – nem függetlenítheti magát, mivel tőle várják, hogy tanulás és karrier helyett az otthoni feladatokat ellássa. S bár a háború végül közbeszól, helyét eredetileg a nők számára fenntartott magánszférában (domestic sphere), az otthon falai közt jelölik ki. Összességében elmondható, hogy a regény elején Tayo erősen feminizált karakterként jelenik meg, olyan vonások jellemzik, amelyek hagyományosan feminin kódok, úgy, mint a passzivitás, a depresszió és az áldozat-szerep.
Tayo par excellence Másikként reprezentálódik, „kevert vérűként” ugyanis mind a laguna pueblo közösségben, mind saját családjában kívülállóként tekintenek rá. Eszerint félvérnek lenni egyet jelent az örökös kirekesztettséggel, mássággal és közösség nélküliséggel. Az elfogadás hiánya ugyanakkor azt is jelzi, hogy az indiánok ugyanazokat a kirekesztő gesztusokat reprodukálják, amelyeket a fehérek részéről ők maguk is elszenvednek. Ez leginkább a Tayot felnevelő nagynéni attitűdjében érzékelhető, aki gyermekkorától kezdve úgy bánt vele akár egy idegennel:

„Ügyelt arra, hogy Rocky ne ossza meg ezeket a dolgokat Tayoval, hogy kellő távolságot tartson közte és maguk közt. De azt sem engedte, hogy Tayo kimenjen, vagy egyedül játsszon egy másik szobában. Azt akarta, hogy elég közel legyen ahhoz, hogy kirekesztettnek érezze magát, és tudatában legyen a távolságnak, ami elválasztja őket.” (Silko, 1977: 67) [2. jegyzet]

Mint a regény egyik kommentátora, Louis Owens rámutat, Tayo közösségbeli kitaszítottsága főként anyahiányával magyarázható, mivel egy olyan hagyományosan matrilineáris közösségben, mint amilyen a laguna pueblo a kollektív identitást biztosító törzsi hagyományok továbbadása az anyák feladata (Owens, 2002). Ez magyarázhatja, hogy az anya nélkül felnövő Tayo számára a kollektív laguna identitás nem adott, hanem csak küzdelmes próbatételek által ismerhető meg.
A közösségi identitás megismerése lesz Tayo gyógyulásának a feltétele: a depresszióból való felépülésé éppúgy, mint a lagunaként való önmeghatározásé. Morrison regényéhez hasonlóan, itt is az utazás topikus alakzatán keresztül reprezentálódik a szubjektumépítés folyamata. Az őt körbevevő természeti világot bejárva, Tayo az indián gondolkodásmódban központi szerepet játszó gyógyító szertartásokon megy keresztül, s eközben megérti, hogy saját egyéni élményei összefüggenek az indián közösség mitikus múltjával. Cselekvő alanyként teljesíti az ősi rítusokat: nem változatlan formában megismétli, hanem adaptálja őket saját élethelyzetéhez. Fokozatosan azonosul az indián gondolkodásmóddal, s ekképp megérti, a mítosz saját valóságának része, a mitikus történetek saját történetét rejtik, önmaga pedig csak a kollektív laguna identitás megértésével gyógyulhat meg. Arra is rájön, hogy a múlt és a jelen, a mítosz és a valóság, a kollektív és az egyéni nem választható el egymástól, mert a világ egy nagy egység, melyben „nincsenek határok, csak átmenetek, minden térben és időben” (Silko, 1977: 246). A gyógyító szertartás teljesítésével Tayo véget vet a rezervátumot sújtó aszálynak, s ezáltal nemcsak önmagát, de törzsét is megmenti. Így, végül a hajdan megtagadott félvér a közösség megmentőjévé, a feminizált áldozat férfias hőssé, a tárgyként megjelenített Másik pedig alannyá előlépő Eggyé válik.

5. Audre Lorde: Zami, másképp írom a nevem

A szubjektumteremtés legösszetettebb eseteiben a társadalmi nem, a rassz, az osztály és a szexuális orientáció marginalizált pozíciói keresztezik egymást. Erre szolgálhat példaként Audre Lorde önéletrajzi ihletésű regénye, a Zami, másképp írom a nevem, mely egy fekete nő meleg énjének megkonstruálását követi nyomon. A mű fiktív önéletrajz, Lorde terminusával élve, bio-mithográfia, melyben az elbeszélő-szereplő saját szubjektumát egy mitikus karibi sziget nőalakjain keresztül, mintegy velük azonosulva alkotja meg. Az életrajzi események átmenet nélkül vegyülnek a mitikus történetszállal, azt sugallva, hogy Audre énné válása csak a karibi kulturális hagyomány kontextusában valósulhat meg. A melegség felvállalását ábrázoló szokásos coming out-narratívákhoz képest Lorde írása annyiban más, hogy ─ mint egyik kritikusa, Maggie Humm kiemeli ─ itt a bőrszín és a társadalmi osztály miatt megélt diszkrimináció is a szexualitás „másságában” tükröződik (Humm, 1995).
A narrátor szubjektummá válása az előző két példához hasonló pályát fut be. Azonban, velük ellentétben, a marginalitás itt nemcsak téma, hanem – az egyes szám első személyű narrációból adódóan ─ beszédhelyzet is. Emiatt az elbeszélő szubjektumként való önmeghatározása még erőteljesebb, áthatóbb, már-már kiáltványszerű hatást kelt. A narrátor élettörténetét egészen gyermekkorától végigkísérhetjük, amikor még hangsúlyozottan tárgyi pozícióban látjuk, olyan vonásokkal felruházva, melyek a feminin társadalmi nem hagyományos „velejárói”. Az, hogy Audre beszédében és látásában is korlátozott egyénként reprezentálódik a mű elején, az elnyomottak rendszerint átvitt értelemben vett hangtalanságának és vakságának kitágított metaforájaként fogható fel. Audre markánsan tárgyiasított ábrázolása attól kezdve változik meg, hogy elhagyja a szülői házat, és független, saját lábán megálló, dolgozó nőként jelenik meg, aki kemény harcot vív a társadalmi egyenlőtlenségek ellen.
Énjének megkonstruálásában központi szerepet játszik kívülállósága, mely egyfajta létmóddá tágul a regényben. Gyermekkorától kezdve kitaszítottként látjuk, aki már családjában sem találja helyét, később pedig, mind az afro-amerikaiak, mind a greenwich village-i melegek között idegennek érzi magát. Többszörösen marginális helyzete lehetetlenné teszi, hogy bármelyik közösség teljes jogú tagja legyen. Elhagyatottsága végül arra készteti, hogy az anyjától ismert karibi mítoszok világába meneküljön, ahol rátalál arra a nőkből álló közösségre, amellyel azonosulni tud, és amelyben végül önmagára talál. A képzeletbeli Carriacou szigetének és az ott élő utópisztikus matriarchális közösségnek a folyamatos felidézése segít abban, hogy kitörjön a rákényszerített társadalmi szerepekből, és fokozatosan megalkossa szubjektumát: nőként, feketeként, melegként. Az alanyi pozíció végső elfoglalását érzékletesen jelzi névváltoztatása, amikor artikulálva vállalt identitását, a Zami nevet veszi fel, mely karibi nyelven nőkkel azonosuló nőket (women-identified-women) jelöl. A névadás performatív aktusával az immár Zamivá lett Audre megszerzi az önmeghatározás jogát, kinyilvánítja „másságát”, s így hosszú küzdelme végállomásaként ő is Eggyé válik.

Összegezve, elmondható, hogy az említett narratívákban a szubjektumépítés hasonló performatív folyamatok eredményeként valósul meg. Az egyén egyrészt ellenáll a társadalom által előírt, alárendelt, tárgyi pozíció elfoglalásának, másrészt cselekvő alanyként konstruálja meg önnön szubjektumát, melynek központi eleme a „másság” lesz. Ezáltal mindhárom mű dekonstruálja az Egy/Másik dichotómiájában leképeződő bináris kategóriák (fehér/nem fehér, férfi/nő, heteroszexuális/homoszexuális) hierarchiáját miközben egyúttal megkérdőjelezi a hozzájuk kapcsolódó normalitás/„másság” fogalompárjának létjogosultságát.


Hivatkozások

Benhabib, S. (1995). Feminism and Postmodernism: An Uneasy Alliance. In Benhabib, S., Butler, J., Cornell, D. & Fraser, N. (szerk.), Feminist Contentions. A Philosophical Exchange (17─34). London and New York: Routledge.
Bloom, H. (1994). The Western Canon: The Books and School of the Ages. New York: Riverhead Books.
Bollobás Enikő (2005). Az amerikai irodalom története. Budapest: Osiris Kiadó.
Bollobás Enikő (2007). Performansz és performativitás ─ A női, a meleg és a nem fehér szubjektumok nagy előadásai az irodalomban. In Séllei Nóra (szerk.), A nő mint szubjektum, a női szubjektum (17─57). Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó.
Butler, J. (2006). Problémás nem−Feminizmus és az identitás felforgatása. Ford. Berán Eszter & Vándor Judit. Budapest: Balassi Kiadó.
Chin, F., Inada, L.F. & Wong, S. (szerk.), (1974). Aiiieeeee!: an Anthology of Asian-American Writers. Washington: Howard University Press.
David, R. (2000). Toni Morrison Explained. New York: Random House.
De Beauvoir, S. (1971). A második nem. Ford. Görög Lívia & Somló Vera. Budapest: Gondolat Kiadó.
Foucault, M. (1981). The History of Sexuality, vol.1., An Introduction. Harmondsworth: Penguin.
Gates, H. L. (1986). Writing ‘Race’ and the Difference It Makes. In Gates, H. L. (szerk.) “Race,” Writing, and Difference (1─20). Chicago: University of Chicago Press.
Hegel, G. W. H. (1979). Előadások a világtörténet filozófiájáról. Ford. Szemere Samu. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Irigaray, L. (1985). Speculum of the Other Woman. Ford. Gill, G. C. Ithaca: Cornell University Press.
Owens, L. (2002). ‘The Very Essence of Our Lives’: Leslie Silko’s Webs of Identity. In Chavkin, A. (szerk.) Leslie Marmon Silko’s Ceremony. A Casebook (91─117). New York: Oxford University Press.
Peach, L. (1995). Toni Morrison. London: Macmillan Press.
Riley, D. (1988). Am I That Name? Feminism and the Category of ‘Women’ in History. Minneapolis: University of Minnesota Press.
Romano-V., O. I. (1969). El Espejo-The Mirror: Selected Mexican American Literature. Berkeley: Quinto Sol.
Rosen, K. (szerk.), (1974). The Man To Send Rain Clouds. Contemporary Stories by American Indians. New York: Viking.

Források

Lorde, A. (1982). Zami: A New Spelling of My Name. Berkeley: The Crossing Press.
Morrison, T. (1986). Salamon-ének. Ford. Molnár Katalin. Budapest: Magvető Kiadó.
Silko, L. M. (1977). Ceremony. New York: Viking.

Jegyzetek

1. Az idézetet a szerző saját fordításában közli
2. Az idézetet a szerző saját fordításában közli

Szécsi Magda: Hétköznapi utálataim (2. rész)

„29 – Utálom, hogy tapasztalatok nélkül képtelenség felismerni, hogy milyen valóságos azonosságok és ambíciók rejtőznek a szerelmi, baráti, és politikai jelmezek mögött! Aki azt állítja, hogy ő felismeri tapasztalatok nélkül, az vagy elmúlt 86 éves, vagy hazudik, vagy „jelmeztervező”…” – Szécsi Magda folytatja hétköznapi utálatainak jegyzését – huszonöttől ötvenig.

26 – Utálom, amikor egy ember veszteség miatti keserűsége megédesíti egy másik ember életét...

*

27 – Utálom, ha valaki a drog áldozata lesz és nem a szabadságé vagy a szerelemé! Vagy épp ezek hiánya miatt menekülnek sokan a bódulatba? Nem tudom. Én sosem drogoztam, ha csak a szerelem nem számít annak…

*

28 – Utálom az olyan rendszereket, amik épp akkor törik el az emberek karját, amikor a boldogság már csak egy karnyújtásnyira van tőlük!

*

29 – Utálom, hogy tapasztalatok nélkül képtelenség felismerni, hogy milyen valóságos azonosságok és ambíciók rejtőznek a szerelmi, baráti, és politikai jelmezek mögött! Aki azt állítja, hogy ő felismeri tapasztalatok nélkül, az vagy elmúlt 86 éves, vagy hazudik, vagy „jelmeztervező”…

*

30 – Utálom a gőgös, hamis pátoszos cigány és magyar nőket, akik a múltról szavalnak, de a jövőben élnek, a mában pedig mindent a házastársuk kapar ki számukra! Kuss legyen!!! (A hitelesség nem pofázással kezdődik, de gyakran csenddel végződik…)

*

31 – Utálom, ha a hallgatásomat úgy értékeli sok hülye, hogy hülye vagyok!!!, miközben ízenként elemzem ki őket, és az eredmény cseppet sem dicséretes se lelki, se szellemi téren!

*

32 – Utálom a magyarországi roma nyomor és kitaszítottság változatlanságát, amit a nagypolitika a lehető legváltozatosabban próbál megmagyarázni! (A kis roma politikusok meg bólogatnak hozzá!)

*

33 – Utálom azokat, akik képtelenek szépen magyarok lenni. A Magyar Gárda tagjai erre képtelenek! Megpróbálhatnának újra emberek lenni, befogadók és tényszerűek, ezeken keresztül pedig egyéniek!

*

34 – Utálom, ha egy újságíró úgy ír a fajtámról, hogy közben belefagy a szar a rémülettől, és hősnek érzi magát attól, amiért a lottyadt seggével be mert menni egy putriba, ahová több százezer roma kénytelen bemenni naponta, évtizedek, évszázadok óta, de őket ezért mégsem érzi hősnek, csak önmagát. És ezért a „hősiességért” még fizetést is kap… Ohh! Ahh! De szörnyű…

*

35 – Utálom, ha utálják és nem értik meg azokat a politikusokat és művészeket, akiket én nagyra tartok. Nincsenek sokan ez tény! Annál többen vannak azok, akiktől felfordul a gyomrom!, akik a médiában, mint a kultúra főpapjai naponta fényezik saját hülyeségeiket, egyetlen tényezővel helyettesítve be a sokat, épségben semmit sem hagyva. Ilyenkor gondolom azt, hogy fasz a szájukba!!!, ne merészeljenek magyarul (Kodály, Pilinszky, Weöres, Ady, Kosztolányi, József Attila, Kovács Jánosné szövőnő, Nagy Pista mérnök, Jónás Böske takarítónő nyelvén) agymosást végezni egy olyan megnyomorított népen, akit lassan már önnön személyisége is zavar, mert folyton földbe döngölik lelkiségét! A lélek mozdulatlansága és a szellemi erőszak hosszú folyamata nyálfolyós hülyévé tehet egy népet, akivel ezután bármi megtörténhet, még el is tűnhet a föld színéről nyomtalanul!

*

36 – Utálom, hogy egyetlen cigánygyűlölő párt sem írta a zászlajára emlékeztetőül, hogy: A vád gyakran szüli a vétket!!!

*

37 – Utálom, hogy a férfiak nem ismerik fel a női megállapodottságot, aminek egyik legfőbb ismérve a humor megjelenése a puncin belül, amitől az asszonyok, ha nem is röhögve, de bölcs elnézéssel fogadják magukba a férfiak baklövéseit… (aztán persze jön a magányos maszturbálás, hogy el ne veszítsék humorérzéküket!)

*

38 – Utálom a reggeleket, főleg ha Horváth Pista nótájára ébredek, aki primitív szöveget ordít világgá, és egy erőszakos, szintén primitív hang, épp hogy csak ki nem fröccsen az élvezettől a pokolba!, pedig az ő bőre rohadhatna le csontig a szégyentől!!! Fura dolog a nóta. Mindenkire máshogy hat. Bennem kérdések születnek, olyanok, hogy a bugajakabok miért akarják mindenáron lejáratni a cigányságot, csak nem a Magyar Gárda kedvében akarnak járni? Meg, hogy ki volt besúgó? Ki vitte a híreket lihegve a zámolyi ügy kapcsán (is), az akkor még újságíróként ténykedő fasiszta elmebetegnek? Ki zsidózik, ki buzizik folyamatosan? Kinek a nője kurva? Kinek a felesége baszott stikiben, pedig már gyerekei voltak? Kinek kell kihypózni a bőrét, és miért is?!! Ki az, aki rémhíreket terjeszt, és pletykál, hazudik, mint egy rossz fürdős kurva? Ki az, akire 15-20 év múlva már a kutya sem fog emlékezni, mert a gagyiélet, a gagyimű múlandó?! Ki az, aki gilisztaként vonaglik a hatalomért, és mióta lovagias tett az asszonyverés? Hát, szóljon csak a Horváth Pista nóta az ocsmány szövegével: Most már ezek a kérdések örökre ott lesznek a hangszerelés mögött…

*

39 – Utálom, hogy még a cigányok mellett kiálló politikusok közül sem hisznek sokan abban, hogy egy cigány is képes intellektuális feladatok megoldására! Ha hinnének benne, akkor nem a Kádár rendszerben beidomított „kubikusokkal” tárgyalnának, akik már attól is elájulnak, hogy egy proliból lett nagytőkés akkorát tud hazudni, mint fingani, éppúgy, mint ők…

*

40 – Utálom, hogy a lelki terror lenyelni való tételként szerepel a magyar jogban, mint egy szem andaxin…

*

41 – Utálom, ha igaz, hogy egy cigány házaspár sima érettségivel vizsgáztatott a főiskolán szociális munkásokat 7-8 évvel ezelőtt. A színvonalon (ha igaz, ha nem) már úgysem lehet segíteni! (Írjanak már páran közülük, hogy zajlott a vizsgáztatás?!)

*

42 – Utálom, hogy a Magyar Gárda lassan olyan intézménnyé válik, amiről azt álmodja néhány párt, hogy megfelel a társadalmi fejlődés aktuális állapotának. Én meg mást álmodok…

*

43 – Utálom az illúziókat! Ma legnagyobb illúzió az, hogy kívül lehet maradni a politikai harcok körén!

*

44 – Utálom, hogy a legtöbb ember számára az élet egy tragédia. Utálom, hogy nem tanítja meg nekik senki, hogy a tragédia nem maga az élet. A tragédia a nem cselekvésben van!

*

45 – Utálom, hogy egyre több a tehetségtelen műanyag „muzsikus!” Olyanok, mint a Sárosi Bálint tanulmányában olvasott juhász. Idézem: „… öreg alföldi juhász ismerősömet mentem meglátogatni, hogy 1-2 évvel előbb meghallgatott furulya játékát magnóra vegyem. Akkor is a mezőn volt. „Hangszer is van nála?” – kérdeztem otthon lévő feleségétől. – „Az ám…” – felelte a néni büszkén, s én rohantam ki a mezőre. Kiderült, hogy a „hangszer” nem egyéb, mint egy táskarádió. „A fiamtól kaptam: a furulyát az unokámnak adtam, hadd játsszék vele. Ez jobb, ezen csak meg kell nyomni egy gombot, s már szól…”

*

46 – Utálom a TV2 „Napló” című műsorát, mert azt hiszik, ők határozhatják meg a cigány emberek szociális szükségleteinek határát!!! (És Széles Gábor seggén a pattanások számát? Hogy jön most ide Széles Gábor? Én is ezt kérdezem a Naplót nézve…) Szégyelljék magukat!!!

*

47 – Utálom, ha egy politikus összekeveri a teljesítményt a hitelességgel! (Mert az ágyban jól teljesít (pl. évente kétszer…), attól még hiteltelen lehet a politikában, és fordítva…)

*

48 - Utálom a feledékeny embereket! (Kivéve, ha a feledékenység öregségből, betegségből fakad.), például azokat a feledékeny jobb vagy bal oldali politikusokat, akik messzire elkerülték a meleg büszkeség napi felvonulást. Hogy lehet az, hogy egyesek elfelejtették a kollégiumi éjszakákat…?! Mert ők nem akarnak emlékezni, azért azok az éjszakák még megtörténtek, és nincs benne semmi, de semmi szégyellnivaló!!!

*

49 – Utálom, ha a (ki tudja miből) meggazdagodottak megtagadják a szegények belső vívódásainak és mély megrendüléseinek hitelességét és azt a szándékot, hogy problémáikra valóban keresik a megoldásokat…

*

50 – Utálom, hogy nem találkoztam még olyan rasszistával, aki felismerte volna önmaga szellemi mocskát! (És a megdöbbentő felismeréstől lebénult volna szellemileg…)
(folyt. köv.: Hétköznapi örömeim)

Beszámoló Budai Barnáék helyzetéről

Bódis Kriszta újabb levélben számol be arról, mi történt eddig Budai Barnával és családjával, hogyan kezeli az ügyet a hivatal, mennyit segítettek eddig a felajánlások, s miben lát szükséget a család. A levél végén linkgyűjtemény a témában.

Kedves Barátaim!

Tegnap voltam Barnáéknál, vittem mosógépet, iskolai holmit, élelmet, ruhát, hűtőt, mélyhűtőt (utóbbi kettőt az új házba visszük, mert ha ide állítják be, tele megy bogárral és használhatatlan lesz később, így a mikrót és kávéfőzőt, egyéb eszközöket is Barna garázsában tároljuk egyelőre).

Köszönjük mindenkinek az adományokat, a szállítást és a szervezésben való együttműködést! Az ország mozdult meg, sőt Brüsszelből és a Kőröshegyről egyaránt kapok leveleket, felajánlásokat, ezt igyekszem koordinálni.

Hivatalos vonalon csupa olyan dolog van, amibe nehéz volna belekötni, mégis úgy tűnik, hogy a szakfelelősök a helyi törvények mögé bújva tartanak távolságot.

Budai Barnabás a Hétes telepre van bejelentve, és azért nem is jelentkezett ki onnan, mert a szülei laknak ott, akik átadták a maguk lakrészét az egyik fiuknak, ahol most született meg a negyedik gyerek (az asszonyka ráadásul komplikációkkal visszakerült a kórházba). Barna Mária (Budai felesége) nevén volt a leégett ház, amit a Mari szocpoljára vettek (előtte ők elváltak). Persze mindenki tudja, hogy együtt nevelik a gyerekeket, és mivel egyikük nevén van az a (nyomornegyedbeli, önkormányzati) lakás, csak licitre jogosultak. Kiszállt hozzájuk az Ózd Szolg. KHT, akik a szükséglakás és önkormányzati-lakásokkal foglalkoznak, és elmagyarázták nekik, hogy jövedelemigazolással (folyamatos munkaviszonynak számít a segély is), amennyiben az egy főre jutó kereset megfelelő (?), akkor licitálhatnak lakásra és esetleg, ha nem jön valaki, aki mondjuk egy évre fizet, akkor elvihetik két hónap árával a lakást. Nem tudom, ki esélyes erre... (de még így is vannak, akik meg tudják csinálni, ez igaz, és le a kalappal a kitartó roma családok előtt).
Mariék az önkormányzattól eddig 50 ezer Ft-os gyorssegélyt kaptak.

Adományokból kb.(folyamatos) 400 ezer gyűlt össze, amihez Mari nem nyúl.

Lehetőség volna, ami a pillanatnyi gondot megoldaná és hosszútávon működik, hogy van egy ház 3 millióért, amibe azonnal be is lehetne költözni és később, amikor megjön a biztosítási pénz, lehetne hozzá építeni (építész barátom megnézte), hogy elférjenek benne normálisan. A régi házat Barna nem akarja újjáépíteni, tart a szomszédtól.
Ha ez összejönne az adományokból, az csodás volna.

Bebútorozására már jött felajánlás, és egyáltalán sok bútoradomány volna, de ezek szállítását és tárolását még nem tudjuk megoldani.

Egy kiváló vállalkozó téglákkal és burkolólapokkal s más szükséges anyaggal járul hozzá az építéshez.

Amire most szükség van még, és amit Szily Sárihoz lehetne vinni:

ruhák, fehérneműn át kabátig minden jöhet az alábbi méretekre:
Zolinak: 17 éves, 165cm, M-es méret, 39-es cipő méret
Beatrixnek: felsőruhában 4-5 éves méret, alsóban 5-6-os, 29/30-as cipő
Sárinak: 3-4-évesnek felső, 4-5 évesnek alsó, 27-es cipő
Marikának: M-es ruhaméret, 27-es nadrág, 38-as cipő
Arankának. 27-es nadrág, M-es ruha, 39-es cipő
Barnusnak: 164 cm-erre felső, L-es nadrág, 39-es cipő
Barna L-es méret, 40-es cipő
Mari L-es méret 35-36-os cipő

széles, nagy lábas
lavór,
műanyag kád, a nagyobb fajta
gyúródeszka és rúd
porszívó,
szőnyegek,
felmosó szett
8 db dunyha és nagypárna
centrifuga
tévé
10 literes műanyag kannák (kútról vizet hordani)
számítógép (Aranka informatikát tanul)
angol szótár és angol nyelvkönyvek, (Barnus angolt tanul)
poharak
bögrék, mosó és tisztítószerek
csótány és poloskairtó
szék
asztal
mesekönyvek klasszikus mesékkel és állatos ismeretterjesztő könyvek (Beatrixnek)

Az információkat erről a bodiskriszta-subscribe@googlegroups.com csoportról küldöm, ha valaki erre ír levelet, akkor regisztrálom, várom a támogatók és érdeklődők jelentkezését itt. Vagyis nyugodtam adjátok tovább, hogy aki erre a címre küld egy sima levelet, azt fel tudom venni a csoportba.

Az Irodalmi Centrifuga honlapján lehet olvasni a részleteket és előzményeket.
Az Index-en van video, kisebb-nagyobb pontatlanságokkal, cikk olvasható a hvg.hu-n: Hírek szünet nélkül: Halmozódó hátrányok - Lakástűz Ózdon - Isten újabb adóssága. Ma este héttől beszéltünk a Klub rádióban Orosz József műsorában 7-től.

Szily Sári-t kell hívni, ott gyűjtünk cuccokat, de bútorok nem férnek el, viszont aki abban akar segíteni, vagy esetleg tud szállítani, ilyesmi, az is írja meg. Sári száma: 06202194647.

Számlaszám: Barna Mária és családja
Raiffeisen: 12046119-00307590-00100003

Linkek a témában

Bódis kriszta szakmai beszámolója a hétesi modellprogramról 2007-ből
Bódis kriszta hétesi naplója a 2007-es táborról
Gyűjtés a Hétes telepi karácsonyra
Karácsony a Hétes telepen
Barnáék háza leégett
a pillanatnyi helyzetről

Érdemes együtt látni ítélkezés és indulatok nélkül látni a cigány írónők érzéseit, élethelyzetét, megoldásait.

Írónők:
Tandari Éva
Szécsi Magda
Olvasóteátrum

Ajánljuk még a 'cigányság', 'hétes', 'szolidaritás', 'Tandari Éva', 'Szécsi Magda', 'Bódis Kriszta' címkéket, ahol az egyes alkotókról és témákról még több anyagot találnak.

Obama lányai

Jasira, a fiatal egzotikus női préda 13 éves, tudja, hogy felnőtt férfiak szexuális tartalmú kommunikációja tiltott zóna. És hogy a saját szexuális zónái szintén tiltottak, menstruálni szabad, de csak titokban, tampont használni tilos, a vér tabu. Szexlapot nézegetni tilos, fura izgalmat érezni szintén. Önkielégíteni szégyen, az orgazmus titok... - Gordon Agáta recenziója Alicia Erian regényéről.

Gordon Agáta: Obama lányai

Alicia Erian: Abroszfej. Palatinus Extrém, Palatinus, 2008. Fordította: Szabó Helga. 422 oldal, 2800 Ft

Jasira arab női név, a Jasser változata, ha ezt a nevet látod, ilyesmi viselőre kell gondolnod, egy arab szépség kúszik be, sugárzik a fátyol mögül és iszonyú erotikus, ha pozitív előítéleteid vannak, vagy egy fanatikus férfi konyharuha-fejfedőben géppisztollyal, ha negatív előítéleteid képei tolulnak a féltudatos elmédbe.

Ilyesmire gondolnak mindazok, akik ismerik Jasirát vagy az apját, egy amerikai kertvárosban, arab asszimiláns bevándorló-benősülő férfit és serdülő lányát.
Mindannyiunknak meg kell dolgoznunk az előítéletekkel.

Az arab férfi van olyan jó amerikai mint az ír, az egyikük gyerekbántalmazó, a másik szexuálisan zaklató. Mindketten zaklatottak is persze, az ír szomszéd nem tudja kezelni Jasira szexuális kisugárzását, arab apja pedig szintén képtelen erre, apaként talán még nehezebb.
Hormon- és indulatvezérelt őslények :-).

Szerencsére vannak nagyobb tudatossággal, kevesebb előítélettel és több szeretettel megáldott szomszédok is. A várandós fiatalasszony egy tanácstalan, összezavart kislányt lát, távoli és szintén összezavart anyja van, akinek női tudásra és mentális segítségre van szüksége. És a férje is el tud tekinteni attól, hogy a fiatal egzotikus női prédát legalább titokban megriogassa.

Jasira, a fiatal egzotikus női préda 13 éves, tudja, hogy felnőtt férfiak szexuális tartalmú kommunikációja tiltott zóna. És hogy a saját szexuális zónái szintén tiltottak, menstruálni szabad, de csak titokban, tampont használni tilos, a vér tabu.
Szexlapot nézegetni tilos, fura izgalmat érezni szintén. Önkielégíteni szégyen, az orgazmus titok, és nem is biztos hogy az, mással csinálni tilos. Fehér férfi testi közeledését hárítani tilos, elfogadni hipertilos, ha mégis megtörténik, az szerelem. A szerelem tilos, titkos és bűnös dolog. És az is lehet, hogy valami más.

Ebben a szabályrendszerben el Jasira, és meglepően jól eligazodik, nem bénul le, kitűnően tanul, érvényes megfigyelései vannak, megismeri a szexet és a testét, megtanulja megkülönböztetni az egyenrangú kapcsolatokat és a tisztázatlan szenvedést okozókat.
Szeretni tanul.

És óriási szerencse, hogy kortárs csoportjában van olyan fiú barátja, akivel pontosan értik egymást. A fekete kamasz érti az arab serdülőt, a fiú a lányt. Az öntudatlanság romantikája helyett megbeszélik a vágyat és hogy kedvüket lelik egymásban, képesek védekezni és vigyázni egymásra, hogy végre ne bűn és szégyen legyen a testükben élni.

Jasira a legudvariasabb ember, akit ismerek, mondja Jasira fekete barátja a mindenórás szomszédasszonynak. Az előítéletekkel, babonákkal nevelt fiatal egzotikus női préda kislányos engedelmességére, jóindulatára, ártatlanságára és segítőkészségére gondolnak.
Vagyis a szépségére.

Gordon Agáta

-----

könyvajánlónk a kötetről

Lovas Nagy Anna: Éva-Remix

"ET legalább felmutathatott világító ujjával az égre, könyörögve a hazatérést, de Éva hiába könyörgött, az égben csak Ádám hasonmása lakott..." Bitó László újraírt asszonyteremtése az Irodalmi Centrifugában - Lovas Nagy Anna asszociatív beszámolója az estről.

Áldott vagy, Káin címmel új regénye jelenik meg Bitó Lászlónak és a beszélgetés alatt egy régi film képeit centrifugálja elém az emlékezet. Brooke Shields a Kék lagúnában nem ismeri az első vérzést és fogalma sincs mitől gömbölyödik a hasa, mint ahogy Hava-Évának sem volt ismerete. A nagyszakállú Jóisten átkai üres beszédnek tűntek, mert sosem egyeztetett fogalmakat Évával: mit jelenthet, a föld kenyerét verítékkel megszerezni, fájdalommal szülni és halandóvá válni.

A nagyszakállú Jóisten nem tudni kivel beszélt, talán Ádámmal, de vele se sokat, mert ha első teremtményével törődő kapcsolatuk született volna, akkor Ádám nem kerül a magánytól depresszív állapotba. Ezért megteremtette Évát, az összes különbözőségével, mellekkel, és a véletlennel együtt bekerült a teremtésbe a szabad akarat. Míg Ádám, hasonlóságában feltétlen engedelmességgel adózott az ő teremtőjének, Éva gondolkodni és beszélgetni kezdett, néhány angyal és egy kígyó volt segítségére, mert semmilyen minta nem állt a rendelkezésére.
Isten nem mutatta meg neki Anya-Istennő arcát és Évának nem maradt más választása csak a téboly, vagy megtanulni önmagát, felállni két lábára, legyőzni a félelmet és a tudatlanságot.
Elszigeteltebb volt ET-nél, mert ET legalább felmutathatott világító ujjával az égre, könyörögve a hazatérést, de Éva hiába könyörgött, az égben csak Ádám hasonmása lakott.

Éva magányosabb volt, minden addigi kreaturánál, megtanult cselekedni, megismerni és a megismerés megszülte a kíváncsiságot. Mindezt a kígyó számlájára írják. Később, mindezt a nők számlájára írják, az örökkévaló paktumot az ördöggel, holott csak szabad akarat, és ezt a szabadságot öli évezredek óta az Atya-Isten köntösében megmutatkozó teológia, a karakterükben lesoványított, szélre tolt bibliai nőfigurák, a megbélyegzett, tisztátalannak tartott nőiesség, vagy az állatias szintre kényszerített, kizárólag szülőcsatornaként, tárgyként, birtokként kezelt nő.

Bitó Lászlónál hússal és vérrel telítődnek az őstörténet szereplői, mint egy bibliai R.D. Laing történet, Ádám szereti Évát, Káin szereti Évát, és Ábel is Évát szereti – hát nem a tűzrakáson vesztek össze.

Ádámot a maga képére teremtette az Atya-Isten, ezért hasonlatosak voltak hozzá fiai is, Káin és Ábel...
De kire hasonlít Éva..?

Lovas Nagy Anna

Hangos képes beszámoló az estről

ajánló az estről

A Budai-család pillanatnyi helyzetéről

Az elmúlt héten szerdán Bódis Kriszta a Nyitott Műhelyben a filmklubra invitált mindenkit, aki segíteni szeretett volna Budai Barnabáson és családján, akik korábban a Hétes-telepről a Bódis Kriszta szervezte segítségnek köszönhetően tudtak új építésű házba költözni a telepen kívül, s akik nemrégiben egy tűzeset következtében elveszítették új házukat. Cikkünkben a szerdán történtekről és a további eseményekről, a támogatás eddigi mértékéről és lehetséges formáiról olvashatnak Bódis Kriszta levelében.

Kedves Barátaim,

Köszönet mindenkinek, aki szerdán ott volt, 150 ezer forintot dobtatok össze, én tegnapelőtt 60ezer Ft-ot adtam, ruhákat, ágyneműt vittem, és ettünk, Barnának és a számlájukra már érkezett többezer forint. Gerendás Péter levitte ami még hiányzott, matracot, tüzelőt, kaját valamennyi időre. Barnáék, éppen albérletet keresnek, még nem találtak, ezek az összegek erre fognak menni (kaució, stb).

A pénz folyamatosan gyűlik, amiről én is Mari is nyilvántartást vezetünk.

Érkeznek nagyon komoly felajánlások, ezeket még nem akarom elkiabálni, szervezkedünk. Biztosítónál nagyon normálisan kezelik az ügyet. Magyar Elemér elvállalta Barna jogsegélyezését, kedden leutazom egy építésszel. Itt tartunk.

Az információkat a bodiskriszta-subscribe@googlegroups.com csoportról küldöm, ha valaki erre ír levelet, akkor regisztrálom, várom a támogatók és érdeklődők jelentkezését itt. Vagyis nyugodtam adjátok tovább, hogy aki erre a címre küld egy sima levelet, azt fel tudom venni a csoportba.

A pillanatnyi helyzet orvoslásához a következők kellenének még:
- mosógép (nem automata, mert nincs vezetékes víz)
- centrifuga
- tartós élelmiszer

A legjobb ha ezeket le tudjátok szállítani Ózdra. Barna telefonszáma: 06/20/398-3924. Ha nem, akkor Szily Sári-t kell hívni, ott gyűjtünk holmikat, de bútorok nem férnek el, ha valaki abban akar segíteni azt is írja meg, esetleg meg tudom szervezni később a szállítást. Szily Sári elérhetősége: 06/20/219-4647.

számlaszám Barna Mária és családja - Raiffeisen: 12046119-00307590-00100003

Bódis Kriszta

"Nekem fontos hinni a transzcendenciában"

Gordon Agáta és Bitó László a nemzeti analízis: a demokrácia lelkiismerete című esten Bitó László márciusban megjelenő Áldott vagy, Káin című regénye kapcsán a hitről, Jézusról, Spiegelmann Lauráról, az irodalomról, a szexualitásról és a jó halálról beszélgettek. Az est néhány részletét adjuk közre.

Spiegelmann Laura: "Először azt hittem, hogy csak a női nemet alázza meg, de aztán rájöttem, hogy a férfiakat ugyanúgy megalázza. Általában azt hiszem, hogy a nőtársadalomnak itt nagyon magas a toleranciája. Elfogad olyan dolgokat, amit az utóbbi hatvan évben már nem szabadna elfogadni. [...] Lehetséges, hogy egy frusztrált transveszvesztájt, akinek nem sikerült a szexcsendzs operációja. [...] Őrültség az egész, vagy iszik, vagy hány, vagy baszik."

Hormonkoktél: "A tesztoszteron aktivitásra kényszerít, de hogy az milyen aktivitás, az társadalmilag meghatározott."
Viagra: "Józsi bácsi?! meg van őrülve?!" "Nem..."

A teremtésről: Matuzs egy matriachális társadalomból szökteti meg Ádámot és Évát, és zárja őket az ígéret földjére egy olyan időszakban, amikor egyre kevesebb a föld és a matriarchális, békés társadalomnak nézete szerint el kell pusztulnia. A gyerekek nem ismerik a kinti világot. Hogyan függ össze Platón androgün mítosza a Matuzs által lopott gyerekek sorsával? Milyen is egy úrnő? Igazságos-e Isten Évával?

Eutélia: "Azzal lépek ki az életből, hogy szeretettel átadom a helyemet a nap alatt, mert most már tudjuk, hogy ez a legnagyobb ajándék, amit adhatunk a következő generációnak, mert ha nem halunk meg, akkor még nagyobb baj lesz, mint ami most van."

Urbányi Eszter: Szóra bírható alárendeltek (1. rész)

„A századokon keresztül átörökített hegemonikus irodalmi közbeszédnek ellenállva, a hatvanas évek végétől megjelenő kisebbségi szerzők műveiben egyre fokozottabban körvonalazódik egy pozitív terminusokban elképzelt saját identitás elbeszélésének az igénye. A továbbiakban ezt az újszerűnek tekinthető szubjektumteremtő folyamatot vizsgálom Toni Morrison: Salamon-ének (1977), Leslie Marmon Silko: Szertartás (1977) és Audre Lorde: Zami: másképp írom a nevem (1982) című írásában.” – Urbányi Eszter tanulmányának első részét közöljük, melyben az elméleti bevezető után Toni Morrison regényéről mesél. A második részt egy hét múlva olvashatják ICA-n.

Urbányi Eszter : Szóra bírható alárendeltek – a társadalmi nemi, faji, etnikai és szexuális „másság” új felfogásai a kortárs elméletek tükrében

1. Új hangok az amerikai prózában

A kulturális sokszínűséggel szembesülő angolszász országok kritikai irányzatai az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek az irodalom társadalmi, politikai, ideológiai kontextualizáltságának feltárására. Harold Bloom jóslata szerint az Egyesült Államok jelenlegi irodalom tanszékeit rövidesen átnevezik cultural studies-zá, ahol „az irodalom szakos hallgatók amatőr politológusokká, tájékozatlan szociológusokká, inkompetens antropológusokká, középszerű filozófusokká és elszánt kultúrtörténészekké válnak” (Bloom, 1994: 487). [1. jegyzet] Még ha első látásra messzemenő következtetésnek tűnik is Bloom borúlátó víziója, annyi bizonyos, hogy a szűkebb értelemben vett irodalomtudományi elemzéseket egyre inkább a kulturális stúdiumokhoz közelítő műértelmezések váltják fel, melyek az irodalmi alkotások formális, szövegközpontú, szoros olvasata helyett a kontextuális olvasási módot helyezik előtérbe. Ez az irodalomszemléleti fordulat meghatározó szerepet játszik az amerikai prózát új hangokkal feltöltő kisebbségi csoportok irodalmainak szempontjából, mivel ezek elemzésekor a társadalmi körülmények, az önéletrajzi háttér és a kollektív identitás szerepének figyelembevétele szinte elkerülhetetlen.
A kontextuális megközelítés térnyerése olyan új értelmezési minta kialakulásával jár együtt, mely nyitott a rassz, az etnikum, a társadalmi nem, a szexualitás, valamint a társadalmi osztály kategóriájának vizsgálatára. A hagyományos irodalomértési modellt sokoldalúan bővítő új aspektusok a posztmodern teóriák, elsősorban a feminista-, posztkoloniális- és queer-elméletek kérdésfelvetéseinek köszönhetően kerültek a kritikai érdeklődés homlokterébe. A klasszikus megközelítések átformálása mellett, a posztmodern paradigmaváltással végbemenő elméleti elmozdulások jelentős történeti következményekkel is jártak, hiszen megkérdőjelezve az addig egységesnek hitt, kizárólag fehér, angolszász, férfi szerzők számára fenntartott kánon legitimitását, gyökeresen átalakították az irodalmi hagyományt. A posztmodern elméletek rákérdező mozzanatai révén az egységes amerikai irodalom illúziója végképp szertefoszlott. S nemcsak lehetővé, hanem szükségessé is vált az irodalomtörténet revíziója, a lehetséges kánonok számba vétele és olyan alternatív irodalomtörténetek megteremtése, melyben immár teret kapnak az eddig elnémított hangok. Így, a posztmodern pluralizmus jegyében, rövidesen új kánonokról, új hagyományokról és új olvasatokról kezdtek beszélni.
Az ekkor formálódó új kánonokban olyan marginális társadalmi csoportok irodalmai is megjelentek, mint a női, afro-amerikai, ázsiai-amerikai, indián, hispanikus, illetve meleg szerzők művei. Ezek az egymástól alapvetően nagyon különböző faji, etnikai és szexuális alapon marginalizált csoportok abban egyeznek, hogy az amerikai társadalom belső kolonizációjának elszenvedőiként mindnyájan a negatív előjelekkel ellátott Másik pozíciójában naturalizálódtak. Mint ilyenek, sokáig nem tudtak belépni a domináns közbeszéd nyelvébe, önreprezentáció híján pedig csak a fehér, heteroszexuális, férfi író tollán keresztül íródhattak be a hivatalos irodalmi kánonba. Ebből adódóan olyan irodalmi reprezentációs sémák alakultak ki, melyek leképezve a különböző társadalmi csoportok közti hierarchikus hatalmi viszonyokat, a „másságot” rendszerint alsóbbrendű, természetellenes és elrettentő vonásként ábrázolták. Ráadásul, az újra és újra megjelenő gyakran téves elgondolások nemcsak reprezentációs célt szolgáltak: folyamatos ismétlődésük által egyúttal újratermelték a már meglévő sztereotípiákat, ezzel is legitimálva a privilegizált társadalmi csoportok hatalmi pozícióját.
A századokon keresztül átörökített hegemonikus irodalmi közbeszédnek ellenállva, a hatvanas évek végétől megjelenő kisebbségi szerzők műveiben egyre fokozottabban körvonalazódik egy pozitív terminusokban elképzelt saját identitás elbeszélésének az igénye. A továbbiakban ezt az újszerűnek tekinthető szubjektumteremtő folyamatot vizsgálom Toni Morrison: Salamon-ének (1977), Leslie Marmon Silko: Szertartás (1977) és Audre Lorde: Zami: másképp írom a nevem (1982) című írásában. Értelmezésem szerint, műveikben a korábbi identitásirodalmakra (pl. a passing-narratívákra) jellemző asszimilációs törekvések helyett, a „másság” pozitív értékként, felvállalandó sajátosságként és az identifikáció forrásaként jelenik meg. Így, az uralkodó diskurzussal szembehelyezkedve, a normától való különbözés artikulálása lesz a szubjektummá válás feltétele. Ez azt is jelenti, hogy a rendre Másikként stigmatizált egyének ellenállnak annak a diszkurzív kényszernek, mely az Egy/Másik közti hatalmi viszonynak megfelelően a normatívként előírt fehér, heteroszexuális, férfi szubjektumtól való eltérést szükségszerűen alárendeltként tételezi. Ehelyett, fokozatosan elfoglalják az Egy diskurzusbeli helyét, miközben azonban megtartják a Másik jellemző attribútumait, s ezáltal megkérdőjelezik a nyugati gondolkodásmódot strukturáló kettős ellenpárok létjogosultságát. Az Egy/Másik dichotómiájának átjárása mellett, számos más hierarchikus bináris oppozíciót (pl. férfi/nő, fehér/nem-fehér, heteroszexuális/homoszexuális) is gyökeresen felforgatnak, rámutatva az identitáskategóriák konstruált, önkényes és performatív jellegére. Így, beilleszkedve a nyugati gondolkodás alapsémáit kérdőre vonó felfogások ívébe, a posztmodern diskurzus legfontosabb nézetei, dilemmái és feszültségei elevenednek meg e művekben.

2. Szubjektum, „másság”, performativitás

A posztmodern fordulattal megjelenő elméletek a szubjektum alapvető újragondolását hirdetik: egyrészt megkérdőjelezik annak esszenciális, egységes és autonóm jellegét; másrészt olyan nyelvi, kulturális és társadalmi konstrukciónak tekintik, mely a fennálló diskurzus terméke. Eszerint, az uralkodó diskurzus határozza meg, hogy ki válhat szubjektummá, s ki nem. Amennyiben pedig az alannyá válás feltétele a normatívként kijelölt identitáskategóriáknak való megfelelés, a nyugati patriarchális diskurzusban csak a fehér, heteroszexuális, férfi egyének lehetnek szubjektumok. Velük ellentétben, mint Bollobás Enikő írja, a kulturálisan imperializált csoportok, így amerikai kontextusban a nők, a melegek és a nem fehérek ─ hasonló diszkurzív folyamatok által konstituálódva ─ rendszerint passzív, alávetett, tárgyi pozícióban jelennek meg (Bollobás, 2007). Ez a Másik diszkurzív pozíciója, azé a Másiké, aki nélkül nem létezhetne az Egy sem. Simone de Beauvoir szavaival élve ugyanis „semmiféle közösség nem határozhatja meg önmagát Egyként anélkül, hogy egyidejűleg ne tételezné önmaga ellentétét, a Másikat” (de Beauvoir, 1971: 12. Görög Lívia & Somló Vera fordítása). Vagyis, az aszimmetrikus hatalmi viszonyok alapján privilegizált társadalmi csoportok saját szubjektumteremtésük velejárójaként alkotják meg a Másik kategóriáját, amihez önkényesen hozzákapcsolják a női, a nem fehér, valamint a homoszexuális identitásformákat.
A Másikként bélyegzett egyének marginalizálása valójában történeti folyamat, mely nyomon követhető a fallocentrikus nyugati világ érdekeit szolgáló kulturális narratívákban. Ezek nem mimetikusan ábrázolják, hanem sokkal inkább megkonstruálják azt a képet, amit a különféle idegen kultúrákról közvetítenek. A semleges reprezentáció lehetősége a fokozatosan kiteljesedő nyelvi fordulat (linguistic turn) nyomán vált kétségessé, ami a világ nyelvi meghatározottságát felismerve, rámutatott arra, hogy a nyelv nem leírja, hanem megalkotja a valóságot. A reprezentáció tehát jelentéseket, értelmezéseket, állásfoglalásokat generál, miközben meg is erősíti az általa felállított hatalmi mintázatokat. A nyelv valóságkonstruáló szerepének tudatosítása révén a tudományos reprezentáció eddig feltételezett tárgyilagossága végleg megingott; s nyilvánvalóvá vált, hogy a történelem és a filozófia ártatlannak hitt narratívái kulcsszerepet játszanak bizonyos csoportok, kultúrák és népek alárendeltté tételében.
A posztmodern elméletek összhangban vannak a tekintetben, hogy a marginális társadalmi csoportok történetiségből való kirekesztését mindnyájan a rasszizmus, a patriarchia és az imperializmus megnyilvánulásának tekintik. Ha felidézzük Hegel elhíresült gondolatát a történelem nélküli afrikaiakról (Hegel, 1979), máris látjuk amint a nyugati férfi szubjektum a gyarmatosítás kirekesztő gesztusát gyakorolja annak érdekében, hogy alsóbbrendű helyzetbe kényszerítse az európaiaknál nyilvánvalóan nem kevésbé „történelmietlen” színes bőrűeket. Ahogy a feketéket, úgy a nőket is kizárták az emberiség univerzális történelméből. Seyla Benhabib szerint a történelmet kodifikáló győztesek delegitimálták a „másság” történeti jelenlétét, amennyiben egyfajta homogén múlt illúzióját keltve, csak a férfiak történetét beszélték el (Benhabib, 1995). A nők kirekesztésének történetét legalaposabban talán Luce Irigaray vizsgálja, aki ─ nyugati filozófiai szövegeket újraolvasva ─ meggyőzően bizonyítja, hogy a filozófiai kategóriák felállításának célja, hogy a nőiség alárendelt pozícióba kerüljön és a női „másság” hiányként, tagadásként, a férfi tükörszerű ellentéteként határozódjék meg. Mi több, Irigaray szerint, a filozófia bináris ellenpárjai (pl. anyag/forma) már a kezdetektől kirekesztették a heteroszexuális patriarchátus sémájába nem illeszthető identitásokat, melyek, ontológiai státusz híján, csak valamiféle megnevezhetetlen hiányként azonosíthatóak (Irigaray, 1985). Számos más gondolkodó is arra figyelmeztet, hogy a kultúra különféle narratívái nem az ember, hanem kizárólag a nyugati, heteroszexuális, férfi szubjektum tapasztalatát mondják el, miközben a többi társadalmi csoport önmegjelenítését lehetetlenné teszik: ezeket vagy marginalizálják, vagy teljesen kizárják a narratív idő teréből. Így az önmagát szükségszerűen az Egy/Másik kettőségén keresztül meghatározó kisebbségi individuumnak sokáig nincs választása; csak a szenvedő, passzív, tárgyi helyzetbe kényszerített Másikként konstituálódhat.
Ezt a helyzetet az identitáskategóriák fiktív jellegének felismerése tudatosította, vagyis annak leleplezése, hogy a rassz, a társadalmi nem és a szexualitás kategóriái önkényes, környezetüktől függő, mesterséges konstrukciók. Ekképp ugyanis világossá vált, hogy a bennük gyökerező normatív struktúrák sem lehetnek természettől adottak, hanem csupán hatalmi célokat szolgáló, ideológiák által meghatározott, társadalmi képződmények, melyek dekonstruálhatóak. Mivel a normatív modellek megingatása végső soron legitimálja a nők, a melegek és a nem fehérek szubjektumpozícióban történő megjelenését, a posztmodern identitáskoncepciók térnyerése egyfajta töréspontot jelöl a marginális identitásformák reprezentációjában. A normatív struktúrák lebontásának első lépései azok az egymással egybecsengő fogalmi átrendeződések voltak, amelyek a nyolcvanas évek során mentek végbe a különböző posztmodern elméletek terén: míg Michel Foucault a szexualitást a diskurzus produktumaként értelmezte (Foucault, 1981), Henry Louis Gates a rassz fogalmának természetességét vonta kétségbe (Gates, 1985), Denise Riley pedig a nők kategóriájának autentikussága ellen érvelt (Riley, 1988). A normatív minták aláaknázásában azonban kétségtelenül Judith Butler mára klasszikussá vált Gender Trouble című munkája tekinthető mérföldkőnek, amelyben a társadalmi nem fogalmának újraértelmezésével a heteroszexualitás természetességébe vetett hitet végképp megrendítette. A társadalmi nem, Butler értelmezésében, nem eredeti kategória, hanem egyfajta performatív jelenség, amely a normák kényszerű citálásával nemcsak ismétli, de meg is teremti önmagát: „[A] társadalmi nem kifejezése mögött nincs társadalmi nemi identitás; az identitás performatívan jön létre, éppen azon „kifejezések” által, amelyek, úgymond, a társadalmi nemi identitás következményei” (Butler, 2006: 76. Berán Eszter & Vándor Judit fordítása). Butler szerint a normatív társadalmi nemi identitások performatív ismétlése vezet ahhoz, hogy a heteroszexualitás jelenik meg természetes és ezért kötelezően követendő szexuális gyakorlatként (Butler, 2006). Butler performativitás-elmélete, túlmutatva saját kijelölt céljain, radikálisan átalakította a szubjektivitásról való gondolkodást.
Annak felismerése, hogy amit természetesnek hittünk, mégsem az, alapjaiban ingatta meg az Egy/Másik dichotómiájára kivetített bináris kategóriák rendíthetetlennek hitt hierarchiáját. A szubjektum posztmodern elméletei így a normatív struktúrák legitimitásának sikeres megkérdőjelezésével voltaképpen a „másság” új olvasatát kínálják; egy olyan olvasatot, mely elméleti keretet nyújthat az újonnan színre lépő írók marginális közösségeket bemutató műveinek értelmezéséhez.

3. Toni Morrison: Salamon-ének

A kisebbségi irodalmak szerzői közül elsőként az afrikai-amerikaiak vívták ki a jogot, hogy a megújuló kánon alakítóivá váljanak. Így, kanonizált fekete írók hosszú sora vezet el a kortárs afrikai-amerikai irodalomig, melynek talán leg(el)ismertebb képviselője az 1993-ban Nobel-díjjal kitüntetett írónő, Toni Morrison. Írásművészetében Morrison visszanyúl az afro-amerikai legendák világához, és egy olyan sajátos narratív teret alkot, melyben jól megfér egymás mellett a fantasztikum és a realitás, a különleges és a hétköznapi, a barbár és az emberi.
Pályájának harmadik regényében, a Salamon-énekben egy fekete férfi kereséstörténetét követhetjük nyomon. A regény főhőse, Milkman Dead, azaz Halott Tejes, egy jómódú néger ingatlanügynök fia, aki gondtalan, de céltalan életet él egy észak-amerikai városban. Apja értékrendjét követve, Tejes is a fehér középosztály materialista gondolkodásmódjával azonosul, s ezzel akarva-akaratlanul megtagadja afrikai gyökereit. A város fekete közössége ezért nem fogadja be, kívülállónak tekinti, olyan embernek, akinek fekete bőre alatt fehér szív dobog. Tejes ráadásul nemcsak az afro-amerikai közösségben, de saját családjában is idegenként mozog; kapcsolatait nem igaz érzelmek, hanem közöny hatja át: „Az unalom, ami könnyű fertőzésként kezdődött, mostanra teljesen a hatalmába kerítette” (Morrison, 1986: 126. Molnár Katalin fordítása). Azon túl, hogy érzelmi élete meglehetősen sivár, nincs szabad akarata és önálló élete sem. Nem több mint először anyja hiánypótló ragaszkodásának, később apja túlzott megalomániájának, végül Hagar szerelmi vágyának a tárgya. Olyan emberként látjuk, aki csak sodródik, de nem cselekszik; csak eltűr, de nem akar; csak szeretve van, de nem szeret. Azaz, a regény első felében nem alanyként, hanem tárgyként reprezentálódik. Ahhoz, hogy szubjektummá válhasson, saját néger identitásának gyökereit kell felkutatnia, megismernie és mindenekelőtt elfogadnia. Ezzel Morrison mintha azt sugallná, hogy a „ki vagyok én” kérdése csak a „honnan jövök” felderítése által válaszolható meg.
Tejes identitáskeresése nagynénje, a különc néger asszony, Pilátus alakjához kötődik. Pilátus szokatlan életmódja és erőt sugárzó lénye már első találkozásukkor megbabonázzák a fiatal Tejest. Nem tudja miért, de érzi, Pilátus fontos szerepet játszik még az életében; s valóban, mintha láthatatlan kezével mindvégig irányítaná és utat mutatna neki (pilot). Pilátus egy új világot tár fel előtte, a számára eddig ismeretlen afro-amerikai spiritualizmus, a babonák és hiedelmek, az afrikai mítoszok világát. Pilátus az egyetlen, aki az iparosodott Északon, az ígéret földjén, az amerikai álom hajszolói közt még őrzi a feketék ősi hagyományait. Ez a két értékrend, azaz a nyugati materializmus és az afro-amerikai spirituális tradíció ütközik össze Tejes alakjában, s ennek függvénye, hogy a fehérek gyenge akaratú árnyalakja marad-e, vagy a fehérektől való „másságát” felvállalva, szubjektummá válik.
Bár önző pénzszerzési vágya indítja útra ősei földjére, az aranyvadászat rövidesen családja rejtélyes múltjának felkutatásába és saját énjének megalkotásába csap át. Tejes szubjektummá válása, ami egy átvitt értelemben vett utazásként fogható fel, párhuzamosan zajlik egy földrajzi értelemben vett utazással, mely ─ akár egy ellentétes irányú migráció ─ a nyugatot jelölő Északtól vezet el, a feketék egykori otthonához, az amerikai Délhez. Útja során Tejes egyre mélyebbre merül az afro-amerikai mítoszok folklorisztikus világában, s ezzel egyidejűleg fokozatosan levetkőzi a nyugati világ értékeit tükröző magatartásformát. A levetkőzés szó szerint is értendő, valóban elhagyja a nyugati világ értékrendjének jelölőit, köztük az aranyóráját, a cipőjét és az autóját. Az óra elvesztése különösen fontos, hangsúlyozza a regény egyik kritikusa, Linden Peach, mivel ez a nyugati lineáris időfogalom elhagyását jelzi, és egyben közeledést a feketék cirkuláris időfelfogásához (Peach, 1995). Úgy tűnik, hogy Tejes az anyagi javakat előtérbe helyező nyugati materialista gondolkodásmódtól fokozatosan eltávolodik, és egyre inkább az afro-amerikai spiritualitáshoz közelít. A szellemhez hasonlatos Circével való álomszerű találkozása során azt is megtanulja, hogy ne a szemének higgyen, inkább azt lássa, amit a képzelete látni enged. Ettől kezdve, Tejes hinni kezd a természetfölöttiben, a mágikusban, a fantázia hatalmában.
Ez a hit segít neki abban, hogy megfejtse az ősi Salamon-ének sorait, mely családtörténetét rejti:

„Behunyta a szemét, és koncentrált, miközben a gyerekek, akik fáradhatatlanok voltak abban, hogy a ritmikus, rímelő körjátékot ismételgessék, újra és újra előadták. És Tejes mindent megjegyzett, amit énekeltek. […] Ezek a gyerekek az ő rokonairól szóló történetet énekelnek. Dudorászott és kuncogott, miközben azon igyekezett, hogy összerakja az egészet.” (Morrison, 1986: 416─418)

Tejes magára ismer az énekben: ő az, akiről szól; ő Salamon leszármazottja, az elnyomás elől menekülő rabszolgáé, aki felszállt a levegőbe, hogy hazarepüljön Afrikába. Ennek az ősi mítosznak az elfogadásával Tejes valójában a kollektív afro-amerikai identitást is elfogadja, megérti annak lényegét, s ezen keresztül, immár szívében is feketeként határozza meg önmagát. A regény zárójelenetében Salamonhoz hasonlóan, Tejes is elrugaszkodik egy szikláról, felszáll a magasba és megtapasztalja az ősi bölcsességet: „Ha behódolsz a levegőnek, fel tudsz szállni rá” (Morrison, 1986: 462). Amint Ron David írja, Tejes repülése én-keresésének végső lépéseként értelmezhető (David, 2000).

(folytatása következik)