2008. december 5., péntek

Szerzőnk sikere a Győri Filmműhely pályázatán

December elsején, a Győri Filmalap Győrött zajló rendezvényén hirdettek eredményt az első vidéki regionális filmalap által kiírt szinopszis, filmnovella- és forgatókönyv pályázaton. A pályázat nyertese Tímár Magdolna aka Tímár Magdi Cilin, lapunk egyik szerzője lett - ez úton is gratulálunk!



Tímár Magdi Cilin forgatókönyve nyert a Győri Filmalap pályázatán



December 1-én, hétfőn este – az I. VÁROS-FILM-EMLÉKEZET EST keretében – mutatkozott be a GYŐRI FILMALAP Győrött a Richter teremben, ami a '60-as évek elejétől mozgóképekkel várta közönségét, azóta azonban hangverseny teremmé alakult. A gálaest elejéig most ismét filmek forogtak itt, az egykori Rába moziban, majd a GYŐRI FILMALAP féléves tevékenységének bemutatása következett: Tóth Erzsébet, a Magyar Mozgókép Közalapítvány főtitkára és Dr. Ottófi Rudolf, Győr város alpolgármestere a Győri Filmalap létrehozásának célját és remélt hatásait ecsetelték: a jövőbeni filmforgatások munkahelyteremtő, gazdaságnövelő hatásával, folytatva a Széchenyi Egyetemen induló film és médiaszakok szakemberképző feladatával, valamint a városi és regionális filmarchívum létrehozásának országosan egyedi szerepével foglalkozott.

Durst György kétszeres Cannes-i Arany Pálma díjas producer, a MEDIAWAVE Alapítvány elnöke ismertette az első, a filmalap által kiírt szinopszis, filmnovella, forgatókönyv pályázat nyerteseinek névsorát. A pályázat a régió iránti filmes érdeklődés feltérképezését szolgálta. 81 filmterv érkezett Magyarországról és a határon túlról. 23 egész estés játékfilm forgatókönyvéről a zsűri január végén dönt, hogy így lehetőséget adjon a szakmailag megalapozott értékelésre. A zsűriben Durst György producer, Hartyándi Jenő fesztiváligazgató, Kovács Tamás tanár, Pálfalvy A. János tanár, Somodi Géza újságíró, főszerkesztőhelyettes, Villányi László költő, főszerkesztő kaptak helyet. A zsűri most a kisjáték, animációs és dokumentumfilmek terveit díjazta (pénzbeni juttatással is).

Néhány technikai adat a pályázatról: 31 alkotótól, illetve alkotóműhelytől összesen 58 pályamű érkezett kisjátékfilm, animációs és dokumentumfilm kategóriában. A 31 pályázó közül 12 alkotó küldte be munkáját a Nyugat-Magyarországi régióból, Győr városából összesen 9-en pályáztak, míg a fővárosból 10-en, addig a többi pályamű zömében a szomszédos Közép-Dunántúli és a Dél-Dunántúli régiókból érkeztek, és egyetlen filmtervet adtak be a Dél-Alföldi régióból.

Az animációs kategóriában a zsűri díjat nem osztott ki, de kiemelte a Buzás Mihály – Szeredi Csaba (Győr) alkotópáros szigetközi népmeséket feldolgozó sorozattervét.

A zsűri díjban részesítette a „VÍZ FÖLÖTT, VÍZ ALATT“ című dokumentarista-kisjátékfilmtervet, Tímár Magdolna (Budapest) pályamunkáját, azzal a megkötéssel, hogy a díjösszeg második felét csak a nagyon izgalmas filmterv részletes kidolgozása esetén kaphatja meg.

A nyertes pályázat egy a világtól elvonult, a víz mellett megélhetést találó családnak a társadalomból való kivonulással kapcsolatban szükségessé váló küzedelmeiről, túléléséről, az átértékelődő rendben az etikai elvek átértékelődséről szól érzékenyen, a család több évtizedes történetét követve végig. A későbbiekben lehetőség szerint nagyobb betekintést is engedünk a készülő filmforgatókönyvbe.

A kisjátékfilmes kategóriában a zsűri két díjat adott ki.
Elsőként Nagypál Orsolya "SAMPON" című kisjátékfilm forgatókönyvét emelte ki a zsűri, amelynek alkotója egyébként győri és jelenleg a London Film School végzős hallgatója.
A második díjazott Zabezsinszkij Éva (Budapest) „FILM“ című kisjátékfilm terve, amelynek szerzője a Filmművészeti Egyetem forgatókönyv és dramaturgszakos hallgatója.

A GYŐRI FILMALAP nemcsak a most felsorolt nyertesek, hanem a többi alkotó számára is felajánlja, hogy lehetőségeihez mérten, szakemberek bevonásával segíti a film elkészültét vagy a terv forgatókönyvvé érlelését. A Győri Filmalap stúdió műhelymunkát, konzultációt kínál a pályázók számára.

A est hátralévő részében a győri filmtörténet egyes szeleteit (az 1930-as évektől napjainkig) is megidézték a szervezők, a ‘30-as évek néma filmhíradófelvételeitől a hatvanas években induló amatőrfilmes mozgalom tagjainak, vezetőinek megismerésén át a nyolcvanas évek közepétől induló függetlenfilmes mozgalom politikai protest és nemzeti öntudatfilmjeiig, valamint tánc és dokumentumfilmjeiig, amelyek a győri filmtörténet legjelentékenyebb periódusát mutatták be az egybegyűlteknek, akik aztán Győr város ismeretlen 56-os filmdokumentumaiból, valamint az 1986-ban indult, de már megszűnt Győri Városi Televízió korai, nagy derültséget kiváltó felvételeiből is csemegézhettek.

A szakember-képzés fő irányaként a Széchenyi Egyetemen 2009 januárjában induló média szakot és az ősszel kezdődő audiovizuális szakképzést az egyetem képviseletében Dr. Rechnitzer János, az SZE rektorhelyettese ismertette. A folytatásban Horváth Szilárd: Csak férfi és nő című, frissen elkészült győri kisjátékfilm premierjét láthattak a nézők, majd a magyar filmszakma nevében Szomjas György filmrendező, a Magyar Filmművész Szövetség főtitkára köszöntötte az első magyar filmalap szervezőit. A gálaest utolsó mozgóképes felvonásaiként a szervezők levetítették Buzás Mihály győri filmrendező Kis utazásának egy részletét és Molnár György filmrendező Rafinált bűnösők című Győrben forgatott mozijának egy epizódját.

A bemutatkozó estre elkészült a Győri Filmalap weboldala is. Erről az oldalról közelíthető meg a a filmalap és a MEDIAWAVE közös regionális film és televízió archívuma is. Itt megtekinthető a MEDIAWAVE WebTV megújult első adása, amely a gálaesttel összehangolva nagyrészt a GYŐRI FILMALAP bemutatásával foglalkozik, rengeteg filmrészlettel, riporttal, kísérletet téve Győr város vizuális történetének feltérképezésére.


Tímár Magdi Cilin írásai ICA-n:
Tímár Magdi Cilin: Gladiátortánc
Tímár Magdi Cilin: Török vér
Tímár Magdi Clin: Török-magyar védőszentek
Tímár Magdi Cilin: Iszonyúan szép
Tímár Magdi Cilin: Pajzs

Szécsi Magda: Meztelen idegekkel

"Nehéz ezt megmagyarázni. Megélni pedig olyan kevesen élik meg őszintén ezt az érzést, mint mondjuk egy sztárpszichológus a betege TELJES gyógyulását. A szerelem gyógyíthatatlan betegség, ami áttételeket okoz. Az áttételek itt mindig másik embert jelentenek, akire átviszi az ember a szerelmét. Én nem tudok ilyet! Képtelen vagyok mást szeretni, csak azt, akitől „elkaptam” ezt a „betegséget”. Ez nem hűség! A hűség választás elé állít. Megcsalom vagy nem csalom meg azt, akit szeretek. Én nem választhatok!" - Szécsi Magda Szerelemküszöb című kötetének újabb írását adjuk közre.


Szécsi Magda Szerelemküszöb című kötetének Meztelen idegekkel című novelláját közöljük. A Szerelmküszöb írásai nyomtatásban nem jelentek meg. A kötet teljes terjedelmében az Irodalmi Centrifuga blogján lesz olvasható. Eddig megjelent és várható részei: Szerelemküszöb - 1. rész; Szerelemküszöb - 2. rész; Darinka; Húsevővirág; Emlékek temetője; (sms) szerelemkollázs - 1. rész; (sms) szerelemkollázs - 2. rész; (sms) szerelemkollázs – 3. rész; Hiány; Meztelen idegekkel; Éhség; Halálos ősz.



Szécsi Magda: Meztelen idegekkel


Anyám akkora kurva volt, hogy mindig két legyet ütött egy csapásra! A soros faszt, meg a méhéből kinyomott gyereket. Mert ölni azt éppúgy tudott, mint szopni. Sokáig űzhette a pasik és a gyerekei kinyírását, na de én gondolkodásformáló tényezőként túléltem a születésemet, bár, oké, nem sokon múlt, hogy nem varrt bele Buzsáki hímzéssel egy elszállítandó férfihulla gyomrába, ahol lehet, hogy jól néz ki egy magzatmázos puncis baba, de semmiféleképpen nem életbiztosítás. Mondjuk, ha Kriska Laci bácsi nem jön vissza a boncterembe, az ott felejtett „Kutyaszar a homokozóban” című izgalmas tanulmányért (mert a boncmesterek sem hülyék ám!), akkor ma nem pofázhatnék neked az életemről, ami messze nem a csend hangjairól szól. Anyám, amikor kiöregedett a Rákóczi téri húspiacról, hullamosói állást kapott egy kórházban, és egy alagsori kamrát egy ággyal, terebélyesedő patkánypopulációval és azzal a jó tanáccsal, hogy szubjektív tényezőkön csak a hülye bukik meg, hát ehhez tartsa jól bezárva a hullakamrát és a száját, ne foglalkozzon éjféli hullagyalázókkal, ha azok ismerősen viszonyíthatók nappal is osonó járású főmuftikkal. Anyám baszott az éjféli forgalomra, hiszen ő is forgalomban volt, ott fogadta a manusokat magába, ahol azokra rájött a nagy élni akarás. Nevezhetjük ezt baszásnak is, ez itt nem szégyen. A dugás ebben a társadalomban a legtermészetesebb közügy, napi hírekben számolnak be arról, hogy Picsa Jucinak vagy a jogászból lett foltvarró művésznőnek volt-e orgazmusa az éjjel vagy Pennás-Szufla-Gyurka, a sztáríró ráunt a percenkénti ezer nyelvcsapásra, meg amúgy is csak a fiúkra áll fel neki... Anyám orgazmusa senkit sem érdekelt, pedig megért volna egy misét vagy egy bulvárhírt, mert ahogy más röptében a legyet, ő röptében a manusokat... mert amúgy anyám, mint egy férfi, úgy használta őket. Pontosabban VISSZAHASZNÁLTA őket. Így állt abban a régi jegyzőkönyvben, amit egy szopásért meg tudtam szerezni, amikor már jócskán túl voltam az első olyan baszáson, ahol nem egy fasznak volt jelenése. Hogy pontosan hányan szocializálták meg akkor a lyukamat, azt nem tudom, mert agyonrugdosva még én is láthatok triplán hat pasit, de mindegy, mert úgy tornyozódott bennem alul-fölül az anyag, hogy ennyi erővel egy árokásó ekét is megnevezhetnék tettesnek, annyira feldaraboltak az állatok rá 2 évre a Kiserdőben. Szóval Kriska Laci bácsinak hála, nem maradtam a hulla gyomrában, és anyám sem maradhatott a kórházban, mint agyondédelgetett kismama.



A zsaruk jöttek, láttak, győztek, és anyám a sittre került többrendbeli gyilkosságért. Hullottak a baszói meg a tesóim a keze alatt, mint a legyek. Pontosan öt rendbeli (ennyit vallott be!) fizikai erőkifejtés hatására lélekmentesített cicózás miatt dobta fel a pacskert. Á, nem ítélték halálra! Üvegmorzsákkal meg némi szilánkkal sózta meg az állami tejbekását, amit nem vett jó néven a gyomra, vérzett is veszettül, éppúgy, ahogy az alvilági zsoltárban jobb körökben mondják, hogy a kurvák vére folyjék el. Az övé elfolyt, ahogy illik is egy üvegpohártól, aki kiszolgált már sok lesittelt ribancot, akik gyerekeket öltek. Nem tudom, mi volt anyám utolsó szava, gondolom az, hogy faszt ide, vagy véged van, de a pohárét őrzi az emlékezet, ő azt mondta, hogy kurvára nem érdemes becsületesnek lenni, mert szegény sosem mutatta másnak magát, csak annak, ami: pohárnak. Anyámat vagy eltemették, vagy nem. De gondolom, el, mert a világ mocska is megérdemel egy dögtemetést, hiszen Isten egyformán szeret minket, de erről nem egyformán vagyunk informálva. Az intézetben jó volt nekem, ha nagy teherbírású nevelők vigyáztak önmagukra, mert rám aztán kurvára nem lehetett. Basztam a szabályokra. Néha jól megráztak, ez tény, de nem hatott rám, éppúgy, ahogy ma sem hat se a fasz, se a rongyrázás, mert tudom, hogy jó nagy és forró szar van minden mögött, és bevallom, nem csúcsélmény tudni a dolgokat, de az élet úgy belém verte a tudást, hogy járványos gyorsasággal terjedt el rólam, mekkora rafinált egy ribanc vagyok, én pedig nem is cáfoltam meg. Nem is tudom, miért nem. Lehet, hogy elakadt a szavam.



Mint akkor, amikor egy éjjel a 70 éves portás bácsit megláttam faszt lengetve a Boros Ági ágya mellett, aki csak nézte az öreget nagy szemekkel, és úgy reszketett, hogy belecsikordult a fogam. Hát fogtam a bádog éjjeliszekrényt és fejbe csaptam a faszit. Persze rögtön én lettem a gyilkos picsa, az öreg meg letagadott mindent. A szégyentől nem szakadt le a pofája senkinek, csak a megélhetés súlypontja húzta le az agyukat, így a portásból udvaros lett, az éjszakai nevelőből, aki részegen döglött, míg a hervadt fasz a Boros Ágit riogatta, konyhai kisegítő, ami a nehezen elvégzett 6 elemijéhez amúgy is jobban illet. Nem mintha valaha is foglalkoztatott volna, hogy mi illik vagy mi nem, de azért az agyamban megfordult egy-két dolog akkoriban: 1. hogy, mi a faszért nem jár nekünk egy jól képzett felnőtt, aki néha gyerek is tud lenni! 2. hogy mit jelent az a felirat a nevelők szerint, amit a magyar címer alá tűzött a véletlen (akit amúgy illett néha igazgató elvtársnak szólítani), ami pontosan így szólt: „Mivé lesz az erkölcs, ha nem igazolja a lelkiismeret?” Volt ott egy szétbaszott Riszamanci, akitől meg is kérdeztem, elvégre napi 8 órát volt a légteremben, mint felügyelő, de állatira nem tetszett neki, hogy hülye zacis kérdésekkel zaklatom. Mintha gyalogmunkás lenne gyönyörű hazánk egyik rizsföldjén, úgy küldött el az anyám fekete picsájába, olyan gyorsan és durván, ahogy a bölcsőhalál küldi el a gyerekeket a túlvilágra. Oké, tudom, hogy a bölcsőhalált agyi rendellenesség okozza, de hát Riszamancit is agyi rendellenesség hozta közénk. Más nem hozhatta, hát én is visszaküldtem őt a jó kurva anyjába, amiből idő előtt bújt ki. Persze azonnal felvitt az igazgatóhoz, hogy túl sok vagyok neki, mint egy nagy tér, és ő köztudottan agorafóbiás, kikéri magának, hogy hatalmas nyílt térként az őrületbe kergessem őt. A diri hol engem, hol a sikítozó picsát nézte, majd azt mondta, húzzunk a fenébe, neki magas a vérnyomása, nem akar idő előtt elpatkolni, de fog, mert mi sodorjuk neki ilyen alkalmakkor azt a vékony szálú kötelet. Na nem kezdtem el zokogni a sajnálattól, mert amikor a takarítónőket felváltva baszta, és azt követelve tőlük, hogy ordítsák (de felhevülten ám!) a fülébe, hogy „golyóscsapágy van a lábad között, Lajos!!!”, akkor nem jutott eszébe a magas vérnyomása, se az, hogy mi, gyerekek, rálátunk a szoba ablakból az irodájára, ami olyan közel volt hozzánk, hogy akár be is húzhattuk volna a függönyt helyettük, de basztunk behúzni. Tök vicces volt az a kopasz hülye a cérnavékony lábaival meg a lottyadt seggével. Igaz, sokáig azt hittem, hogy a fasz neve csak álnév és valójában golyóscsapágynak hívják, de korán túltettem magam a tévedésen. Riszamanci két éven belül meghülyült, igaz, szebben mondták, nem hülye volt, hanem skizofrén, ami nagyon tetszett nekem, mert bár sejtettem, hogy szar dolog, de valahogy úgy hangzott, mintha valami különleges virága lenne, vagy saját holdja az égen, vagy harang a valagába, szóval olyasmije, ami nekem sose lesz. Mint egy távcső például. Mindig vágytam egy távcsőre. Szerettem volna messze látni. Persze mi a jó francot láthattam volna? Hát erről fingom se volt, de talán a kriminális útviszonyok izgattak már akkor is. A belső útviszonyok. De erről nem pofáztam senkinek, volt bennem egy piros lámpa, ami megálljt parancsolt. A Boros Ágiban nem volt stoplámpa, ő mindent kimondott nekem.



Hogy ápolónő akar lenni, hogy nem akarja, mégis kényszeresen megeszi a száraz taknyot, amit kipiszkál az orrából, és elém tartott egy zöld galacsint, azzal, hogy „megkóstolod?”, de ezt olyan kedvesen mondta, mint aki önmagából kínálja fel a legértékesebbet. Mindig fontos volt számomra mások öröme, a magaméval soha nem törődtem, hát bekaptam a zöld galacsint, és azt mondtam, hogy finom. Ettől kigyulladtak a zöld szemei, pici orrcimpái remegni kezdtek, és sírva átölelt. Annyira szeretlek, mondta. Még sosem mondták nekem, hogy „szeretlek”, hát én is bőgni kezdtem, de valahogy józanul, mert közben azon fohászkodtam, hogy ne kelljen több taknyot ennem, azért, hogy ő jól érezze magát, és elhiggyen nekem valamit, ami vagy igaz vagy nem, de mindenképpen érdemes az elhitetésre. Nem etetett meg többé, de rászokott arra, hogy villanyoltás után hozzám bújjon, és végigcsókoljon azzal, hogy „milyen jó szagod van”, amitől elég szarul éreztem magam, de tűrtem, mint paraszt a termelési értekezleteket, amikből szart se ért. Én sem értettem, mire jó az, amit Ági csinál, de évekkel később elmondta, hogy hasznos észrevételeket gyűjtött a lábam között, és mindenkiben, akikkel ágyba keveredett, engem keresett, meg a szagomat rajtuk. Ágiból ápolónő lett. Felnőttként, a takonyevés mintájára, odaadtam neki magam, hogy legyen meg az öröme, használjon kedvére, mint egy tárgyat, amire annyira vágyott. Gondoltam, mit veszíthetek? Semmit! Annyit basztam már érdekből, félelemből, muszájból akaratomon kívül is, hogy ez meg sem fog kottyanni nekem. Tévedtem. Halálos tévedés volt, mert elfelejtettem védekezni az érzések ellen. Meztelen idegekkel adtam oda magam neki, és pont az orgazmus pillanatában, beleszerettem. Életem első orgazmusa úgy megrázott, mint kőművest az építők napja eltörlése. Szédületes a test hatalma! Másra sem vágytam újra meg újra, csak arra a kurvanagy szédületre, amit Ági érintése okozott, és aminél jobbat még sosem éreztem. Ő sírt a csúcson, én meghaltam, kettőnk lelkiismeretévé váltam, és olyan színtiszta ártatlanságot találtam, hogy életemben először hinni kezdtem Isten létezésében.



Nem hiszem, hogy van még egy ilyen hülye állat, mint én vagyok, aki vallásossá lesz a szeretkezéstől. Összeköltöztünk, gyorsan, mint a villám, ami nem csapott ugyan belénk, de a nyilvánosság ezerrel és ököllel. Egyik helyről a másikra vándoroltunk, de szocialista, elvtársi aggodalmak térítettek volna le buzi utunkról („ah, két ilyen jó bige, hogy nem talál farkat magába…”) és egymásról, de nem hagytuk. Én, a nép hálátlan lánya, a rendszer kedvezettje, otthagytam a főiskolát az utolsó évben, Ági meg új helyen, egy másik kórházban vállalt állást, és egy nap azzal jött haza, hogy a kórházigazgató engedélyével beköltözhetünk egy picinyke, alagsori szobába, ha én hajlandó vagyok a laborban segéderőként dolgozni. Ujjongtam! Bármire hajlandó lettem volna, csak legyen már egy hely, ahol nyugodtan szerethetjük egymást, szabadon sikítva, hiszen meg voltam győződve arról, hogy a lélegzet-visszafojtott aktus káros, és minden nyúltempós szopás-baszás társadalmi méretű eltávolodáshoz vezethet, mert mi más lenne az ebből fakadó korai frigiditás és impotencia, ha nem eltávolodás egymástól és mindentől, még a valóságtól is? Ági örömömet látva félve mondta, hogy „azért van egy kis baj…”. Mondjuk nem örültem, amikor kiderült, hogy az a kis szoba az alagsorban épp a hullakamra mellett van. De rosszul értelmezi a szerelmet az, aki megijed ilyen kis semmiségtől, miközben szerelme öle izzik, tárul, magába olvaszt, reszketve könyörög bármiért, ami én vagyok, csak érintsem már meg, mert ha nem, eggyel többen lesznek a Lipóton. Persze hogy pár nap múlva már ott laktunk a hullakamra mellett az alagsorban. Egy tekervényes betonfolyosón kellett végigmenni a szobáig. A folyosóról több ajtó is nyílt, a fehérnemű raktáré, a kórházi mosodáé, a proszektúráé, na meg a hullakamráé, egy kékre festett szörnyű vasajtó, de akkora méretű, hogy széltében akár 3 koporsó és bádogtepsi is ki- vagy befért volna rajta simán. 41 viharlámpaszerűség volt beépítve a falakba, de így is csak félhomály uralkodott végestelen végig. A hatalmas fűtőcsövek sziszegtek, csöpögtek, és ontották a meleget. Szorongva mentem végig a hosszú folyosón, de személyes érdekem volt, hogy ne kapjak szívrohamot a félelemtől, és nem is kaptam. Nem akartam semmi mást, csak boldog lenni, dolgozni, beolvadni, nehogy gondot okozzak bárkinek is, főleg magunknak ne, hiszen békén hagytak bennünket. Volt hol lakni, volt munkánk, olcsón ehettünk a kórházi ebédlőben, és éjjelente úgy szerethettük egymást Ágival, ahogy akartuk (mintha a másik különleges hímes tojás lenne), finoman, gyengéden, semmi esetre sem pásztorhagyományokon nevelkedett ostor-pattintgatóként, ami lehet, hogy izgalmas, de minket nem ez izgatott fel…
A két mosodás nő és a raktáros öregasszony gyakran bejöttek hozzánk kávézni. Amikor megtudták, hogy zacisok voltunk, elkezdtek anyáskodni felettünk, ami jó volt, de épp ez indított el bennem egy szörnyű félelmet! Úgy éreztem, hogy én már jártam itt. Láttam ezeket a sziszegő csöveket, a folyosót, és láttam ezeket az asszonyokat is, Klári nénit a ráncaival, Ilus nénit a villogó ezüst fogaival, és Csöpi nénit a gumikötényével, ami úgy feszült nagy hasára, mint egy szereptévesztett zöld lufi. Áginak nem beszéltem erről a rossz érzéseket keltő „dözsavúról”, nem akartam megrémíteni, úgy is épp elég rémült volt, mert valami hülye öregember a folyosón belemarkolt egy nap a melleibe („De jó csöcseid vannak!”), amitől majdnem befosott. Nem mintha nem fürdettem volna meg, és nem tettem volna tisztába, de azért jobb, ha egy felnőtt, 20 éves nő tud parancsolni az ilyen-olyan izmainak. Rákaptam arra, hogy kísérgessem. Átmentem érte a másik épületbe, és együtt jöttünk át a folyosón. Így nem volt olyan rettenetes az út, sőt, volt, hogy végigröhögtük, mint hibbantak a temetést, vagy kergetőztünk. Ági szeplős arca vörös lett, mint lobogó haja, amit befonva hordott. A fonat végével gyakran cirógatta az arcomat, a hasamat, ha ölelésre vágyott, mert ki soha nem mondta, nem úgy, mint én, aki nem talált megfelelő jeleket, hát maradtak a szavak. „Gyere gyógyíts meg, de meg is baszhatsz!”, hívtam felé tárva a karjaimat, ő meg majd bepisilt a nevetéstől. „Te hülye, a leszbik nem basznak”. De én azértis baszást mondtam, mert szerettem, ahogy nevet, ahogy kioktat, ahogy elkomolyodik végül, és zöld szeme a vágytól könnyes-párásra gyullad, mint aki nem is akarja elhinni, hogy csókolhat, és csókolhatják, mert ő a világ közepe, mindennél fontosabb, és pontosan olyannak fontos, amilyen! Szerettem a karjait. Vékony, erős karjai voltak. Az anyja eltörte őket pár hónapos korában nem egyszer, nem kétszer. Annyiszor, ahányszor lerészegedett. És szerettem a hátát, amibe beleállt egy ágyon hagyott villa, amikor a részeg asszony iparszerűen a pici babán gyakorolta a célbadobást, lehetőleg messziről, és babanézetből mindenképpen pokoli magasból. 2 évig kínozta Ágit, mire valakinek eszébe jutott, hogy mire találták ki a zacikat és a detoxikálókat. Ági soha nem ivott szeszt. Előbb nyelt volna le 2 stampedli friss gecit, mint ugyanennyi konyakot, ha már fővesztés mellett döntenie kellett volna a kettő között. Szerettem őt. Végtelenül szerettem. Őt szerettem. A lényét. Egy idő után nekem nem tűnt fel, hogy nő. Akkor is szerettem volna, ha férfi. Nem a neme volt fontos. A gondolatai, a lelke, az érintése. Persze, ha nem nőnek születik, talán nem így gondolkodik, nem így érez, nem így érint! A picsába! Nehéz ezt megmagyarázni. Megélni pedig olyan kevesen élik meg őszintén ezt az érzést, mint mondjuk egy sztárpszichológus a betege TELJES gyógyulását. A szerelem gyógyíthatatlan betegség, ami áttételeket okoz. Az áttételek itt mindig másik embert jelentenek, akire átviszi az ember a szerelmét. Én nem tudok ilyet! Képtelen vagyok mást szeretni, csak azt, akitől „elkaptam” ezt a „betegséget”. Ez nem hűség! A hűség választás elé állít. Megcsalom vagy nem csalom meg azt, akit szeretek. Én nem választhatok! Én függök, baszd meg, míg élek, attól, akit megszerettem! Belém nő, mint húsomba a rák, és cipelem, míg lélegezni tudok. Nem hiszem, hogy a gyerekkorom tett ilyenné. Valaki vagy ilyen vagy nem. A 80-as években voltunk zacisok, ott hol, kitől tanultuk volna meg ezt a mély ragaszkodást? Senkitől! Csakis önmagunktól tanulhattuk. Én mindenképpen. Életem legszebb 6 évét és 3 hónapját éltem meg Ágival. Annyira boldogok voltunk, hogy ez úgy nem maradhatott. Valahol éreztem a veszélyt. Csak azt nem tudtam, merről jön, és mire figyeljek oda jobban. Őrült féltékeny voltam! És Ági is az volt. Ha meglátott, mindig elsápadt, reszketett és azt kérdezte „Még mindig csak én vagyok neked?”, és amikor bólintottam, hogy „csak” ő, visszatért az élet belé, és mint egy gyerek, úgy csimpaszkodott belém, és én sem tettem mást. Nem tudom, mi a faszért kérdezel hülyeséget!? Köztünk nem voltak elosztva a szerepek, hogy ő a fiú, én meg a lány, vagy fordítva. Voltunk, akik voltunk! Mindenben egyenrangúak: nők is, férfiak is, gyerekek is egyszerre. Van egy határ, ami után már nem számít semmi. Érted? Nem érted! Na jó. Nem jut most jobb az eszembe, de van egy színész, egy színes bőrű színész, aki olyan tehetséges, hogy bár tudom, hogy néger, de amikor nézem a filmet, egyszerűen a játéka annyira lenyűgöz, hogy megfeledkezem arról, hogy néger. Mert nem fontos a bőr színe! Az a fontos, ahogy játszik. És olyan jól játszik, hogy még azt is elhinném neki, hogy fehér bőrű, ha ezt állítaná. Az utolsó nap épp moziban voltunk. Ági szeretett moziba járni, én nem, de az ő öröme fontosabb volt, tudod, takonyevésszerű mozzanat ez is... bár arról leszokott még a zaciban 11 évesen, de sokat röhögtünk, ha eszünkbe jutott. Ha nem örömmel tettem valamit, akkor megjegyeztem halkan, hogy „oké, de ez takonyevés...”. Ilyenkor vagy lemondott a dologról, vagy nem, de többnyire le. A mozi után nagyon jó kedvünk volt, tudod, mint amikor szíve szerint elrepülne az ember, és bár mindent tökéletes harmóniában lát, mégis valahogy túl irracionális a valóság. Fura állapot. Elmebajszerű, pláne, hogy tudtam, szeretni fogjuk egymást perceken belül. Csupa tűz és várakozás voltam. Ági csacsogott, nevetett, édes butaságokat mondott.



Én hülye állat! Rögön le kellett volna ájulnunk az ágyra, de én azt mondtam, menjünk tusolni. Nem is tudom, mit vártam, vagy mit akartam ezzel, csak úgy... kibukott belőlem, akaratlanul... ahogy a világméretű történelmi változások szoktak kibukni, hirtelen, látszólag minden előzmény nélkül. Hát ez kurva szar példa. Na, mindegy! A tusoló 20 méterre volt a szobánktól, a harmadik fordulóban, a három, mindig kulcsra zárt WC mellett. Egész komoly beszarás volt mondjuk éjjel eljutni oda, mindig együtt mentünk, de most, vagyis akkor Ági nem akarta, hogy elkísérjem. Mondtam, hogy hallottam már fingani, mit van úgy oda, de azt mondta, hogy én csak tusoljak, ő majd jön utánam, és kifutott a folyosóra. Vártam 3 percet, és a törölközővel, samponnal, meg mit tudom én mivel, elindultam utána. Úgy tűnt, sokkal sötétebb van a folyosón, mint szokott, és a csövek is hangosabban szurtyogtak, hát kurvára betojtam, és futni kezdtem. Benyitottam volna a WC-be, de mind zárva volt. Bementem a tusolóba, de üres volt. Klári néni óriás méretű munkabugyogónak nevezett rémsége száradt az egyik tusoló tetejére dobva, amin mintha vért láttam volna, de nem foglalkoztam vele, elvégre joga van menstruálni egy 60 éves nőnek is, hallottam már ilyet. Hirtelen üvölteni kezdtem Ági nevét, és rohantam vissza a szobába, de ott sem találtam. Azt hittem, szétrobbanok a dühtől! Ez a düh vett rá arra, hogy benyissak a boncterembe félelem nélkül. Benyitottam, és lelassult bennem a világ folyása. Külön láttam minden tárgyat. A fény úgy himbálózott, mintha kiszabadult volna a lámpából, és fénymadárrá változott volna, a boncasztalon egy véres arcú nő sikoltozott, de nem volt hangja. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy amit látok, az valóságos. Ágit egy megtermett öreg faszi baszta. Nem tudom, hogy kerültem oda mögé, nem tudom, hogy honnan vettem el azt az 50 centis, horogszerű fém valamit, amivel péppé vertem az agyát, és addig ütöttem, míg szét nem repedt a koponyája és szét nem folyt az agyveleje a manusnak. Aztán felkaptam az ölembe Ágit a boncasztalról és rohantam vele végig a folyosón, át a másik épületbe az ügyeletes orvos szobájáig, aki hátratántorodott, amikor meglátott. Csupa vér és agyvelő voltam az öregtől, Ági meg már nem élt a karomban. A combtöveiből ömlött a vér, az állat elvágta a főereit. De akkor még élt, amikor ráugrott az a fasz, és megerőszakolta. Eldadogtam a dokinak, hogy mi történt. Adott egy injekciót, amitől elvágódtam. Mire magamhoz tértem, elmúlt 3 hónap, és az elmeosztályon találtam magam lekötözve. Azt mondják 3 hónapig őrjöngtem, de én nem emlékszem semmire. Ködös álmaim voltak éjszakánként. Ági integetett, hívogatott egy hófehér árok túlpartjáról mosolyogva, de mozdulni nem tudtam, hiába akartam átugrani azon a fehér árkon, hogy együtt legyünk újra. Klári néniék látogattak felváltva, néha egy zsaru is benézett hozzám, de aztán lassan és végleg elmaradt. Egyszer hallottam félálomban, hogy Iluska néni azt mondja valakinek, hogy „Jobb is, ha bolond marad, hát mégiscsak megölte a vén bűnöst, azt a szarevő Kriska Lacit…” Aha! Szóval így hívták a faszit, gondoltam, és a két érzés között, a gyűlölet és az undor között hányódva középarányos hányingerem támadt, majd pár perc múlva úgy hánytam, mintha egy mocskos kéz turkálna a torkomban. Valahogy ez a hányás hozott úgy-ahogy rendbe, nem a sokkolás, nem a gyógyszerek, de tény, hogy félhülyének éreztem magam, mintha kiszippantották volna a fél agyamat és minden könnyemet. Nem tudtam sírni, ráadásul a jobb lábam lebénult, csak mankóval tudtam járni. Egy év után munkaképtelenné nyilvánítottak, és átvittek egy másik helyre, ahol egészséges öregek és elmebajos ápoltak éltek. Én se öreg, se elmebeteg nem voltam, viszont nem tudtam hová menni. Nem volt egy talpalatnyi hely, amit úgy nevezhettem volna, hogy „otthon”. Egy húgyszagú, tízágyas kórterembe kerültem, elmebetegek közé, és még örülhettem, hogy nem az utcára. De ami késett, nem múlott. 2 év múlva felszámolták az Intézményt, és én 23 évesen az utcán találtam magam, amit a közgondolkodás természetesnek talált. Hát, nem vagyunk egyformák, mert nekem ez egyáltalán nem tűnt természetesnek, és úgy láttam, hogy a többi hajléktalannak sem, akikkel a Déli pályaudvaron húztam meg magam. Reggelre eltűnt a botom. Na, ez jó jel, gondoltam. Ha nincs bot, akkor járnom kell. És jártam. Először négykézláb, amit olyan mulatságosnak találtak a járókelők, hogy pénzt dobtak elém, de amit szinte rögtön el is szedtek tőlem pár ökölcsapás és seggberúgás után a sorstársaim. Megértettem őket. Élni kell, és aki kapja marja, ami marható. A szervezetem víz- és táptartalma lenullázódott a negyedik napra, viszont már megálltam a lábamon, ha magamhoz öleltem egy reklámtartó vasoszlopot. Ági megtapsolt volna az ügyességemért, mások kiröhögtek és pénzt nyújtottak, de amikor el akartam venni, visszahúzták a kezüket, és rám üvöltöttek, „Takarodj dolgozni te cigány kurva!” Hoppá! Voltam én már mindenféle faszszopó, de még sosem cigányoztak le. Ezen elgondolkodtam. Ki vagyok én? Valóban cigány vagyok, vagy mi a kurva isten fasza vagyok?! És elhatároztam, hogy utánajárok magamnak… Nem volt könnyű. Sok faszon kellett bűvészmutatványokat csinálnom, hogy megtudjam, ki volt anyám, miért volt börtönben, hogy halt meg, és, hát igen… azt is megtudtam, hogy Kriska László mentett meg az életnek, akit én küldtem a halálba. Furcsa az élet. Mintha valóban előre meg lenne írva a sorsunk. Sosem hittem a véletlenekben! Mindennek úgy kell történnie, ahogy történik. Nekem pofázhatnak, úgysem hiszek el mást! Elmúltam 40 éves. Én már jól tájékozódom látszat és valóság között. Alaposan megfizettem a jól tájékozottságomért. Klári néni húzott ki a szarból, odafogadott magához és még a lakását is rám íratta. 16 hónapig laktam nála, aztán szegény, a halál minőségfogalmát tanítgatta nekem az alatt a 2 hónap alatt, míg el nem vitte a tüdőrák. A halál jó tanító! Érzelmi-intellektuális impulzust ad a gyászolónak, bár ha túl belemélyül az ember a siratásba, könnyen a lakásmaffia kezében találhatja magát, mint én, akit, mert nem hagytam magam átvágni, elkaptak… de ezt már elmeséltem, tudod, a Kiserdei szexcsata, amiből a végén én kerültem ki győztesen, épp csak a méhemet kellett kivenni, meg pár méter felrepedt belet, de hát Istenem, semmis sem adnak ingyen. És aki meztelen seggel megy neki az életnek, annak az élete nem egyhamar válik barokk minőségűvé. Persze hogy egyedül élek! Se kutyám, se macskám, se szeretőm. Ágit gyászolom, de nem sírok. Magamban jókat pofázok vele, még világnézeti vitáink is vannak, meg szexuális gondjaink. Úgy ám! Mert fantáziálás menti meg a nyomorult némbereket a rossz tettektől, háttérbe szorítja az önpusztító gondolatokat. A szerelmes fantáziálás szubjektív líra, tudatformáló sűrített közlésmód, felér egy dugással, szopással, ami szerintem nem művészet, csak a nyalás. Az művészet! Absztrakt művészet. De én nem akarok „művészkedni”! Na, nyalunk egyet? Kurvanagy a hőség, ez jót tesz az üzletnek.



10 éve nyitottam az „Ági” fagyizót, és beletrafáltam, jól megy. Látod a „lányaimat”? Idén már négyet alkalmazok, jövőre hatot. Kemény csajok ám! Bátrak, hogy jelentkeztek a hirdetésemre „Vörös, szeplős, leszbikusságukat nyíltan vállaló felszolgálónők és cukrászok jelentkezését várom... stb.” Nem győztem válogatni közülük, még olyan is volt, aki kikezdett velem, de hát az nem megy, én nem partnert kerestem. Mit választottál, citromot meg csokit? Az jó. Na, várj, majd én kiszolgállak. Dehogy takonyevés! Azt megmondanám, baszd meg, abban biztos lehetsz...

2008. december 4., csütörtök

ICA-Műhely: Boróka

"Cirma a vállamhoz simul, Garfilda a hónom alá fészkeli magát. Nedves orrukat az alvópólómhoz nyomják, és hálásan dorombolnak. A dorombolás egyre halkul, nevetést hallok, Boróka nevet hangosan, bringázunk a parkban. Boróka olyan sebesen nyomja a pedált, hogy már el is hagy engem. Picit megbillenti a fejét, mikor hátrafordul, a mozdulattól kicsúszik kis piros sapkája alól egy elszabadult barna hajtincs, és mókásan meglibben kipirult arca előtt."- A Boróka című írás különdíjat nyert az Évszakok pályázatán - a novellát ICA Műhelyében Bódis Kriszta kísérő soraival közöljük.


Vedresné Nagy Ibolya: Boróka



Tizenhárom éves elmúltam, már igazán ellehetek itthon magamban éjszakára − mondja anya, mikor rám csukja az ajtót minden második szombaton, vagy néha még gyakrabban is.
Most is itt hagyott megint, nézzem a TV-t vagy olvasgassak, vagy ott a számítógép, cseteljek a barátnőimmel. Vagy hallgassak zenét. A nagyim mesélte, hogy őt is majdnem minden szombat este magára hagyták a szülei, mikor átmentek táncolni a szomszédos házban levő vendéglőbe. Nyáron kinn szólt a zene az udvaron, − nagyi úgy mondta, a kerthelységben − át is hallatszott hozzá. Nagyi még nagyon kicsi volt, talán 8 éves lehetett. Mégsem kellett lefeküdnie a rádiómese után, hanem meghallgathatta a szombatesti Táncoljunk! című műsort, ami éjfélig tartott. Odakuporodott a rádió mellé, maga elé tette a rádióműsort, amiben már jó előre aláhúzgálta kedvenc dalait. Mutatóujjával követte a címeket, minden dalt jól ismert már, de azért külön örült, ha valamelyik kedvence következett. Próbált nem gondolni arra, hogy egyedül van a lakásban. Jó hangosra csavarta a rádiót, hogy ne hallja, ha megreccsen egy bútor. De a szívét még így is gyakran hallotta hangosan dobogni. Nyári éjszakákon azért ki-kiszaladt az udvarra, hallgatta a vendéglőből áthallatszó zenét. Csak egy alacsony vályogfal választotta el udvarukat a vendéglő udvarától. Néha, mikor már kezdett félni magában, kivitte a konyhából a kis sámlit, kivonszolta a hokedlit − ez valami konyhai székféle volt − a sámliról felmászott a hokedlire, és átleselkedett a kerthelységbe. Mikor végre felismerte szüleit a félhomályban táncoló párok között, megnyugodva visszament a rádió mellé. Éjfélkor, mikor vége lett a tánczenének, és szerbül kezdtek híreket mondani, kikapcsolta a rádiót. Gyorsan ágyba bújt, de még el sem szunnyadt, mikor megnyugodva hallotta, hogy szülei már haza is értek.
Hát én nem leskelődhetek anya után, de nem is vagyok már nyolcéves. Nem félek akkor sem, ha megreccsen egy bútor, de volt már úgy, hogy valaki későn este megzörgette a földszinti ablakot. Akkor egy darabig nekem is hangosan dobogott a szívem, de szerencsére ez nem ismétlődött meg többé.
Most csend van a szobámban, anyáék csak nemrég mentek el. Nem döntöttem még el, mit is csináljak ma. Hajnal felé szoktam csak elaludni, mikor már tudom, anya nemsokára benyit hozzám. Mert elsőre mindig az én szobámba kukkant be azért.
Néha Móci bácsi már délután eljön anyáért, vacsorára is itt marad, és csak azután mennek el együtt. Móci bácsinak csak én, magamban nevezem Tamást, mert gyakran hajtogatja azt a szót, hogy „módszeresen”. Mert ő nem is nagyon bácsi még, alig múlt harminc. Fiatalabb sokkal, mint anya. Anya már 39 is elmúlt, de ő még így is nagyon csinos. Főleg, ha kifesti rózsaszínre a szemhéját, szájára szájfényt tesz és miniszoknyát vesz fel. Én is szeretnék olyan csinos lenni, mint anya, de én sajnos egyáltalán nem hasonlítok rá. Elég kövér vagyok és sok pattanásom is van. Nem vehetek fel miniszoknyát és haspólót sem. Ilyenkor este is, mikor egyedül vagyok, előkeresem a süteményes dobozt, és a hűtőt is gyakran nyitogatom. A lecsukható rekeszben mindig tart anya finom csokikat. Ha eszegetek, az idő is gyorsabban telik.
Nyáron jó volt, akkor elutazhattam két hónapra a nagyihoz, nála olyan jó, együtt sütünk, főzünk, járunk strandra, és az utcájában, ahol lakik, több barátnőm is van. De ő sajnos sok kilométerre lakik innen, és messze még a tavaszi szünet is.
Van nekem két macskám, a Garfilda a kisebb, nemrég kaptam. Vörös, puha bundája van, még nincs egyéves sem. Cirma, az öreg kandúrcicám régebben sem maradhatott estére benn a lakásban, de mióta Garfilda egyszer lepisilte anya kedvenc szőnyegét, éjszakára mindig ki kell mindkettőjüket tennem a garázsba.
Én is gyakran hallgatom a cédéket jó hangosan, mint a nagyi kislánykorában, meg nézem a TV-t jó későig. Még jó, hogy sok csatorna van, és éjszaka is van műsor. Mert nagyi szülei hazaértek, mire vége lett a tánczenének, de anya néha csak világosra ér haza, és ilyenkor télen nagyon sokára lesz világos.
Cseteljek a barátnőimmel − mondja anya gyakran. Szoktam is néhány osztálytársammal, meg telefonon is hívom őket. De azt éjszaka nem lehet. Ősszel, ha anya elment Móci bácsival szórakozni, átmehettem Borókáékhoz a szomszédba. Ott is alhattam az ő szobájában. Megengedték a szülei. Ők nincsenek elválva, mint az enyémek. És neki sincs testvére. Boróka a barátnőm. Őt nagyon szeretik a szülei. Én viszont már nagyon régen nem láttam apát. Miután elváltak, ő elment dolgozni külföldre, és csak kétszer látogatott meg minket azóta. Mi meg nem megyünk ki hozzá soha. Messze él, Amerikában, és drága a repülőjegy. Meg apa még egyszer sem hívott.
Borókával napközben is sokat együtt voltunk. Bicikliztünk itt a parkban, moziba jártunk, vagy csak náluk pusmogtunk összebújva a szobájában. − Miről pusmogtok már megint olyan titokzatosan? − kérdezte gyakran Boróka anyukája. De ősszel egyszer Bóroka nagyon megfázott, és akkor nagyon lázas is lett. Nagyon legyengült, és lefogyott, és nem akartak használni a gyógyszerek. És akkor mindenféle vizsgálatokat csináltak neki, és egy este sírva jött át az anyukája. Azért sírt, mert az orvosok azt mondták neki, hogy a Boróka leukémiás. Akkor még nem tudtam milyen betegség az, de megnéztem egy könyvben, amit anya könyvespolcán találtam. Én is sírtam akkor nagyon. Most egy kékcsempés kórteremben fejszik, éjjel is ég egy kis fénycső az ágya mellett. Kihullott a barna haja, amit mindig olyan mókásra zselézett fel. Kemoterápiázzák. De meg fogják őt gyógyítani, azt mondja a nagyi. Voltam már benn nála többször látogatni, vittem neki egy szerencse-elefántot. Ma este is felhívtam, rögtön miután anya elment. Azt mondta, jobban van, bírt enni vacsorát.
Ma nem maradok fenn sokáig. Behoztam a garázsból Cirmát és Garfildát. Tudom, anya mérges lesz, de én megengedem nekik, hogy hozzám bújjanak az ágyamban. Cirma a vállamhoz simul, Garfilda a hónom alá fészkeli magát. Nedves orrukat az alvópólómhoz nyomják, és hálásan dorombolnak. A dorombolás egyre halkul, nevetést hallok, Boróka nevet hangosan, bringázunk a parkban. Boróka olyan sebesen nyomja a pedált, hogy már el is hagy engem. Picit megbillenti a fejét, mikor hátrafordul, a mozdulattól kicsúszik kis piros sapkája alól egy elszabadult barna hajtincs, és mókásan meglibben kipirult arca előtt.



------------

Bódis Kriszta a Borókáról

Az írásnak mindig tétje van. Megragadni, megfogalmazni élményt és tapasztalatot, érzést, gondolatot úgy, hogy átjöjjön, működjön, hasson. Sokszor a legcsiszoltabb irodalmi szöveg veszti el erejét, ha nem kockáztat, ha nem akar többet korrekt irodalmi mű megalkotásánál.
Számomra azért fontosak a pályázatok, mert meggyőződésem, hogy író bárhol születhet.
Én abban hiszek, hogy az irodalomba olyan sokszínű tapasztalatokat kell visszaengedni, amilyen különfélék mi emberek vagyunk.
Vedresné Nagy Ibolya írásából ilyen hang szól, egy gyermeklány hangja, aki egyes szám első személyű elbeszélőként őszinte és ártatlan. A világot zsigereivel, lecsupaszított idegvégződéseivel éli meg, tapasztalatait nem torzítja, de nem is könnyíti képmutatás vagy önhazugság.
Az író e még kontrollálatlan és romlatlan elbeszélői hangba rejti és a kislány szemszögéből világítja be - egyetlen (ámbár ismétlődő) magányos éjszaka óráiba tömörítve – élet és halál, szeretet, barátság, szerelem, szülő-gyerek kapcsolat traumáit, mélységeit, összefüggéseit. Sűrít, felvillant, dramatizál, olyan észrevétlen írói eleganciával, hogy azzal képes a legösszetettebb módon hatni.

Anaïs Nin: Vénusz deltája (könyvajánló)

"Ha a kiadói szándék és az olvasók reakciója találkozik, akkor a 208 karácsonyán meginduló E[X]TRÉM kortárs világirodalmi regényszéria kötetei sokáig fix tájékozódási pontot jelentenek az irodalmi ínyencségek és különlegességek kedvelőinek" - áll a Palatinus E[X]TRÉM könyvek első néhány darabjának hátlapján, a sorozatcímül választott szó magyarázata után. E sorozatban jelenik meg Anais Nin Vénusz deltája című erotikus novellaciklusa is.


Anaïs Nin a szexuális forradalom első hősnője a harmincas évek Párizsában - és a ahuszadik század irodalmában. Naplóit csak a hatvanas években merték közreadni (ezek nyomán készült Philip Kaufman kultikus filmje, a Henry és June), az 1940-ben, rendelésre írt erotikus történetfüzére, a Vénusz deltája is "belső használatra" készült. Az amerikai írónő jelmondata mai fülekhez szól: "Életed merészséged arányában zsugorodik össze vagy tárul szét." - írja a kiadó a fülszövegben. A kötetet Turczi István fordította. Az előszóból, Anais Nin 1940-ben írott naplójából közlünk rövid részletet, melyben fény derül arra, hogyan keletkeztek e novellák.


Anaïs Nin: Vénusz deltája
Előszó: (Anaïs Nin Naplójának harmadik kötetéből)



1940. április

Egy könyvügynök havi száz dollárt ajánlott fel Henry Millernek, hogy írjon erotikus történeteket. Dantei büntetésnek tűnt Henryt arra ítélni, hogy erotikus történeteket agyaljon ki oldalanként egy dollárért. Fellázadt, mert abban a pillanatban éppen nem volt rabelais-i hangulatban, mert rendelésre írni olyan, mint a kiherélés, mert ha úgy kell írni, hogy valaki leselkedik a kulcslyukon, elvész a különös kalandok szabadsága és gyönyörűsége.

1940. december

Henry mesélt az ügynökről. Néha együtt ebédeltek. Az ügynök kéziratot vásárolt Henrytől, majd azt javasolta, írjon valamit egy idős és gazdag ügyfele számára, akiről csak annyit tudott mondani, hogy az erotikus irodalom iránt érdeklődik.
Henry boldogan, viccelődve látott hozzá. Vad történeteket talált ki, melyeken jókat nevettünk. Kísérletképpen vágott bele, és elsőre könnyűnek tűnt a dolog. De egy idő múlva beleunt. Egyetlen olyan témához sem akart hozzányúlni, amelyet a saját munkájához tartogatott, így kénytelen volt erőszakot tenni a fantáziáján, a hangulatán.
Soha, egyetlen szóval sem kapott visszajelzést az ismeretlen vevőtől. Talán természetes, hogy az illető nem akarta felfedni kilétét. De Henry ugratni kezdte az ügynököt. Létezik ez a vevő egyáltalán? Vagy az ügynök a maga számára rendeli az írásokat, hogy így vidítsa fel bús életét?
Ők ketten egy és ugyanaz a személy volnának? Henry és én sokat beszélgettünk erről, tűnődve és jókat mulatva.
Ekkor az ügynök bejelentette, hogy ügyfele New Yorkba érkezik, és Henrynek találkoznia kellene vele. De a találkozó valahogy mégsem jött létre. Az ügynök egyébként mindig részletesen beszámolt róla, hogyan küldi légipostán a kéziratot, mennyit fizet érte, mintha ezekkel az apró részletekkel akarná hitelesíteni azt az állítását, hogy az ügyfél igenis létezik.
Egy nap az ügyfél dedikált példányt kért a Fekete forrás-ból.
– Úgy emlékszem – fordult Henry az ügynökhöz –, azt mondta, az öregúrnak megvan az összes könyvem dedikált példánya.
– Ezt a kötetet elvesztette.
– És kinek dedikáljam? – kérdezte Henry ártatlanul.
– Írja azt, hogy „kedves barátomnak”, és alá a nevét.
Néhány héttel később Henrynek szüksége volt a Fekete forrás-ra, de egyetlen példányt sem sikerült találnia. Gondolta, kölcsönkéri az ügynökéét. Bement hát az ügynök irodájába, s mivel a titkárnő arra kérte, hogy várjon, Henry böngészni kezdett a könyvek közt. Meglátta a Fekete forrás-t, kihúzta. Az a példány volt, amelyet „kedves barátjának” dedikált.
Hamarosan belépett az ügynök, s Henry nevetve elmesélte neki, mit talált. Az ügynök ugyancsak jókedvűen magyarázkodni kezdett.
– Igen, igen, az öregúr türelmetlen volt, nem tudta kivárni a maga dedikált példányát, úgyhogy elküldtem neki a sajátomat. Gondoltam, majd kicserélem, ha az öreg legközelebb New Yorkba jön.
– Sohasem voltam még ilyen zavarban – mesélte Henry, amikor találkoztunk.
Henry az öregúr véleményéről is faggatta az ügynököt, aki így felelt:
– Minden nagyon tetszik neki, mindent nagyszerűnek tart. De jobban szereti, ha egyszerűen elbeszéli az eseményeket, és nem elemezgeti őket, nem filozofálgat.
Henrynek azért kellett a pénz, hogy elutazhasson. Azt javasolta, hogy amíg távol van, írjak én helyette. Úgy éreztem, nem akarok semmi eredetit közölni, ezért elhatároztam, hogy kitalált és másoktól hallott történetek keverékével állok elő, azt a látszatot keltve, mintha az egész egy nő naplója volna. Az ügynökkel sohasem találkoztam. Arról volt szó, hogy elolvassa az írásaimat, és tudomásomra hozza, tetszettek-e neki. Ma megcsördült a telefonom.
– Nagyon jó, de hagyja ki belőle a költészetet, és az ágyjeleneteken kívül minden leírást – mondta egy hang.
Így aztán elkezdtem ironizálni, kitaláltam mindenféle szokatlan, túlzó dolgot, s azt hittem, rájön, hogy gúnyt űzök a nemiségből. De nem tiltakozott. Naphosszat tanulmányoztam a könyvtárban a Káma-szútrá-t és hallgattam barátaim különös kalandjait.
– Kevesebb költészetet – mondta a telefonban a hang –, szorítkozzon a tárgyra.
De érzett-e már valaki gyönyört klinikai esetleírások olvastán? Nem tudja ez az öregúr, hogy a nyers testiségnek a szavak adnak színt, zenét?
Nyomban reggeli után mindig leültem, hogy megírjam az aznapi erotika-adagomat. Egy reggel ezt gépeltem:
„Volt egyszer egy magyar kalandor…” Sok jó tulajdonságot adtam neki: szépséget, finom eleganciát, férfivonzerőt, színészi adottságot, nyelvtehetséget, fondorlatos észt, szerencsét a bajban, a kötöttségek és a felelősség elhárításának ragyogó képességét.
Újabb telefonhívás.
– Az öregúr elégedett. Csak az ággyal foglalkozzon. Hagyja a csudába a költészetet.
Ez indította el az „erotikus naplóírás” járványát. Baráti körünk lázasan írta szerelmi élményeit, kitalált, kihallgatott, orvosi könyvekben és a Krafft-Ebbingben olvasott történeteket.
Mulatságos beszélgetéseket folytattunk. Valaki elmondott egy történetet, és a többieknek ki kellett találniuk, igaz-e vagy sem. Vagy hihető-e. Na, ez hihető?
Robert Duncan azt ajánlotta, hogy amit kitaláltunk, azt vessük mindjárt alá a gyakorlat próbájának, hogy megerősíthessük...

2008. december 3., szerda

Világírónők: Ana Rossetti (1950)

Almodóvar filmjei mellett költészetével ő képviseli leginkább azt az örömujjongást, azt a túláradó életigenlést, ami a madridi movida néven ismertté vált társadalmi-kulturális jelenség volt. Rossetti csavaros észjárású felforgató, aki a hagyományt ötvözi a játékos erotikával, a nőiség élményével. Tapintással vizsgálja az angyalok nemét, és nem üres retorikával, ahogy Bizáncban szokás, s célja nem a konklúzió, hanem a vágy ébren tartása: „s megállni/ a kétértelmű határon,/ ahol a rejtély csodája lesben áll” (De los pubis angélicos – ’Angyali szeméremdombokról’) – Világírónők sorozatunkban Pávai Patak Márta Ana Rossettit mutatja be.



Pávai Patak Márta: Aki angyalokat tapogat
Világírónők 3. - Ana Rossetti


Vannak álmok, melyek nem halnak meg. Mert
álmok akarnak maradni.
Idegen tőlük a gömb ívelése
és a csillagok ténykedése
állandó saját pályát írnak le
és bábjukba páncélozódva védekeznek
az időrend ellen.



Nem sokkal Franco halála után, a nyolcvanas évek legelején robban be Ana Rossetti az irodalmi életbe élettel teli, felszabadult erotikát sugárzó költészetével (Los devaneos de Erato, ’Erato csapongásai’, 1980, Dióscuros, ’Dioszkurosz’, 1982), s lerombolja a Petrarca nyomdokán haladó, passzív, könnyfakasztó szerelmi lírát alkotó költőelődök kötelező nőimázsát. Rossetti a meg nem alkuvás jelképe, távol áll tőle minden divatkövetés, olcsó trükk és mesterkélt fogás, pedig nyelve barokkosan burjánzó, ám keresetlen és közvetlenül szókimondó, amilyen a költő maga: öntörvényű és határozott, mint aki tudja, mit akar. Almodóvar filmjei mellett költészetével ő képviseli leginkább azt az örömujjongást, azt a túláradó életigenlést, ami a madridi movida néven ismertté vált társadalmi-kulturális jelenség volt. Rossetti csavaros észjárású felforgató, aki a hagyományt ötvözi a játékos erotikával, a nőiség élményével. Tapintással vizsgálja az angyalok nemét, és nem üres retorikával, ahogy Bizáncban szokás, s célja nem a konklúzió, hanem a vágy ébren tartása: „s megállni/ a kétértelmű határon,/ ahol a rejtély csodája lesben áll” (De los pubis angélicos – ’Angyali szeméremdombokról’) Almodóvar filmszereplőit és Rossettit is megihleti a korszak híres transszexuális spanyol színésznője, Bibi Andersen, akinek ezt a versét ajánlja. Graffiti-versei közül legismertebb az alsónadrág-reklámszövegnek szánt „Calvin Klein, underdrawers”:



„Volnék bár derekad, volnék ágyékod sötét mélye, / kerek oszlopfője combodnak. / Volnék bár, Calvin Klein.” A vers először a rengeteg vitára okot szolgáltató Las Diosas blancas (’Fehér istennők’, 1985) című kötetben jelent meg. Maga a kötet az Antología de la joven poesía española escrita por mujeres (’A fiatal spanyol költészet női antológiája’) alcímet viseli, s a szerkesztő, Ramón Buenaventura előszavában megjegyzi, hogy a költőnők száma és munkájuk minősége ugyan forradalmi szintet ért el, ám a kánon továbbra sem óhajt tudomást venni róluk.
Költészetével Ana Rossetti képviseli legjobban a posztmodernséget, ugyanakkor ő vet véget a madridi movidára oly jellemző fegyelmezetlenségnek és tömeges sokféleségnek. Indicios vehementes (’Alapos gyanúk’) címmel 1985-ben új versekkel kiegészülve egy kötetben jelenik meg két első könyve, majd a Devocionario (’Imádságos könyv’, 1986), melynek utolsó verse, a Muerte de los primogénitos (’Elsőszülöttek halála’) két, AIDS-ben meghalt barátja emlékének szól. A rettenetes betegség következményei láttán kétségbe vonható minden, a Movidát kísérő féktelen alkotókedv és életigenlés, ha úgy tetszik, az AIDS lesz a madridi movida halálos ítélete. Másfajta modernség kap helyet, melyet a női nemi szervet jelképező háromszögbe rajzolt szem jelképez. Yesterday (1988), „Isteni elcsábítani / egy fiút, szűzi hasából előcsalni / azt a harmatos gyengédséget / mely úgy hasonlít a haldokló / utolsó rándulásához, hogy képtelenség / nem megölni lassan, miközben kilövell.”
Punto Umbrío (’Homályos pont’, 1996) című kötetéről szólva a költő elkeseredetten mondta egyszer, hogy a kritikusok nem is olvassák műveit, csupán egymást idézve folyton ugyanazt szajkózzák, és zokon veszik, ha nem felel meg a várakozásaiknak. Ezért aztán La ordenación. Retrospectiva 1980-2004 (’A rendszerezés. Visszatekintés, 1980-2004’) címmel összegyűjti addig megjelent verseit, s azt mondja, a szövegelrendezés játékával most kövesse nyomon a figyelmes olvasó költészetének alakulását, a képszerű kezdetektől egész a tudatos szintézisig, a letisztult versekig.
Fontosabb kötetei még:
Apuntes de ciudades (’Feljegyzések városokból’, 1990), Virgo potens (1994), La nota del blues (’A blues hangjegye’, 1996) Completan su obra poética.
Plumas de España (’Spanyol módik’, 1988) címmel jelent meg regénye, Alevosías (’Álnokságok’, 1991) címmel erotikus elbeszéléseket tartalmazó kötete, melyet la Sonrisa vertical-díjjal jutalmaztak.
Írt még ifjúsági regényt Un baúl lleno de momias (’Egy koffer múmia’, 1997), Un baúl lleno de dinosaurios (’Egy koffer dinoszaurusz’,1997), Un baúl lleno de lluvia (’Egy koffer eső’, 1997), Un baúl lleno de piratas (’Egy koffer kalóz’,1997), El club de las chicas Robinson (’A Robinson lányok klubja’, 1999), Las aventuras de Viela Calamares (’Tintahal Viela kalandjai, 1999) Viela, Enriqueto y su secreto (Viela, Enriqueto és a titkuk’, 2000), Álex, Luisito y el osito y un montón de huevos fritos (Álex, Luisito és a mackó, meg egy halom sült tojás’, 2001).
El secreto enamorado (’Szerelmes titok’,1993) címmel írt opera librettót Oscar Wilde-ról, melyre Manuel Balboa komponált zenét, és 1993-ban mutatták be a madridi Sala Olimpiában.
El botón de oro (’Az aranygomb’, 2003) címmel pedig bűnügyi regénye jelent meg, amely vádirat is lehet az igazságtalan társadalom ellen. „Mennyi jelentéktelen apróság adódott össze és vezetett végül odáig, hogy egy ember kiontsa egy másik ember életét! Megérteni egy bűncselekmény miértjeit többet jelent, mint kinyomozni, hogy ki követte el.”
Recuento. Cuentos Completos (’Újramesélve. Összes elbeszélései’) címmel jelenik meg 2001-ben az összegyűjtött elbeszéléseket tartalmazó kötet, melynek egyik darabja, a Bitácora Inmóvil (’Mozdulatlan tájolóház’) párhuzamos történet, hőse Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulóján mereng arról, hogy 1992-ben most senki sem emlékezik meg a zsidók kiűzéséről, sem Granada visszafoglalásáról, hogy Boabdil visszaadja a város kulcsát, pedig az is ugyanabban az évben, 1492-ben történt, amikor Kolumbusz elindult: „A történet hőse fölfedezett egy új világot, de nem jutott el Indiába. Őszinte barátsággal fogadták egy paradicsomban, de nem ismerhette meg a Nagy Kánt. Talált ott őserdőt, ritka növényt, szokatlan állatfajt, Cipango palotái, Kitaj fűszerei azonban örökre ismeretlenek maradtak előtte. A történelem kulcsát kezében tartotta, de az áhított kincseket soha. Új korszakot nyitott, ám kívül élt korán.
Felfedezése kudarc volt, hiszen úgy érezte, becsapta életének nagy álma, holott az igazi álmok megvalósíthatatlanok, és soha be nem teljesülnek.”

Magyarul olvasható:

Miért nem igeként szeret a testem. In: Édes bánat. Spanyol szerelmes versek. General Press, 2000


Pávai Patak Márta



--------------

Ana Rossetti versek spanyol nyelven

Ana Rossetti saját verseit olvassa 2007-ben a Költészet Világfesztiválján (30 perc, spanyol nyelven)



Hogyan tartsunk gyerekkönyv-bemutatót?
(Jorge Artajo és Ana Rossetti)

A harcias hód és hódolói: Beauvoir-könyvbemutató és filmvetítés

December 4-én hétkor indul az Irodalmi Centrifuga a Centrálban mindarról, amiről a nők nem akarnak beszélni, koradélután, fél háromtól az ELTE-n Gordon Agátának ICA honlapján közölt gettó-sorozatáról beszélgetnek Zsadányi Edit nyílt szemináriumán, de nem hagyhatjuk ki, hogy olvasóink figyelmébe ajánljuk a december 4-én Simone de Beauvoir születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett programot a Francia Intézetben, melyen egy Beauvoir személyiségét felidéző kötet bemutatójára és egy filmvetítésre is sor kerül.


A Francia Intézet Simone de Beauvoir (1908. január 9. – 1986. április 14.) születésének 100. évfordulójára emlékezik. Ebből az alkalomból Danielle Sallenave bemutatja Simone de Beauvoir-ról szóló könyvét, a Castor de guerre-t (Gallimard, 2008), valamint Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir közeli barátja, Madeleine Gobeil-Noël mond bevezetőt a Sartre-Beauvoir közös portré című dokumentumfilm vetítése előtt. A programot szinkrontolmácsolással szervezik a Francia Intézet színháztermében (Budapest I., Fő u. 17.) 2008. december 4-én délután hattól.

Danièle Sallenave: Castor de guerre (Gallimard, 2008) c. könyvében Simone de Beauvoir személyiségét idézi fel. "Castor de guerre": ezek a szavak − melyeket Simone de Beauvoir 1939-ben vetett egy kis fénykép hátoldalára − ígéretként csengenek és igényes életprogramot vázolnak fel a magán- és a közéletben egyaránt.
Simone de Beauvoir portréját "Harcias hódként" (castor de guerre) megfesteni olyan, mint elmesélni milyen volt a XX. század, a "szélsőségek százada". A mélyreható ellentétek világa, ahol a francia értelmiségieknek még volt szerepe, az "öntudat", nagylelkű, olykor elvakultságig elszánt.

Danièle Sallenave egyetemi tanár, a Renaudot díj egykori nyertese és a Femina díj zsűrijének tagja. Regényeiben olyan helyszíneket tár elénk, ahol nők sorsa és korunk nagy kérdéseinek elemzési területei kereszteződnek és ütköznek egymással. Danièle Sallenave Fordító, a Le Monde, a Le Messager européen és a Les Temps modernes című lapok munkatársa.

Madeleine Gobeil bemutatja a Portrait croisé Sartre-Beauvoir című, 1967-ben forgatott dokumentumfilmjét, melyben Simone de Beauvoir & Jean-Paul Sartre először engednek belelátni mindennapjaik világába − bemutatják azokat a helyeket, ahol laktak, munkaszokásaikat, gondolataikat és felelevenítik kapcsolatuk természetét is. Madeleine Gobeil és Claude Lanzmann (utóbb a Shoah c. film rendezője) kérdéseire válaszolva érintik azokat a nagy kérdéseket, amelyeket magukénak tudtak. Sartre nyilatkozik az értelmiségiek szerepéről a világban, Simone de Beauvoir pedig emlékeztet feminista nézeteire, amelyek a «Második nem» című művétől az «Egy jó házból való úrilány emlékei» című kötetéig fellelhetők műveiben.

Madeleine Gobeil az Ottawai Carleton Egyetem (1964-1971) francia irodalom tanára volt, mellette újságírói karrierbe fogott. 15 évesen levelezést kezdett Simone de Beauvoirral, akit 1958-ban Párizsban ismert meg, s ebből az ismeretségből több mint 30 éven át tartó hű barátság szövődött. 1975 és 1997 között az UNESCO-ban (Párizs) fontos hivatalokat látott el.
A film francia nyelven, angol felirattal és szinkrontolmácsolással látható.

Simone de Beauvoir művei magyarul:
Amerikai útinapló. Bp.: Európa, 1960. 440 p.
Egy jó házból való úrilány emlékei. Bp.: Magvető, 1961. 441 p. (Világkönyvtár)
A kor hatalma. Bp.: Magvető, 1965. 590 p. (Világkönyvtár)
A körülmények hatalma. Bp.: Magvető, 1966. 591 p. (Világkönyvtár)
Mandarinok. Bp.: Magvető, 1966. 734 p. (Világkönyvtár)
Képek, káprázatok. Bp.: Európa, 1969. 137 p. (Európa Zsebkönyvek)
A második nem. (szerző által engedélyezett, rövidített kiadás), Bp.: Gondolat, 1969. 577 p.
A megtört asszony. Bp.: Gondolat, 1972. 289 p. (benne: A megtört asszony, A szerénység kora, Könnyű halál)
Az öregség. Bp.: Európa, 1972. 862 p.
Minden ember halandó. Bp.: Európa, 1973. 372 p. (Európa Zsebkönyvek)
Epilógus In: Nagyvilág, 1964. IX. évf. 6. sz. 925-934. p.
A kétértelműség erkölcse. (Részlet) In: Modern polgári etika. Szöveggyűjtemény, 2. köt. Bp.: Tankönyvkiadó, 1976.

Beauvoir a wikipédián

2008. december 2., kedd

Kiss Noémi: A bocsánatotkérek nők

„Ha valaki megírná a magyarok történelmét, vagy a magyarok irodalmának a történetét, abban kizárólag férfiak volnának, vagy legalábbis férfinevek. De még az erőemelők teljesen felesleges küzdelme a járművekkel, még az is a fontosabb dolgok közé kerülne, mint a nő helyzete.
Szex és gender nem téma nálunk. Vagy ha téma, akkor csak trendi, múló divat. A szóra sem érdemes dolgok egyike. Majd abbahagyják egyszer ezt!” – Kiss Noémi nemekről, igenekről, és a történetírás nehézségeiről a 'Milyen ma nőként alkotni, nőnek lenni Magyarországon?' sorozatunkban.



Kiss Noémi: Milyen ma Magyarországon nőnek lenni?


Fogas kérdés.
Semmilyen. Szar. Csábító, veszélytelen. Úgysincs semmi esélyed. Lelkes vagy, dolgozz! Jó a melled. Beleharapok a fenekedbe! Fogd be a szád! Te ehhez nem értesz, csitulj. Adok pénzt, mennyi kell, vedd csak meg, cica. Még nem szültél? Mikor lesz már férjed? Hordj szoknyát, minit, és tűsarkút. Fogyjál le!
Mekkora baromság ez a feminizmus, úgy elcsúnyítja az arcod.
Agresszívak vagytok. Hatalmat akartok? Igen!
Szép vagy.
Okos vagy.
Nőnek lenni annyi, mint figyelni, olvasni, mászkálni, csöndben lenni, tűrni, míg mások megmondják, eldöntik helyetted, hogy nagyjából mi legyen. Csőd van, szar a hangulat, meghalt Flipper Öcsi, a nők a hibásak, a feleségek vitték sírba.
Rossz döntés volt a nőknek átadni a döntést.
Megmondják, mennyit keressél, mit tanuljál, hol és hogyan szüljél, nevelj, szoptass, öltözz. Csak a külső számít nektek! Fogyaszd magad, és ha megöregszel, varrd fel a pofád. De inkább ne is öregedj meg, patkolj el. Az a fontos, hogy jól nézzél ki, ezzel mindent elintéztél.



Csoszó Gabriella fotója


Magyarországon van egy foglalkozás, amiben világhírűek vagyunk. Erőemelés. Odaáll egy nagydarab mellkas és felemelkedik a traktor. Nálunk él az az ember, aki állítólag a fogával elhúzza a pesti combinó villamost. Ő a leghíresebb emberek egyike. Megérdemli, sportol, csúcstartó és évek óta bajnok. Világhírű Magyarországon.
Magyarország kicsi, ráadásul középen van. Ki kell találni valamit benne, hogy észrevegyék. Paprika, piroska, túró rudi és emelők.
Az erőemelő férfiak országunk címerei. Exporttermék. Sok pénzt keresnek, büfögnek és finganak. Szerepelnek minden nap a tévében. Többet, mint a miniszterek, és annál is többet, mint bármelyik magyar nő. A mi kicsi országunk nagydarab sztárjai ők. Huncut lovagok, a kultúra trubadúrjai. Szurkolunk neki, a villamoshúzogatónak és a traktorosnak is, hogy legközelebb még egy üléssel nehezebb legyen a kocsi, és akkor is húzza el, írjon történelmet.
Ha valaki megírná a magyarok történelmét, vagy a magyarok irodalmának a történetét, abban kizárólag férfiak volnának, vagy legalábbis férfinevek. De még az erőemelők teljesen felesleges küzdelme a járművekkel, még az is a fontosabb dolgok közé kerülne, mint a nő helyzete.
Szex és gender nem téma nálunk. Vagy ha téma, akkor csak trendi, múló divat. A szóra sem érdemes dolgok egyike. Majd abbahagyják egyszer ezt! Hagyjátok már abba! Nem elég a baj nálunk, ne gyertek most épp ezzel a hülyeséggel! A lányok olyan hülyék, mondják a négyéves óvodásfiúk, de például Márai Sándor is ezt mondja.

Nemrég egy lengyel lánnyal találkoztam. Irodalmár, de ez mindegy. Egy éve ismerem, Poznanból érkezett, azóta itt él. Beültünk egy kávézóba az Oktogonnál. Mellettünk két férfi vihogott, sikítoztak, festett hajúak, fülbevalót hordtak, számítógépről és csajokról beszéltek, hatalmas mellényük volt, csöcsök is előkerültek, repkedtek a pofonok a levegőben, meg a jó kúrások ezzel-azzal, ki, kivel, mikor.
Az egyik felállt, rálépett a lábamra. Azt mondtam, bocsánat. Én kérek, elnézést, mondta és megcsapott a szájszaga, mosolygott, majd csuklott egyet. Rosszul vette a levegőt. Még kacsintott is. Hátat fordított és ment a mosdóba.
Látod, mondta lengyel barátnőm, ezek vagytok ti, magyar nők. Bocsánatotkérek nők. Azért is esedeztek, amit nem követtetek el. Tisztára erőtlenek! Elnézésedet kérem, de ezt már rég meg szerettem volna neked mondani. Nálunk ilyesmi elképzelhetetlen volna.
Jól nevelten bólogattam, de azért szívtam ám a fogam. Veronika mondata szíven ütött.

----------
A 'Milyen ma nőként alkotni, nőnek lenni Magyarországon?' sorozat korábbi cikkei:

Gordon Agáta: Országon nő
Czapáry Veronika: Nőnek lenni, itthon
Mme Chauchat: Itt ma nő - és férfi
Pancsikol vagy fuldoklik? - Féligazságok tengerén
Bumberák Maja: Nőmagyar
Falcsik Mari: Kettős portré
Becsey Zsuzsa: Nőnek lenni itt
Kiss Judit Ágnes: Nő vagyok Magyarországon
Bódis Kriszta: Nem
Becsey Zsuzsa: Nőnek lenni itt II.
Nőnek lenni, Sisso szerint
Knolmár Marica: Nekünk, nőknek!
Szilágyi-Nagy Ildikó: Szubjektív kérdések egy körkérdésre

Törékeny papírmunkák – Sharon Pazner munkái a RaktArtban

November 15-e óta áll nyitva, s december 7-ig látható még Sharon Pazner Fragile című kiállítása a RaktArTban (V. Markó utca 1/b.). Sharon Pazner Jeruzsálemben él, a kétdimenzió papír háromdimenziós lehetőségei iránt érdeklődik. 2007-es milánói kiállítása után érkeztek művei Budapestre. A művész papírmunkáiról a megnyitón Arturo Schwartz olasz művészeti író beszélt. Munkáiból néhányat nálunk is láthatnak, de érdemes elmenni a kiállításra is.






A kiállítást Gergely Mariann művészettörténész nyitotta meg, a művész munkáiról Arturo Schwartz olasz művészeti író és szakértő, kurátor és költő is beszélt. (A művészettörténész olyan művészek pályáját segítette kiállítások rendezésével, publikációkkal, művek vásárlásával, mint René Magritte, Marcel Duchamp vagy Man Ray; hatalmas dadista és szürrealita gyűjteményét pedig 1991-ben az Izraeli Múzeumnak ajándékozta).



Scwartz kiemelte Pazner papírmunkáinak játékosságát; a művész szétbont és összerak szavakat, tárgyakat. Makettszerű munkái témájául leggyakrabban a kulcs, a ház vagy olyan látszólag egyértelmű üzenetet rejtő szavak szolgálnak, mint az Igen vagy a Szerelem. Ha azonban jobban megnézzük a műveket, észrevehetjük, hogy a kulcs gyakran eltörik, a ház süllyedni kezd, vagy egy földrengés dönti össze, az Igenből, pedig Talán válik. A sebészi pontosságú technika – mely az építészeti makettezést idézi fel bennünk – és a képekről sugárzó bizonytalanság kontrasztja teszi érdekessé e munkákat.



A kiállítás hétköznap előzetes bejelentkezés alapján, hétvégenként 10-18 óráig látogatható. December 4-én, csütörtökön – a Műgyűjtők éjszakája ideje alatt – nyitva 17-24 óráig.







Sharon Pazner: Háromdimenziós puzzle - térformálás papírból

2008. december 1., hétfő

Doris Lessing: Megint a szerelem (részlet)

Julie Vairon, a gyönyörű mulatt lány szerelmével szökött Dél-Franciaországba, végül azonban egyedül élt erdei házában, s az olajfák és leanderek árnyékában zenélt, táncolt, rajzolt mindazok gyönyörűségére, akik láthatták. Vannak, akik szerint éjjelente meztelenül táncol a fák között, és úgy úszik a vad sodrású folyóban, mint a vidra. Énekét a tragédia után is hallották. Száz évvel később a londoni Zöldmadár társulat alapító tagjai elhatározták, felkeresik a házat, hogy a romok mellett megelevenítsék a lány történetét. A színpadi próbák féktelen hevében Julie mindannyiuk sorsát birtokba veszi, s utoléri őket megint a sokszínűségével kápráztató szerelem. A 2007-ben irodalmi Nobel-díjat kapott Doris Lessing regényének részletét Lázár Júlia fordításában közöljük.


Doris Lessing: Megint a szerelem


A hosszú évek óta elfojtott emlékek most körülvették, kísértették vagy vádolták, de mindenképpen figyelmet követeltek. Vissza kellett idéznie az elmúlt szerelmeket. Emlékezett a férjére. A vele kapcsolatos emlékek azonban zárt keretben úsztak elébe, mintha fényképeket nézne, vagy egy regény jeleneteit venné sorra, rövid regényét, hiszen olyan fiatalon halt meg. (Nem is olyan régen ugyanazt a közel negyven évet megérni még komoly teljesítménynek számított Európában.) Sem a fényképek, sem a jelenetek nem voltak szomorúak. Hiszen a szánalmas végkifejletre – fiatal özvegy két kisgyerekkel – alig emlékezett, és a könnyeket is – pedig biztos hullatott eleget – mintha másvalaki sírta volna el. Szerette valaha is őt, a nagy szerelmét ezzel a gyötrő, lobogó szerelemmel? Nem, az a szerelem fokozatosan alakult ki, és egy jó házasságban nyert kielégülést. És lánykorában, mielőtt a férjét megismerte? Újabb fényképek az albumban? Nem, ez a szerelem arra késztette, hogy a régi, eltávolított érzéseivel szembesülve most azt mondja: csupa kamaszkori őrület. Valójában az a szerelem, vagy amaz, vagy egy másik, ugyanolyan kínzóan heves volt, és ugyanolyan lehetetlennek tűnt, mint ez a mostani. És még korábban? Butaság, hogy a gyerekek még nem szerelmesek, és nem szenvednek: nekik legalább olyan nehéz, mint a felmenőiknek. Nem, erre nem akar visszagondolni, és kész. Ki akar gyógyulni ebből a betegségből. Mert az.
Küldött Stephennek egy faxot:

„A szerelem tiszta őrület; és hidd meg, csakúgy sötétzárkát és korbácsot érdemel, mint a többi őrült: és csak azért nem büntetik és gyógyítják így, mert ez a hóbort olyan általános, hogy maguk az ápolók is szerelmesek.”

Stephen válaszolt:

„Aki nagyon szeret, hisz a lehetetlenben.” Szép dolog a fax, de szívesebben hallanám a hangját.

Vasárnap kora reggel egy képeslapot dobtak be az ajtaján. A kedves, naiv lapon két csókolózó rózsaszín őz, két Bambi, értette össze az orrát. Rosszabb ízléssel nehéz lett volna üdvözlőkártyát választani – a kisgyerekek szeretik az ilyesmit. Aki a kártyát küldte (vagy megkért valakit, hogy dobja be) biztosan gyerek. (Mi lehet benne a közös a brutális fiatalemberrel, aki olyan kéjesen és behízelgően simogatta Molly hátát és fenekét?) A lap azt üzente: kisfiú vagyok. Egy vödör hideg víz, de csak az agyát éri. Az érzelmeit nem. A teste, ha lehet, még jobban hevült. („El kell mondanom, milyen sokat jelent nekem, hogy megismerhettem magát. Szeretettel: Bill”) Lángoló, használjuk a szót, mégsem fejezi ki ezt a szégyenteljes, kínzó tünetegyüttest. És közben milyen költői: lángol, lángoló.
Színházigazgatói minőségében rendelkezett Bill telefonszámával. Azt is tudta, hogy a közelben van a szállodája. Fél órát várt, majd telefonált. Pontosan ezt tette volna akkor is, ha még „szexuálisan életképes” – egyszer ezt a kifejezést találta egy szociológiai tárgyú cikkben, jót nevetett, száraz és biztonságos frázis, mindent a helyére tesz. (Mint a lángoló.) Megköszönte a lapot, és javasolta, jöjjön át. Valószínűtlennek tűnt, hogy ne jönne azonnal, és egyenesen az ágyába. Ezek a melléktermékei az olyan fizikai jelenségeknek, mint feszülés, nedvesedés, fájdalom, melyeknek leírására kevés a lángoló szó. Hallotta, ahogyan a hangja óvatosra vált. Nem járt messze attól, hogy a hangot (jelenlétének adalékai nélkül) kissé közönségesnek ítélje, a belőle kihallatszó önelégültség, önteltség miatt. Magában őrjöngött: hiszen nem ő hitegette. Egyszer sem ő ült mellé, nem ő kezdett beszélgetésbe, nem kezdeményezett semmit. És mit értett akkor azon, hogy „szeretettel”? (Agya jelezte, hogy ez már száz éve is megesett vele, mindent fölfedezni vélt egy szóban: az ember így tesz, ha szerelmes.) Úgy egy órán belül beugrik. A teste lázongott, agya épp olyan veszélyben, mint huzatban a gyertyaláng, gúnyos megjegyzéseket tett.
Eszébe jutott egy gyerekkori incidens, ezt is a kellő mosollyal bekeretezte, lezárta rég a többivel. Hatéves lehetett. Egy kisfiú – kicsinek tartotta, mert nála egy évvel fiatalabb volt – állt vele együtt egy fa alatt, és éppen azt mesélte neki, hogy szereti Mary Templetont. Közben átölelte, pufók kis karjait a nyakára fonta, arcára nyomott egy nedves puszit, és ösztönösen azt mondta, „szeretlek”. A puszi, az ölelés és a szavak hatására – dühödten, álszent módon, szerelmesen – azt mondta neki, nem szeretheti Maryt, mert túl öreg, őt kell szeretnie. Mikor a fiú makacsul bizonygatta, hogy ő tényleg Maryt szereti, Sarah úgy érezte, hogy nagyon igazságtalan vele. Hiszen megcsókolta, azt mondta, szereti, és még mindig érzi, ahogy meleg karjával átölelte. Mary Templeton volt a legelbűvölőbb a lányok között, minden héten balettra járt, és már a kilencet is betöltötte. (Mint nőnemű lénynek, neki már akkor is tudnia kellett volna, hogy a kisfiúnak Maryt kell szeretnie, mert ő az, aki elérhetetlen.) Sarah azt mondta, költözzenek a fára eszkábált kisházba, éljenek ott a lombok paradicsomában, már el is képzelte, hogy cseni el a kamrából a sajtot és a konzervsonkát, a lépcső alatti szekrényből meg elhozza a régi matracot. A kisfiú tétovázott, mert a kisház tetszett neki, de aztán megismételte, hogy Maryt szereti.
Olyan sok éve dermedt képpé ez az emlék, mint egy jégbe fagyott mamut, most mégis eltöltötték az akkori érzések. Imádta a pufók kisfiút, a fekete fürtös haját, a nagy kék szemét. A nedves puszitól és a „szeretlek”-től egészen elolvadt. Felfoghatatlan volt, a kisfiú miért nem imádja őt. Miért álmodozik inkább Mary Templetonról? Hosszú idővel ezelőtt, abban a kertben, melyet már rég lebulldózereztek, hogy lakótelep épülhessen rajta, elfogta valami sivár vigasztalanság. Egy kisgyerek szerelme. Elraktározta: gyerekes, nem komoly.

-----------

Doris Lessing: Megint a szerelem
Ulpius-Ház Kiadó, 2008

Doris Lessing életműsorozat
Fordította: Lázár Júlia

Terjedelem: 526 oldal
ISBN: 9789632542096