Kisfilmszemle 2.: A K2-es blokk filmjei

Can Togay A vonat című filmje, Nemes Jeles László The Counterpart-ja és Perlmann Károly Vacsora című alkotása szerepelt a 40. Magyar Filmszemle kisjátékfilmes válogatásainak második részében – egy frappáns reklámfilmes ötlet, egy halványan Ambrose Bierce novelláinak világát idéző, jelzésszerűen homoerotikus háborús történet és egy falusi kisreál rádióra hangolva – más-más erényeik miatt szerethetők meg.

Nemhiába szépek Can Togay filmjének képei: Pohárnok Gergely operatőri munkáját dicsérik a nagyon egyszerű ötletre épülő szekvencia szép felvételei. Egy kisfiú arcát látjuk alulnézetből, feje szinte a térdére támaszkodik, valamivel matat; később hátulról látjuk, ahogy a sínek között a kövekkel játszik, egyikkel túrja a többit; hallgatja a nyárfák zúgását – egy snittben a nyárfák koronáját látjuk, az ágakat lengeti a szél, halljuk, ahogy a levélhátak egymáshoz dörzsölődnek; a fiú nézi a fát, arca a térdén, a felvételek közelítenek, majd egy huzalt látunk, ami valamilyen szerkezetbe halad; később látjuk a teljes váltót, közeledik a vonat, halljuk a hangját; a fiú felállva várja. A képeken előbb hátulról látjuk a fiút, majd a vonat alatt néz át a kamera lencséje, mely folyamatosan halad; látjuk a fiút; aztán feljebb emelkedik, s már csak az elhaladó vonatot látjuk: megszólal Purcell Dido és Aeneas-ából a panasza, a vonat csak halad a kamera előtt, halad. Mikor elmegy, egy idős embert látunk a kisfiú helyén, kezében ugyanaz az egy szál kő, amellyel a kisfiú felállt – körülnéz – felnéz a fákra. A fák koronája közt ugyanúgy jár a szél. Leporolja magát, eldobja a követ. Körülnéz és elindul.
Az ötlet egyszerű és frappáns, a fényképezés szép, a zene és a hang is jó – mégis, visszatekintve valahogy túl egyenes vonalú, túl kerek ez az egész.

A The Counterpart egy személyre összpontosít – ezt hangsúlyozza a kamera élességállítása is, mely egy emberalakszerű ablakból betűző fényről közelít egy felülő férfi arcára, majd mögüle egy másik férfi emelkedik fel, s megy a homályban hagyott távolba öltözködni; lassan öltözködnek, az élesség folyamatosan egyikükre állítva; két katona-egyenruha rajtuk. Különbözőek. Mikor kilépnek, az egyik olasz társaihoz megy, a másik német társaival beszélget; kiderül, a német katonák azt sejtik, hamarosan előrenyomulnak a korábban elvesztett területekre – olyannyira hamarosan, hogy az előrenyomulás az ő pár megtett lépésük után megkezdődik: egész csapatnyi német katona rohanja meg a néhány olaszt, akik közül a vadászház látogatója fogolycsere-tárgyalásra jött – elvileg. Gyerekkori ismerősökre találtak egymásban; s hogy régtől fogva tart-e ez a kapcsolat, vagy eseti volt, végül lényegtelen is. Látjuk az egykori gyerekkori internátusi képeket, ahogyan az apa egy intézménybe viszi a fiát, s ott találkozik az olasz fiúval. A támadás megindulásakor visszatérnek a vadászház mellé ők is, a tárgyalásra indult német katonák – s a hadnagynak nehéz magát visszafognia, hogy ne olasz barátjának segítsen, aki végül a szeme előtt hal meg.
Ambrose Bierce és Jerzy Kosinsky novelláinak és regényeinek kegyetlen, háborús világa villan fel a filmben, amely a rendezőnek nem az első munkája: a Türelem című filmjével (2006) sok fesztivált bejárt már.



Perlmann Károly (1960) filmje, a vacsora igazán bravúros attól a felelgető technikától válik, ahogyan a bejátszott rádióhang, a hangok felelgetnek egymással a történteknek. Bár elvileg az egy nap alatt lezajló eseményekben egyetlen nap rádióadásait hallgatjuk, azok szépen rímelnek a valóságban történtekkel. Egy család története, ahol három generáció él együtt – a nagymama, az anya, a fia és annak felesége. Az első képsorokon a fiú, már meglett, hájas férfi öltözködik, szépítkezik, majd indul az ólba etetni – miközben a reggeli rádióadóban arról (is) beszélgetnek, milyen lehet az a disznó, amelyik emberhúst eszik − állítólag porhanyós. Az ól-takarítás közben a fiú megcsúszik egy halom trágyán, elesik, beveri a fejét és nem kel fel.



Innentől folyamatos a néző izgalma: mikor találnak rá, rátalálnak-e a férfira. S a szerző minden eszközt bevet – a késleltetés mestere. A részleteket most elhagyom, de ez a film a maga szürreál valóságshowjával, Babits Mihály bejátszott Esti kérdésével, a bejátszott Cseh Tamás dallal (Budapest) és a rádióban szóló napi anyagokkal, a sokszor ismételt felvételekkel a ház utca felőli oldaláról illetve a házfalnak támasztott bicikliről, melynek gazdáját ettől függetlenül nem keresi senki otthonában, nagyon is telibetalált egy modernkori falusi tragédiát, amit már komolyan venni is csak kacagva lehet: egy Shakespeare-dráma vagy egy görög tragédia elélne annyi borzalomból, ami itt szemvillanás alatt bekövetkezik. Az anya saját vaksága és figyelmetlensége, a körülmények összjátéka vezet a vérrokoni szálakkal egymáshoz kötött család három generációjának viharos tempóban való egyre csökkenéséhez. A három generációhoz talált nőfigurák, Molnár Piroska, Koós Olga és Pogány Judit jól fogják meg e karaktereket, de a legfőbb erénye a filmnek mégis kép és hang izgalmas, egymással hol felelgető hol elbújó és bújásra ösztökélő összjátéka.



A filmek alkotói:

Vonat:
rendező/director: Can Togay, f/sc: Can Togay, o/ph: Pohárnok Gergely, z/m: Henry Purcell: Dido's Lament, v/ed: Ostoros Ágnes, h/sd: Juhász Róbert, j/cost: Breckl János, sze/cast: Lénárt István, Pyszny Zsombor, r.assz/ass.d.: Iványi Marcell, gy/p.m.: Valkony Zsolt, co-p/co-p: Muhi András, Mécs Mónika, Mesterházy Ernő, Durst György, p/p: Havas Miklós, Darvas Csanád, támogató/supported by: Magyar Mozgókép Közalapítvány, Oktatási és Kulturális Minisztérium, Vision Team, Duna Televízió, ARRI, MÁV ZRT., RC Consulting/Raiffeisen Bank, gyártó/p.c.: Cemedia Production Kft. koprodukciós partner/co-production partner: Inforg Stúdió, M&M, Duna Műhely, 2008, színes/colour, 7 perc/mins, 35 mm, DolbySR

The Counterpart:
rendező/director: Nemes Jeles László, f/sc: Nemes Jeles László, Várkonyi Tímea, o/ph: Erdély Mátyás, z/m: Henryk Górecki: Good Night, v/ed: Politzer Péter, h/sd: Zányi Tamás, d/a.d.: Brill Péter, Rajk László, j/cost: Homonnay Gábor, sze/cast: Karel Dobry, Tompa Ádám, Krisztik Csaba, Kovács Kálmán, Szalay Simon, r.assz/ass.d.: Kádár László, gy/p.m.: Taschler Andrea, co-p/co-p: Durst György, Hazai Kinga, Hazai Cecília, p/p: Muhi András, Havas Ágnes, támogató/supported by: Magyar Mozgókép Közalapítvány, Duna Televízió, gyártó/p.c.: Inforg Stúdió, Havas Productions. koprodukciós partner/co-production partner:, Duna Műhely, Zen Media Amsterdam, 2009, színes/colour, 14 perc/mins, 35 mm, Dolby Digital

Vacsora:
rendező/director: Perlmann Károly (1961), f/sc: Perlmann Károly, o/ph: Vecsernyés János, z/m: Presser Gábor, LGT, Cseh Tamás, Másik János, Nat King Cole, Kispál és a borz, Liszt Ferenc, felhasznált zeneművek és szerzői: Presser Gábor, LGT & Vígszínház művészei: Ringasd el magad, Csoóri Sándor, Éri Péter, Hamar Dávid, Sipos Mihály és Sebestyén Márta: Baj baj baj, Cseh Tamás, Másik János és Bereményi Géza: Budapest, Bart Howard, Nat King Cole: Fly me to the moon (in other words), Kispál és a borz: Disznók tánca, Ditty Bops Sisters: Wishful thinking, Liszt Ferenc, Vladislav Fantoviché: Hungarian Rhapsody #2, v/ed: Perlmann Károly, h/sd: Sipos Gábor, d/a.d.: Galambos József, j/cost: Parádi Gabriella, sze/cast: Molnár Piroska, Koós Olga, Klementisz Lászoló, Pogány Judit, Koralevicz Elek, r.assz/ass.d.: Mátyássy Áron, gy/p.m.: Sarudi Gábor, co-p/co-p: P. Koltai Gábor, Imgrund Gábor, p/p: Perlmann Károly (Karchi Perlmann), támogató/supported by: Csongrád Város Önkormányzata, Batsányi János Gimnázium, Csongrádi Mentőállomás, Tilos Rádió, gyártó/p.c.: Have Plenty Productions (USA), koprodukciós partner/co-production partner: Filmsziget Kft., 2008, színes/colour, 26 perc/mins, 35 mm, Dolby Digital

a film honlapja

Kisfilmszemle 1.: K1-es blokk filmjei

Hogy a címet magyarázzam: a Szemlére került kisfilmeket blokkokba osztva láthatja a Szemle közönsége, nyolc ilyen blokk van, az elsőben három filmet láthattunk: Horváth Lili Napszúrás című filmjét, M. Tóth Géza kisfilmjét, a Mamát, és Madarász István Örkényes filmegypercesét két percben, a Superdigitalt. Aki teheti, menjen és nézze meg őket!

Horváth Lili (1982) első hosszabb filmje, még mindig kisfilm, de nehéz sorsú lesz a fesztiválokon, hiszen 35 perces hosszával már túllépi az általában előírt játékidőt – a Duna televíziót ez nem fogja zavarni, ott biztosan levetítik, külföldön az Arte-val folynak tárgyalások. A Napszúrás egy intézeti lányanya, Maja (Törőcsik Franciska) története, aki új nevelőt kap Rózsi (Péterfy Bori) személyében. Az intézetből többször szökni próbáló lányt a nevelő védi, végül felelősséget vállal érte, s otthonába viszi. A nagyon tiszta operatőri munkával végigvitt film sokat közelít a két színész beszédes arcára. Maja megszökik, hamarosan visszajut, mert elkapják, ekkor derül ki, hogy bent hagyta gyermekét; visszaviszik, itt megérkezik az új nevelő; látjuk, ahogyan a lányok cigarettát vásárolnak a kerítéshez járó fiúktól, s hogy a lány a biztonságérzet illúziójáért is sokat megadna; Maja ismét megszökik, ezúttal viszi a gyereket is, akit Rózsa hosszan és kedvtelve nézeget; Maja az út mellett stoppol, hosszú ideig nem áll meg senki, végül megáll egy autó, attól elszaladna, de végül mégis beszáll: Rózsa az, aki visszaviszi az intézetbe, s ott megmenti a következményektől, amikor azt mondja, vásárolni mentek együtt. Később hajat vág a lánynak, aki a nő figyelme és a korábbi kedvessége miatt levetkőzik neki, mert azt hiszi, ez a célja. Rózsa elutasítja; este az autónál nyitná az ajtót, mikor Maja utánaszalad és ütni kezdené, de Rózsa lefogja. A következő jelenetben látjuk a szoptatást; lassan körvonalazódik Rózsa gyerekszeretete, majd kiderül, valaki felelősséget vállalt Majáért és a gyerekért. Maja kilép az intézet ajtaján – a következő képen már egy autó hátsó ülésén utaznak valahova messzire, s jutnak el Rózsa tökéletesen felszerelt, gyerekszobás házába – lassan feldereng egy elveszített gyerek emléke.



Este Maja Rózsa mellé fekszik, s egy pillanatra anya-gyermek viszony bontakozna, de nagyon gyorsan alakul át szexuális viszonnyá, mely az intézeti lány egyetlen kommunikációs csatornájának tűnik; szépen látszik Péterfy Bori arcán az érzelmek kettőssége – ez a nő nem biztos a dolgában, de teszi, s nem maga miatt, nem is Maja miatt: a gyerek miatt teszi. (Felidéződik a Térey Nibelung-lakóparkjából Mundruczó által rendezett darab hasonló leszbikus szerelmi jelenete - itt egy egészen más szerepeben, egész más körülmények között kerül a szituációba a színésznő: a két jelenetet egymás mellett látva talán még palsztikusabban rajzolódik ki a fenti megállapítás - az indítékok különbözősége. Ott a jelent szerint az erre irányuló akarat látható - itt a nemakarás, a bizonytalanság, a más okból belekényszerülés, valamiféle sajnálat egyszerre látható az arcon.)
Maja lassú érésére talán csak az utal, hogy másnap reggel összecsomagol, s indulni készül: bemegy a gyerekszobába is, s a gyerekágy fölé hajol. Rózsa még az ágyban fekszik, s halljuk a dobogó lépteket. A konyhában kávét főz magának, s a mosogatóba önti a cumisüvegből a tejet. Lassan indul fel az üresen maradt felső szintre – s itt nincs vége.



Szépek a felvételek, megokoltnak hatnak a jelenetek, s a film nem tűnik a kelleténél hosszabbnak: a rendezőnő utalt rá a filmet követő beszélgetésben, milyen remek színészeket talált arra, hogy a közelikben, az arcokon mutassa meg a történéseket – ezzel csak egyetérteni tudok.

M. Tóth Géza (1970) filmje, a Mama egyszerű ötletre épül, 10 perc, s ragyogó – az festményszerűség és a valóság határán imbolygó tető-látkép, kormos kémények és tetők, felső szintek, egy iparváros színei; beérkezik a nő, a mama – nem szól, s nem is néz énrám, se másra, s a ruhák a kötél kihúzása után valóban keringnek, szállnak a magosban – s ahogy egy egy ruhát felterítve továbbítja a kötelet, a mögötte lévő tájon is húz egy nagyot, s ugrik a kötéllel – egészen addig, míg körbe nem ér. A néhány törölköző kivételével csupa férfiholmit teregető nő (Török-Illyés Orosolya alakítja) az utolsó darabnál már hiába húz a kötélen – a táj nem megy tovább: az utolsó felakasztott ruhadarab egy rózsaszín babarugdalózó, ez az egyetlen darab, amit csipesszel rögzít a kötélre – majd a jól végzett munka örömének elégedettségével az arcán távozik. Az animált szekvencia és az élő színész együttesére épülő film hangulata elemelkedett, s egyetlen szó nélkül idézi meg és egyúttal zárja is le és hagyja el József Attilát, gyönyörűen.



Madarász István (1976) Superdigital-ja remek ötletre épülő kétperces, melyet 30000 Ft-ból forgattak, de a szemlevetítésre való utómunkák másfél millió forintba kerültek. Egy férfi kamerát talál egy szökőkútba. Bekapcsolja, s felveszi a körülötte zajló eseményeket. Majd visszajátssza – s kiderül, ezt nem kellett volna… Egy SonyF23-as kamerát kaptak kölcsön a felvételekhez kipróbálásra, az ebbe való kazetta ára volt a 30.000 Ft-os készítési költség – egy baráti alapon összedobott film, amit kár lett volna kihagyni. Hogy bejut majd valamelyik nagyjátékfilm kísérőjeként a mozikba, abban biztos vagyok, csak azt sajnálom, hogy ez lesz az, amiről, mint a reklámról, sokan lemaradnak majd.



A film a filmklikken megnézhető.

Az első blokk mindegyik filmjét megérte megnézni – így voltam a második blokk filmjeivel is – de erről inkább holnap. Az eddig látott nagyjátékfilmek alapján viszont ez a szemle inkább a kisjátékfilmeké lesz.


A filmek készítői:

Napszúrás:
f/sc: Horváth Lili, o/ph: Maly Róbert, z/m: Oliver Welter, v/ed: Szabó Dániel, h/sd: Zányi Tamás, d/a.d.: Sztevanovity Sandra, j/cost: Koppány Gizella, sze/cast: Törőcsik Franciska, Péterfy Bori, Mészáros Piroska, Révész Bálint, Axel Wandtke, r.assz/dir.ass: Fekete Xénia, gy/p.m.: Garas Klári, co-p/co-p: Henning Kamm, Durst György, Bosnyák Miklós, p/p: Fehér Károly, támogató/supported by: Robert Bosch Stiftung; Magyar Mozgókép Közalapítvány, Országos Rádió és Televízió Testület, Alföldi Tanácsadó Kft., gyártó/p.c.: Popfilm, koprodukciós partner/co-production partner: Detailfilm, Duna Televízió, Színház- és Filmművészeti Egyetem

Mama:
rendező/director: M. Tóth Géza, ö/i: M. Tóth Géza, f/sc: M. Tóth Géza, o/ph: Erdély Mátyás, z/m: Pacsay Attila, h/sd: Madácsi Imre, d/a.d.: Hujber Balázs, j/cost: Bárdosi Ibolya, an/an: Nyolczas István, Lóránt Attila, Zuban Dániel, Pulai Gábor, Gergely Zsolt, Szeibold Krisztián, Pető Sándor, Várfoki Zoltán, r.assz/dir.ass: Kárász Niki, gy/p.m.:Taschler Andrea, p/p: M.Tóth Géza, támogató/supported by: Magyar Mozgókép Közalapítvány, Oktatási és Kulturális Minisztérium, Post Edison Computer Graphics Kft., Gaston Stúdió, gyártó/p.c.: Kedd Animációs Stúdió, 2008, színes/colour, 8 perc/mins, 35mm, Dolby Digital
www.kedd.net

Superdigital:
rendező/director: Madarász István, f/sc: Madarász István, o/ph: Marosi Gábor, z/m: Szalai Katalin, v/ed: Madarász István, h/sd: Juhász Róbert, an/an: Baráth Endre, Marcus Frakes, sze/cast: Tóth Olivér, r.assz/ass.d.: Dyga Zsombor, p/p: Madarász István, gyártó/p.c.: Fishpictures, 2008, színes/colour, 2 perc/mins, video, sztereo

-gyg

Láncszemek a Ferencvárosban

2009 február 6-án pénteken 18.30-kor nyílik Gulyás Tamás fotókiállítása a Ferencvárosi Művelődési Központ Lépcsőház Galériájában (Bp, IX. Haller utca 27.). A fotókat szerzőnk, Becsey Zsuzsa írásai és kisplasztikái kísérik. A Láncszemek című kiállítás az azonos című kötet anyagából válogat - ebből láthatnak nálunk is részleteket. A szerzők mindenkit szeretettel várnak.

Edith Templeton: A kék óra

Szerelmi kalandjainak ecsetelése közben hét színes, hiteles, élvezetes korrajzot fest a 20. századról, a harmincas évektől a nyolcvanas évekig, Prágától Bordigheráig, és – életének különböző korszakiban – eleveníti meg egy nem mindennapi nő érzés- és gondolatvilágát. - Edith Templeton novelláskötete áprilisban jelenik meg magyarul.

A történetek elbeszélője és hősnője az előkelő és intelligens, sok nyelven beszélő Edith, aki a szerelmet, a szexuális gyönyört keresi, önszántából szolgáltatja ki magát a férfiaknak és meglepő nyíltsággal számol be abszurd vonzalmairól és kitárulkozásairól. „Amit leírtam, szóról szóra megtörtént. Nem választottam szét a valóságot és a fikciót.” A hatvanas években a The New Yokerben megjelenő novelláinak különös, mazochista világával a romantikától és prüdériától mentes, nagyvilági, olykor kissé életunt és cinikus nőfiguráival Edith Templeton valósággal sokkolta olvasóit. Szerelmi kalandjainak ecsetelése közben hét színes, hiteles, élvezetes korrajzot fest a 20. századról, a harmincas évektől a nyolcvanas évekig, Prágától Bordigheráig, és – életének különböző korszakiban – eleveníti meg egy nem mindennapi nő érzés- és gondolatvilágát.

Edith Templeton 1916-ban született Prágában, egy nagyon jómódú, német ajkú család egyetlen gyermekeként. Gyerekkorát nagyanyja vidéki kastélyában töltötte, középiskolai tanulmányait a prágai francia líceumban (lycée) folytatta. 1938-ban feleségül ment egy angolhoz, és elhagyta szülővárosát.
A második világháború alatt Nagy-Britanniában dolgozott az amerikai hadsereg cheltenhami bázisán. 1956-ban követte második férjét, a világhírű kardiológust Indiába. Férje nyugdíjazása után előbb Portugáliába, majd az olasz Riviérára költöztek. Edith Templeton 2006-ban bekövetkezett haláláig Bordigherában élt.
Az ötvenes években, angol nyelven kezdte közölni írásait. Néhány regénye, egy novelláskötete és egy útikönyve jelent meg, melyet „sztriptízbédekkerként” tartanak számon. Gordon című „önéletrajzi szenvedélyregényét”, mely magyarul Báti Júlia fordításában jelent meg az Ulpius-ház kiadó gondozásában 2004-ben a szerző saját nevén, eredetileg Louise Walbrook álnéven publikálta.



A könyvből ízelítőül egy nagyon rövid részlet (ekkorát kaptunk):

„Tudtam, hogy meg fog csókolni, de cserbenhagyott a viaskodó, rúgkapáló, karmoló macska, az állat, aki képes lett volna kitépni magát, hogy elfusson. Odabent a macska helyén egy növény volt, és a növények nem tudnak elszaladni. Bontogatni akarják a bimbót, amelyet növeltek, hogy virág nyíljék belőle, és ki vannak szolgáltatva az időjárás kénye-kedvének, és engedelmeskedniük kell a fölöttük feszülő égbolt minden szeszélyének. Biztosra vettem, hogy meg fog csókolni, megcsókolja az ajkamat és az ajkam belsejét, mert hallottam, hogy a szeretők ezt csinálják. És erre vártam.”

A könyv 2009 április elején jelenik meg a Park Kiadó gondozásában, 3000 Ft-ba kerül majd.

Köszönet, szolgálati, programajánló :)

Kedves Olvasó!
Tegnap sikerrel zajlott le az idei első Irodalmi Centrifuga Olvasóteátrum a Centrálban - köszönjük azoknak, akik eljöttek! Akik nem tudtak ott lenni, azokat a jövő héten egy rövid video-összeállítással kárpótoljuk. A Filmszemléről szóló beszámolóinkat ma este folytatjuk. Ma 11-kor Edith Templeton: A kék óra című regényéről, kettőtől pedig szerzőnk, Becsey Zsuzsa társszerzőként jegyzett fotóalbumáról és annak kiállításáról olvashatnak; addig Szabó T. Anna ma esti programját ajánljuk.

Sinha Róbert gitárművész, Petrovics Anna fuvolaművész és Szabó T. Anna költő közös estjeire kerül sor január 30-án, azaz ma este és február 4-én, a jövő héten.
Ma este hatkor lehet lehet találkozni a trióval a Nyugati téri Alexandra könyvesházban, a második estre pedig a Kultea kávézóban (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1051 Budapest, Szent István tér 15.) kerül sor. Az estekre mindenkit szeretettel várnak.

Himnusz másképp: Czóbel Minka

"A századforduló öntudatos polgárainak nem kellett a bárók unokája. Így történt, hogy amikor végre Ady szellemi vezérségével és Ignotus irányításával megindult a Nyugat - még csak észre sem vették, hogy az ő legközvetlenebb elődjük az akkor már ötvennégy éves költőnő. Ettől kezdve végképpen nem volt jelen az irodalomban. És nem is háborgott ellene. Évtizedeken át visszavonultan élt a szabolcsi birtokon. A világ megfeledkezett róla, ő megfeledkezett a világról."

Czóbel Minka (1855-1947):A por

Repül a por az őszi táj felett, - Hamvas, kavargó, könnyű fellegek - Felkél a hazatérő nyáj nyomán Az utak széles, hosszú vonalán, Nagy csordák fehér sokasága benne, Mintha egy hadsereg dobogva menne. Most gyors, rövid mozgással által vágja A falu kondorszőrű disznónyája. Sötétebb színnel, simább mozdulattal A vidám, fürge ménes hazanyargal, Aztán libák fehér szárnnyal repesve, Gágogva. - Csak mindinkább száll az estve. Árnyékképekként már elvonultak mind, Csak por az úton, s néma csend megint. A láthatáron nyárfák koronája, Levélzetük égő világos sárga. Kék ég lapjáról élesen leválnak Finom metszésű izzó sárga ágak. Aranykévéket dob a por felébe Estsugarak hosszúra nyújtott vége. Csak száll a por arannyal áttört leple, Az őszi tájat hullámával fedve.

Hideg fénnyel keresztül csillan rajta Egy nádastó víztükre, színes partja. Szétszórt vályogkunyhók a nádas mellett S nyár folytán gazdagra vadult kis kertek: Nagy napraforgó lehajtott fejével, Zöld csodafa mesés levélzetével, Távol kelet varázslatos virága, Élesre rajzolva gyümölcse, ága, A szerb tövis, piros álkörmös-szárak Dúsan fejlődve egymás mellett állnak. Virágok ingadozva hajlanak: Bűvös színek a porfátyol alatt, Világos álom elmosódott képe: Arany-csillám a rózsaszínű égbe. Minden felszálló, elrepült parányba Az anyaföldnek egy-egy álma: Rég elvirult növényzetnek pora Elhamvadt nemzedékek tábora, Szétomlott sziklák foszlott törmeléke - Csak száll a por a finom esti légbe, S örökre egyesülve benne réved az elmúló - kifogyhatatlan élet.

Czóbel Minka: Magános úton

Hiába szólok, nem felelhet senki,
Nem érti senki, senki meg szavam,
A rettentő, félelmes pusztaságon
Magam vagyok, egyedül, egymagam.

Ki távol áll, ki alantabb, ki feljebb,
De vélem egyik, egyik sem rokon,
Előre csak! fáradtan, összetörve,
Vad, tövises, magános utakon.

S te fenn az égben, Te Örök-magános,
Meghallod-e kiáltó gyermeked?
Vagy te is olyan magasan állsz felettem,
Hogy szavam soha meg nem értheted?

Czóbel Minkáról
még több vers

Dokuszemle 4. - Csempelevél

Kezdjem a lényeggel: az általam látott filmek közül – ez hét film a harmincegyből! – nekem ez a(z egyik) legkedvesebb. Egy brazil férfi filmezést tanulni indul Portugáliába, de végül azulejo-festő lesz és lánya születik; nincs felkészülve a gyereknevelésre, másként érez, társával és mesterével szakít, önálló úton jár. A film: levél édesanyjának. Egy csempelevél, a harmincrészes, évekig el nem küldött, neki készített azulejo-csempék mellé, helyett. Egy film, amit nem ő készített − de elkészült.

Remek technikával, nagyon gyors vágásokkal, felpörgetésekkel dolgoznak, a hosszan mélázó, narratív részeket szakítják meg a Lisszabont és az azulejo felhasználási módjait bemutató montázsok. A főhős, Nober Sanders a lányával, Johana Sanders-szel játszik vagy tengerre néző otthonában azulejokat fest, őszintén beszél a kapcsolat megromlásáról, arról, hogyan látott belé, veséig, a társa, s miért nem maradt lehetősége másképp dönteni. Mesél a szakítás utáni közös munka nehézségeiről, a lányával kapcsolatos ambivalens érzéseiről. Hogy miképp bonyolítja sokszorosára a gyerekvállalás a honvággyal küzdő elveszettek sorsát.



Sanders nem különösebben boldog attól, hogy nem tudta megvalósítani az álmát, de "ez egy elfogadható munka", mondja a művészi portugál csempefestésről. Olyan csempék kerülnek ki a keze alól, hogy sírva könyörögnénk néhányért, s ami neki kényszerpálya, azt sok elindulni még nem tudó, de lábbugi-kórban szevedő boldogan bevállalná. A gond a vevő készülékében van - mást akart, s hagyta magát másoktól befolyásolni. "Egyetlen igazi döntésem a volt, hogy eljöttem. Azóta csak mások döntéseit követtem."

Van valami keserédes mélabú, napsütéses melankólia az egészben, eszembe jut róla Bece, Egressy figurája a Portugálból, igen, mint Bereményiék Mélyrepülésében „Ausztrália, gyerekek, Ausztrália”, emigráció? Hát tényleg ezt akarod?, kérdez vissza a tudat, azt hiszed, jobb ott?, vitatkozunk magunkkal, s közben pörögnek a képek, az évek, mormol az óceán, s ezt a hangot naponta hallani sokért nem adnánk. Mivel jár bevállalni a gyökerek megszüntetve megőrzését? Ezzel.



A film elején Nober Sanders elmondja, egy alkalommal otthon vett egy télikabátot, bár ott mindig meleg volt – kérdezték tőle, minek. Mert nem akarok mindig itt élni. Ennyire egyszerű? Nem. Annyira bonyolult, mint ez a 23 perc, amiben életek, sorsok zsúfolódnak, nem egy emberé; elhagyott lisszaboni villamosok, üres tengerpartok, örök hazagondolás, örök pénzgondok – a mamának készített harmincrészes csempekölteményt nem lehet egyszerre feladni, s a gyűjtögetés sem jár sikerrel – ha havonta egyet küldött volna el, már rég túl lenne az egészen. Ez következő jelenetben Sanders csomagot készít, benne egy? vagy néhány? csempe.

„Tudom, hogy azt gondolják, elhagytam őket. Hogy azt gondoltam, több vagyok náluk. Sosem mondták, de tudom, hogy ezt gondolták. Én több akartam lenni.” – mondja a kamerának, míg egy csempét vakargat, egyenget, készít elő, előtte domboldalon ereszkedő sárga villamos.
Visszaemlékszik a brazil mezőégetések utáni aranybarna naplementékre, a különös, napfogyatkozást imitáló fényekre, s bármelyik romantikus költő megirigyelné azt a pár mondatot. Az utolsó jelenetben egy alacsony lépcsőn ül, mögötte tág láthatár, épp rágyújtana – elalszik a gyufa. 'Ez a rohadt szél', mondja, 'mennyire utálom, hogy itt állandóan fúj ez a rohadt szél'. Vége. Egy azulejo-festő. Alkalmazott művész. Egy dokumentumfilm. Alkalmazott művészet. Érdemes megnézni.



ö/i: Somogyvári Gergő, szin/syn: Somogyvári Gergő, o/ph: Somogyvári Gergő, felhasznált zeneművek és szerzői: Dead Combo, v/ed: Feszt Judit, h/sd: Várhegyi Rudolf, sze/cast: Johana Sanders, Nober Sanders, gy/p.m.: Izabel Chaves, p/p: Durst György, támogató/supported by: Duna Televízió, gyártó/p.c.: Duna Műhely, 2008, színes/colour, 23 perc/mins, video, stereo

-gyg

Dokuszemle 3. – A három nővér

Kőszegi Edit dokumentumfilmje Kétegyháza mellé, egy tanyára kalauzolja nézőit, ahol három nővér él egy fedél alatt, s bár különböző útjuk vezette őket egymás mellé ismét (egyikük férje meghalt, másikuk elvált, a harmadik mindig is egyedül volt), életük összefonódása, együttes küzdelmük az életben maradásért és lassan felderülő ilyen-olyan támogatásaik, melyeket a család más tagjainak tudtak nyújtani, elégedettséggel viselt nehéz életpályákat mutat meg.

„Gizi elvált, Mari, özvegy, Erzsi vénlány. Egyikőjüknek sincs gyereke, mégis tízet tartanak számon: testvéreiknek gyerekeit, akiket hosszabb-rövidebb ideig Gizi nevelt a tanyán”.
Valahol a falutól is távol a tanyavilágban járunk; még a szál gyufa is jelentős érték, pertóleumlámpával világítanak, fafűtéses tűzhelyen rotyog a kávé, a meszelt vályogfalon szentképek és díszes mikulás-csomagolópapír egyaránt van. A nővérek nem túl beszédesek. Egyikük a helyi mezőgazdasági szövetkezetnél dolgozik, tapaszt, meszel – még gyerekkorában, a szüleitől tanulta. „Ez a jó munka, nem az állandó változás” – mondja, „erre mindig szükség lesz”, s ahogy az anyagot gyúrja, szalmatöreket elegyít sárral, s megjegyzésekkel kíséri „igen jó lesz, hm, de finom lesz” elhiszem neki – jó, mint homokvárat építeni volt jó gyerekként, s megbecsülést, vékonyka megélhetést is ad – a faluban ő tapasztja a még meglévő vályogházakat, s kis szerencsével élete végéig lesz munkája a téeszben, a házak körül, az istállók tapasztásánál.



Gizi a férjét és családtagjait mutatja – „Nem úgy volt, ahogy akartam. Ő inni szeretett, én meg dolgozni. Nem volt az jó, én dolgozom, ő meg otthon. Hát, gondoltam, ez a vonat nem megy tovább” – tartja a képet, s közben hol oldalra néz, hol a kamerába, szinte szégyenlősen számol be az önálló döntésről, de büszkén mutogatja eredményét, a megvásárolt tanyát, a tehenet, az életüket, melybe be tudták fogadnia máshonnan kihullottakat is – vissza-visszajárnak mezei virágcsokrot hoz egy hatalmas, gyönyörű lány, s arról mesél, milyen volt öt évesen a létrán tapasztó nénjének dobálni a sarat. A film a kisházban és körülötte tölt sok időt, a felnőtt gyerekeket odaérkeztükkor mutatja meg, Erzsit ugyan elkíséri a gazdaságba, de távolabb nemigen megy.

„Akinek száma van, akinek házszáma van, az ember; az mindig ember marad – mondja Gizi büszkén, a vándorcigányokra utalva – az ő életüket nem tudja tisztelni. Nem dolgoznak, nincs látszatja a munkájuknak- senkik. S hogy az előítéletek milyen mélységekig tudják berágni magukat, s hogyan építenek maguk köré akár értékes személyiséget, azt akár ez az egyetlen, negyedpercnyi részlet is jól mutatja.

„Hogy érdekes volna-e ez a történet magában is? Miért ne volna érdekes? Én emberekről, elsősorban emberekről, másodsorban magyarokról, s csak eztán cigányokról készítettem egy filmet” – mondta Kőszegi Edit a Szemle cigány kérdéseket is érintő alkotásairól szóló beszélgetésen. Három nővérről. „Nem voltam én még moziba, nincs nekem arra időm.” – indul Gizi megjegyzésével a film. Most ott van.

A film adatai:
2008, színes, 30 perc
Forgatókönyvíró, rendező: Kőszegi Edit
Dramaturg, producer: Surányi András
Operatőr: Kőszegi Gyula
Szereplők: Faragó Gizella, Faragó Erzsébet, Faragó Mária
Gyártásvezető: Solymosi Norbert
Gyártó: Filmmágnes Kft.

-gyg

Dokuszemle 2. – Gogo & George

A 40. magyar filmszemlén mutatták be Konecsny Emőke filmjét, a Gogo & Georg-ot, mely a II. világháború idejébe és az utána következő évtizedbe kalauzolt egy arisztokrata nő boldog első házasságának történetét mutatva meg, melyben nem csak Magyarország története, de a világtörténelem is fel-felvillan.

Konecsny Emőke filmjének hősei Dőry Ilona, azaz Dőry Gogo és Kovách György, George, kettejük megismerkedésekor alezredes, később ezredes, ’a szállodás’, akinek a fél világ barátja volt, s akinek nagy szerepe volt abban, hogy a Szent Jobb 1945. augusztus 20-án hazakerüljön. A visszaemlékezők Dőry Ilona maga és Marék Veronika, a sikeres és szintén világhíres, japánban nagyon népszerű gyerekkönyv-író, itt azonban csak mint Kovách György keresztlánya szerepel.
A film a Gogo által összegyűjtött albumokban lapozgatva és archív felvételekből válogatva mutatja meg a magyar történelem pillanatait – a Szent Jobb hazaérkezését, a politikai változások eredményeként menekülésre kényszerülteket, akik Kovách George alezredes szállodájában mindig szívesen látott vendégek voltak. De leginkább mégis egy szerelemről szól.



Nem merülünk el a részletekben, inkább csak felvillannak a történelem alakjai – Habsburg Ottó például, aki szívesen látott vendég volt az amerikai szállodában, s Dőry Ilona felállva köszöntötte őt az ebédlőben, mint Magyarország potenciális királyát.
Egy olyan pár életének eseményei rajzolódnak ki előttünk, ahol a nő szabadon élt, imádta a férjét, összegyűjtött minden vele kapcsolatos emléket, s nagyon tudta mit akar – utazni, szabadon élni – amit el is ért. Vidáman élt vele tizenhárom boldog évig a férj is, akiből akkorra már befutott szállodaipari menedzser és az amerikai állam fontos keleti informátora vált.



Bejárták a fél világot, a képekről laza nemtörődömség és életélvezet sugárzik, társasági modorú cikkek hangzanak el, közben mintegy mellékesen derül ki a szállodaipari és a katonai karrier − egy dologtalan dandy, aki mindvégig keményen és állandóan dolgozott.
Technikáját tekintve a film egymás után vágja össze az archív híradórészleteket, a családi album fotóit, Dőry Ilona különböző, már itthon töltött éveiben készült felvételeket, az újságkivágatokat az albumokból és a Marék Veronikáról készült felvételt, ahogyan az albumokat mutatja be. A korszak enumerációja ez, melyben a 89-es rendszerváltó első kormány vezetőjének apja éppúgy helyet kap, mint akkori miniszter, ahogy Marilyn Monroe férje vagy a világ és Amerika híres énekesei, színészei, zenészei, Charlie Caplintől Habsburg Ottóig és Yehusi Menuhinig sokan.
Dőry Ilonáról kiderül, hogy még két férje volt, s a harmadik halála után végleg hazaköltözött, látjuk betegszobájában, ahol a felvételen a rendezőnő is ott ül a betegágy mellett, s látjuk temetését, végigkísérjük életének eseményeit − a köztes évekről azonban nem sok szó esik, hiszen a fókuszban a magyar történelemben szerepet játszó Kovách George áll − egy véletlen hős. Véletlen, hiszen amerikai repülősként, Magyarországot kellett volna bombáznia, s mikor hivatkozva a hadseregben érvényes szabályra, erre nemet mond, a hadsereg megörül annak, hogy talált egy magyart, aki az amerikai-magyar kapcsolatok ápolására, a segélyek szervezésére alkalmas lehet. Mint Pilátus a Credo-ba, csöppent ez a minden társaságbéli nő által körülrajongott ember a szerepébe. A képeken mintha ennek tudata tükröződne: mikor átadja a Szent Jobbot, mikor a Ferencziek terén amerikai segélycsomagokat oszt a Mindenki Karácsonyfája alatt, vagy ha csak saját szobrával áll szemközt egy kiállításon… Kicsit meglepett, kicsit hitetlenkedő, mindig udvarias és az életnek hálás ember látszik, ahogy Dőry Gogo esetében sincs ez másképp. (Külön csemege, mikor a gyerekkorra, öt testvérére és a boldog családra emlékezve megjegyzi, „ha nincs a háború, egyikünk sem ment volna férjhez. Dehogy jutott volna eszünkbe otthagyni azt a jó életet!” A nyíltsága megragad, életszeretete sugárzik – s ez végigkíséri a filmet.) A történelmi események közelében két könnyed arisztokrata − s itt is szerep jut a léptékváltozások felvillantásának: a Szent Jobb itthon eltűnt ereklye, az ország legnagyobb értéke – kint egy sóbányában elhagyott jelentéktelen faláda, melyre tintaceruzával felrótták, hogy Szent Jobb – törékeny! Ami innen nézve gigantikus tett, onnan nézve szinte jelentéktelen apróság – nem csoda, ha egy életen át lehetett csodálkozni az életen, mely hagyta szabadon meglovagolni a hullámait két társasági lénynek − a kémkedések, emberölések, a háború, a koncentrációs táborok borzalmai helyett egy könnyed történet egy arisztokrata pár boldog szerelméről: más lépték.



A film adatai:
2008, 39 perc, színes, video
Szerkesztő, vágó, gyártásvezető, rendező: Konecsny Emőke
Operatőr, producer: Kocsis Tibor
Gyártó: Flóra Film International, Duna Televízió
A film január 30-án este héttől a Duna televítió műsorán is látható.

-gyg

Dokuszemle 1. – „Nem akarok még egy ilyen szönyeteget a világra hozni”

A negyvenedik, jubileumi magyar filmszemle versenyprogramjába 31 dokumentumfilm került (ezek közül tízet nő rendezett vagy társrendezett), – ezekről esik majd szó több cikkünkben röviden: elsőként Oláh Gábor Afrika közel van – Lilla naplójából című filmjéről, mely lassan indul el, de elég erősen zár.

Oláh Gábor Afrika közel van – Lilla naplójából című filmjének egyik főszereplője Schumicky Lilla, egy, az AHU-nak dolgozó magyar lány. A film az ő történetén keresztül azonban egy földrésznyi problémahalmazzal ismertet meg.
A kerettörténetben Lilla éppen itthon van, s itt töltött egy-két napja során derül ki, mivel is foglalkozik odakint, miként viszonyulnak szülei és a testvérei ahhoz a munkához, amit végez és hogyan éli meg a mindennapokban azt a szemléletváltozást, ami munkájából következik. Eközben a helyszínen készült felvételek és fotók segítségével megismerjük munkahelyét, és az ottani embereket is.
Schumicky Lilla antropológus, többek között afrikanisztikát hallgatott az ELTE-n − de erről csak a szervezet honlapjáról értesültem. A filmben egy fiatal, huszonéves lányt látunk, aki, úgy tűnik, határozott, erőteljes személyiség: nem érdekli, hogy mit gondol a család a vándorló életmódról, a többlakiságról, az afrikai nehéz helyzetről, ahol az egyik közeli faluban megerőszakoltak két fehér lányt, mert úgy gondolják, hogy az AIDS ezzel gyógyítható (ahogy Lilla öccse meséli a riporternek). A lány együtt reggelizik a családdal, itt a családi konfliktusok artikulálódnak, majd elindul valahová, s közben mesél arról, hogyan jutott ki Afrikába, de látjuk a budapesti utcán a lomtalanításkor kitett holmikat, s azt a lendületet, ahogyan Lilla ezekben is az Ugandában hagyott menekülttábor-lakók számára hasznosítható kincseket lát, s talál nagy mennyiségben. Egy másik életforma, másik életstílus, a felhasználás és fogyasztás más dimenziója látszik, az a szemléleti különbség, ami a különböző állapotokból következik. Ám ettől még semmi különös nem történne, egy lelkiismeretesen dolgozó magyar lány Afrika iránti érdeklődéssel és segíteni akarással.



Különössé akkor válik, mikor hamarosan a Gödörben látjuk Lillát, amint elmeséli a közönségnek, milyen munkát is végez, hol a magyar segélyszervezet táborhelye, s milyen munkát végzett korábban a helyi miniszterelnök mellett, amikor segélykérelmeket kellett elbírálnia. Itt ismerkedett meg azzal, mit is jelent Afrikában lányanyának lenni – ezeket a történeteket dolgozza fel, gyűjti egybe a könyv, amit A háború gyermekei címmel adtak ki, s amelyiknek egyik szerepelője a történetét a kamerának is elmondja. S még ha kicsit talán túl hosszan is látjuk a képeken magát a könyvet, hogy hirtelen felmerül bennem egy pillanatra, nem puszta könyvreklám-e ez, a kamerába mondott történet hitele, ereje, a szereplő személyes demonstrációja, a tény, hogy hiszek neki, ha hallgatom – mind arról győznek meg, hogy a könyvet is el kell olvasni.
A filmbéli elbeszélő egy ugandai lány, akit kilencévesen vittek el és tizenegy éven át élt a felkelők fogságában. Mesél az első éjszakáról, az elrablásáról. A szökni próbáló, de elkapott lányokat a többiek szeme láttára csonkolták meg, egy társnőjét megerőszakolták, míg vízért mentek, később az út során két másik lány is szökni próbált – ekkor őket küldték husángokért, majd őket szólították fel arra, hogy halálra verjék e társaikat. Hamarosan már a fejüket kellett levágniuk a törzsükről, majd a kifolyó vért nyalni le a koponyáról – s ekkor a felkelők még nem értek a testéhez. Nemsokára feleségül adták egy parancsnokhoz, majd gyors váltásokkal lett két újabb férje is – megismerte a nemi erőszakot, a verést, a magára maradást – néz a kamerába és csak ritkán sír. Azt mondja, mikor teherbe esett, a férfi közölte vele, hogy gyűlöli – de nem voltak kedvesebbek a társnői sem, egyikük mosolyogva mondta neki, hogy abban reménykednek, bárcsak ő és a gyerek is meghalna. Nem tud semmit a szülésről és senki sem segít neki, míg egy idősebb asszony megszánja s világra segíti a gyereket – az első kérése az idősebb segítőhöz − s Abiyo Vicky szavai a film zárszavai is −, hogy ha lány születik, akkor azt tartsa meg, de ha fiú, azt azonnal ölje meg, mert „Nem akarok még egy ilyen szörnyeteget a világra hozni” –. A könyv nem egy, de sok ilyen történetet ad közre − olyan élethelyzetbe kevert és keveredni hagyott nőkről, akik hitelesen képesek kimondani egy ilyen mondatot, akiknek elhiszem, hogy ezt érezték − a csoda épp az érzésre való képesség megőrzése.
Afrika közel van – hangzik a cím. Közel, mert az olyan fiatalok, mint Lilla, közelebb hozzák, s ittlétük mutat rá arra az iszonyú különbségre, amit a tévéhíradókban tizenöt másodpercig vetített háborús felvételek alapján futólag sem érzünk magunkhoz közel, de ami mégis megvan a földrészek lakói között – itt jó ideje viszonylagos béke van, nincs éhezés és kevésbé nézik le azt, aki nem is maga követett el hibát.
Mindezek mellett Lilla pozitív példa – példa az önmegvalósításra, s arra, hogy ennek nem feltétlenül a család-gyerek-autó szentháromságában kell megmutatkoznia; arra juthat idő később is. Ő most Afrikában segít. Ez volt az álma. Megvalósította. S van min, van kiken segíteni − Afrika annyira közel van, hogy nekünk már el se kell mennünk ehhez odáig.

Adatok a filmről:
2008, fekete-fehér és színes, 44 perc
szereplők: Schumicky Lilla és családja; Abiyo Vicky
rendező: Oláh Gábor
operatőr: Csukás Sándor
zene: Ágens
vágó: Kollányi Judit
gyártásvezető-producer: Szederkényi Miklós
gyártó: Dunatáj Alapítvány

-gyg

Himnusz másképp: Ujfalvi Krisztina

Igazi csemege egy olyan oldalnak, mint a miénk: a nők jogaiért küzdő gazdag erdélyi nemesasszony, aki szabados életéről (és temetésének botrányáról) volt híres, míg itt is közölt versét Pálóczi Horváth Ádám, Kisfaludy Sándor és a debreceni, pataki diák-szöveggyűjtemények idézték, név nélkül, mintha a népköltészet kis csodája volna. Már életében közmondásossá lett alak – ő Ujfalvi Krisztina (1761 – 1818).

Ez az élet

.

Ez az élet úgy se sok, Használják az okosok. Fergeteges néha bár, Vesztegetni mégis kár. Nem kell mindjárt lemondani A világról, Mert némely pók mérget szív a Szép virágról

Az életet használni: Könnyű módját találni, Mert néha egy jó óra A beteg sors doktora. Ha tán egy rossz pillanatban Meg is halnánk: Jön már, melyben halottan is Föltámadnánk.

„Kalandosan és botrányosan élt, talán többet demonstrálva, mint amennyi valóban történt, hogy a szűkös és képmutató ál-erkölcsben zsugorgókat fölháborítsa, a tisztességben raboskodó erdélyi társadalmat zaklassa. Ma úgy fogalmazhatjuk: a nők jogaiért küzdött. És mint a korabeli anekdoták mutatják, meg akarta nevelni a férfiakat, egyenességre, helytállásra. […]
A korszak poéta-asszonyai között ő a leghivatottabb, legműveltebb, legeszesebb.” – írja róla Weöres Sándor a Három veréb hat szemmel antológiában.
Hozzátartozik, hogy első nagy szerelme mást vett el, ekkor ő a kezét egyik legcsúnyább udvarlójának nyújtotta, aki kérésére megígérte ugyan, hogy szabad életet biztosít neki, ám kérést meg nem tarthatta, így külön éltek, ebből az időből származnak a pletykák, melyeket az életrajzíró Versényi György alaptalanoknak gondol.

„A sok hamis tekintet és előítélet Komor törvénye miatt Hideg az élet Az ég s természet Örömöket oszt, De a mesterség Mindentől megfoszt...”

„Ha úgy lenne, hogy sírhalmam Fedezze néma nyugalmam, Hantjain nőtt füvek között, A melyeket megöntözött Barátim könnye, válaszd ki S a több fűszált mind száraszd ki.”

„Ujfalvy Krisztinát a szenvedés, a meghasonlás tette költővé.
Nem turbékol, hanem szenvedélyesen harsan föl szava. Ő nem némán, megadással tűrő, szenvedő vértanú, hanem fellázadó, kitörő harczoló természet. Nemcsak nő, hanem ember. Nem tűri, hogy szijjat hasítsanak a hátából, hanem védekezik, visszavág. Abban az időben a nagy többség úgy gondolkozott, mint a Moliére Chrysale-ja, hogy elég, ha a nő annyit tud, hogy meg tudja különböztetni a szitát a rostától. Akkor még a képtelen lélektani alapon megrajzolt Griseldiszeket bámulták, a kiknek más életfeladatuk nincs, mint a férjeik iránt való feltéttelen vak engedelmesség. Neki esze, tudása, energiája van, a melyeket harczba viszem, A farizeusok sunyi, alamuszi szemforgatással sziszegnek, hogy nem nő. Nem bábu! Ő Ujfalvy Krisztina.
Egy önálló, határozott, az átlagtól elütő egyéniség. Kár, hogy munkái nincsenek összegyűjtve. Sőt elvesztek, vagy a mint hinni szeretjük : lappanganak. Ujfalvy Sándor Döbrenteinek adta át a kéziratokat. A Honművész (1833 I. 37. sz.) írja : „Kötött és folyó stylusban több munkákat írt, melyek kéziratban t. Döbrentey Gábor tart. biztos úr s a magy. tudós társaság titoknokának birtokában vannak, ki azokat kiadni szándékozik." Az ő szívességéből közli a Tavaszkor és Szüreti posták czímű költeményeket. Hogy hová lettek e kézíratok, nem tudhatni.” – írja Dr. Versényi György: Ujfalvy Krisztina című cikkében az Erdélyi Múzeum 1897-es évfolyamában − ő idézi a fenti két versrészletet is egy hozzá került füzetből, mely a kiadásra szánt írások tisztázatát tartalmazta, azonban csak részlegesen maradt meg − azonban ennyiből is kíváncsivá tette az utókort.
(A név helyesírását mindenhol másképp találjuk, a címben átvettük Weöres Sándor rövid u-s és pontos i-s változatát.)

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái - Ujfalvy Krisztina

Különös küldemények, vegyes technikával: Julia Otxoa

„Valamikor régen volt olyan hely,
ahol minden lehullott virágszirmot
kicsi üvegsírba temettek.”

Költőként indult, tudatosan alkalmazza képverseiben a reklámgrafikai megoldásokat, a félperces novella lekes művelője, de gyerekkönyveivel és regényeivel is népszerű hazájában - magyarul folyóiratközlések és egy kötet képviseli - Julia Otxoa-t Pávai Patak Márta mutatja be.

Pávai Patak Márta: Különös küldemények, vegyes technikával - Julia Otxoa (1953)

A tőzsdén jegyzi a félelmet

Szerelmem,
szerelmem,
elérkezett immár
Alcapone ideje,

ősz van, kedd,
és a tőzsdén jegyzi a félelmet.

„Gyakran kérdezik tőlem, miért választottam elbeszéléseimhez a félperces műfajt. Tulajdonképpen nem is választottam, hanem úgy találtam. Egy szép napon rádöbbentem, hogy a vers új helyszínné alakult: alakok, hangok jelentek meg benne, ki-ki a maga történetével.”
Julia Otxoáék kertje a tengerre néz, s ugyan a meredek partfalon nem lehet lejutni a sziklás öbölbe, a szobrász férj, Ricardo Ugarte hajóorrt és tatot idéző alkotásai mégis a kertnek szinte minden pontjáról a tengerre vezetik a pillantást. A sokablakos kis ház elvész a mélyzöld borostyán és a tengervidéken burjánzó, zöldes-fekete bőrlevelű bokrok közt, melyek ágain énekes rigók költenek, a bejárati ajtó szemöldökfája felett pedig ökörszem tanyázik. Itt él és alkot tavasztól ősz végéig a művészházaspár, Itxas-burniben, San Sebastián közelében.

Julia Otxoa költőként indult: már legelső verseiben is érezhető a baszkföldi táj, amely vezérfonálként húzódik végig életművének darabjain. A baszk hagyományt éltető rítusok, legendák köszönnek vissza soraiból, a kollektív fikció e műfaja iránti hódolatának kifejezéseként. Verseskötetei Composición entre la luz y la sombra (’Kompozíció fény és árnyék közt’ 1978), Cuaderno de bitácora (’Hajónapló’, 1985), Centáuro (’A kentaur’, 1989), La nieve en los manzanos (’Hó az almáskertben’, 1999) címmel jelentek meg. Köteteinek kétnyelvű kiadásai is népszerűek: a L’età dei barbari (’Barbárok ideje’, 1997) olasz nyelvű, Cartas a Mr. Gardener (’Levelek Mr. Gardenernek’, 2002), portugál-spanyol kétnyelvű, a Gunten Café (Gunten Kávéház, 2004) pedig baszk-spanyol kétnyelvű kiadás. Taxus baccata (2005) című kötetét rövid, olykor mindössze egysoros prózaversek alkotják. A Taxus baccata a tiszafa latin neve, a cím sokféle asszociációnak enged teret: a legendásan lassan növekedő, gyönyörű, ám mérgező piros bogyókkal tarkított félcserje láttán, mely a gyógyszernek használt taxint termeli, rögtön eszünkbe juthat a sötét és világos egymást kiegészítő ellentétpárja, s ízlés dolga, hogy melyik melyikben tükröződik. Amikor kísérletet teszünk rá, hogy megállítsuk magunk körül az időt és alaposan szemügyre vegyük mindazt, ami körülöttünk változik, még arra a pillanatra is csak nekünk áll meg, amelyben fölfigyeltünk rá, tekintetünkkel rögzítjük, hiszen a másik ember már továbbszaladt benne. „Szandálom talpa alatt üres karika, / pillangó ül kalapom tetején.” „Egy egész erdő tárul fel a szóban, amikor valaki udvariasan ráköszön egy rovarra.” A Taxus baccata kötet szerkesztésével is érzékelteti, hogy Ricardo Ugarte végletekig leegyszerűsített vonalvezetésű tusrajzai nem puszta illusztrációkként szerepelnek, hanem szerves részei a kötetnek. Az Anotaciones al Margen (’Széljegyzetek’, 2008) című ciklus verseit szintén Ricardo Ugarte illusztrálta.
Julia Otxoa Képverseire leginkább a sokatmondóan groteszk, meg nem alkuvást sejtető, határozott állásfoglalásra sarkalló megközelítés jellemző. Mindenekelőtt költőként és novellistaként tartják számon, de alkotótevékenysége a vizuális költészetre és általában a képzőművészetre is kiterjed.

Buenos días censura - Jó napot, cenzúra!

Biblioteca del caminante - A gyalogos könyvtára

Piedad férrea – Kőkemény irgalom

Diszkurzív és vizuális költészetének egyaránt visszatérő témái a nemzeti identitás, az erőszak, az elnyomás kérdései. Azonban e kérdésekkel foglalkozva új költői nyelvet is teremt, melyben a tárgyak és a tipográfiai nyelvezet dominálnak. Vizuális költeményeiben a betű szinte testtel bír, roppant kifejező erővel rendelkezik, szemantikája jócskán felülmúlja a hagyományos csatornákon befogadható versét. Művei jelképvilágba vezetnek, melyben a tér jóval funkcionálisabb, mint a narratív költészetben, a megteremtett térszintaxist pedig a hétköznapi tárgyaknak a betűtestekkel való viszonya élteti. Otxoa a fotomontázs, a kollázs és a nem szekvenciális tipográfia technikáit alkalmazza. Az eltérő kontextushoz tartozó elemek együttes használatával a hagyományos, egy nyelvet kereső befogadói rendszert provokálja, a befogadótól nagyfokú együttműködést igényel az új költői kifejezésmód rendszerében, amelyben textúra, tér, design, a tárgy és a betű közti viszony élvez elsőbbséget. Julia Otxoa tudatosan alkalmazza a reklám esztétikájához sorolható költői effektusokat: tisztában van vele, hogy így többszörös értelmet ad a minimalista térben használt vizuális formának.
Lírai és egyszerre gyilkos humorú, éles szemű kritikus és emberségesen természetközeli elbeszélő. Novelláskötetei Kískili-Káskala (1994) Un león en la cocina (’Oroszlán a konyhában’, 1999), és Variaciones sobre un cuadro de Paul Klee (’Változatok egy Paul Klee-képre’, 2002) címmel jelentek meg.
Különös küldemény (Un extraño envío, 2005) című kötetére leginkább az álomszerű, szokatlan légkör jellemző, nem ritkák a személycserék, az egymás mellett tévedésből elsétáló szereplők. Nyíltan kikacsintgat vagy burkoltan utal az irodalmon túli távlatból Kafkára, Hrabalra és a velük rokon világú szerzőkre, míg a mindent eltorzító időben, a jelekben és üzenetekben kódolt valódi jelentés megfejtésére tett kísérleteit űzi. Otxoa számos novellája a spanyol nyelvű szerzők által oly kedvelt félperces műfajába tartozik, melyeket elég régóta ír.

Versei, félpercesei számtalan antológiában szerepelnek. Legutóbb a Fábula rasa (’Fabula rasa’) és a La otra mirada (’A másik pillantás’) című kiváló, 2005-ben megjelent elbeszélés-antológiákban kaptak helyet.
Julia Otxoa szerkesztésében és tanulmányával jelent meg a Poetas Vascas (’Baszk költőnők, 1990) és Narrativa corta en Euskadi Selección y estudio de narradores vascos desde el exilio de la guerra civil hasta nuestros días (’Baszkföldi kisprózák. Válogatás és tanulmányok, a polgárháború utáni száműzetéstől napjainkig), 1994).
Rendkívül népszerűek mesekönyvei, melyeket maga illusztrál. Lucas y el buho (’Lucas és a bagoly’,1997), Historia de unos bigotes (’A bajusz története’,1998); El bosque de las zanahorias (’Sárgarépaerdő’, 1997); La canción de Mister Popoff (’Mr. Popoff éneke’, 1998 ); El Mundo en una manzana (’Világ az almában’); Cuentos de la abuela luna (’Holdnagyi meséi’, 1999); El sueño de Hakam (’Hakam álma’, 2000 ).

Novellái magyarul:
Kiskili - Kaskala - Lettre Internationale, 2005. tavasz
Disznók és virágok - Nagyvilág, 2007. június (pdf!)
Susi és Philip kiárusításra megy; Legendák; Mozi; A hatórai vonat; Az utas - Nagyvilág 2005/12.
Különös küldemény (elbeszélések, ford. Pávai Patak Márta)

------

Négy írás a Különös küldemény című kötetből:

LOVAK

Minden csütörtökön megyünk a slaughterhouse-hoz, nézni, hogyan rakják a levágott lovakat Mister Winner teherautójára. Mikor odaérünk, felállunk a szökőkút lépcsőjének a harmadik fokára, onnan jól látunk, és senkit sem zavarunk.
A slaughterhouse a közvágóhíd, ott dolgozik Tom édesapja, meg Bessyé is, meg az enyém is, igazából az összes falubeli férfi, már elég régóta.
A slaughterhouse lovakra szakosodott: az élő lovak hatalmas, barna teherautóra zsúfolva érkeznek, aztán feldarabolva, bezacskózva távoznak, mikor fehér hűtőkamionokkal elszállítják őket. Mindig ez a rend.
A múltkor a barátaimmal sikerült belógnunk a vágóhídra; csütörtök délután volt, hárman mentünk be, és elbújtunk a fűrészporos zsákok mögött a bárdoknál. Nem vettek észre bennünket. A bárdok hatalmasak: a csarnok közepét teljesen betölti az a gép, amelynek irgalmatlan nagy kerekeihez erősítve lógnak vastag láncokon. Olyan erővel sújtanak le, hogy egyetlen csapással elmetszik a lovak nyakát.
Munka közben úgy néz ki az a gép, mint egy óriási, dühöngő fenevad, és éktelen nagy zajjal, megállás nélkül forognak a kerekei meg a bárdjai. Apám mindig azt mondja, sokkal jobb így, mert a fülsiketítő robaj legalább elnyomja a rémült nyerítést. A lovak ugyanis mindeközben hatalmas, fekete számokkal a hátukon várnak a sorukra a gép két oldalán. Így aztán a slaugherhouse környékén élők sem tudják, hogy a lovak mennyire félnek, és nyugodtan elfogyaszthatják a bifsztekjüket.
Az élő állatot először megmérik, súlyra és méretre is. Ezt a munkát végzi az édesapám. A lovat felvezeti a fémplatóra, majd egy füzetbe feljegyzi, mit mutat a mázsa, aztán egy fából készült mérőrúd segítségével leméri pontosan a ló fejét, a lábát és a hátát.
Egyszer régen egy stuttgarti ló agyonrúgta azt az embert, aki az apám előtt ott dolgozott. Úgy fejbe találta, hogy az ember csak gurult, mint a rongylabda, le a lépcsőn, bele egyenest a tűhegyes horgokba, melyekre a lovakat szokták felakasztani a nyúzáshoz. Azóta erős bőrszíjon vezetik föl a lovakat a mázsálóra.
Édesapám is visel valami sodronyingszerűséget, ami eltakarja a mellét meg a hasát, a fejére pedig zsákvászonból készült csuklyát húz, mert a ló állítólag így nem ismeri föl az embert, nem nagyon érti, mi történik vele, meg van zavarodva, jobban viselkedik, és nem rúgkapál.
Ha rossz fát teszünk a tűzre a testvéreimmel, akkor előfordul, hogy édesapánk, aki nem tudja, hogy mi már tudjuk, milyen munkát is végez ő a vágóhídon, velünk is ugyanazt végigcsinálja, amit a levágni vitt lovakkal szokott: felvisz bennünket a padlásra, ott fölveszi a sodronyinget meg a csuklyát, szíjat köt a derekunkra, megméri a súlyunkat és a magasságunkat, aztán egész napra felzár bennünket a padlásra; mikor aztán elpárolog a mérge, feljön, leveszi rólunk a szíjakat, visszaakasztja őket a mérőrúd, a sodronying meg a csuklya mellé, oda a törött ablakhoz, amelyik mindig zárva van.


AACHENI OTTÓ

A legenda szerint Aacheni Ottó mérhetetlenül törekedett a tökéletességre, s miközben kétségbeejtően mély depresszióba esett, sötét rémlátomásai közepette elhatározta, hogy véget vet életének; előtte azonban nagy műgonddal munkához látott, mert az udvar dolgait rendben akarta itt hagyni maga után. Szeretett volna mindent elintézni, mielőtt jobb létre szenderül, úgyhogy hosszú éveken át tárgyalt a tanácsadóival, egyezményeket írt alá, ezrével fogadta az audienciára érkezőket. Mire aztán végre mindent rendbetett, halálos ágyán az immár aggastyán, szegény beteg Ottó császár nem is emlékezett pontosan, mi hajtotta egy életen keresztül, mi volt az oka a fergeteges iramnak, melyhez foghatót addig még soha, egyetlen császári udvarban sem tapasztaltak.

VÁGÁNYPROBLÉMÁK

A férfi letette a bőröndjét a földre. A vasútállomás információs ablakánál érdeklődött, hogy mikor indul a vonat, amivel utazni szeretne, mire az Északi Pályaudvar alkalmazottja közölte vele, hogy ma egész nap késve érkeznek a vonatok.
-- Miért? - kérdezte az utas.
-- Vágányproblémák miatt - felelte az alkalmazott.
-- Mégis, milyen jellegűek azok a vágányproblémák? - akadékoskodott tovább az utas.
-- Nem tudom. Nem tájékoztattak - viszonozta egykedvűen az alkalmazott. Három óra múltán az utas türelmét vesztve visszament az ablakhoz.
-- Tudnak már valamit a vonatomról? Mi a helyzet a vágányokkal?
-- Ugyanaz - vetette oda kurtán, közönyösen az alkalmazott.
-- És meddig tart ez az egész?
-- Mit tudom én! - Az alkalmazott ezúttal már olyan nyersen válaszolt, mintha az érdeklődő utas a becsületébe gázolt volna. - Maga folyton olyasmit kérdez tőlem, amire nem tudok válaszolni.
Az utas megadón visszaül a helyére, kinyitja a könyvét. Eltelik újabb három óra, beesteledik, és úgy érzi, fogytán a türelme. Mintha már a ruhája is zavarná. Leveti a kabátját, kilazítja a nyakkendőjét. Idegesen nézegeti a váróterem óráját, és közben kiveri a veríték. Fél órán keresztül járkál föl s alá az üres vasútállomáson, hogy lehiggadjon, majd amikor tizet üt az óra, megint odamegy az ablakhoz, és megkérdezi:
-- Feleljen őszintén! Tudnak egyáltalán megoldást találni azokra a vágányproblémákra? - Ezúttal már kiabál, mellőzve minden jó modort, arca eltorzul, szeme kigúvad, majd kiugrik a helyéről.
-- Uram, maga nagyon nehezeket kérdez tőlem, hát mi vagyok én, jós? Úgy látszik, a telefonvonallal baj lehet, nem tudok beszélni a hiba elhárításán dolgozó műszaki kollégákkal. Elöregedtek a vágányok. Eddig is éppen eleget kibírtak már, szerintem százévesek is megvannak. Gondoljon csak bele, tucatjával közlekednek rajtuk a vonatok minden áldott nap - Az utasoknak mindez persze fel se tűnik, ők kizárólag a menetrendjükkel meg a saját kis életükkel vannak elfoglalva.
Az Északi pályaudvar alkalmazottjának egyszeriben megered a nyelve, az utas azt se tudja, hová legyen ámulatában, mi több, szinte bűntudata támad, hogy ennyire türelmetlen, és nem látja be, hogy a vágányokra nézve milyen következményekkel jár az idő múlása - hogy mindenre fittyet hányva kizárólag a saját idejével van elfoglalva.
Zavartan visszaül a helyére, és mind jobban elhatalmasodik rajta a bűntudat. Már el is felejti, hogy siet, hogy hová is igyekezett tulajdonképpen. Egyetlen gondolat foglalkoztatja csupán, hiszen a pályaudvar alkalmazottja rányitotta a szemét: az idő tőlünk függetlenül múlik, a tárgyak elöregszenek, elöregszik minden, amit használunk, ami meghatározza az életünket, mi pedig a legalapvetőbb ismeretekkel sem rendelkezünk róluk.
És ettől egyszeriben áthatja a lelkesedés, ott helyben szeretne elmerülni a vasútállomásnak, a vonatoknak, a vágány- és kábelrengetegnek a történetében, amelyet gyermekkorától fogva használ, és amelyről a legcsekélyebb ismerettel sem rendelkezik.

A TELEFON

Mindenki panaszkodik, hogy sose veszem föl a telefont. Ha tudnák! De persze nem tudják, fogalmuk sincs, mekkora a házunk, mennyit kell érte szaladnom, és micsoda veszélyekkel dacolva tudom csak fölemelni a kagylót, mielőtt végleg abbahagyná a csengetést.
Először is, a sziget klímája miatt a hosszú folyosó kövezete állandóan nedves, nem egyszer elcsúsztam rajta, és heteken keresztül viseltem a nyomát. Aztán itt ez a vakító napsütés, folyton betűz a hatalmas ablakokon, káprázik tőle a szemem, miközben lóhalálában szaladok, hogy még idejében elcsípjem a hívást. A tetejében itt vannak a kutyák, ezek a különös kutyák is! Mindig olyan izgágák, nem tudnak nyugton maradni, pillantásukban folyton az a másvilági homály, egyszeriben előttem teremnek, és panaszos szűkölésbe kezdenek. Olyankor az egész folyosó megtelik visszhanggal, és engem meg mintha hűvös árnyak vonnának körbe holmi pókfonállal, hogy ne érjek oda, hogy soha ne érjek oda időben. De az embereknek erről fogalmuk sincs, úgyhogy folyton telefonálnak, egyre csak hívogatnak, és ahányszor felhívnak, én annyiszor játszom az életemmel.

Határtalan viszonyok - gender-konferencia csütörtöktől

AZ MTA Kisebbségkutató intézete Határtalan viszonyok: nők és férfiak – A társadalmi nem kutatásának legújabb eredményei Magyarországon címmel rendez kétnapos konferenciát január 29-én és 30-án az MTA Társadalomkutató Központjának Jakobinus-termében (Budapest, I. Országház u. 30.), melyre szeretettel invitálják az érdeklődőket. A programról cikkünkben olvashatnak.

Január 29. csütörtök

9.00 – 9.10 Megnyitó (Szarka László)

A gender studies kutatási irányzatai (elméletek, elemzések, nézőpontok) – Szekcióvezető: Szalai Júlia

9.10 – 9.30 Acsády Judit: Gondolatok/kérdések az emancipációról
9.30 – 9.50 Görög-Karády Veronika: A nemek reprezentációja a mesékben
9.50 – 10.10 Séllei Nóra: Az intellektuális nő határai
10.10 – 10.30 Kende Anna: Feminista pszichológia Magyarországon
10.30 – 11.00 Vita

11.00 – 11.15 Kávészünet

Szociológiai és kulturális antropológiai kutatások a gender studies szempontjából 1. – Szekcióvezető: Neményi Mária

11.15 – 11.35 Takács Judit: Férfiak és nők otthoni munkamegosztása európai összehasonlításban
11.35 – 11.55 Kovács Nóra: Férfiszerepek a budapesti argentin tangó világában
11.55 – 12.15 Papp Richárd: Egy „lingár” zsidó Munkácsról
12.15 – 12.35 Kóczé Angéla: Etnicitás és gender metszetei: Roma nők politikai performansza
12.35 – 13.00 Vita



13.00 – 14.00 Büféebéd

Történeti kutatások a gender studies szempontjából 1. – Szekcióvezető: Tóth Eszter Zsófia

14.00 – 14.20 Kovács Éva: Fekete test – fehér test
14.20 – 14.40 Apor Péter – James Mark: 68, a macsó. Gender Roles in 1968 Activism
14.40 – 15.00 Borgos Anna: Tudomány és ideológia találkozásai egy korai pszichoanalitikus életútjának tükrében: Hajdu Lilly története
15.00 – 15.20 Mátay Mónika: Hamis Vénuszok. Nődandyk a polgárok között
15.20 – 15. 50 Vita

15.50 – 16.00 Kávészünet


Szociológiai és kulturális antropológiai kutatások a gender studies szempontjából 2. – Szekcióvezető: Benedek Katalin

16.00 – 16. 20 Hajnal Virág: Egy bácskai kertész élete „meséinek” tükrében
16.20 – 16. 40 Bakó Boglárka: A „mocsok” – A mágia és a rend egy cigány közösség női világában
16.40 – 17.00 Ilyés Zoltán: Erzsi néni; közvetítés, átjárás, konfliktus egy idős cigányasszony életében
17.00 – 17.20 Vita



Január 30. péntek

Történeti kutatások a gender studies szempontjából 2. – Szekcióvezető: Szarka László

10.00 – 10.20 Pető Andrea: A népbírósági eljárások társadalmi nemek szerinti elemzése
10.20 – 10.40 Horváth Sándor: A lány és a csavargó. Normaszegés az állambiztonság hálójában
10.40 – 11.00 Kövér György: A vádbeli eszlári áldozat, mint nő
11.00 – 11.20 Vita

11.20 – 11.35 Kávészünet

Szociológiai és kulturális antropológiai kutatások a gender studies szempontjából 3. – Szekcióvezető: Kovalcsik Katalin

11.35 – 11.55 Tóth Herta: Diszkriminál-e a börtön? Roma nők élményei Kalocsán (előzetes kutatási beszámoló)
11.55 – 12.15 Pálos Dóra: Női választások egy cigány közösségben, Erdélyben
12.15 – 12.35 Feischmidt Margit: Asszonyok határhelyzetben – Társadalmi mobilitás és asszimilációs törekvések cigány származású nők életében
12.35 – 13.00 Vita

13.00 – 14.00 Szünet

Szociológiai és kulturális antropológiai kutatások a gender studies szempontjából 4. – Szekcióvezető: Bakó Boglárka

14.00 – 14.20 Bisztrai Márton: Jamal, a tapasztalt szűz
14.20 – 14.40 Yusra Rita: A kendő antropológiája: magyar muszlim nők, vallás és viselet
14.40 – 14.50 Vita

Történeti kutatások a gender studies szempontjából 3. – Szekcióvezető: Balázs Eszter

14.50 – 15.10 Tóth Eszter Zsófia: A munka világa a szocialista időszakban – nők férfifoglalkozásokban
15.10 – 15.30 Lénárt András: A „feleség beleszól” – bécsi magyar emigráns házaspárok
15.30 – 15.50 Majtényi György: Néhány füstölgő puskacső. Vadászó férfiak az MSZMP KB Politikai Bizottságából
15.50 – 16.15 Juhász Borbála: Nők a magyar szociális munkában a két világháború között
16.15 – 16.45 Vita