A negyvenedik, jubileumi magyar filmszemle versenyprogramjába 31 dokumentumfilm került (ezek közül tízet nő rendezett vagy társrendezett), – ezekről esik majd szó több cikkünkben röviden: elsőként Oláh Gábor Afrika közel van – Lilla naplójából című filmjéről, mely lassan indul el, de elég erősen zár.Oláh Gábor Afrika közel van – Lilla naplójából című filmjének egyik főszereplője Schumicky Lilla, egy, az AHU-nak dolgozó magyar lány. A film az ő történetén keresztül azonban egy földrésznyi problémahalmazzal ismertet meg.
A kerettörténetben Lilla éppen itthon van, s itt töltött egy-két napja során derül ki, mivel is foglalkozik odakint, miként viszonyulnak szülei és a testvérei ahhoz a munkához, amit végez és hogyan éli meg a mindennapokban azt a szemléletváltozást, ami munkájából következik. Eközben a helyszínen készült felvételek és fotók segítségével megismerjük munkahelyét, és az ottani embereket is.
Schumicky Lilla antropológus, többek között afrikanisztikát hallgatott az ELTE-n − de erről csak a szervezet honlapjáról értesültem. A filmben egy fiatal, huszonéves lányt látunk, aki, úgy tűnik, határozott, erőteljes személyiség: nem érdekli, hogy mit gondol a család a vándorló életmódról, a többlakiságról, az afrikai nehéz helyzetről, ahol az egyik közeli faluban megerőszakoltak két fehér lányt, mert úgy gondolják, hogy az AIDS ezzel gyógyítható (ahogy Lilla öccse meséli a riporternek). A lány együtt reggelizik a családdal, itt a családi konfliktusok artikulálódnak, majd elindul valahová, s közben mesél arról, hogyan jutott ki Afrikába, de látjuk a budapesti utcán a lomtalanításkor kitett holmikat, s azt a lendületet, ahogyan Lilla ezekben is az Ugandában hagyott menekülttábor-lakók számára hasznosítható kincseket lát, s talál nagy mennyiségben. Egy másik életforma, másik életstílus, a felhasználás és fogyasztás más dimenziója látszik, az a szemléleti különbség, ami a különböző állapotokból következik. Ám ettől még semmi különös nem történne, egy lelkiismeretesen dolgozó magyar lány Afrika iránti érdeklődéssel és segíteni akarással.
Különössé akkor válik, mikor hamarosan a Gödörben látjuk Lillát, amint elmeséli a közönségnek, milyen munkát is végez, hol a magyar segélyszervezet táborhelye, s milyen munkát végzett korábban a helyi miniszterelnök mellett, amikor segélykérelmeket kellett elbírálnia. Itt ismerkedett meg azzal, mit is jelent Afrikában lányanyának lenni – ezeket a történeteket dolgozza fel, gyűjti egybe a könyv, amit A háború gyermekei címmel adtak ki, s amelyiknek egyik szerepelője a történetét a kamerának is elmondja. S még ha kicsit talán túl hosszan is látjuk a képeken magát a könyvet, hogy hirtelen felmerül bennem egy pillanatra, nem puszta könyvreklám-e ez, a kamerába mondott történet hitele, ereje, a szereplő személyes demonstrációja, a tény, hogy hiszek neki, ha hallgatom – mind arról győznek meg, hogy a könyvet is el kell olvasni.
A filmbéli elbeszélő egy ugandai lány, akit kilencévesen vittek el és tizenegy éven át élt a felkelők fogságában. Mesél az első éjszakáról, az elrablásáról. A szökni próbáló, de elkapott lányokat a többiek szeme láttára csonkolták meg, egy társnőjét megerőszakolták, míg vízért mentek, később az út során két másik lány is szökni próbált – ekkor őket küldték husángokért, majd őket szólították fel arra, hogy halálra verjék e társaikat. Hamarosan már a fejüket kellett levágniuk a törzsükről, majd a kifolyó vért nyalni le a koponyáról – s ekkor a felkelők még nem értek a testéhez. Nemsokára feleségül adták egy parancsnokhoz, majd gyors váltásokkal lett két újabb férje is – megismerte a nemi erőszakot, a verést, a magára maradást – néz a kamerába és csak ritkán sír. Azt mondja, mikor teherbe esett, a férfi közölte vele, hogy gyűlöli – de nem voltak kedvesebbek a társnői sem, egyikük mosolyogva mondta neki, hogy abban reménykednek, bárcsak ő és a gyerek is meghalna. Nem tud semmit a szülésről és senki sem segít neki, míg egy idősebb asszony megszánja s világra segíti a gyereket – az első kérése az idősebb segítőhöz − s Abiyo Vicky szavai a film zárszavai is −, hogy ha lány születik, akkor azt tartsa meg, de ha fiú, azt azonnal ölje meg, mert „Nem akarok még egy ilyen szörnyeteget a világra hozni” –. A könyv nem egy, de sok ilyen történetet ad közre − olyan élethelyzetbe kevert és keveredni hagyott nőkről, akik hitelesen képesek kimondani egy ilyen mondatot, akiknek elhiszem, hogy ezt érezték − a csoda épp az érzésre való képesség megőrzése.
Afrika közel van – hangzik a cím. Közel, mert az olyan fiatalok, mint Lilla, közelebb hozzák, s ittlétük mutat rá arra az iszonyú különbségre, amit a tévéhíradókban tizenöt másodpercig vetített háborús felvételek alapján futólag sem érzünk magunkhoz közel, de ami mégis megvan a földrészek lakói között – itt jó ideje viszonylagos béke van, nincs éhezés és kevésbé nézik le azt, aki nem is maga követett el hibát.
Mindezek mellett Lilla pozitív példa – példa az önmegvalósításra, s arra, hogy ennek nem feltétlenül a család-gyerek-autó szentháromságában kell megmutatkoznia; arra juthat idő később is. Ő most Afrikában segít. Ez volt az álma. Megvalósította. S van min, van kiken segíteni − Afrika annyira közel van, hogy nekünk már el se kell mennünk ehhez odáig.
A kerettörténetben Lilla éppen itthon van, s itt töltött egy-két napja során derül ki, mivel is foglalkozik odakint, miként viszonyulnak szülei és a testvérei ahhoz a munkához, amit végez és hogyan éli meg a mindennapokban azt a szemléletváltozást, ami munkájából következik. Eközben a helyszínen készült felvételek és fotók segítségével megismerjük munkahelyét, és az ottani embereket is.
Schumicky Lilla antropológus, többek között afrikanisztikát hallgatott az ELTE-n − de erről csak a szervezet honlapjáról értesültem. A filmben egy fiatal, huszonéves lányt látunk, aki, úgy tűnik, határozott, erőteljes személyiség: nem érdekli, hogy mit gondol a család a vándorló életmódról, a többlakiságról, az afrikai nehéz helyzetről, ahol az egyik közeli faluban megerőszakoltak két fehér lányt, mert úgy gondolják, hogy az AIDS ezzel gyógyítható (ahogy Lilla öccse meséli a riporternek). A lány együtt reggelizik a családdal, itt a családi konfliktusok artikulálódnak, majd elindul valahová, s közben mesél arról, hogyan jutott ki Afrikába, de látjuk a budapesti utcán a lomtalanításkor kitett holmikat, s azt a lendületet, ahogyan Lilla ezekben is az Ugandában hagyott menekülttábor-lakók számára hasznosítható kincseket lát, s talál nagy mennyiségben. Egy másik életforma, másik életstílus, a felhasználás és fogyasztás más dimenziója látszik, az a szemléleti különbség, ami a különböző állapotokból következik. Ám ettől még semmi különös nem történne, egy lelkiismeretesen dolgozó magyar lány Afrika iránti érdeklődéssel és segíteni akarással.
Különössé akkor válik, mikor hamarosan a Gödörben látjuk Lillát, amint elmeséli a közönségnek, milyen munkát is végez, hol a magyar segélyszervezet táborhelye, s milyen munkát végzett korábban a helyi miniszterelnök mellett, amikor segélykérelmeket kellett elbírálnia. Itt ismerkedett meg azzal, mit is jelent Afrikában lányanyának lenni – ezeket a történeteket dolgozza fel, gyűjti egybe a könyv, amit A háború gyermekei címmel adtak ki, s amelyiknek egyik szerepelője a történetét a kamerának is elmondja. S még ha kicsit talán túl hosszan is látjuk a képeken magát a könyvet, hogy hirtelen felmerül bennem egy pillanatra, nem puszta könyvreklám-e ez, a kamerába mondott történet hitele, ereje, a szereplő személyes demonstrációja, a tény, hogy hiszek neki, ha hallgatom – mind arról győznek meg, hogy a könyvet is el kell olvasni.
A filmbéli elbeszélő egy ugandai lány, akit kilencévesen vittek el és tizenegy éven át élt a felkelők fogságában. Mesél az első éjszakáról, az elrablásáról. A szökni próbáló, de elkapott lányokat a többiek szeme láttára csonkolták meg, egy társnőjét megerőszakolták, míg vízért mentek, később az út során két másik lány is szökni próbált – ekkor őket küldték husángokért, majd őket szólították fel arra, hogy halálra verjék e társaikat. Hamarosan már a fejüket kellett levágniuk a törzsükről, majd a kifolyó vért nyalni le a koponyáról – s ekkor a felkelők még nem értek a testéhez. Nemsokára feleségül adták egy parancsnokhoz, majd gyors váltásokkal lett két újabb férje is – megismerte a nemi erőszakot, a verést, a magára maradást – néz a kamerába és csak ritkán sír. Azt mondja, mikor teherbe esett, a férfi közölte vele, hogy gyűlöli – de nem voltak kedvesebbek a társnői sem, egyikük mosolyogva mondta neki, hogy abban reménykednek, bárcsak ő és a gyerek is meghalna. Nem tud semmit a szülésről és senki sem segít neki, míg egy idősebb asszony megszánja s világra segíti a gyereket – az első kérése az idősebb segítőhöz − s Abiyo Vicky szavai a film zárszavai is −, hogy ha lány születik, akkor azt tartsa meg, de ha fiú, azt azonnal ölje meg, mert „Nem akarok még egy ilyen szörnyeteget a világra hozni” –. A könyv nem egy, de sok ilyen történetet ad közre − olyan élethelyzetbe kevert és keveredni hagyott nőkről, akik hitelesen képesek kimondani egy ilyen mondatot, akiknek elhiszem, hogy ezt érezték − a csoda épp az érzésre való képesség megőrzése.
Afrika közel van – hangzik a cím. Közel, mert az olyan fiatalok, mint Lilla, közelebb hozzák, s ittlétük mutat rá arra az iszonyú különbségre, amit a tévéhíradókban tizenöt másodpercig vetített háborús felvételek alapján futólag sem érzünk magunkhoz közel, de ami mégis megvan a földrészek lakói között – itt jó ideje viszonylagos béke van, nincs éhezés és kevésbé nézik le azt, aki nem is maga követett el hibát.
Mindezek mellett Lilla pozitív példa – példa az önmegvalósításra, s arra, hogy ennek nem feltétlenül a család-gyerek-autó szentháromságában kell megmutatkoznia; arra juthat idő később is. Ő most Afrikában segít. Ez volt az álma. Megvalósította. S van min, van kiken segíteni − Afrika annyira közel van, hogy nekünk már el se kell mennünk ehhez odáig.
Adatok a filmről:
2008, fekete-fehér és színes, 44 perc
szereplők: Schumicky Lilla és családja; Abiyo Vicky
rendező: Oláh Gábor
operatőr: Csukás Sándor
zene: Ágens
vágó: Kollányi Judit
gyártásvezető-producer: Szederkényi Miklós
gyártó: Dunatáj Alapítvány
-gyg
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése