2009. január 5., hétfő

Egy nő a férfibirodalomban − utóirat

Ma fiús napunk van: Becsey Zsuzsának időbe telt, míg megfogalmazta, mire emlékeztette a Nők a férfi (b)irodalomban rendezvénynek a szexualitással és annak irodalmi megjelenési formáival foglalkozó félórája, de mindjárt el is olvasta Bán Zoltán András regényét, hogy elismerésének forrásait kutatva felvillanthassa a húszas évek végének és harmincas évek elejének filmképeit: Germaine Dulac és Louis Buñuel világát. Közben arról sem feledkezik el, hogy meggyőzzön róla: a csendes férfilélek beszédes gyermeket takar.


Becsey Zsuzsa: Egy nő a férfibirodalomban - utóirat


Bán Zoltán Andrással, Garaczi Lászlóval és Gerevich Andrással, három férfival beszélgetett Kiss Noémi a Szépírók Társasága 2008-as fesztiválján a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nyers a téma, de bírta a kihívást, annál is inkább, mivel nem véletlen esett választása éppen e három szerzőre.
Nem kis dolog egy nőnek három férfival szemben tartani magát. A téma a szexualitás keresése a szerzői énben. Noémi kelletlenül ugyan (amennyire jól nevelt nő szerepében ez vállalható), de azért öntudatosan, mint aki nem jön zavarba, igyekezett a megkérdezettek írásaiból megvilágítani ezeket a közízlést provokáló félreérthetetlen direkt szexuális jelöléseket, egyúttal rábírni őket, hogy beszéljenek is róluk. Nem ígérkezett könnyű feladatnak: hiába hogy mindhárom esetben feketén-fehéren megnevezve e becses értékek, a kiejtett szavak nem hozták zavarba a hallgatót, viszont a szerzőket annál inkább. Ez igen kedvesnek tűnt nézőként: végre férfiakat is zavarba lehet hozni valamivel. Különös élmény volt ezekkel az arcokkal ilyen visszatükrözésben találkozni. Egyáltalán nem hatott mesterkéltnek, éppen ellenkezőleg, nagyon is valóságos látványt nyújtott.

De lássuk ugyanezt a szerzők oldaláról! Noémi próbált ugyan egyik-másik esetben segíteni, Bán Zoltán András esetében már a könyv címében „Susánka és Selyempina” (kérdező állítja, a világirodalom egyik legszebb címe is, szerintem is szép a hangzása) egyértelmű az utalás, már amennyire ez félreérthetetlen, míg ha az írást kezdjük olvasni (ami, megvallom, már első belelapozásra felkeltette érdeklődésem), a mű egy egészen elvont erotikus tudatalatti világba csalogat. És akkor itt, meglepő módon, dacára annak, hogy várnánk a megszokott, hatásvadász, ma oly népszerű pornóirodalomból, bulvárból vett sztereotípiákat, zavarba ejtően prűd marad, a háttérben, érintetlenül, a szerző. Innen érthető is a reakciója, mellyel a kérdezőt elutasítja, hiszen az ő keze tiszta. Mondhatnánk úgy is, szerző részéről a dolog ügyesen kijátszva, hiszen ez csak írás, mégis, ő ennél őszintébb: molesztálva érezte magát. Vissza a labda: ugye, hogy a férfiak is tudnak érzékenyek lenni? Csak jól kell bánni… Azért határon mégiscsak innen, a huszonegyedik században lennénk, ha nem is filmről van most szó; a szöveg intellektuális, ízléses humorú, abszurd, akárcsak az avantgárd irányzatok, a dada és a szürrealizmus 1930-as fekete-fehér filmjei.

De előbb essen szó ezekről a dacos gyerekekről, akik, ha bántottnak vélik magukat nőkérdésben, azonnal támadnak. Ezzel főként Garaczi lepett meg, s vontam le a következtetést, mennyire nem tudnak ezek a férfiak a szexualitásról beszélni. Mert írni, valljuk be, tudnak, még ha a maguk módján is. Talán még Gerevich beszélt a legtermészetesebben, ő kezelte egyedül szája szegletébe rejtett mosollyal a dolgot, igaz, mint maga megjegyezte, hivatalosan nem mint férfi volt jelen. Azonban mikor azt említi, valaki írta neki amikor Spiegelmann Laura kapcsán arról leveleztek, hogy nők vagy férfiak képesek-e így írni, hogy a férfiaknak nincs is mellbimbójuk, alig fogom vissza magam, hogy ne szóljak közbe: igenis meg tudom cáfolni, a férfiaknak van mellbimbójuk − amikor először, én is meglepődtem, mi több, -ijedtem, hogy ez valóban így van. Már azon se csodálkoznék mellesleg, ha kiderülne, a férfiak is tudnak szülni. Bár ezt sajnos, mint Gerevich említi, nem lehet − nem mintha bánná. Őt különben, teszi hozzá, nem tudják izgatni a nők egyáltalán. Ilyen egyszerű. Nézem, milyen csinos a férfiak mellett ez a Noémi, magas, kifogástalan alkat, s felmerül bennem, mit éreznék a helyében, mert akárhogy is, de megalázó ilyet egy nő közelségében mondani, de Gerevich Andrástól elfogadjuk, bár mászkál bennem egy huncut mosoly, nem egészen hiszek ugyanis neki ebben a kérdésben, de ez maradjon az én titkom − mindent azért mégsem lehet kimondani, elveszne varázsa.

Sokadszor hallottam már e férfiakat nyilatkozni önálló vagy társszerzői esten, irodalomkritikai beszélgetéseken, mikor épp tördelni, aprítani kezdték (jóhiszeműen, természetesen) a kiválasztott áldozatot, jóval is, rosszal is áldva a kiszemeltet. Összességében mindig sikerült körképet kapnom. Most viszont, mint durcás gyerekek (Garaczi, akárha kiskamasz), védekeztek, szabadkoztak, éppen csak a józan, higgadt beszédre nem voltak foghatók, mégis igen szeretnivalók voltak. Itt és most valami olyanban részesültem, amiben addig nem. Írók, kritikusok, akárhogy is, szeretem a nagy, okos férfigyerekeket. Csak Kukorelly léphetett volna simán közéjük a hallgatóságból, részeseként talán nem is zavarta volna a Spiegelmann-féle affér annyira, hogy muszáj volt végül sajátos, féken tarthatatlan gesztusaival bekiabálnia (talán csak Szentjóby foghatna vele ebben kezet), személye pontosan illett volna a „kamaszfiúk” köreibe, bár a kép így is épp eléggé szórakoztatott.

Noémi láthatóan kellemetlenül érezte magát, nem tudom, én hogy érezném magam egy ilyen nem mindennapi férfi-túlsúlyos közegben, ahol az arcokról valami olyasmi árad, ’mit képzel ez a nő, s hogy mer egyáltalán kérdezni’. Hogy ő kérdez-e rosszul, nem tudom megítélni, az tény, hogy az összhang itt és most láthatóan nem volt meg, mégis igen kedves emlék maradt ezekkel a görcsös, szeretnivaló felnőtt fiúkkal. Férfi, nem férfi, legközelebb is velük beszélünk, hátha addigra felengednek. Meglehet, csupán rossz napjuk volt, mert azt mi sem hihetjük komolyan, hogy férfijainknak ne lenne mit mondaniuk a szerelemről, a szexualitásról − ha akarnák. Mi több − a szerzők eddig ismeretlen arcukat mutatták, hát utánajártam kicsit, ki mit is cselekedett ebben a témában írásaiban.

Csoda-e, Bán Zoltán András regénye igen kellemetes olvasmány volt. Ez az egyszerre huncut és szeretetteljes tekintetű gyermekférfi szabályosan elvarázsolt a Susánka és Selyempinával, viszont különös, mennyire látom magam előtt a fantáziájában korántsem öregedő kéjsóvárgót… a betűk előttem már fekete-fehér képek, valami homály, kis sötét, némi fény… istenem, Buñuel: Aranykor? A harmincas évek szürreális fénye-homálya, ahogy kijönnek a kapun, ajtón, szakállas papok, imádkozva, nő ájulva, alig pislákolva benne lélek, krisztus vele be, kijön szakáll nélkül, mint aki nemes, szent dolgot cselekedett, áltettek, hamis mozdulatok. Közben szavak, micsoda boldogság, hogy megöltük gyerekeinket, mondja nő, férfi feje véres, karmester elájul, agonizál, állva nyög, nő csókolja az öreget, férfi nézi, feláll, de fejbe vágja egy váza, miért is jutnak ezek minderről eszembe? B.Z.A. feje, a hát, az arc…vagy inkább Dulac, A kagyló és a lelkész. Kicsit összefolyik, most melyik, pap, az őrült, pár a szekéren, oszlopos belső tér, tekintet, nő arca, balett, lassuló mozdulattal férfit megfojtja, nő vágyakozó tekintete, nem sikerül, férfi brutális erőben, elvarázsolt csodálattal néz nőre, mint állat az áldozatra, kéjjel, arca repedezik, vér folyik rajta, ablak, víz, csillogás, pár a vallatóban, nő áll, fojtogató lelkész kebléről szakítja a ruhát, kagyló, melltartó, táncoló tömeg, lábak, csillár, forog tér…

És akkor itt is szellő süvölt, miközben Selyempina Susánka cirógat, … „estének közelében, megcirógatta ajkát, besurrant ködmönkéje alá, hogy a legkülönfélébb földeken és vizeken gyűjtött aromájával feldúsítsa a lányka bőrének észbolydító illatát. Ez volt a szél, és róla ennél több még az Agyközpontban sem gondolható. De ott voltak aztán az emberek, egész pontosan a férfiak, és velük már komolyan meggyűlt Zsigó bátyánk képzeletének baja, mert ők akartak is valamit Susánkától és meg is kapták, noha Selyempina testében és képében. Ám e selyempinás álarcban feltehetően még nagyobb kéjjel vették el azt, amit akartak, nevezetesen a susánkai lány mosolyát, szemöldöke ívét, ajka vonalát, nyelve vörösét, nyála csordulását, segge …” itt most inkább nem folytatom, el lehet olvasni. És akkor: „Selyempina adott, csak adott, míg a szűz Susánka folyvást elutasított, Selyempina folyvást kinyílt, míg Susánka bezárult, Selyempina elfogadott, míg Susánka hárított, vagy ha nem, egyszerűen csak létezett moccanatlanul, igénytelenül, emlékezet nélkül, míg Selyempina habzsolt és élvezett, zajosan, beszédesen…” Innen is tovább lehet olvasni. Engem mindenesetre levett a lábamról, mi több, tükröt állított elém. Valami olyan tükör ebben a tudathasadásban, megkettőzésben, ami az álmokból ismerős − de ez legyen az én bajom.

Változatlanul szeretet, férfiaknak, nőknek.

Becsey Zsuzsa

2 megjegyzés:

zazie írta...

Olvassátok el a Hölgyszonátát BZA-tól, az is jó! Nekem a Susánka-történet azt a kérdés vetette fel, hogy a férfiak "kettőslátásban" szenvednek: egy nő vagy ártatlan, vagy egy vamp? De mint ahogy egy férfi sem ártatlan vagy Don Giovanni...
És igen, mulatságos volt a helyzet, én is jól szórakoztam ezen az előadáson.

Zsuzsa írta...

…igenigen, mindkettők egyszerre. s a kettőslátásban is mennyire hasonlítunk, különbözünk. aztán ez is hogy az előttünk álló tükör vagy a bennünké, amibe éppen nézünk. magunk, másokét. meglehet, eljön az idő, amikor ez a kép is elhomályosodik, aztán már csak egyet látunk. melyik, s egészségesebb… gondolnám, amikor még kettőben. ilyenkor megvan az esély egyensúlyra. aztán elbizonytalanodom. kell-e mindig gondolkodni. ha az egyensúly működne magától.