Kőszegi Edit dokumentumfilmje Kétegyháza mellé, egy tanyára kalauzolja nézőit, ahol három nővér él egy fedél alatt, s bár különböző útjuk vezette őket egymás mellé ismét (egyikük férje meghalt, másikuk elvált, a harmadik mindig is egyedül volt), életük összefonódása, együttes küzdelmük az életben maradásért és lassan felderülő ilyen-olyan támogatásaik, melyeket a család más tagjainak tudtak nyújtani, elégedettséggel viselt nehéz életpályákat mutat meg.„Gizi elvált, Mari, özvegy, Erzsi vénlány. Egyikőjüknek sincs gyereke, mégis tízet tartanak számon: testvéreiknek gyerekeit, akiket hosszabb-rövidebb ideig Gizi nevelt a tanyán”.
Valahol a falutól is távol a tanyavilágban járunk; még a szál gyufa is jelentős érték, pertóleumlámpával világítanak, fafűtéses tűzhelyen rotyog a kávé, a meszelt vályogfalon szentképek és díszes mikulás-csomagolópapír egyaránt van. A nővérek nem túl beszédesek. Egyikük a helyi mezőgazdasági szövetkezetnél dolgozik, tapaszt, meszel – még gyerekkorában, a szüleitől tanulta. „Ez a jó munka, nem az állandó változás” – mondja, „erre mindig szükség lesz”, s ahogy az anyagot gyúrja, szalmatöreket elegyít sárral, s megjegyzésekkel kíséri „igen jó lesz, hm, de finom lesz” elhiszem neki – jó, mint homokvárat építeni volt jó gyerekként, s megbecsülést, vékonyka megélhetést is ad – a faluban ő tapasztja a még meglévő vályogházakat, s kis szerencsével élete végéig lesz munkája a téeszben, a házak körül, az istállók tapasztásánál.
Gizi a férjét és családtagjait mutatja – „Nem úgy volt, ahogy akartam. Ő inni szeretett, én meg dolgozni. Nem volt az jó, én dolgozom, ő meg otthon. Hát, gondoltam, ez a vonat nem megy tovább” – tartja a képet, s közben hol oldalra néz, hol a kamerába, szinte szégyenlősen számol be az önálló döntésről, de büszkén mutogatja eredményét, a megvásárolt tanyát, a tehenet, az életüket, melybe be tudták fogadnia máshonnan kihullottakat is – vissza-visszajárnak mezei virágcsokrot hoz egy hatalmas, gyönyörű lány, s arról mesél, milyen volt öt évesen a létrán tapasztó nénjének dobálni a sarat. A film a kisházban és körülötte tölt sok időt, a felnőtt gyerekeket odaérkeztükkor mutatja meg, Erzsit ugyan elkíséri a gazdaságba, de távolabb nemigen megy.
„Akinek száma van, akinek házszáma van, az ember; az mindig ember marad – mondja Gizi büszkén, a vándorcigányokra utalva – az ő életüket nem tudja tisztelni. Nem dolgoznak, nincs látszatja a munkájuknak- senkik. S hogy az előítéletek milyen mélységekig tudják berágni magukat, s hogyan építenek maguk köré akár értékes személyiséget, azt akár ez az egyetlen, negyedpercnyi részlet is jól mutatja.
„Hogy érdekes volna-e ez a történet magában is? Miért ne volna érdekes? Én emberekről, elsősorban emberekről, másodsorban magyarokról, s csak eztán cigányokról készítettem egy filmet” – mondta Kőszegi Edit a Szemle cigány kérdéseket is érintő alkotásairól szóló beszélgetésen. Három nővérről. „Nem voltam én még moziba, nincs nekem arra időm.” – indul Gizi megjegyzésével a film. Most ott van.
A film adatai:
2008, színes, 30 perc
Forgatókönyvíró, rendező: Kőszegi Edit
Dramaturg, producer: Surányi András
Operatőr: Kőszegi Gyula
Szereplők: Faragó Gizella, Faragó Erzsébet, Faragó Mária
Gyártásvezető: Solymosi Norbert
Gyártó: Filmmágnes Kft.
Valahol a falutól is távol a tanyavilágban járunk; még a szál gyufa is jelentős érték, pertóleumlámpával világítanak, fafűtéses tűzhelyen rotyog a kávé, a meszelt vályogfalon szentképek és díszes mikulás-csomagolópapír egyaránt van. A nővérek nem túl beszédesek. Egyikük a helyi mezőgazdasági szövetkezetnél dolgozik, tapaszt, meszel – még gyerekkorában, a szüleitől tanulta. „Ez a jó munka, nem az állandó változás” – mondja, „erre mindig szükség lesz”, s ahogy az anyagot gyúrja, szalmatöreket elegyít sárral, s megjegyzésekkel kíséri „igen jó lesz, hm, de finom lesz” elhiszem neki – jó, mint homokvárat építeni volt jó gyerekként, s megbecsülést, vékonyka megélhetést is ad – a faluban ő tapasztja a még meglévő vályogházakat, s kis szerencsével élete végéig lesz munkája a téeszben, a házak körül, az istállók tapasztásánál.
Gizi a férjét és családtagjait mutatja – „Nem úgy volt, ahogy akartam. Ő inni szeretett, én meg dolgozni. Nem volt az jó, én dolgozom, ő meg otthon. Hát, gondoltam, ez a vonat nem megy tovább” – tartja a képet, s közben hol oldalra néz, hol a kamerába, szinte szégyenlősen számol be az önálló döntésről, de büszkén mutogatja eredményét, a megvásárolt tanyát, a tehenet, az életüket, melybe be tudták fogadnia máshonnan kihullottakat is – vissza-visszajárnak mezei virágcsokrot hoz egy hatalmas, gyönyörű lány, s arról mesél, milyen volt öt évesen a létrán tapasztó nénjének dobálni a sarat. A film a kisházban és körülötte tölt sok időt, a felnőtt gyerekeket odaérkeztükkor mutatja meg, Erzsit ugyan elkíséri a gazdaságba, de távolabb nemigen megy.
„Akinek száma van, akinek házszáma van, az ember; az mindig ember marad – mondja Gizi büszkén, a vándorcigányokra utalva – az ő életüket nem tudja tisztelni. Nem dolgoznak, nincs látszatja a munkájuknak- senkik. S hogy az előítéletek milyen mélységekig tudják berágni magukat, s hogyan építenek maguk köré akár értékes személyiséget, azt akár ez az egyetlen, negyedpercnyi részlet is jól mutatja.
„Hogy érdekes volna-e ez a történet magában is? Miért ne volna érdekes? Én emberekről, elsősorban emberekről, másodsorban magyarokról, s csak eztán cigányokról készítettem egy filmet” – mondta Kőszegi Edit a Szemle cigány kérdéseket is érintő alkotásairól szóló beszélgetésen. Három nővérről. „Nem voltam én még moziba, nincs nekem arra időm.” – indul Gizi megjegyzésével a film. Most ott van.A film adatai:
2008, színes, 30 perc
Forgatókönyvíró, rendező: Kőszegi Edit
Dramaturg, producer: Surányi András
Operatőr: Kőszegi Gyula
Szereplők: Faragó Gizella, Faragó Erzsébet, Faragó Mária
Gyártásvezető: Solymosi Norbert
Gyártó: Filmmágnes Kft.
-gyg
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése