Tímár Magdi Cilin: Török-magyar védőszentek

"120. perc − gólt kapunk. Mintha gyomorszájon öklöztek volna, hirtelen kiszalad belőlem minden erő, minden remény, minden levegő. Bassza meg, hát ennyi volt. Nézem az ágynemű apróvirágos mintáit, a lábamnál alvó cicákat, a falon a képeket, csak a képernyőt nem bírom látni − aztán felkapom a fejem. Valami történt. Uramisten!" - harmadszor is Tímár Magdi Cilinnél ICA labdája.

Nem láttam az első félidőt, de rohantam haza, otthagyva a lelkes lánycsapatot, a megvitatást, hogyan, miként vonuljunk idén a magyar gárda híveitől kísérve és terrorizálva − élükön a focidrukkerek fekete símaszkos aktivistákkal, mellettük félőrült nagymamák kosárnyi tojással, pitbullok árpádsávos kendővel átkötve és gazdáik csinosnak vélt árpádsávos szoknyácskában.
Vettem két sört. Gyorsan, tv bekapcs. Még időben vagyok, gól még nuku, rohan, fut a két csapat, a horvátok a nyomulósabbak, mi törökök valahogy a sárgalapot gyűjtögetjük. Mindjárt jobb lesz. Mindjárt gólt rúgunk, és akkor...
Lehajtom a fejem, nem lesz ez így jó. Félek a símaszkos, molotovkoktélos faszoktól, félek az őrjöngő nagymamáktól, a fröcsögő, nyálukat köpködő primitív emberektől.
Jó estét nyár, jó estét foci, jó estét szerelem!
Eldöntetlen most ez a meccs. Nincs gól, csak akarás. Pisilnem kell. Gyorsan kiszaladok, szünet van, pisilek. Annyira szeretem ezt az életet! Annyira szeretem ezt a szubkultúrát, ezt az országot, a nyelvet, amit beszélek, a nőket, a barátaimat, a családomat, a munkámat, a cicáimat és még annyi de annyi mindent!
Hosszabbítás. Gyerünk fiúk, most mindent bele! És megy a török csapat, nagyon akarja megint, de valahogy semmi sem jön össze.
Nekem is lehet védőszentem. Ha felvonulok, vihetem magammal, hogy védjen, óvjon. Hogy ne találjon el a tojás, az égő koktél, a fröccsenő nyál.
Tördelik a védelmet a horvátok, futnak el szélsebesen a törökök a széleken, de hiába minden, hiába minden, pedig nem jó dolog az a tizenegyes-párbaj...
Kinyitom a második sört, a cicáim nyávintanak egyet, jelezve a vacsoraidőt. Mire az etetésből visszaérek, már lejárt az első fertályóra. Rossz érzésem van, szorul a gyomrom, nem lesz ennek jó vége, de hajtanak a fiúk, villannak a sárgalapok, ha tovább is jutunk, ki fog pályára lépni?
120. perc − gólt kapunk. Mintha gyomorszájon öklöztek volna, hirtelen kiszalad belőlem minden erő, minden remény, minden levegő. Bassza meg, hát ennyi volt. Nézem az ágynemű apróvirágos mintáit, a lábamnál alvó cicákat, a falon a képeket, csak a képernyőt nem bírom látni − aztán felkapom a fejem. Valami történt. Uramisten! Gólt rúgtunk! Gólt rúgtunk az utolsó utáni utáni percben! A levegő betódul a tüdőmbe és majdnem szétrepeszti, kiabálok, a cicák felugranak, csapdosom a virágmintás ágyneműt, sírok és kiabálok. Mindenkinek lehet védőszentje! Igen, igen, igen! Akarom, kell!