Kilátás Woolf saját szobájából

A Guardian írók dolgozószobáit bemutató sorozatában egy sussexi ház kertjében kialakított dolgozószobára is sor került - Virginia és Leonard Woolf telkén állt a Saját szoba szerzőjének megtestesült álma, melyet Hermione Lee mutatott be az olvasóknak. Milyen lehetett Virginia Woolf Saját szobája?

A nők és irodalom témakörben előadásokra felkért Woolf Saját szoba című esszéjében az elkülönült, nyugodt helyet és a megfelelő mennyiségű pénzt jelöli meg a női alkotások létrejöttéhez szükséges kellékként. Ő a férjével a sussex-i Rodmell-ben 1919-ben vásárolta meg otthonát 700 fontért. E ház kertjében állt aztán dolgozószobája: nagy ablakok, szép kilátás a közeli hegyekre... a szoba plafonja fölött azonban ott a padlástér. Woolf nagyon kedvelte a helyet, nyaranta itt dolgozott, bár a koncentráláshoz nem volt ideális: ha Leonard nyaranta almát válogatott odafent, zavarta odalent a szoba nyugalmát. De meg-megzavarta az írónőt a közeli templom harangjának gyakori zúgása és a következő ajtó mögötti iskola diákjainak zsivaja is. Záloga-e hát a teljes nyugalom a női alkotásnak?



Telente annyira hideg volt a szoba, hogy Woolf nem tudott odakint dolgozni. 2 évvel később aztán átköltöztették a kert végébe, egy gesztenyefa lombkoronája alá: az írókunyhóként ("writing lodge") emlegetett helyiség nem volt nagy: Woolf egy deszkával az ölében írt, ahogy egykor apja, Leslie Stephen is. Vagyis apai mintát akart követni.

Itt, a gesztenyefa árnyékában újrateremtett helyen egy kis tégla patiot is építettek átellenben, ahonnan nyári estéken a látogatók a gyepen folyó (Hermione Lee szerint nagyon komolyan vett) tekemérkőzéseket figyelhették -. Ha azt hisszük, az alkotónak állandó szüksége van a magányra, tévedünk. A patio jó hatással lehetett az írónő emberközi kapcsolataira. Az alkotás folyamatának részét képezik az interakciók, a kapcsolatok, melyek tapasztalatai nélkül éppannyira nincs alkotás, mint Saját szoba nélkül. Így a Saját szoba, mint könyv nem a saját szobáról szól.

E 'kunyhóban' írta Woolf a regényeit, esszéit, recenzióját és levelét - itt készült a Mrs Dalloway és a Hullámok - ide érkezett Leonard, a férj, hogy 1931 júliusában mesterműnek nevezze a regényt, s itt fejezte be Woolf az Éveket is.

Itt írta meg 1941 március 28-án, "egy hideg tavaszi reggelen", búcsúlevelét Leonardnak, mielőtt elsétált az Ouse folyóig, maga mögött hagyva éppen írott esszéjének javított gépiratát és kidobott jegyzetanyagát. "Ma [a szoba] sokkal rendezettebb" - írja Hermione Lee.

Woolf szerint kell a saját szoba, alkotni. Ha azért kéne, mert az írás magányos ténykedés, Woolf nem egy emberekhez zavaróan közeli helyiségben dolgozik, amely aprócska, hideg és zajos is. Az íráshoz tehát nem a magány biztosítására van szükség a saját szobára. Hanem írni. (Valójában csak a látszatára van szükségünk. Ennyit kérünk. Amit adnak, az pedig semmi sem.)

Woolf azt mutatta meg, hogy a természet nagyobb erő, mint bármi más: hogy az erdő, a völgy, a folyó, a természetközelség birtokában tudunk alkotni; a család, az emberek közelsége annyira nélkülözhetetlen, hogy érte a magányt szivesen feladjuk. De a látszatra szükségünk van - mint saját szobára.

Nem. Nem a látszatra van szükségünk saját szobaként, hanem a saját szobára - vitázik velem Woolf. De nem azért, mert az írás magányos. A jó kérdés: ha mégis szükségünk van rá - miért? S Woolf e kérdés feltevésével már bőven többet mutatott egy útból, mint addig bárki más. A megoldás viszont egyelőre rejtve. Hogy hogyan indulunk el érte. Ez a kérdés.

Fenntartani a kapcsolatot a természettel, az emberekkel, a fűvel, a fával, a heggyel, a napfénnyel, a külvilággal. Ennyit mond Woolf élete, valós alkotószobája. S egyelőre mi sem tudunk jobb megoldást. Aztán egyszer majd hátha túllendülünk ezen az állapoton és közelebb jutunk az elzártság élményének bennünk élő pontosabb megfogalmazásáig, ami miatt kell nekünk az a szoba - de addig is, amíg ez eljön, a külvilág elveszítése végzetes volna. Mert a megoldás abban, bennük van.

A saját szobáját tehát ki-ki akár pénz nélkül is berendezheti: a kertben, a diófa alatt egy lekerekített sátor épp megteszi. Nem a természettől, az emberektől való függésről vagy függetlenségről szól a problémánk, hanem arról, hogyan jussunk közelebb önmagunkhoz.

A tudást a világról, melynek leírása nélkül az alkotás nem alkotás, magunkba zárva sosem szereznénk meg. És mégis kell a szoba, hogy ha a tudás már megvan, az alkotást létrehozzuk.

Az alkotásnak, a női alkotásnak főképp, nem a saját szoba és pénz a legfontosabb eleme, hanem az a saját tapasztalat, melyet csak másokkal interakcióban szerezhetünk meg, s amely nélkül saját szobánk nyugodt csendjében saját pénzünkkel zsebünkben csak a néma és üres csendet tapasztaljuk meg, s nem azokat a csendes rezdüléseket, melyeket Woolf eddig mások által feltérképezetlen mondatmélységekig követ regényeiben.

Nőtársak! Tegyétek, amit Woolf javasol: alkossatok a kertben! s gondoljátok meg, amit javaslok: lépjetek egymással kapcsolatba, beszélgessetek, írjatok, osszatok meg és adjatok, szerezzetek élményeket, és alkossatok ezzel is olyan világszövetet, amelyet érdemes tanulmányozni, ha saját elhatározásotokból szobáitokba vagy kisebb tereitekbe vonultok az alkotáshoz.

A közös élményekben szőtt televényről: mimikáról, apró rezdülésről, gondolatfodrozódásról, hangszínről és erdei árnyékokról, a saját gondolatainkban másokkal interakcióban, kettőnk vagy többünk összbenyomásaiból kibontakozóan megteremtett sajátos különvalóságokról szól az írás. De ha éppen írsz: légy magányos! - bármilyen nemben. Az együttműködés az egyetlen út - de előbb az önismeret és önszeretet szükségeltetik. Hogy mindig tudd kimondani: most alkotok! Most hagyj egyedül!

Ezt üzeni Woolf. S hogy a kérdés máshol rejtőzik. Különben miért volna ellentét az élete és a művében írottak között?

A kérdés nem a tér és nem a pénz. A kérdés a minimális autonómia. Az én megélésére biztosított hely léte vagy nem léte. Ha van hely, nem biztos, hogy használnánk, hogy oda mennénk. Ám ha nincs ilyen hely, akkor nem tudunk a világ közelébe férkőzni sehogyan. Ha van, aki megmarad majd, talán valamit megért a benne is tükröződő, Jung által világlélekként tisztelt létezésből. Létrejön az időtelefon. Ha nincs, nem jön létre semmi; s sosem ismerjük meg önmagunkat.

Woolf a végtelen belső terekért mondott sánta imát. Azokért, ahová még eljuthatunk. De lassú a folyamat, s nem hagyhatjuk, hogy minden nemzedék újrakezdje. Ezért kell az idő, a tér - adott pillanatban. Elég ritka pillanatok ezek. Csak akkorra kell a vacok. Addig amiatt akarjuk, mint látszatot, hogy akkor meglegyen. Ennyi látszatot sem kaphatunk?

cikk a Guardian-ben