Györe Gabrella: Fekszem az ágyon

Medve: „Nyuszika, jössz velünk focizni?”
Nyúl: „Persze, szívesen, melyik csapatban játszom?”
Medve: „Te leszel a labda!”
Hova jut a labda, ha ismét Györe Gabriella vezeti, avagy lehet-e ágyban fekve focizni?


Fekszem az ágyon, vitából vitába érkeztem: ez itt, üdv, a dolce vita. Marotta, olasz tengerpart Splittel szemben, s egy magyar sláger jár a fejemben: fekszem az ágyon, s mégis éppolyan messze vágyom, hová csak a szél jut el. Csábít az álom... Vagy a focisták. Vagy a szurkolók. Szeretnék hinni benne, hogy boldogok a maguk kreálta hitben, hogy én is az lehessek a magaméban.
Kis lugas a tengerparti strandon, június 22. este, a deszkákra futtatott virágok mögött a helyiek és a nyaraló olaszok, induláskor láttam őket. A szállodasor mögött sétálva a konyhákba rakott kistévét is, pizza funghi és egy hosszú indítás, spagetti carbonara és az olasz edző arca, egy játékos tálcán kínálja a labdát a másiknak, a pincér tálcán kínálja a pizzát a vendégnek: a nyelv és a történések párhuzamai gyönyörködtetnek.
Felhallatszik az ujjongás – induláskor egy pillantás a szállodánk előtti kávézó nagyképernyőjére, 0-0, visszatérve szintén, s még mindig. Mostanra csak az ágy meg a hangok, előbb egy elmetszett felhorgadás – tán kapufa? − aztán felhorgad a szurkolócsapat hangja az ötödikig − gól lehet? −, lelkesnek tűnnek, olasz gól lehet. ICAfoci óta tudom, ki kivel játszik. Ha ők ott, én itt, nézzük. A fociba fektetett energia vonzó: világokat mozgathatna.



A RAI közvetíti a meccset, bekapcsolom a tévét, 0-0, nem értem, tán csak egy kihagyott helyzet volt? Biztosan. Egy-két szép mozdulat, egy magas ugrás, s a hosszabbítás üresjárata, aztán a tizenegyeseket feladó olaszok. Ennyi. Lecsendesednek a strandok, két nap szünet, a magyaroknak marad a későn, de nevető harmadik szereplehetőségének megszerzése: egy török-orosz döntő reménye.
Addig Elena Ferrante Nő a sötétben című könyvét olvasom egy pszichoanalitikus tengerparti nyaralásról, elsétálunk a főtérre a Marotta 1917-es hősnőit felsoroló arannyal vésett márványtábla névsoráig − ennek a helynek nem hősei, hanem hősnői voltak −, nézem a strandröplabdázókat a parton, beszélgetünk a nővel, aki évtizedekkel előbb hkilenc hónapig volt lakhelyem de néha távolibb bolygó mint távoli párom s Ferrante nyomán remélem az embert mozgató irracionálisnak ható döntések biztos illeszkedését egy szélesebb mátrixba: ott értelmet kap a foci is.
Hogy mi lenne, ha nők játszanák? Sokak szerint áldásos helyzet. Szerintem mindegy. Nem a nem a lényeg, hanem a cél és a szerep.
Fekszem az ágyon, és mégis éppolyan messze vágyom, hová csak a szél jut el. Vagy a labda.