Gordon Agáta: Magdolna negyed 2.

Folytatódik a Gettó – mindig így van –, és éppen feltámadunk: április 13. hétfő, húsvét. Két hónapja élek a Róza utcában, a Magdolna sarkán, a Teleki és a Kálvária tér között, ahová a zengzetes Kiss János altábornagyból költöztem. Kétségtelenül vonzóbb számomra a Róza utca neve – ez sok mindent megmagyaráz. Orsós Johanna ott maradt a fiával, új lakótársat kerestek és szorongtak egy kicsit, a főbérlők próbáltak segíteni, kérésünkre a téli hónapokra a fűtés javára mérsékelték a lakbért.

Megjött a gázszámla, száz. Pedig mennyit fáztunk! A Rózába is megjött – nyolcvan. A közeli gázhivatalban lehet részletfizetési kedvezményt kérni, tudom meg a túlélő trükköt a szocmunkás ismerőstől. El is megyek a köztársaság térre, negyedóra szép séta. A gázművek a legszebb palota, egész negyed. Az ügyfélfogadó helyek tágasak, világosak és melegek, a behajtó dolgozók a hatalmas lemezszekrények árnyékában nyugodtan és higgadtan szedik be a Föld zsírja után a pénzt. A nemjóját, hüledezem, és a nyeftyegázra meg a Szibériában olvadozó mamutmaradványos metánmezőkre gondolok. Mégis okosabb lett volna, ha a magyar nő a keleti integrációt választja a férfiszabadság helyett? – tűnődöm a Róza utcai tapasztalatokkal gazdagodva.


Háznagy Elza február elején Londonba repült, egy héten belül már dolgozott, netezett, ágyneműt, laptopot vett és szép világos szobát bérelt Brightonban. Szlovákja felfrissült a Hiltonban dolgozó lengyel lányok között, és látta hogy jobb, egyszerűen jobb, emberibb, még akkor is, ha a londoni nyóckerben veszi a csempészcigarettát és a napvégi egyfontos ajánlatokból válogat, ha fogyasztói csábításba esik. 10 óra rabszolgamunka egyenruhában és futólépésben, teszi hozzá, és nehéz elképzelnem a zsúfolt takarítókocsival a szállodai folyosókon.

Angyal Szása Behemót egyetlen macskájával áthurcolkodott a Rózába, bútorzatát elajándékozta, bezsákolt könyv- és ruhakupacait ott helyben gondolta selejtezni.
A költözésben barátok segítették szokásos tehetetlenségét, tevőlegesen és tanácsokkal.
’Ki ne nyisd az ajtót!’ ’Be ne engedj senkit a lakásba!’ ’Ne adj kölcsön!’ ’Pénzt semmiképp!’ ’Cigarettát se, mert rádkapnak!’ ’Liszt, cukor, olaj, krumpli, hagyma és kávé neked sincs!’ ’Mindig tartsd zárva a rácsot!’

Hatvan napja költözött a gettóba – lassanként kipillantgatott az előítéletek rácsai közül. Budáról a nyóckerbe: ez egy durva lecsúszás egzisztenciálisan, a biztonságból a létalatti létbe – és a különbség első látásra esztétikai.
A park kisebb és kopottas, a házak öregebbek, a piacon friss helyett időtlen kínálat, a szélben erősebbek a szagok, a hangokban erősebbek az érzések. Az utcán enyhe identitásvesztést érez, más alkat, más szín, más öltözet. Ez nem az én terepem, innen kinéznek, vagy csak én vagyok meglepődve, hogy amire nem vágytam sosem, azt a teret is milyen sűrűn árasztja el az élet, amitől félnek, dudorászta az utcán, ahol hiper-éberen surrant, miközben feltűnőnek érezte magát.

„A picinek kell..!” – nézett rám szemrehányóan Gábor, a szembeszomszéd legnagyobb fia. Egy nővére és három öccse van, 8 éves, és az epresjoghurtra mutatott a bevásárlószatyromban. A harmadikra caplatunk épp, mert ott lakunk – én egyedül, ők pedig heten.
Nekem is kell, mondom, meg akarom enni, vendégem is van, és szégyenkezem a szatyromban kutató tekintet előtt. „De a picinek kell!” – felel Gábor szigorúan és feddőn. Áttettem a szatyrot a másik kezembe. És akkor végre megértettem.
Gábor a szembeszomszéd legnagyobb fia. Egy nővére és három öccse van. 8 éves. Váltja a tejfogait, hiányoznak az első metszők. Csupaizom, és érzem feszült figyelmét.
Most ellenőriz rajtam néhány törvényt, amelyet a családban tanult az anyjától és az apjától, akiket naponta látok, két lelkes és igyekvő gyerek. A csillagokat hozzák le a kölykeiknek. A pici a legfontosabb az egész család számára. A leggyengébb, a legkisebb, a legtávolabbi jövő. A pici parancsolómódban van – ez anyai törvény. Anya akkor boldog, ha a pici jól van. Ha anya boldog, mindenki boldog.
Láthatóan nem akarom betartani a törvényt, és megértem, hogy mekkora csalódás ez. Csalódott bennem és a törvényben. Gyenge törvény, sokan nem tartják be. Látja. Én is látom.
Pedig ez a törvény jó. Gábor mindennap többször tartja be, mint ahányszor egy arab imádkozik a Magdolna sarkán a mecsetben. Betartja éhesen és álmosan, betartja, amikor segít, amikor jó, amikor tanul, amikor ügyes, amikor felsorolja, mi mindent adhatnék hirtelen, ha be akarnám tartani a törvényt. Anyának egy kávét (háromazegyben), mert nagyon fáj a feje, cukrot a picinek, tejgebríz lesz vacsorára, apának egy cigarettát, ma még visszaadja, olvadósat, ötöt, a tesvéreimnek is, vagy nyolcat, felmosónyelet, lisztet, egy kicsit és még egy kicsit. Mindennap megszegi. A csokit befalja még odakint, a pici felsír, mert meglökték az öccsei, amikor kergette őket, és anya az ajtó közelébe se engedi, csak ha majd a picinek kell.
Gábor ennek a törvénynek a kis katonája, partizánharcosa és bírája. A testvéreivel együtt hisz ebben a törvényben. Anya legfontosabb szövetségese, amikor apa dolgozik, Reni iskolában van, a picik alszanak, és anya meg ő, együtt, csak vele.. Betartja „anya és a pici” törvényét, pedig kegyetlen. És kegyetlenül betartatja, mint legnagyobb fiú, az utána jövő picikkel…

Milyen veszélyes ez a nexus, milyen erős ez a törvény… Szása az epresjoghurtját kanalazza.

Nehezen tartom be a szabályokat, melyeket Háznagy Elza elvár és minden ismerősöm a lelkemre lakatolt – a gyerekek kívánságait például nem tudom többé negligálni. Akarom, hogy küldetésében, mellyel anyja bízta meg, sikerrel járjon, mert látom, mennyire akarja. Anyádat hogy hívják, kérdem végül. „Renike” – mondja felcsillanva. És apádat? „Gabika, ahogy engem”. Boldogan ejti a neveket. Itt szeretet van – jutok döntésre gyorsan – ezt támogatom.

Pedig a gyerek alig jár iskolába...


Az előző rész: Magdolna negyed 1.