"Munro néhány szereplője idős, egy-egy novellája egészen hosszú időt ölel fel, de történeteiben, szereplői életében általában nyoma sincs a 2. világháborúnak, történelmi eseményeknek, nagy társadalmi mozgásoknak, az emlékekben élő félelemnek vagy traumáknak. Magánéletük van (szülőkkel, párokkal, gyerekekkel, esetleg hivatással), ezek nagy kérdéseivel kell szembenézniük. Ez Magyarországon elképzelhetetlen. Itt nagyon is vannak történelmi traumák. S a családi traumákat is kevesebb melankóliával, hangosabban és hisztérikusabban éljük meg." - Sándor Bea Alice Munro három novelláskötetéről.Elrendeződések - Alice Munro novellásköteteiről
Alice Munro kanadai író. 1931-ben született, 1968 (37 éves kora) óta jelennek meg novelláskötetei. Elbeszélései kanadai emberek életéről, kapcsolatairól szólnak – nők és férfiak, szülők és gyerekek, családtagok és egymáshoz valamiért vonzódó, de legalábbis együtt élő emberek viszonyairól. Főleg nőkről. Férfiakról inkább csak a nőszereplők életén és látásmódján keresztül. Ennyit tudtam Munróról, mielőtt még olvasni kezdtem eddigi három (mostanra négy) magyarul megjelent novelláskötetét: kilenc meg nyolc meg nyolc történetet. (Ezek a történetek néha olyanok, mintha regénnyé állnának össze. Aztán meg sok-sok nő jut az eszembe, akik nem férnének el egy regényben. Más-más történeteik vannak, idősek és fiatalok, önálló foglalkozással bíró vagy eltartott feleségek, szökevények és a maradást választók.)
Megpróbáltam utánanézni, kik és miért szeretik Magyarországon Munro novelláit. (Aztán azt próbáltam végiggondolni, hogy én miért szeretem, és miért érzem időnként távolinak őket.)
Hiszen nyilvánvalóan elég sokan szeretik: az elmúlt években a Park Könyvkiadó sorban jelentette meg elsősorban idősebb korában, hatvanas-hetvenes évei során írt novelláit. A Szeret, nem szeret... (Park Könyvkiadó, Budapest, 2006, fordította Borbás Mária) eredeti megjelenési éve 2001, a Csend, vétkek, szenvedély (Park Könyvkiadó, Budapest, 2007, fordította Mesterházi Mónika) Kanadában 2004-ben jelent meg, az Egy jóravaló nő szerelme (Park Könyvkiadó, Budapest, 2008, fordította Mesterházi Mónika) 1998-ban. (A kiadó Mesterházi Mónika személyében természetesen igen jó fordítót talált Munro képekben gazdag, néha filmszerű, néha magyarázó, alaposan leíró, de feszesen szerkesztett elbeszéléseihez.) Munro novellái lebilincselőek: nehéz őket otthagyni, nehéz tőlük szabadulni, történetei hosszan rezonálnak, egy-egy alakjának sorsa hosszú ideig foglalkoztat. Az is, ahogyan megírja az alakjait: idősíkokat váltogatva, egymásra vetítve. Kiváncsi voltam tehát, hogy más magyar olvasókra milyen hatást tesz. Szakmai kritikát keveset találtam (az ÉS-ben írt a három magyarul megjelent novelláskötetről Bényei Tamás, Bazsányi Sándor és Nagy Boglárka). Talán túlságosan történet-központúak a történetei, túlságosan ritkák bennük az önreferenciális mozzanatok ahhoz, hogy a kritikusok egy része komolyan vegye. (Vagy talán csak túlságosan nőkről szólnak ezek az elbeszélések – a magyar kritikának túlságosan.) Munro történeteket mond. Közben néha költői, néha szentenciózus, néha idéz, más szövegekre és történetekre hivatkozik, de legfőképpen mesél. Igaz, nem lineárisan, hanem nézőpontváltásokkal, időbeli ugrásokkal, érzékeltetve, hogy sűrűsödnek szereplői életének egyes gócpontjai olyan választási helyzetté (vagy olyan helyzetté, amikor a sors az, ami van, ami megtörténik, nincs választás), amely meghatározza azután az életüket.
Egy dolog talán megnehezíti, hogy elbeszéléseit igazán közelinek érezzem: Kanada történelme nagyon más, mint Magyarországé. Illetve: mintha ezekben a történetekben nem is lenne történelem. A társadalom (a maga feszültségeivel, osztályokra tagoltságával, csoportjaival) is éppen csak érintőlegesen jelenik meg a történetekben. Munro néhány szereplője idős, egy-egy novellája egészen hosszú időt ölel fel, de történeteiben, szereplői életében általában nyoma sincs a 2. világháborúnak, történelmi eseményeknek, nagy társadalmi mozgásoknak, az emlékekben élő félelemnek vagy traumáknak. Magánéletük van (szülőkkel, párokkal, gyerekekkel, esetleg hivatással), ezek nagy kérdéseivel kell szembenézniük. Ez Magyarországon elképzelhetetlen. Itt nagyon is vannak történelmi traumák. S a családi traumákat is kevesebb melankóliával, hangosabban és hisztérikusabban éljük meg. Itt, ha egy anyának eltűnik a lánya, mert egyszerűen lelép otthonról, és nem ad magáról életjelt évekig, vagy idősödő anyjával való kapcsolatáról van szó, tragédiák játszódnak le a szemünk előtt, történelmi léptékű események jönnek szóba, a magány maga tragikus. Munrónál csak magán-életek vannak, magán-események, kapcsolatok, helykeresés, viszony élethez és halálhoz – és mindenki kiborulás nélkül viseli a sorsát. Igaz, Munro a magán-traumákat is nem-tragikus fénybe vonja: bántalmazott vagy betegséggel küzdő szereplőit is úgy ábrázolja, hogy az ábrázolás szépsége (vagy az abszurdul szép események szépsége) felülírja a traumákat. Munro világa melankolikus világ, amelyben mindenki magányos, és ez egyszerre jelenik meg hiányként és a legtermészetesebb létállapotként. Egy boldogtalan, férje erőszakosságát, modoros viccelődését vagy munkamániáját nem bíró nő dönthet úgy, hogy marad, dönthet úgy, hogy lelép egy másik férfival vagy egyedül, de ez a lényegen nem változtat: akárhogy dönt is, lényegében magányos marad.
Munro történeteiben gyakran van valami gótikus, rémisztő, sötét. Főleg az Egy jóravaló nő szerelme című kötetben, amelynek a címadó novellája is titkokkal és holtakkal teli történetet mond el. Egy ápolónő tudomást szerez egy gyilkosságról. A holttestet a novella legelején megtaláló fiúk mindegyikének családja nyomasztó titkokat rejteget: vagy szomorúság rejlik a zajos vidámság máza alatt, vagy bántalmazó az apa és depressziós az anya... Ám a fiúk családjáról szóló résznek hirtelen vége szakad, és a történet innentől az általuk megtalált optikus gyilkosairól, illetve az ápolónőről szól, aki a gyilkossággal testközelbe kerülve különös stratégiát választ, hogy élhesse a saját életét. A kötetben minden történet ilyen – meglehetősen sötét és baljós. Egy nő rémülten gondolja végig, hogy ő hogyan nő, elvárás-e, hogy mindenestül alárendelje magát a férjének, aztán eltűnik, kilép a helyzetből, így oldja meg, a férje pedig évtizedekkel később szembesül azzal, hogy ez a döntés vagy fordulat mennyire benne maradt az életében. Valaki egy régi tűzeset nyomára bukkan, egy megcsalás történetére, egy szétesett családra, romos életekre. Az anya életéből kilépett a lánya, az anya a magánytól való félelmét próbálja legyőzni. Egy nő hinni akar abban, hogy van minőségi különbség a kapcsolatok között (bár később kiderül, hogy számára nincs), és elhagyja a férjét, hátrahagyva a gyerekeit is. Egy gyereket mindenki magára hagy, mert a körülötte élő felnőtteket egymás iránti indulataik kötik le, aztán megég, és ezzel egyidőben megtanulja, milyen tudatosan élni a magánnyal. Mindeközben a világ színes: megjelennek a novellákban álláskereső nők, író nők, színész nők, hideg apák, jót akaró, de sokszor távoli anyák, úszás, emlékek, városok, nyarak, házak. És mindezek mögött a félelem a magánytól és a magány (elszigeteltség) maga.
A Szeret, nem szeret... a kapcsolatok könyve. A kötet első novellájában két kislány gonosz kis játékának eredményeként egy kapcsolat szövődik. A lányok egyikét Munro néhány megjegyzése úgy jeleníti meg, ahogyan az csak jó írónak megy: a gesztusaiban benne van, hogy el akar távolodni a közegéből (munkásosztálybeli családjától), tudja, hogy okos, reflektál rá, hogy mit érez nála butább, de befolyásos családból származó társával szemben – magányos (lesz) ő is. Egy rákból kigyógyulni igyekvő, vagy szépen meghalni igyekvő nő modoros és mániákus férjével él. Más nők is férjük modorosságait, szerepekbe kapaszkodását figyelik. Egy nő egyedül marad, mert a férje, akinek az ateizmus volt a veszőparipája, a betegség helyett a halált választja – a nő meg kezdhet, amit tud, az életével, illetve azzal, hogy a férje nem hagyott számára üzenetet. (Viszont ügyesen talál vigaszt.) Egy másik nő egyszer éli meg, hogy önfeledt odaadással szeret valakit, gyerekkorában – ám amikor évtizedekkel később újra találkozik a férfival, aki gyerekkori pajtásából lett, azt már olyan tragédia terheli, ami miatt nem akarhat újabb kapcsolatot. Szegény nők menekülnek az önbizalomhiányból és a lehetőségek hiányától gazdagabb, idősebb és/vagy sikeresebb férfiakhoz, aztán alkukat kötnek és/vagy menekülnek tovább. A kötet utolsó novellája egy idős pár jelenét és múltját írja le: filmszerűen villannak fel a képek egészen fiatalkorukból, munkás éveikből, és jelenbéli egymáshoz tartozásukról az emlékek elhomályosulásának idején: a nőt valamilyen emlékezetvesztéssel járó időskori betegség sújtja. (Kapcsolatuk múltbeli és jelenbeli részleteiben felvillannak a családaik közötti háttér- és osztálykülönbségek: színesítik, plasztikusabbá teszik a kapcsolat ábározolását. Ha valami, ilyen részletek hiányoznak nekem Munro több elbeszéléséből.)
A Csend, vétkek, szenvedély című kötet címe lehetne akár az egyik novelláé is: Erők. (A kötet címe eredetileg az első novelláé volt: Szökevény. A kiadó valamiért három másik novella címét emelte kötetcímmé.) Érett, misztikus-plasztikus-gótikus-és-hétköznapi történeteket olvashatunk benne. A Szökevény című novellában felvillan a lehetősége, hogy egy verbálisan bántalmazó kapcsolatban élő nő kilépjen addigi életéből, amelybe szintén úgy lépett, mint idegenbe, a szüleit elutasítandó. Aztán lép is, nem is, meg is tehetné, nem is... Nem ismer más életet, hát nem lép. De magától a gondolkodástól valami feltárul előtte választása súlyából, és aztán már az a választása, hogy nem gondolkodik. A kötet három másik novellája szinte kisregényt alkot, egy nő életszakaszaira látunk rá bennük: egy kapcsolatért elfordul a maga számára korábban kijelölt pályától (tanár lett volna), mert valamiért úgy érzi, csak így tehet; meglátogatja a szüleit, de nem tud közel kerülni hozzájuk, mert valamiért úgy érzi, nem lehet; és elveszíti a lányát, aki lelép tőle, és soha nem érti meg, miért, holott valószínűleg a saját anyjához való viszonya, viszonyulni nem tudása, szülei idegenségben együtt élő kapcsolata nyomja rá a bélyegét minden kapcsolatára. A kötet egyik legmegrázóbb novellája az Átverések. Alice élete véletlenek és a családjából rárakódott terhek miatt alakul úgy, ahogyan, és erre egy váratlan és véletlen fordulat vetít éles fényt időskorában.
Munro más elbeszéléseiben is gyakoriak az epifánia-pillanatok: a rálátás, a belelátás, a hirtelen döntések és a következményekkel való együttélésre való reflexió pillanatai. Ezek aztán feloldódnak a novella-témák hömpölygésében. Amikor keveset olvastam Munro elbeszéléseiből, vágytam vissza a novellákhoz, többet akartam. Ha egyszerre sokat, kicsit zavaró volt néha a hömpölygés, ahogy gördülnek egymás után a témák: az emberek magányosak, gondolkodnak, kapcsolataikat mérlegelik, a tennivalóikra gondolnak, arra, hogy mi célra vannak, kivel jó együtt élniük, milyen a viszonyuk a velük élőkkel. Néha felmerült bennem a kérdés, hogy körüljárásuk nem lehetne-e kicsit alaposabb – egy-egy elbeszéléstéma mintha amúgy is inkább regénynek indult volna, és elvarratlan szál marad. De ez a kérdés végül csekély jelentőségű marad: az fontosabb, hogy amit Munro megír, azt nagyon hatásosan írja meg, jó jelenetezéssel, jó hasonlatokkal, emlékezetes képekkel.
Ahogyan az egyik kötet borítójára írt szöveg mondja: Munro elbeszélései emberek közötti hamis hangokról, furcsa vágyakról, kitörési kísérletekről szólnak. Bár azt hiszem, Munro szerint nincsenek „hamis” hangok. Csak hangok vannak, amelyeket értelmezni kell, amelyekről dönteni kell egy kapcsolatban. És mindenki dönt, választ, marad vagy megy, jól vagy rosszul jár. Aztán erre a végén rájöhet – ha van bátorsága végiggondolni.
Anyaszerepek, Anna Karenina-történetek, gondozó nők, nemet mondó nők, ottmaradó nők, elgondolkodó nők jelennek meg a történetekben – Munro jól ír, így mindig sajátosan és összetetten. És ez a sokféle nő mindig választ valamit. A melankólia, a megváltoztathatatlan sors és a választás aktivitásának együttállása adja meg az elbeszélések alaphangját. „Nem szilárd énünk szabja meg, mi történik velünk, hanem énünk rendeződik el bizonyos emlékké vált események köré” – írja Bényei Tamás az ÉS-ben megjelent recenziójában. Alice Munro nőalakjai ezt szemlélik, énjüket és emlékeiket, és így állnak elbeszélései párbeszédbe az énje elrendeződésein gondolkodó olvasóval.
Megpróbáltam utánanézni, kik és miért szeretik Magyarországon Munro novelláit. (Aztán azt próbáltam végiggondolni, hogy én miért szeretem, és miért érzem időnként távolinak őket.)
Hiszen nyilvánvalóan elég sokan szeretik: az elmúlt években a Park Könyvkiadó sorban jelentette meg elsősorban idősebb korában, hatvanas-hetvenes évei során írt novelláit. A Szeret, nem szeret... (Park Könyvkiadó, Budapest, 2006, fordította Borbás Mária) eredeti megjelenési éve 2001, a Csend, vétkek, szenvedély (Park Könyvkiadó, Budapest, 2007, fordította Mesterházi Mónika) Kanadában 2004-ben jelent meg, az Egy jóravaló nő szerelme (Park Könyvkiadó, Budapest, 2008, fordította Mesterházi Mónika) 1998-ban. (A kiadó Mesterházi Mónika személyében természetesen igen jó fordítót talált Munro képekben gazdag, néha filmszerű, néha magyarázó, alaposan leíró, de feszesen szerkesztett elbeszéléseihez.) Munro novellái lebilincselőek: nehéz őket otthagyni, nehéz tőlük szabadulni, történetei hosszan rezonálnak, egy-egy alakjának sorsa hosszú ideig foglalkoztat. Az is, ahogyan megírja az alakjait: idősíkokat váltogatva, egymásra vetítve. Kiváncsi voltam tehát, hogy más magyar olvasókra milyen hatást tesz. Szakmai kritikát keveset találtam (az ÉS-ben írt a három magyarul megjelent novelláskötetről Bényei Tamás, Bazsányi Sándor és Nagy Boglárka). Talán túlságosan történet-központúak a történetei, túlságosan ritkák bennük az önreferenciális mozzanatok ahhoz, hogy a kritikusok egy része komolyan vegye. (Vagy talán csak túlságosan nőkről szólnak ezek az elbeszélések – a magyar kritikának túlságosan.) Munro történeteket mond. Közben néha költői, néha szentenciózus, néha idéz, más szövegekre és történetekre hivatkozik, de legfőképpen mesél. Igaz, nem lineárisan, hanem nézőpontváltásokkal, időbeli ugrásokkal, érzékeltetve, hogy sűrűsödnek szereplői életének egyes gócpontjai olyan választási helyzetté (vagy olyan helyzetté, amikor a sors az, ami van, ami megtörténik, nincs választás), amely meghatározza azután az életüket. 
Egy dolog talán megnehezíti, hogy elbeszéléseit igazán közelinek érezzem: Kanada történelme nagyon más, mint Magyarországé. Illetve: mintha ezekben a történetekben nem is lenne történelem. A társadalom (a maga feszültségeivel, osztályokra tagoltságával, csoportjaival) is éppen csak érintőlegesen jelenik meg a történetekben. Munro néhány szereplője idős, egy-egy novellája egészen hosszú időt ölel fel, de történeteiben, szereplői életében általában nyoma sincs a 2. világháborúnak, történelmi eseményeknek, nagy társadalmi mozgásoknak, az emlékekben élő félelemnek vagy traumáknak. Magánéletük van (szülőkkel, párokkal, gyerekekkel, esetleg hivatással), ezek nagy kérdéseivel kell szembenézniük. Ez Magyarországon elképzelhetetlen. Itt nagyon is vannak történelmi traumák. S a családi traumákat is kevesebb melankóliával, hangosabban és hisztérikusabban éljük meg. Itt, ha egy anyának eltűnik a lánya, mert egyszerűen lelép otthonról, és nem ad magáról életjelt évekig, vagy idősödő anyjával való kapcsolatáról van szó, tragédiák játszódnak le a szemünk előtt, történelmi léptékű események jönnek szóba, a magány maga tragikus. Munrónál csak magán-életek vannak, magán-események, kapcsolatok, helykeresés, viszony élethez és halálhoz – és mindenki kiborulás nélkül viseli a sorsát. Igaz, Munro a magán-traumákat is nem-tragikus fénybe vonja: bántalmazott vagy betegséggel küzdő szereplőit is úgy ábrázolja, hogy az ábrázolás szépsége (vagy az abszurdul szép események szépsége) felülírja a traumákat. Munro világa melankolikus világ, amelyben mindenki magányos, és ez egyszerre jelenik meg hiányként és a legtermészetesebb létállapotként. Egy boldogtalan, férje erőszakosságát, modoros viccelődését vagy munkamániáját nem bíró nő dönthet úgy, hogy marad, dönthet úgy, hogy lelép egy másik férfival vagy egyedül, de ez a lényegen nem változtat: akárhogy dönt is, lényegében magányos marad. 
Munro történeteiben gyakran van valami gótikus, rémisztő, sötét. Főleg az Egy jóravaló nő szerelme című kötetben, amelynek a címadó novellája is titkokkal és holtakkal teli történetet mond el. Egy ápolónő tudomást szerez egy gyilkosságról. A holttestet a novella legelején megtaláló fiúk mindegyikének családja nyomasztó titkokat rejteget: vagy szomorúság rejlik a zajos vidámság máza alatt, vagy bántalmazó az apa és depressziós az anya... Ám a fiúk családjáról szóló résznek hirtelen vége szakad, és a történet innentől az általuk megtalált optikus gyilkosairól, illetve az ápolónőről szól, aki a gyilkossággal testközelbe kerülve különös stratégiát választ, hogy élhesse a saját életét. A kötetben minden történet ilyen – meglehetősen sötét és baljós. Egy nő rémülten gondolja végig, hogy ő hogyan nő, elvárás-e, hogy mindenestül alárendelje magát a férjének, aztán eltűnik, kilép a helyzetből, így oldja meg, a férje pedig évtizedekkel később szembesül azzal, hogy ez a döntés vagy fordulat mennyire benne maradt az életében. Valaki egy régi tűzeset nyomára bukkan, egy megcsalás történetére, egy szétesett családra, romos életekre. Az anya életéből kilépett a lánya, az anya a magánytól való félelmét próbálja legyőzni. Egy nő hinni akar abban, hogy van minőségi különbség a kapcsolatok között (bár később kiderül, hogy számára nincs), és elhagyja a férjét, hátrahagyva a gyerekeit is. Egy gyereket mindenki magára hagy, mert a körülötte élő felnőtteket egymás iránti indulataik kötik le, aztán megég, és ezzel egyidőben megtanulja, milyen tudatosan élni a magánnyal. Mindeközben a világ színes: megjelennek a novellákban álláskereső nők, író nők, színész nők, hideg apák, jót akaró, de sokszor távoli anyák, úszás, emlékek, városok, nyarak, házak. És mindezek mögött a félelem a magánytól és a magány (elszigeteltség) maga. A Szeret, nem szeret... a kapcsolatok könyve. A kötet első novellájában két kislány gonosz kis játékának eredményeként egy kapcsolat szövődik. A lányok egyikét Munro néhány megjegyzése úgy jeleníti meg, ahogyan az csak jó írónak megy: a gesztusaiban benne van, hogy el akar távolodni a közegéből (munkásosztálybeli családjától), tudja, hogy okos, reflektál rá, hogy mit érez nála butább, de befolyásos családból származó társával szemben – magányos (lesz) ő is. Egy rákból kigyógyulni igyekvő, vagy szépen meghalni igyekvő nő modoros és mániákus férjével él. Más nők is férjük modorosságait, szerepekbe kapaszkodását figyelik. Egy nő egyedül marad, mert a férje, akinek az ateizmus volt a veszőparipája, a betegség helyett a halált választja – a nő meg kezdhet, amit tud, az életével, illetve azzal, hogy a férje nem hagyott számára üzenetet. (Viszont ügyesen talál vigaszt.) Egy másik nő egyszer éli meg, hogy önfeledt odaadással szeret valakit, gyerekkorában – ám amikor évtizedekkel később újra találkozik a férfival, aki gyerekkori pajtásából lett, azt már olyan tragédia terheli, ami miatt nem akarhat újabb kapcsolatot. Szegény nők menekülnek az önbizalomhiányból és a lehetőségek hiányától gazdagabb, idősebb és/vagy sikeresebb férfiakhoz, aztán alkukat kötnek és/vagy menekülnek tovább. A kötet utolsó novellája egy idős pár jelenét és múltját írja le: filmszerűen villannak fel a képek egészen fiatalkorukból, munkás éveikből, és jelenbéli egymáshoz tartozásukról az emlékek elhomályosulásának idején: a nőt valamilyen emlékezetvesztéssel járó időskori betegség sújtja. (Kapcsolatuk múltbeli és jelenbeli részleteiben felvillannak a családaik közötti háttér- és osztálykülönbségek: színesítik, plasztikusabbá teszik a kapcsolat ábározolását. Ha valami, ilyen részletek hiányoznak nekem Munro több elbeszéléséből.)
A Csend, vétkek, szenvedély című kötet címe lehetne akár az egyik novelláé is: Erők. (A kötet címe eredetileg az első novelláé volt: Szökevény. A kiadó valamiért három másik novella címét emelte kötetcímmé.) Érett, misztikus-plasztikus-gótikus-és-hétköznapi történeteket olvashatunk benne. A Szökevény című novellában felvillan a lehetősége, hogy egy verbálisan bántalmazó kapcsolatban élő nő kilépjen addigi életéből, amelybe szintén úgy lépett, mint idegenbe, a szüleit elutasítandó. Aztán lép is, nem is, meg is tehetné, nem is... Nem ismer más életet, hát nem lép. De magától a gondolkodástól valami feltárul előtte választása súlyából, és aztán már az a választása, hogy nem gondolkodik. A kötet három másik novellája szinte kisregényt alkot, egy nő életszakaszaira látunk rá bennük: egy kapcsolatért elfordul a maga számára korábban kijelölt pályától (tanár lett volna), mert valamiért úgy érzi, csak így tehet; meglátogatja a szüleit, de nem tud közel kerülni hozzájuk, mert valamiért úgy érzi, nem lehet; és elveszíti a lányát, aki lelép tőle, és soha nem érti meg, miért, holott valószínűleg a saját anyjához való viszonya, viszonyulni nem tudása, szülei idegenségben együtt élő kapcsolata nyomja rá a bélyegét minden kapcsolatára. A kötet egyik legmegrázóbb novellája az Átverések. Alice élete véletlenek és a családjából rárakódott terhek miatt alakul úgy, ahogyan, és erre egy váratlan és véletlen fordulat vetít éles fényt időskorában. Munro más elbeszéléseiben is gyakoriak az epifánia-pillanatok: a rálátás, a belelátás, a hirtelen döntések és a következményekkel való együttélésre való reflexió pillanatai. Ezek aztán feloldódnak a novella-témák hömpölygésében. Amikor keveset olvastam Munro elbeszéléseiből, vágytam vissza a novellákhoz, többet akartam. Ha egyszerre sokat, kicsit zavaró volt néha a hömpölygés, ahogy gördülnek egymás után a témák: az emberek magányosak, gondolkodnak, kapcsolataikat mérlegelik, a tennivalóikra gondolnak, arra, hogy mi célra vannak, kivel jó együtt élniük, milyen a viszonyuk a velük élőkkel. Néha felmerült bennem a kérdés, hogy körüljárásuk nem lehetne-e kicsit alaposabb – egy-egy elbeszéléstéma mintha amúgy is inkább regénynek indult volna, és elvarratlan szál marad. De ez a kérdés végül csekély jelentőségű marad: az fontosabb, hogy amit Munro megír, azt nagyon hatásosan írja meg, jó jelenetezéssel, jó hasonlatokkal, emlékezetes képekkel.
Ahogyan az egyik kötet borítójára írt szöveg mondja: Munro elbeszélései emberek közötti hamis hangokról, furcsa vágyakról, kitörési kísérletekről szólnak. Bár azt hiszem, Munro szerint nincsenek „hamis” hangok. Csak hangok vannak, amelyeket értelmezni kell, amelyekről dönteni kell egy kapcsolatban. És mindenki dönt, választ, marad vagy megy, jól vagy rosszul jár. Aztán erre a végén rájöhet – ha van bátorsága végiggondolni.
Anyaszerepek, Anna Karenina-történetek, gondozó nők, nemet mondó nők, ottmaradó nők, elgondolkodó nők jelennek meg a történetekben – Munro jól ír, így mindig sajátosan és összetetten. És ez a sokféle nő mindig választ valamit. A melankólia, a megváltoztathatatlan sors és a választás aktivitásának együttállása adja meg az elbeszélések alaphangját. „Nem szilárd énünk szabja meg, mi történik velünk, hanem énünk rendeződik el bizonyos emlékké vált események köré” – írja Bényei Tamás az ÉS-ben megjelent recenziójában. Alice Munro nőalakjai ezt szemlélik, énjüket és emlékeiket, és így állnak elbeszélései párbeszédbe az énje elrendeződésein gondolkodó olvasóval.
Sándor Bea
*****
Recenziók:
Bényei Tamás: Mint kő a sötét víz alatt (Alice Munro: Egy jóravaló nő szerelme)
Bazsányi Sándor: Balzsamcsepp (Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély)
Nagy Boglárka: Érzelmi gazd
álkodás (Alice Munro: Szeret, nem szeret...)
Ajánló:
Alice Munro új kötete: Asszonyok, lányok élete
Recenziók:Bényei Tamás: Mint kő a sötét víz alatt (Alice Munro: Egy jóravaló nő szerelme)
Bazsányi Sándor: Balzsamcsepp (Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély)
Nagy Boglárka: Érzelmi gazd
álkodás (Alice Munro: Szeret, nem szeret...)
Ajánló:
Alice Munro új kötete: Asszonyok, lányok élete
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése