"A hétköznapok nőisége mellett még a harcos feminista mozgalom is szóba kerül, bár Romániában kifejezett formában ilyen nem létezik - állítják a román költészet jelesei." - Április 25-én este héttől a női költészetről esett szó a Könyvfesztiválon a román díszvendégség keretében Denisa Comănescu, Adela Greceanu, Karafiáth Orsolya és Kiss Judit Ágnes részvételével. Murányi Zita számol be a rendezvényen elhangzottakról.Nincs az a gombostűeffektus, mint az ötórás programon, közel sincs. Bármit le lehetne ejteni. A publikum kemény magját jó két tucat érdeklődő képviseli, ha ugyan, de ők aztán a végsőkig kitartanak. Kicsit szerencsétlen megoldás fesztiválzárásra pakolni egy 'egyébként jobban is sikerülhetett volna' programot. Mire a pódium illusztrisai igazán belemelegednének a beszélgetésbe, a hangosbemondó többszöri 'hagyják el a helyszínt' figyelmeztetése megakasztja a mondatok áradását. Pedig a költőnő-felhozatal - és itt most kénytelen vagyok költőnőzni - egyáltalán nem rossz. 
Román részről ott van mindjárt az ötkötetes Denisa Comănescu, aki nem mellesleg 1978 óta Románia legnagyobb kiadójának, a Humanitasnak is munkatársa, aztán a háromkötetes, ifjú Adela Greceanu, aki idén az Elsőkönyvesek Fesztiválján is hazáját képviselte A piros zoknis menyasszony című regényével. A magyarokat, már ahogy a konferansz-hölgy fogalmaz, a „magyar költészet legérdekesebb jelenségei” képviselik. Az Irgalmasvérnő, a Keresztanya és a Nincs új üzenet szerzőjeként elhíresült Kiss Judit Ágnes mellett a verseskötettel kerek ötévente jelentkező Karafiáth Orsolya, Lotte Lenya szülőanyja, a Cafe X törzstulajdonosa, a Maffiaklub „főtitkára”, a „ha lenne hangom Magyarország legkiválóbb frontembere, így csak dalszerző” foglal helyet. Már-már Waszlavik Ördög Gazember László(nő)-i magasságokba emelkedünk.
És igen, indokoltan költőnőzöm, költőnőznek a színpadon, a kényes téma ugyanis megkívánja. A hétköznapok nőisége mellett még a harcos feminista mozgalom is szóba kerül, bár Romániában kifejezett formában ilyen nem létezik - állítják a román költészet jelesei. Denisa Comănescu egyetlen példát tud felhozni, ami hite szerint bekapcsolható a problémakörbe. „Ceausescu kommunizmusában éreztük, hogy egy kicsit talán igen, feministának kellene lennünk” – kezdi – „a nagyközönség előtti fellépéseken ekkoriban ugyanis 10:1 volt a férfi-nő arány”. Ha kényszer szülte is, ebben az érában kialakult a nőírók között egyfajta hallgatólagos szolidaritás, mígnem a siralmas eredményt sikerült egy kicsit feljebb tornázniuk, egészen 10:4-re. (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de engem a Szigeten feministáztak le utoljára. Amikor a szemerkélő esőben körém gyűlt fiúcsoportnak nem engedélyeztem, hogy segédkezzen viharvert ernyőm kinyitásában. Hogy miért mesélem ezt el? Biztos a csuklómon feszülő szalag hívja elő az emlékeket).
Kiss Judit Ágnesnek indulása nehézségei ötlenek eszébe a feminizmusról. Abból, amilyen nyílt őszinteséggel beszél, kiderül az is, milyen hátulütői lehetnek annak, ha egy nő túl sokat gondolkozik. Kiss Judit ugyanis a ’90-es évek elején attól tartott, lírája túl nőies ahhoz, hogy azt a férfiak által túlreprezentált irodalom mindenféle és fajta feminista magbélyegzés, és/vagy zászlólengetés nélkül képes legyen magáévá tenni. Az áttörést éppen Karafiáth ’99-ben megjelent első kötete jelentette számára, ahogy Kiss Judit Ágnes fogalmaz, „elmaradt a zászlólengetés”. A diszkrimináció hiánya, a puszta tény, hogy irodalom lehet az is, amit egy nő ír, bátorítólag hatott a költőnőre, aki három éve megjelent első kötetével már kitaposott úton vágott neki az irodalom dzsungelének. Orsink részéről hasonló probléma fel sem merült, ő írt, teret kért, és meg is kapta. A virágszálra, ahogy Karafiáth szerint akkoriban nevezték, a férfirengetegben mindenki kíváncsi volt, nemcsak a fotósok kereszttüzébe sikerült unos-untalan beverekednie magát minden egyes felolvasóesten, hirtelen udvarlóinak száma is megugrott. Karafiáth magabiztos, de jól áll neki. Pettyes blúzával pettyes harisnyája harmonizál, pink cipellői lakosan csillognak bele az éterbe. Jólfésült, de nem úgy. Megakad rajta nő, férfi szeme.
A társalgás másik releváns kérdése az, a hölgyírók, költőnők vajon szoktak-e női hangokat jegyzetelni, egyáltalán mit gondolnak a női hangokról. A válaszadást Adela Greceanu kezdi, aki mint mondja, sosem jegyzetel, de a hangokat fontosnak tartja. Első regényét is a gyerekkorából felsejlő hangemlékek ihlették. Adela nemcsak a feminista diskurzus meglétét tagadja, szerinte két világ sincs két hanggal, a férfié semmiben sem különbözik a nőétől. „Ha írni kezdesz, inkább az a lényeg, hogy legyen mondanivalód!”- s ezzel a frappáns kulcsmondattal át is adja a válaszadás lehetőségét Denisa Comănescunak, akivel aztán nagyjából közös konklúzióra jutnak. Denisa szerint az angolok által használt „női hang” kifejezés az irodalomban mára elcsépeltté vált, a ’60-as évek feminista mozgalmainak idején talán lehetett valami pozitív felhangja, de a posztmodern Virgina Woolffal megteremtette Orlando hangjait s ettől fogva a hang a persona, a személyiség hangja lett. Comănescu példákat is hoz, egy férfiírót említ, aki képzeletben átélve a szülés misztériumát, azt hitelesen volt képes lefesteni olvasóinak és egy nőt állít elénk, aki állítólag arról számolt be, milyen férfiként nővel szeretkezni. A hang tehát maga a képzelet, de csak akkor számít, csak akkor kell hallgatni rá, ha van mondanivalónk. Karafiáth Orsolya ellentmond, vitatkozik, és ez most új színt hoz a társalgásba. A mondanivalónál szerinte meghatározóbb az érzés, a végtermék, a mű meg majd csak mond valamit másoknak is. Orsi szerint időnként a fantázia is kihagy, ő például csak női hangokat hall, így lettek ominózus Kassák verseiből, bár ez benne is csak később tudatosult, női Kassák versek. Kiss Judit kulcsszava sem kevésbé frappáns, a hitelesen megszólalni-ban szinte minden benne van. Nőként a női hangokat szerinte sem kell jegyzetelni, bár a férfihangokkal időként adódhat probléma. Lírában nem, ott jön, árad magától, prózában és drámában viszont más a helyzet, ott tanulni kell az ilyesmit.
Lehetne még boncolgatni a témát, de az idő egyre jobban szorít. Zárásként Denisa Comanescu Visszatérés a száműzetésből című verséből hallunk részletet, előbb a költőnő, majd Karafiáth tolmácsolásában. Az utolsó utáni kérdés, a kinek mit jelent a közös román-magyar találkozás, nem igazán talál hallgatóságra. A zárást jelző gongok a költőnőket is felzaklatják. Kiss Judit Ágnes azért még gyorsan elhadarja, bár nem ismerik egymás műveit, most kiderült mennyi közös pontjuk van. „Sokkal több, mint gondolnánk”. Karafiáth szerint a találkozó értelme a kíváncsiság felébresztése, bár ő szégyennek tartja, hogy nem ismerik a másikat. „Több figyelmet kéne fordítani egymásra” – mondja – „főleg másoknak rám”. De túl sok a nő a pályán, egyre több – mintha még ez is elhangzana. Ha nevetni nem is nevetünk, kit-kit vigasztalhat a tudat, hogy Orsi beígért verseskötete, a Cigánykártya idén napvilágot lát.
Román részről ott van mindjárt az ötkötetes Denisa Comănescu, aki nem mellesleg 1978 óta Románia legnagyobb kiadójának, a Humanitasnak is munkatársa, aztán a háromkötetes, ifjú Adela Greceanu, aki idén az Elsőkönyvesek Fesztiválján is hazáját képviselte A piros zoknis menyasszony című regényével. A magyarokat, már ahogy a konferansz-hölgy fogalmaz, a „magyar költészet legérdekesebb jelenségei” képviselik. Az Irgalmasvérnő, a Keresztanya és a Nincs új üzenet szerzőjeként elhíresült Kiss Judit Ágnes mellett a verseskötettel kerek ötévente jelentkező Karafiáth Orsolya, Lotte Lenya szülőanyja, a Cafe X törzstulajdonosa, a Maffiaklub „főtitkára”, a „ha lenne hangom Magyarország legkiválóbb frontembere, így csak dalszerző” foglal helyet. Már-már Waszlavik Ördög Gazember László(nő)-i magasságokba emelkedünk.És igen, indokoltan költőnőzöm, költőnőznek a színpadon, a kényes téma ugyanis megkívánja. A hétköznapok nőisége mellett még a harcos feminista mozgalom is szóba kerül, bár Romániában kifejezett formában ilyen nem létezik - állítják a román költészet jelesei. Denisa Comănescu egyetlen példát tud felhozni, ami hite szerint bekapcsolható a problémakörbe. „Ceausescu kommunizmusában éreztük, hogy egy kicsit talán igen, feministának kellene lennünk” – kezdi – „a nagyközönség előtti fellépéseken ekkoriban ugyanis 10:1 volt a férfi-nő arány”. Ha kényszer szülte is, ebben az érában kialakult a nőírók között egyfajta hallgatólagos szolidaritás, mígnem a siralmas eredményt sikerült egy kicsit feljebb tornázniuk, egészen 10:4-re. (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de engem a Szigeten feministáztak le utoljára. Amikor a szemerkélő esőben körém gyűlt fiúcsoportnak nem engedélyeztem, hogy segédkezzen viharvert ernyőm kinyitásában. Hogy miért mesélem ezt el? Biztos a csuklómon feszülő szalag hívja elő az emlékeket).
Kiss Judit Ágnesnek indulása nehézségei ötlenek eszébe a feminizmusról. Abból, amilyen nyílt őszinteséggel beszél, kiderül az is, milyen hátulütői lehetnek annak, ha egy nő túl sokat gondolkozik. Kiss Judit ugyanis a ’90-es évek elején attól tartott, lírája túl nőies ahhoz, hogy azt a férfiak által túlreprezentált irodalom mindenféle és fajta feminista magbélyegzés, és/vagy zászlólengetés nélkül képes legyen magáévá tenni. Az áttörést éppen Karafiáth ’99-ben megjelent első kötete jelentette számára, ahogy Kiss Judit Ágnes fogalmaz, „elmaradt a zászlólengetés”. A diszkrimináció hiánya, a puszta tény, hogy irodalom lehet az is, amit egy nő ír, bátorítólag hatott a költőnőre, aki három éve megjelent első kötetével már kitaposott úton vágott neki az irodalom dzsungelének. Orsink részéről hasonló probléma fel sem merült, ő írt, teret kért, és meg is kapta. A virágszálra, ahogy Karafiáth szerint akkoriban nevezték, a férfirengetegben mindenki kíváncsi volt, nemcsak a fotósok kereszttüzébe sikerült unos-untalan beverekednie magát minden egyes felolvasóesten, hirtelen udvarlóinak száma is megugrott. Karafiáth magabiztos, de jól áll neki. Pettyes blúzával pettyes harisnyája harmonizál, pink cipellői lakosan csillognak bele az éterbe. Jólfésült, de nem úgy. Megakad rajta nő, férfi szeme. 
A társalgás másik releváns kérdése az, a hölgyírók, költőnők vajon szoktak-e női hangokat jegyzetelni, egyáltalán mit gondolnak a női hangokról. A válaszadást Adela Greceanu kezdi, aki mint mondja, sosem jegyzetel, de a hangokat fontosnak tartja. Első regényét is a gyerekkorából felsejlő hangemlékek ihlették. Adela nemcsak a feminista diskurzus meglétét tagadja, szerinte két világ sincs két hanggal, a férfié semmiben sem különbözik a nőétől. „Ha írni kezdesz, inkább az a lényeg, hogy legyen mondanivalód!”- s ezzel a frappáns kulcsmondattal át is adja a válaszadás lehetőségét Denisa Comănescunak, akivel aztán nagyjából közös konklúzióra jutnak. Denisa szerint az angolok által használt „női hang” kifejezés az irodalomban mára elcsépeltté vált, a ’60-as évek feminista mozgalmainak idején talán lehetett valami pozitív felhangja, de a posztmodern Virgina Woolffal megteremtette Orlando hangjait s ettől fogva a hang a persona, a személyiség hangja lett. Comănescu példákat is hoz, egy férfiírót említ, aki képzeletben átélve a szülés misztériumát, azt hitelesen volt képes lefesteni olvasóinak és egy nőt állít elénk, aki állítólag arról számolt be, milyen férfiként nővel szeretkezni. A hang tehát maga a képzelet, de csak akkor számít, csak akkor kell hallgatni rá, ha van mondanivalónk. Karafiáth Orsolya ellentmond, vitatkozik, és ez most új színt hoz a társalgásba. A mondanivalónál szerinte meghatározóbb az érzés, a végtermék, a mű meg majd csak mond valamit másoknak is. Orsi szerint időnként a fantázia is kihagy, ő például csak női hangokat hall, így lettek ominózus Kassák verseiből, bár ez benne is csak később tudatosult, női Kassák versek. Kiss Judit kulcsszava sem kevésbé frappáns, a hitelesen megszólalni-ban szinte minden benne van. Nőként a női hangokat szerinte sem kell jegyzetelni, bár a férfihangokkal időként adódhat probléma. Lírában nem, ott jön, árad magától, prózában és drámában viszont más a helyzet, ott tanulni kell az ilyesmit.
Lehetne még boncolgatni a témát, de az idő egyre jobban szorít. Zárásként Denisa Comanescu Visszatérés a száműzetésből című verséből hallunk részletet, előbb a költőnő, majd Karafiáth tolmácsolásában. Az utolsó utáni kérdés, a kinek mit jelent a közös román-magyar találkozás, nem igazán talál hallgatóságra. A zárást jelző gongok a költőnőket is felzaklatják. Kiss Judit Ágnes azért még gyorsan elhadarja, bár nem ismerik egymás műveit, most kiderült mennyi közös pontjuk van. „Sokkal több, mint gondolnánk”. Karafiáth szerint a találkozó értelme a kíváncsiság felébresztése, bár ő szégyennek tartja, hogy nem ismerik a másikat. „Több figyelmet kéne fordítani egymásra” – mondja – „főleg másoknak rám”. De túl sok a nő a pályán, egyre több – mintha még ez is elhangzana. Ha nevetni nem is nevetünk, kit-kit vigasztalhat a tudat, hogy Orsi beígért verseskötete, a Cigánykártya idén napvilágot lát.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése