Gabriela Adamesteanu írónővel Esterházy Péter beszélgetett április 25-én délután öttől Románia standjánál a Könyvfesztiválon. Az írónőtől magyarul A találkozás című regénye olvasható, új regényét mostanra tervezték kiadni. Csiki László kezdte fordítani. Halála után Koszta Gabriella vette át a feladatot, így az Elveszett délelőttöt csak később vehetik kezükbe a magyar olvasók, de a beszélgetés ettől még nem maradt el - hogy mi hangzott el, arról Murányi Zita számol be olvasóinknak.Az izgalmasnak ígérkező program csúszik kicsit, ám így is szépen gyülekszünk a piros-fehérbe öltöztetett román stand dobogóján. Esterházyra a tévé is kíváncsi. Az est moderátori feladatait Kőrössi József vállalta magára, mellette a névtelen fordító foglal helyet, mert kétnyelvű programról van szó, s ő biztosítja, hogy a magyar mondatok hirtelen tökéletességgel csússzanak román mondatokba és vica versa - legalábbis az elején így működik a dolog. A fiatalember mellett az est díszvendége ül, Adamesteanu, az egyik „csúcs”, ahogy arra Kőrössi utal bevezetőjében. Az idei könyvfesztivál olyan – mondja – mint Románia domborzata, bármerre induljunk is, mindig csúcsnak ütközünk. Gabriela és Esterházy Péter között a „magyar irodalom román nagykövetének” titulusával kitüntetett Anamaria Pop bújik meg, akit Esterházy szerint "csak ezért ültetünk ki a pulpitusra, hogy aztán megfeledkezzünk róla". Ez a megnyilatkozása is kacajt szül a nézőtéren. Szeretem, ahogy elvicceli a súlyos dolgokat. Hogy úgy vicceli el, hogy azok még súlyosabbak lesznek. Pop érdemei közé tartozik (mielőtt valóban megfeledkeznénk róla), hogy idáig 25 magyar szerző művét fordította románra, köztük hat Esterházy könyvet. Tavaly a HC és a Javított kiadás került a kinti könyvesboltok polcaira, de már a Hahn-Hahn grófnő pillantása és a Hrabal könyve is a nyomdában várakozik. Esterházy ottani fogadtatásáról dióhéjban annyit, a könyvfesztiválon debütáló Ruxandra Cesereanunak művét, a Jelenkor gondozásában megjelent Utóférfiak-at, Esterházy Egy nője ihlette.
Kőrössi rövid bevezetője után Gabriela Adamesteanu bemutatására vállalkozik. Az aknavásári születésű íróról megtudjuk, hogy nem mellesleg esszéista, műfordító és szerkesztő is, valamint, hogy azon bátor csoport tagjai között is ott volt, akik a román diktatúra utolsó éveiben keményhangú levélben tiltakoztak a kommunista önkényuralom ellen. Magyarul idáig csak A találkozás című regénye jelent meg, a Románia Trianon előtti állapotait tárgyaló Elveszett/Elherdált délelőtt a fordító, Csiki László tragikus halála miatt sajnos nem készülhetett el a fesztiválra. A fordításon jelenleg Koszta Gabriella dolgozik, valószínűleg az Európa Kiadó őszi újdonságait gazdagítja majd. Az új regény címe – tudjuk meg Adamesteanutól románul is minimum két értelemmel bír, egyfelől jelenti az átcsevegett reggelt, másfelől az élet szimbóluma, azé az életé, ami kézen-közön tűnik el. A regény időperspektívája is érdekes. Idős asszonyokkal indít, akik a mű közepe táján egész középkorukig ifjodnak, hogy aztán az utolsó lapokon ismét elindulhasson egy öregedési folyamat, mely a tragikus megsemmisülés felé vezeti őket. Ehhez a regényhez – jegyzi meg Gabriela – fiatalon kezdte az adatgyűjtést, de két problémával is szembetalálta magát. Részint igen kevés ’44 előttről származó dokumentumot talált, részint túl fiatalnak érezte magát ahhoz, hogy azonosulni tudjon szereplői szemléletével. Az elherdált reggel egész ’89-ig nyúlik vissza, végigvonul az életünkön – mondja mély meggyőzőerővel, szinkronban a ciklámen felsőjéből pulzáló energiákkal. A politikai vonalat szándékosan kihagyta a műből, a korrupcióból mindössze annyi jelenik meg, amennyi akkor, egy konkrét emberi életben megjelenhetett. Mielőtt Esterházyt kezdené méltatni, finoman megjegyzi még, Románia számára az első világháború vesztesége a másodikban teljesedett be.
Adamestanu lelkesedése akkor sem lankad, sőt, mikor olvasói élményeit osztja meg velünk. A Javított kiadást sajátjaként falta, végig jegyzetelve, franciául. Bár rögtön ajánlotta is bolgár fordítójának, hiányt érzett, hogy a Harmonia Caelestis kimaradt előtte. A nagyregényt aztán olyan „ledorongoló műnek” tartotta, hogy rögtön recenziót is írt róla, bevallása szerint történész szülei és végzettsége ellenére is izgalmas dolgokra bukkant benne.
Esterházy mi egyebet is válaszolhatna Gabriela lelkesedésére, „este az ágyban ilyen szenvedélyes olvasót képzel maga elé az ember”. Azért a tolmácsnak odaszól még halkan, nekem nehogy félrefordítsa. Kuncogás. Kivárja, míg újra csönd lesz, csak aztán evez új vizekre. Azért ne felejtsük el – jegyzi meg – itt most Románia a díszvendég. Az lesz ma és holnap, de holnapután már nem. A könyvünnepnek csak reprezentációs célja van, a kiadók előtt még hosszú távú feladat áll: elérni, hogy a most bemutatott könyveket valóságosan elolvassuk, s fel is fogjuk. Végezetül frappánsan olyan magyar olvasókat kíván a román irodalomnak, mint amilyen Gabriela.
Esterházy a román és a magyar irodalom közötti legszembetűnőbb különbséget a reflexekben látja. Irigylésre méltó az a nyitottságuk az európai mozgásokkal szemben, ami belőlünk, magyarokból hiányzik. Másrészt – állapítja meg a román-magyar kapcsolatról, ez egy hendikepes viszony, már amilyenek a szomszédi kapcsolatok lenni szoktak Kelet-Európában. Mit jelent? Hogy az ember nem ismeri a másikat, holott a szomszéd pillantásával látni az életünk, az övékét, nagyon is érdekünkben állna. Példaként hozza fel Terézia Morát és Agota Kristofot, akiknek tárgyuk ugyan magyar, mégis más kultúrából, más nyelvből szólalnak meg. Figyelmeztet mennyire különböző beszéd ez a miénktől. Persze ez a román író/magyar író szembeállítás se teljesen precíz, Gabriela elsősorban Gabriela és aztán román író. „Azt akartam mondani, hogy először én is Gabriela vagyok”. Nevetés. Bár Esterházy az Elherdált reggelt nem ismeri, meggyőződése, hogy számunkra is érdekes lesz, hisz A találkozás tárgyát is másképp ismerjük, ha ismerjük ugyan. A román diktatúra sokkal keményebb volt és egy másik, a miénktől eltérő társadalomszerkezetben fejtette ki pusztító hatását, mely az írókban is más reflexeket szült. A találkozás egy jól olvasható, gazdag regény, melyben a szociológiai tények dominálnak. És ez már majdnem a zárszó.
A ’90-es évek valóságáról Anamaria Poptól kapunk képet, aki ezidőtájt, saját elmondása alapján, öt évig „házalt” A Szív segédigéivel, mert mindenki csak a vállát vonogatta rá. Hogy a romániai kiadók ma versenyeznek a magyar írókért, a 90-es évek végén bekövetkező paradigmaváltás eredménye, persze keserű szájízt is hagy maga után. Pop gyorsan beszél, és miközben lényegbevágó mondatok hagyják el a száját, a fordítót is rendre helyreigazítja, ha nem stimmel valami hajszálpontosan. Jön az utolsó Esterházy poén a „nincs egyszerű életed fiam!” és az utolsó, bánatos felhangokkal teli kacaj is megérkezik.
A zárszó utáni igazi zárszó, stílszerűen mégis Adamesteanué. Szerinte a ’90-es évek kedvezőtlen talaj volt az irodalom számára, az akkori írók elképesztően nehéz körülmények között tengették életüket. És persze nem felejthetjük el a politikai eredetű egymás elleni hangulatszítást sem a magyarság és románság között. Az emberek inkább a sajtó felé fordultak, és minél messzebbre el az irodalomtól. Őt, Gabriela Adamesteanut, személy szerint az író személye és életműve érdekli, nem pedig a nemzetisége. És ezzel aztán mindnyájan egyetértenek. Egyetértünk, jöhet a taps, a főhajtások, a dedikációk.
Kőrössi rövid bevezetője után Gabriela Adamesteanu bemutatására vállalkozik. Az aknavásári születésű íróról megtudjuk, hogy nem mellesleg esszéista, műfordító és szerkesztő is, valamint, hogy azon bátor csoport tagjai között is ott volt, akik a román diktatúra utolsó éveiben keményhangú levélben tiltakoztak a kommunista önkényuralom ellen. Magyarul idáig csak A találkozás című regénye jelent meg, a Románia Trianon előtti állapotait tárgyaló Elveszett/Elherdált délelőtt a fordító, Csiki László tragikus halála miatt sajnos nem készülhetett el a fesztiválra. A fordításon jelenleg Koszta Gabriella dolgozik, valószínűleg az Európa Kiadó őszi újdonságait gazdagítja majd. Az új regény címe – tudjuk meg Adamesteanutól románul is minimum két értelemmel bír, egyfelől jelenti az átcsevegett reggelt, másfelől az élet szimbóluma, azé az életé, ami kézen-közön tűnik el. A regény időperspektívája is érdekes. Idős asszonyokkal indít, akik a mű közepe táján egész középkorukig ifjodnak, hogy aztán az utolsó lapokon ismét elindulhasson egy öregedési folyamat, mely a tragikus megsemmisülés felé vezeti őket. Ehhez a regényhez – jegyzi meg Gabriela – fiatalon kezdte az adatgyűjtést, de két problémával is szembetalálta magát. Részint igen kevés ’44 előttről származó dokumentumot talált, részint túl fiatalnak érezte magát ahhoz, hogy azonosulni tudjon szereplői szemléletével. Az elherdált reggel egész ’89-ig nyúlik vissza, végigvonul az életünkön – mondja mély meggyőzőerővel, szinkronban a ciklámen felsőjéből pulzáló energiákkal. A politikai vonalat szándékosan kihagyta a műből, a korrupcióból mindössze annyi jelenik meg, amennyi akkor, egy konkrét emberi életben megjelenhetett. Mielőtt Esterházyt kezdené méltatni, finoman megjegyzi még, Románia számára az első világháború vesztesége a másodikban teljesedett be.
Adamestanu lelkesedése akkor sem lankad, sőt, mikor olvasói élményeit osztja meg velünk. A Javított kiadást sajátjaként falta, végig jegyzetelve, franciául. Bár rögtön ajánlotta is bolgár fordítójának, hiányt érzett, hogy a Harmonia Caelestis kimaradt előtte. A nagyregényt aztán olyan „ledorongoló műnek” tartotta, hogy rögtön recenziót is írt róla, bevallása szerint történész szülei és végzettsége ellenére is izgalmas dolgokra bukkant benne.
Esterházy mi egyebet is válaszolhatna Gabriela lelkesedésére, „este az ágyban ilyen szenvedélyes olvasót képzel maga elé az ember”. Azért a tolmácsnak odaszól még halkan, nekem nehogy félrefordítsa. Kuncogás. Kivárja, míg újra csönd lesz, csak aztán evez új vizekre. Azért ne felejtsük el – jegyzi meg – itt most Románia a díszvendég. Az lesz ma és holnap, de holnapután már nem. A könyvünnepnek csak reprezentációs célja van, a kiadók előtt még hosszú távú feladat áll: elérni, hogy a most bemutatott könyveket valóságosan elolvassuk, s fel is fogjuk. Végezetül frappánsan olyan magyar olvasókat kíván a román irodalomnak, mint amilyen Gabriela.
Esterházy a román és a magyar irodalom közötti legszembetűnőbb különbséget a reflexekben látja. Irigylésre méltó az a nyitottságuk az európai mozgásokkal szemben, ami belőlünk, magyarokból hiányzik. Másrészt – állapítja meg a román-magyar kapcsolatról, ez egy hendikepes viszony, már amilyenek a szomszédi kapcsolatok lenni szoktak Kelet-Európában. Mit jelent? Hogy az ember nem ismeri a másikat, holott a szomszéd pillantásával látni az életünk, az övékét, nagyon is érdekünkben állna. Példaként hozza fel Terézia Morát és Agota Kristofot, akiknek tárgyuk ugyan magyar, mégis más kultúrából, más nyelvből szólalnak meg. Figyelmeztet mennyire különböző beszéd ez a miénktől. Persze ez a román író/magyar író szembeállítás se teljesen precíz, Gabriela elsősorban Gabriela és aztán román író. „Azt akartam mondani, hogy először én is Gabriela vagyok”. Nevetés. Bár Esterházy az Elherdált reggelt nem ismeri, meggyőződése, hogy számunkra is érdekes lesz, hisz A találkozás tárgyát is másképp ismerjük, ha ismerjük ugyan. A román diktatúra sokkal keményebb volt és egy másik, a miénktől eltérő társadalomszerkezetben fejtette ki pusztító hatását, mely az írókban is más reflexeket szült. A találkozás egy jól olvasható, gazdag regény, melyben a szociológiai tények dominálnak. És ez már majdnem a zárszó.
A ’90-es évek valóságáról Anamaria Poptól kapunk képet, aki ezidőtájt, saját elmondása alapján, öt évig „házalt” A Szív segédigéivel, mert mindenki csak a vállát vonogatta rá. Hogy a romániai kiadók ma versenyeznek a magyar írókért, a 90-es évek végén bekövetkező paradigmaváltás eredménye, persze keserű szájízt is hagy maga után. Pop gyorsan beszél, és miközben lényegbevágó mondatok hagyják el a száját, a fordítót is rendre helyreigazítja, ha nem stimmel valami hajszálpontosan. Jön az utolsó Esterházy poén a „nincs egyszerű életed fiam!” és az utolsó, bánatos felhangokkal teli kacaj is megérkezik.
A zárszó utáni igazi zárszó, stílszerűen mégis Adamesteanué. Szerinte a ’90-es évek kedvezőtlen talaj volt az irodalom számára, az akkori írók elképesztően nehéz körülmények között tengették életüket. És persze nem felejthetjük el a politikai eredetű egymás elleni hangulatszítást sem a magyarság és románság között. Az emberek inkább a sajtó felé fordultak, és minél messzebbre el az irodalomtól. Őt, Gabriela Adamesteanut, személy szerint az író személye és életműve érdekli, nem pedig a nemzetisége. És ezzel aztán mindnyájan egyetértenek. Egyetértünk, jöhet a taps, a főhajtások, a dedikációk.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése