Kiss Judit Ágnes nem tudja ábrázolni „a falut”, mert nem ismeri és nem érti, írta Sántha József, és mivel azt gondoltam, hogy ez tényszerű megállapítás lehet, illetve hogy ez akkor egy elszabott munka, nem is néztem bele egy ideig. Hiba volt. Amikor elkezdtem olvasni, nevetnem kellett ezen a véleményén. – Sándor Bea írása Kiss Judit Ágnes kötetéről.Zsanócon
Kiss Judit Ágnes: A keresztanya. Szomor Veron történetei. Magyar Napló, Budapest, 2008
Mielőtt elolvastam volna Kiss Judit Ágnes könyvét, egy Narancsban megjelent kritikát olvastam róla, és ezért jó ideig nem vettem a kezembe. „(…) Mindez azonban inkább csak azt a meggyőződésünket erősíti, hogy az író szándéka nem az volt, hogy képtelenül túlrajzolt vonásokkal ábrázolja a mai magyar falut, hanem lelkéből fakadóan valami emberit, természeteset és egyszerűt keresett ebben a világban. Úgy érezzük azonban, számára idegen vagy alig értett világba csöppent” – írta a kötetről Sántha József. Nem hiszek minden kritikának, de ez meggyőzőnek tűnt. Hiszen azt tudtam, hogy a könyv a Magyar Napló szerkesztősége és az Írott Szó Alapítvány által 2006-ban kiírt pályázat győztese (a pályázat tárgya olyan regény vagy kisregény volt, amely hőseinek sorsában és a társadalmi élet jelenségeiben megmutatja a rendszerváltozás és az azóta eltelt időszak társadalmi változásait), és tudtam azt is, hogy a regény elbeszélője, Szomor Veron, idős falusi asszony. Kiss Judit Ágnes nem tudja ábrázolni „a falut”, mert nem ismeri és nem érti, írta Sántha József, és mivel azt gondoltam, hogy ez tényszerű megállapítás lehet, illetve hogy ez akkor egy elszabott munka, nem is néztem bele egy ideig.
Hiba volt. Amikor elkezdtem olvasni, nevetnem kellett ezen a véleményén. Már azon is, hogy az író eszerint mellényúlt volna, és nem is akarta parodisztikusan ábrázolni a falut, csak úgy sikerült neki, miközben kereste az „emberit, természeteset és egyszerűt”, ráadásul „lelkéből fakadóan”. (Egyébként: férfi lelkéről leírna bárki ilyen mondatot?) De még inkább azon, hogy a recenzió alapján azt hittem, Kiss Judit Ágnes realista regényt akart írni – A keresztanya viszont inkább mágikus realista elbeszélésfüzér. Szomor Veron történeteiben vegyülnek a közelmúltunk történéseiből ismert szereplők és elemek (a falu életének változásai, a beköltözők, a pártokhoz csapódó, majd álfüggetlen volt téeszelnök-polgármester) és a mágikus elemek, s mindez éppen a realista írás- és ábrázolásmód paródiáját adja.
Keserű Nemes Mihányné, Szomor Veron, nyolcvanhat éves, amikor (2006-ban) elmondja faluja, Zsanóc történeteit. A történetek (családok, szerelmek, munkások, a faluba újabban beköltözők történetei) egy-egy utcához, házhoz kapcsolódnak, és a fejezetek alcíme tartalmazza az utcák régi és új neveit is, ezzel is jelezve az idők során bekövetkezett változásokat. Szomor Veron tehát mesél a falu életéről, annak számára itt-ott érthetetlen, ám nagyon is pontosan megfigyelt változásairól, s a falu családjainak konfliktusaira rávetül Rómeó és Júlia története, Morgó Kovács Anna átka balladákat idéz, Konrád atya vágyakat gerjesztő, az egész falut bezengő hegedűszója pedig egy latin-amerikai regényből zeng elő. A történetekben ott gomolyog a 20. századi magyar történelem (Szomor Veron halott férjének háborús-hadifogságos emlékei, politikai magyarázatai formájában, a falu társadalmi változásainak leírásaiban) – persze mindig a mágikus realizmus szűrőjén át, sajátos, mesés elemeket a valósakkal vegyítő fénytörésben. Mivel az elbeszélések olyan korban játszódnak, amelyben kultúrák, értékrendek, addig egymástól elzárt világok keverednek, illik is hozzájuk ez a gomolygás.
S gomolyognak a történetekben-történésekben nősorsok is: Szomor Veron férje már nem dühíti fel magát, ha felesége beszél, ezért áradhatnak a történetei. („Én kevesebbet meséltem neki, mert könnyen megmérgesedett, aztán hogy beteg volt a szívével, hát féltettem, hogy baja ne essék.” 124. o.) Gondolkodhatunk, hogy a „bolond Csermákné” (akinek a férje kivételesen gondoskodó embernek számít, ámde mindenben kontrollálja feleségét, az egész életét kiveszi a kezéből) valóban „csak úgy” megbolondul-e, vagy az, hogy a férjét gépnek látja, az egyetlen racionális út számára; vagy hogy mi mindenen mehetett át Orsós Mira, aki emberkereskedők áldozata lett, a falu pedig megszokásból kurvának tekintette.
Van a könyvben valami vázlatosság, esetlegesség, ahogyan az egyes fejezetekben ide-oda ugrik a mesélő Szomor Veron figyelme, vannak benne „túlírt” ötletek is (a ragadványnevek halmozása egy idő után unalmas, mindenki Morgó Kovács, Begyes Tóth, Szárnyas Balogh...), de Kiss Judit Ágnes egyrészt igen jól ismeri „a” magyar falut, másrészt ismeri a rajzolást is, és nagyon jól mesél(teti Szomor Veront) erről a mi országfalunkról.
Mielőtt elolvastam volna Kiss Judit Ágnes könyvét, egy Narancsban megjelent kritikát olvastam róla, és ezért jó ideig nem vettem a kezembe. „(…) Mindez azonban inkább csak azt a meggyőződésünket erősíti, hogy az író szándéka nem az volt, hogy képtelenül túlrajzolt vonásokkal ábrázolja a mai magyar falut, hanem lelkéből fakadóan valami emberit, természeteset és egyszerűt keresett ebben a világban. Úgy érezzük azonban, számára idegen vagy alig értett világba csöppent” – írta a kötetről Sántha József. Nem hiszek minden kritikának, de ez meggyőzőnek tűnt. Hiszen azt tudtam, hogy a könyv a Magyar Napló szerkesztősége és az Írott Szó Alapítvány által 2006-ban kiírt pályázat győztese (a pályázat tárgya olyan regény vagy kisregény volt, amely hőseinek sorsában és a társadalmi élet jelenségeiben megmutatja a rendszerváltozás és az azóta eltelt időszak társadalmi változásait), és tudtam azt is, hogy a regény elbeszélője, Szomor Veron, idős falusi asszony. Kiss Judit Ágnes nem tudja ábrázolni „a falut”, mert nem ismeri és nem érti, írta Sántha József, és mivel azt gondoltam, hogy ez tényszerű megállapítás lehet, illetve hogy ez akkor egy elszabott munka, nem is néztem bele egy ideig.
Hiba volt. Amikor elkezdtem olvasni, nevetnem kellett ezen a véleményén. Már azon is, hogy az író eszerint mellényúlt volna, és nem is akarta parodisztikusan ábrázolni a falut, csak úgy sikerült neki, miközben kereste az „emberit, természeteset és egyszerűt”, ráadásul „lelkéből fakadóan”. (Egyébként: férfi lelkéről leírna bárki ilyen mondatot?) De még inkább azon, hogy a recenzió alapján azt hittem, Kiss Judit Ágnes realista regényt akart írni – A keresztanya viszont inkább mágikus realista elbeszélésfüzér. Szomor Veron történeteiben vegyülnek a közelmúltunk történéseiből ismert szereplők és elemek (a falu életének változásai, a beköltözők, a pártokhoz csapódó, majd álfüggetlen volt téeszelnök-polgármester) és a mágikus elemek, s mindez éppen a realista írás- és ábrázolásmód paródiáját adja.
Keserű Nemes Mihányné, Szomor Veron, nyolcvanhat éves, amikor (2006-ban) elmondja faluja, Zsanóc történeteit. A történetek (családok, szerelmek, munkások, a faluba újabban beköltözők történetei) egy-egy utcához, házhoz kapcsolódnak, és a fejezetek alcíme tartalmazza az utcák régi és új neveit is, ezzel is jelezve az idők során bekövetkezett változásokat. Szomor Veron tehát mesél a falu életéről, annak számára itt-ott érthetetlen, ám nagyon is pontosan megfigyelt változásairól, s a falu családjainak konfliktusaira rávetül Rómeó és Júlia története, Morgó Kovács Anna átka balladákat idéz, Konrád atya vágyakat gerjesztő, az egész falut bezengő hegedűszója pedig egy latin-amerikai regényből zeng elő. A történetekben ott gomolyog a 20. századi magyar történelem (Szomor Veron halott férjének háborús-hadifogságos emlékei, politikai magyarázatai formájában, a falu társadalmi változásainak leírásaiban) – persze mindig a mágikus realizmus szűrőjén át, sajátos, mesés elemeket a valósakkal vegyítő fénytörésben. Mivel az elbeszélések olyan korban játszódnak, amelyben kultúrák, értékrendek, addig egymástól elzárt világok keverednek, illik is hozzájuk ez a gomolygás.
S gomolyognak a történetekben-történésekben nősorsok is: Szomor Veron férje már nem dühíti fel magát, ha felesége beszél, ezért áradhatnak a történetei. („Én kevesebbet meséltem neki, mert könnyen megmérgesedett, aztán hogy beteg volt a szívével, hát féltettem, hogy baja ne essék.” 124. o.) Gondolkodhatunk, hogy a „bolond Csermákné” (akinek a férje kivételesen gondoskodó embernek számít, ámde mindenben kontrollálja feleségét, az egész életét kiveszi a kezéből) valóban „csak úgy” megbolondul-e, vagy az, hogy a férjét gépnek látja, az egyetlen racionális út számára; vagy hogy mi mindenen mehetett át Orsós Mira, aki emberkereskedők áldozata lett, a falu pedig megszokásból kurvának tekintette.
Van a könyvben valami vázlatosság, esetlegesség, ahogyan az egyes fejezetekben ide-oda ugrik a mesélő Szomor Veron figyelme, vannak benne „túlírt” ötletek is (a ragadványnevek halmozása egy idő után unalmas, mindenki Morgó Kovács, Begyes Tóth, Szárnyas Balogh...), de Kiss Judit Ágnes egyrészt igen jól ismeri „a” magyar falut, másrészt ismeri a rajzolást is, és nagyon jól mesél(teti Szomor Veront) erről a mi országfalunkról.
Sándor Bea
Bejegyzések
1 megjegyzés:
Olvasva ezt a kritikát és a két kolléganőét, tényleg felmerül bennem, basszus, hogy lehet, hogy csak nők írnak - jót - erről a könyvről? Mostanában sokat hallani írónőktől, hogy ők nem női írók, hanem írók, költők, tessék elismerni őket, aztán itt van egy könyv - lehet hogy nem tökéletes, most ez mindegy is, de mi a fenétől van az, hogy épp egy pasi értetlenkedik felette? Ez továbbra is jogos fusztrához vezet: vagyis a női szerző joggal nem veszi komolyan az olyan kritikákat, amik ennyire lenyúlják a művét és lenézik, lebutítják a szerzőt. Mancs és az ÉS élen járó fórumok a nődorgálásban... Kellene már a nőknek is egy saját kritikai fórum!
Megjegyzés küldése