"Ha van pozíciójuk, akkor fenyegetve érzik magukat – feleslegesen, mert a belépés nem erőszak -, ha meg még nincs, akkor a rivalizálás jegyében fontos elfojtani az újak más véleményét. Teret adni az újnak nehéz, mert mindig azzal a félelemmel jár, hogy a régi, a megszokott elvész." - A Corvinus Egyetemen Hadas Miklós szemináriumán Séllei Nóra beszélt Pierre Bourdieu után szabadon pályáról, lökdösődésről, lehetőségekről, alkalmi és tartós vakságról, a rálátás képtelenségéről - az előadáson elhangzottakat cikkében Gyárfás Judit idézi meg és egészíti ki.Gyárfás Judit: Lökdösődők a pályán?
A Budapesti Corvinus Egyetem Társadalomtudományi Karának nevében (bár itt még nem látszik, de már most lehet tudni, hogy a következő előadó Takács Judit lesz, akit talán nem kell bemutatni a kedves olvasóknak) Hadas Miklós előbb Borgos Annát, majd most Séllei Nórát hívta meg, hogy ismertesse, „mi a pálya”. Séllei Pierre Bourdieu fogalmait alkalmazta arra, ami napjaikban történik: van egy pálya, ahol vannak igen erős és jó régen kialakult mezők, ahova az újonnan belépőknek igencsak nehéz bekerülniük. És igencsak sok idő, amíg az ősrégi, köves pálya átrendeződik – esetleg átrendeződik ismét. A belépőkön szimbolikus erőszakot alkalmaznak a régi játékosok/résztvevők, az újaknak pedig folyamatosan magyarázniuk kell a kilétüket, azt, hogy van joguk megjelenni a (irodalom)pályán. Az előadáson Woolf recepciójának változásáról is esett szó, majd ezt a hazai viszonyokra alkalmazva Kaffka Margit recepcióját néztük meg.
Számomra mindig furcsa és egyben szomorú is, ha beszélni kell arról, hogy a nőknek miért van joguk, vagy van-e joguk belépni bárhova. Hiszen annyira magától érthetődő lenne, hogy a jogot nem/sem kell bizonygatni. (És így nem is kell mást tenni, mint egyszerűen belépni.) De ahogy Séllei említi, a 2003-as ÉS-vita kapcsán - és emellett sajnos a tavalyi, a szépírók őszi fesztiválját követő ÉS-ben megjelentek kapcsán is - láthattuk, hogy a régi játékosoknak meglehetősen nehéz, vagy éppen derogáló feladni a pozíciójukat. Ha van pozíciójuk, akkor fenyegetve érzik magukat – feleslegesen, mert a belépés nem erőszak -, ha meg még nincs, akkor a rivalizálás jegyében fontos elfojtani az újak más véleményét. Teret adni az újnak nehéz, mert mindig azzal a félelemmel jár, hogy a régi, a megszokott elvész. (Pedig „nem vész el, csak átalakul”.) Az újtól való félelem csak annak félelme, hogy elvesztem a szilárdnak hitt pozíciómat. Pedig ha máshonnan nem, hát Bourdieu után tudhatnánk, hogy a mezők folyamatos strukturális átrendeződése törvényszerű.
Aztán vannak olyan újak, akik szerint jó az, ahogyan mindig is volt, és az újak vessenek magukra, hogy lökdösődni jöttek a pályára (Falcsik Mari 2003-as, ÉS-beli válaszát, idézi Séllei az előadáson). Vagy lassú víz partot mos. Vagy el sem ismerjük a meglevő mezőket, mert mondjuk nem tapasztaljuk a saját bőrünkön. Az újak maguknak keresik a bajt, és nem lehetnek mások, mint dühödt, esetleg őrült amazonok (ehhez lsd. Shoshana Felman: A nők és az őrültség: a kritika téveszméje), akik pedig a régiek közül teret adnak és nyitottak, azok hülyék. Sajnos 5 év elteltével az ÉS-ben nincs máshogy. Zárt struktúra, szerzőbe és nem szövegbe zárt gondolkodás (engem személy szerint nem érdekel, hogy ki az a Spiegelmann Laura, amely „ügy” kapcsán vannak, akik a pálya átrendeződését emlegetik, holott éppenhogy pozitivista bulvárszinten a szerző személye az érdekes, és vele a neme, ami inkább visszarendeződés): egy „Nők a férfi(b)irodalomban” fesztivál kapcsán is elsőnek egy olyan embernek ad teret a fiatalok közül a folyóirat, aki lezárja a teret. Ahogy 2003-ban is, és Károlyi Csaba (aki 2008-ban ugyanúgy amazonozott) folyamatosan ezt támogatja. A nem nem érdekes, mondják állítólag, és abban hisznek, hogy a szöveget kell nézni. Ez még „oké” is lenne. Ám a nem rögtön érdekes lesz, ha valaki be akar lépni a férfidomináns pályára, akkor működnek a tudattalan hárítások, akkor már amazonok vannak, vagy esetleg tagadása annak, hogy létezne férfipálya. Bizonyítsd be, hogy jó vagy, hogy jó szöveged van, vagy hogy van létjogosultságod a pályán lenni, kérik egy nőtől. Miért nem tevődik fel a kérdés, hogy van-e férfiként jogod jelen lenni a pályán, esetleg új férfiként van-e jogod „lökdösődni”? Ugyanis ez így nem hat másként, mint a legitimitás megkérdőjelezéseként.
Jó szívvel ajánlom a következő előadást is, amelynek időpontja április 16., ugyanígy 4 óra, minden bizonnyal a Budapesti Corvinus (Közraktár u. 2-4.) 209-es termében.
Számomra mindig furcsa és egyben szomorú is, ha beszélni kell arról, hogy a nőknek miért van joguk, vagy van-e joguk belépni bárhova. Hiszen annyira magától érthetődő lenne, hogy a jogot nem/sem kell bizonygatni. (És így nem is kell mást tenni, mint egyszerűen belépni.) De ahogy Séllei említi, a 2003-as ÉS-vita kapcsán - és emellett sajnos a tavalyi, a szépírók őszi fesztiválját követő ÉS-ben megjelentek kapcsán is - láthattuk, hogy a régi játékosoknak meglehetősen nehéz, vagy éppen derogáló feladni a pozíciójukat. Ha van pozíciójuk, akkor fenyegetve érzik magukat – feleslegesen, mert a belépés nem erőszak -, ha meg még nincs, akkor a rivalizálás jegyében fontos elfojtani az újak más véleményét. Teret adni az újnak nehéz, mert mindig azzal a félelemmel jár, hogy a régi, a megszokott elvész. (Pedig „nem vész el, csak átalakul”.) Az újtól való félelem csak annak félelme, hogy elvesztem a szilárdnak hitt pozíciómat. Pedig ha máshonnan nem, hát Bourdieu után tudhatnánk, hogy a mezők folyamatos strukturális átrendeződése törvényszerű.
Aztán vannak olyan újak, akik szerint jó az, ahogyan mindig is volt, és az újak vessenek magukra, hogy lökdösődni jöttek a pályára (Falcsik Mari 2003-as, ÉS-beli válaszát, idézi Séllei az előadáson). Vagy lassú víz partot mos. Vagy el sem ismerjük a meglevő mezőket, mert mondjuk nem tapasztaljuk a saját bőrünkön. Az újak maguknak keresik a bajt, és nem lehetnek mások, mint dühödt, esetleg őrült amazonok (ehhez lsd. Shoshana Felman: A nők és az őrültség: a kritika téveszméje), akik pedig a régiek közül teret adnak és nyitottak, azok hülyék. Sajnos 5 év elteltével az ÉS-ben nincs máshogy. Zárt struktúra, szerzőbe és nem szövegbe zárt gondolkodás (engem személy szerint nem érdekel, hogy ki az a Spiegelmann Laura, amely „ügy” kapcsán vannak, akik a pálya átrendeződését emlegetik, holott éppenhogy pozitivista bulvárszinten a szerző személye az érdekes, és vele a neme, ami inkább visszarendeződés): egy „Nők a férfi(b)irodalomban” fesztivál kapcsán is elsőnek egy olyan embernek ad teret a fiatalok közül a folyóirat, aki lezárja a teret. Ahogy 2003-ban is, és Károlyi Csaba (aki 2008-ban ugyanúgy amazonozott) folyamatosan ezt támogatja. A nem nem érdekes, mondják állítólag, és abban hisznek, hogy a szöveget kell nézni. Ez még „oké” is lenne. Ám a nem rögtön érdekes lesz, ha valaki be akar lépni a férfidomináns pályára, akkor működnek a tudattalan hárítások, akkor már amazonok vannak, vagy esetleg tagadása annak, hogy létezne férfipálya. Bizonyítsd be, hogy jó vagy, hogy jó szöveged van, vagy hogy van létjogosultságod a pályán lenni, kérik egy nőtől. Miért nem tevődik fel a kérdés, hogy van-e férfiként jogod jelen lenni a pályán, esetleg új férfiként van-e jogod „lökdösődni”? Ugyanis ez így nem hat másként, mint a legitimitás megkérdőjelezéseként.
Jó szívvel ajánlom a következő előadást is, amelynek időpontja április 16., ugyanígy 4 óra, minden bizonnyal a Budapesti Corvinus (Közraktár u. 2-4.) 209-es termében.
Bejegyzések
1 megjegyzés:
Ez a nagy csavar, hogy "jogod van", hajtogathatják akár - és a jognak eme formális, formai megteremtése fedi el sokszor a valóságot, hogy a jog megléte ellenére az életben nem jön létre "jogegyenlőség", mert a valóságot tudattalan mechanizmusok működtetik (épp ezt próbálná leleplezni a gender-szempontúság elővétele), nagyon is tudatos érdekekkel látszólag kibogozhatatlanul összefonódva - és amíg ez így van, addig nyugodtan szajkózhatják, hogy "megjelenhetnél, édesem - hogy nem tudsz élni a téged megillető joggal, hát magadra vess, én mosom kezeimet"
Megjegyzés küldése