Bán Zsófia: A titkos fegyver

"Irígykedett is Blanka meg Klárika, hogy hej, ha ők is forradalmat mehetnének csinálni, s hát nem vették észre a kis drágák, hogy már nyakig benne jártak még mielőtt a fiúk akár csak felköthették volna a kardjukat. Náluk volt egy a kardnál sokkal veszélyesebb, titkos fegyver, amit a császári apparátus sajnos nagyon jól tudott." - Bán Zsófia a Lipcsei Könyvvásáron vendégeskedett majd március 15-én a berlini Collegium Hungaricumban a szabadságharc nőalakjairól tartott beszédet - hogy pontosan mit mondott, azt itt olvashatják.

Bán Zsófia: A titkos fegyver

Egy építménynek pedig falai vannak, és a falak, funkciójuk szerint, kizárják, kirekesztik mindazt a teret, amit az építők valamiért nem szántak a falak közé. Ilyen, többnyire sikerrel kizárt tér a nők szerepe a forradalomban. Mert hát, Isten bocsássa meg, ki látott már olyat, hogy nők szaladgáljanak a forradalomban.

Meg kell osztanom Önökkel egy titkot. Ezt a titkot ugyan minden nő ismeri –remélem, ezt a jelenlévők is majd megerősítik −, de most, az ünnepre való tekintettel, utólagos engedelmükkel, felfedem férfitársaink előtt is, hátha jó lesz még valamire. Ha van valami, ami távol áll a nőktől, úgy az a beszédek tartása. Mielőtt azonban bárki elhamarkodott következtetéseket vonna le, sietek hozzátenni, hogy ez nem azért van, mintha nők ne tudnának rendes kis beszédeket összehozni, amolyan retorikai ékszerdobozkát, ami szépen csillog-villog, s ha felnyitjuk a tetejét dől belőle a talpramagyar meg a tüzönvizenát hogy csak úgy villanyozódik, aki hallja. Nem. Nem ezért van. Hanem azért, mert a beszéd olyan műfaj, ami csak egyirányba működik, olyan mint az egyirányú utca, ha nem éppen, rosszabbik esetben, mint a zsákutca. Szóval a beszéd az amolyan egyirányú közlekedés, monologikus műfaj, ami lányoktól, asszonyoktól meglehetősen távol áll, amennyiben a női közlekedés, vagy nevezzük kommunikációnak, elsősorban dialogikus, azaz párbeszéden alapul. Ezt kérjük, mindig tartsák észben, amikor éppen nem hallanak nőket beszédet tartani, amikor ott van valami érzékelhető hiány, hiátus, hogy hoppá, itt most egy beszédnek kéne következnie, ott is a nő, aki megtarthatná, mert a fiúk épp tűzoltók vagy vadakat terelő juhászok, látszólag semmi dolga, akár föl is léphetne arra a csinos kis pulpitusra és elmondhatná azt a nyilvánvalóan idekívánkozó, felvillanyozó beszédet, de nem, az istennek sem. Hát mire vár, gondolhatja a hallgatóság, most már egyre türelmetlenebbül, hát nem azért vagyunk itt, hogy ne legyen beszéd, és akkor, egyszercsak, valami igazán csudálatos dolog történik: a nő, aki meg is tarthatná a beszédet, ehelyett odalép valakihez az első sorban, megérinti az illető kabátujját, leül mellé és kérdést intéz hozzá, mire a megszólított hirtelen válaszol valamit, kicsusszan a száján egy válasz. Ekkor a nő arcán – aki ezzel az erővel akár meg is tarthatta volna a beszédet – egy széles, ragyogó mosoly terül szét, mert tudja, hogy most már otthon van. Tudja, hogy innentől már menni fog a dolog, amelynek mindközönséges neve: beszélgetés. És amikor már eléggé belemelegedtek, a megszólított egyszercsak odafordul a szomszédjához és ő is kérdez tőle valamit, az meg, mielőtt még meggondolhatná, válaszol valamit, és ez így megy, egészen addig, amíg az egész termen végigsöpör egy beszélgetéscunami, és ahelyett, hogy ettől kétségbeesnének vagy védekezni próbálnának, átadják magukat ennek a titokzatos erőnek, és hagyják magukat sodortatni a beszélgetés árhullámával, vigye csak őket, amerre az áramlat menni akar. Ekkor a nő, aki meg is tarthatta volna a beszédet, diszkréten kislisszol a teremből, hiszen itt már elvégezte a feladatát, és elsiet egy másik, esetleg szintén beszédre váró terembe. Most azonban, mielőtt én is megszólítanék valakit és mellételepednék, hogy aztán diszkréten átslisszoljak egy másik terembe, rátérek a mai nap másik titkos történetére – teljék ez a mostani március 15. a titkok jegyében! A ’48-as forradalom narratívája mára már egy olyan csillogó, kemény gyémánttá állt össze, amelyet mindenki ott hord a szíve feletti szivarzsebben. (Nőknél kokárda mellé, brossként ajánlott.) Összeállt, megvan, elég ha néha, ünnepkor elővesszük és a tenyerünkre helyezve gyönyörködünk benne. Csakhogy, és itt jön az első titokmorzsa: a forradalom narratívája nem egyenlő a forradalom történetével, a forradalom történeteivel. Mert a narratíva olyan gépezet, amely szükségszerűen szelektál, súlyoz, selejtez, értékrendet állít fel, azaz valamit épít, konstruál. Egy építménynek pedig falai vannak, és a falak, funkciójuk szerint, kizárják, kirekesztik mindazt a teret, amit az építők valamiért nem szántak a falak közé. Ilyen, többnyire sikerrel kizárt tér a nők szerepe a forradalomban. Mert hát, Isten bocsássa meg, ki látott már olyat, hogy nők szaladgáljanak a forradalomban. Mert például, mikor talpra kéne ugrani magyarként, akkor a táskájukat keresgélik, amikor szaladni kéne kiszabadítani Táncsicsot, akkor megbotlanak a súlyos fodrokban és elterülnek a forradalmi macskaköveken, mint leveli béka, amikor pedig 12 pontot kellene fogalmazni, akkor azon vitatkozgatnak, hogy de ne legyen-e inkább 13 mert az elterjedt babonával szemben a 13 éppen hogy szerencseszám (és itt egy hosszú, ezt alátámasztandó történet következne, hogy ez például a sógornőjükkel hogy volt). Szóval így nem lehet gyémántkeménységű narratívát konstruálni, ezt bárki könnyedén beláthatja. Lehet viszont a gyémántot inkább prizmaként használni, s a prizma által vetett sokszínű és sokféle történetsugárnak utánamenni.
Mert itt van például, annak a bizonyos titkos fegyvernek a története. A forradalom titkos fegyvere. Lefogadom, még csak nem is hallottak róla. Na nem úgy fegyver, hogy azzal nyerték volna meg a forradalmat, hiszen a Narratíva szerint, ugye, azt sajnálatosan elveszítettük. Nyertünk viszont valami mást, ami nem a fegyveres, hanem a fegyvertelen forradalom kategóriájába tartozik. Ami kétség kívül, nem olyan látványos, mint a fegyveres narratíva, nem lehet belőle színes, szélesvásznú, kosztümös filmet forgatni sok millióért, viszont lehet sok évszázadon keresztül észrevétlenül élvezni a gyümölcsét, lehet mindennap használni, lehet evidenciának venni, csak egyet nem lehet: elfelejtkezni azokról, akiknek a dolog először eszébe jutott, sőt nem csak eszükbe jutott, hanem a forradalmi tettek mezejére lépve, meg is valósították azt. Még mindig nem merem kimondani, hogy mi az, annyira forradalmi és annyira titkos.
De nem, sajnálom, nem a szokásos, odalökött kis koncokra gondolok, miszerint a derék lányok kokárdákat varrtak és zászlókat hímeztek, kötéseket téptek, valamint csinos tömeget képeztek a Nemzeti Színházban a Bánk bán előadása alatt. És még csak nem is a derék Lebstück Marcsira, a Máriafőhadnagyra gondolok, aki nem átallotta férfinéven és férfiruhában, honvédtisztként végigharcolni a forradalmat, Buda ostromakor megismerkedni majdani férjével és vele a harctéren összeházasodni, majd az aradi várbörtönben raboskodva megszülni egy szem fiát, ami, lássuk be, igazán különös viselkedés egy majdani romantikus nagyoperett hősnőjétől. Sőt, még csak nem is a, ha lehet, még ennél is kalandosabb életű Bányai Júliára gondolok, aki, miután férje 1848-ban elhalálozott, először műlovarnőként keresett megélhetést a bécsi cirkuszban, de ez még mind semmi, mert a szabadságharc kitörésekor férje nevén, férfi ruhában jelentkezett a honvédseregbe – kell-e ennél szebb emlékmű egy szeretett társnak -, ahol századosi rangig vitte, s legendás bátorságát még Bem tábornok is kitüntetéssel, s később a törökországi száműzetésben kapitánnyá való előléptetéssel köszönte meg. Ám Júlia nem csak fegyverrel küzdött, hanem az eszével is, hiszen az osztrák és orosz hadseregnél kiterjedt kémtevékenységet folytatott. Tökéletes francia tudása révén párizsi táncosnőként ejtette ámulatba a mit sem sejtő orosz katonákat. De nem, még csak nem is a ‘48-as eszméhez és férjükhöz hű asszonyok példaképéről, Zichy Antónia grófnőről, Batthyány Lajos feleségéről van szó, aki azon kívül, hogy rábeszélte urát a politikában való részvételre, valamint maga is lelkes támogatója volt a hazai ipar termékeinek elsőbbségét hirdető Védegyletnek, végül egy megrendítően hősies és magasztos cselekedetre is képes volt férje letartóztatásakor. Mikor megtudta, hogy Battyányt arisztokrata rangjához nem méltóan, megalázó, kötél általi halálra ítélték, börtönébe tőrt csempészett be, hogy férje önkezével vethessen véget életének. A grófnak ugyan csak megsebesítenie sikerült magát a nyakán, ám ennek következtében az akasztást nem tudták végrehajtani, és valóban golyó által végezték ki. És itt még hosszan sorolhatnám azon nők históriáját, akik hősies cselekedetekkel írták be nevüket a forradalom történetébe – mert hát a Narratívából többnyire még ők is kiestek.
Ám amiről itt valójában szólni akarok még ennél is sokkal felforgatóbb, mondhatnám radikálisabb, ahogy az már forradalmárokhoz illik. Tehát arról van szó, hogy hol volt, hol nem volt, itt valahol-ott valahol, négy-öt asszony összehajolt, még mielőtt a forradalom gondolata akár csak megszületett volna, Sárika, Terike, Marcsa beszélgettek, beszélgettek, egyszercsak lecsücsültek és ekkor a Terike (néé Brunsvick) azt találta mondani, hogy ő bizony azt gondolja, hogy a gyermekeknek az a jó, ha egymás közt lehetnek, az asszonyoknak meg az a jó, ha több idejük jut magukra, no meg a szeretett urukra. Térült-fordult egyet, s 1828 egy szép, meleg, júniusi napján máris megalapította az Angyalkert névre hallgató, első kisdedóvót. Oda se figyeltek az emberek, és máris 80-ra nőtt ezen intézmények száma szerte a Monarchiában, és ha itt netán azt találnák közbevetni, hogy aber entschuldigung, hol van itt a forradalom, akkor azt kellene mondanom, hogy ott van az, csak nem a narratíva-szemüveggel, hanem a történetes szemüveggel kell nézni (tudják, olyan, mint azok a 3-D-s szemüvegek a mozikban) és akkor laposból hirtelen plasztikusra vált a kép.
De eztán jött még csak a java. Telt-múlt az idő, már 1846-ot írunk, s úgy esett, hogy Terikének volt egy csinos unokahúga, a Telekiék Blankája, aki meg, nyilvánvalóan önfejű nagynénje hatására, azt vette abba a csinos kis fejébe − és ezt csak egészen halkan mondom, hogy akit nem illet, ne hallja −, hogy a lányokat is taníttatni kéne. Mikor ezt kimondta, olyan csönd kerekedett a szobában, hogy még a szú percegését is hallani lehetett. Szavait pedig forradalmi tett követte: nyomban leánynevelő intézetet nyitott, igaz hogy csak főúri leányok számára, de hát engedtessék meg, a főúri leány is leány, ne tessék diszkriminálni. Mert azt gondolta ez a Blanka, hogy hiányos tudású, idegen nyelvű nevelőnők helyett, olyan nagytudású, hazafias gondolkodású tanárok tanítsák a leányokat, mint például a Fejér Pali (aki amúgy Vasvári Pál álnéven vonult be a Nagy Narratívába), s főleg, hogy magyarul tanítsa őket. Blanka maga mellé vette Klárikát (született Leővey), s ketten együtt igazgatták az intézetet. Igaz, hogy 1846-ban még csak a drága kis Rózsika volt az egyetlen növendékük (Deák Ferenc keresztlánya), de a következő esztendőben már 14 csillogó szempár szegeződött Fejér tanár úrra, akit aztán, a forradalom kitörésekor – na végre, hogy már témánál vagyunk! – más irányú elfoglaltságai a katedráról elragadtak. Irígykedett is Blanka meg Klárika, hogy hej, ha ők is forradalmat mehetnének csinálni, s hát nem vették észre a kis drágák, hogy már nyakig benne jártak még mielőtt a fiúk akár csak felköthették volna a kardjukat. Náluk volt egy a kardnál sokkal veszélyesebb, titkos fegyver, amit a császári apparátus sajnos nagyon jól tudott. Világos után nyomban be is záratták az intézetet, Blanka és Klárika pedig visszavonultak a Telekiek pálfalvi kastélyába, ahol bujdosókat, meg persze mindenféle szamizdat kiadványt rejtegettek, amit akkor még nem így hívtak. Jöttek is nyomban odaföntről, mindent felforgattak, lefoglaltak, kidobáltak, felhasítottak (úgy tűnik, a módszerek nem, csak a cégnevek változnak). Klárika öt, Blanka hat borzalmas évet húzott le Kufstein rideg börtönében a legkegyetlenebb körülmények között. Nem tudták őket semmilyen módon megtörni, kegyelmi kérvényre ösztökélni. Fogvatartóik nem tudhatták, hogy hiába minden erőfeszítésük, hiába minden kegyetlenség, a lányoknál ott volt a titkos fegyver: az a meggyőződésük, hogy a tudás mindenkié. Blanka szabadulásakor megbetegedett és egy évre rá, 1862-ben elhúnyt. Klára, amikor kufsteini büntetését letöltötte, szomorúan tapasztalta, hogy nem csak a Nagy Narratíva forradalmát, de bizony az ő, titkos forradalmukat is letörték: a nőnevelés ügye semmivel sem ment előrébb (gondolta ő), és később az újonan alapított intézetét is bezáratták. Meg kell hagyni, Klára sok mindent tudott, de azt az egyet úgy tűnik, nem tudta, hogy a dolgok, az ügyek nem úgy mennek előrébb, mint a szekér az egyenes úton, hanem kanyarog az jobbra-balra, látszólag nem halad, de a háromdimenziós szemüvegen át azért jól látszik, hogy nem az számít, hogy mennyit halad előre, hanem hogy már mozgásban van. És akkor viszont már nem állíthatja meg semmi. Most pedig engedjék meg, hogy önök közé üljek, mielött átslisszolnék egy másik terembe.