Drága barátnőim,szeretnék veletek és az ICA olvasóival megosztani egy történetet, amelyben - eddig szerencsére - sem házfelgyújtás, sem lelövés nem volt, csak - "csak" - egy roma család viszontagságos életét láthatjuk. - Lángh Júlia levelét adjuk közre.
Lángh Júlia levele a Centrifuga olvasóihoz
Drága barátnőim,
szeretnék veletek és az ICA olvasóival megosztani egy történetet, amelyben (eddig szerencsére) sem házfelgyújtás, sem lelövés nem volt, csak ("csak") egy roma család viszontagságos életét láthatjuk.
Tizenegynéhány éve közeli barátaim, akkor még Raposkán laktak, a Tapolca melletti faluban, ahol én "bevándorló" vagyok, és ahol a barátságunk kezdődött, eleinte a gyerekek iskolai korrepetálásával, később kisebb-nagyobb anyagi segítségekkel.
A családfő, miután kijött a börtönből, ahová életében először került, szégyellte magát, amiért az egész falu tudja, hogy börtönben volt, ezért el akart onnan költözni. (A család történetét lásd lentebb a mellékletben: a riportot az ÉS-nek írtam, miután a 16 éves fiú a veszprémi várbörtönben felakasztotta magát. A cikkben álneveket használtam, tapintatból. A 2000. szept. 8-i számban megjelent írás nincs fönn a hálón, nem is baj, mert megcenzúrázták, sőt, valamit bele is írtak - ezt a következő számban kikértem magamnak. Itt az eredeti írás.) A falu polgármestere bíztatta őket a távozásra, hogy vendégházat akar belőle a falunak. Csíkék el is mentek - a ház azóta is üresen, elhagyottan áll, omladozik, senkinek sem kell. A faluban nincs több cigány család.
Az asszony, Zsuzsa, jó barátnőm, remek, erős ember (néhány nap múlva lesz 50 éves), azóta elvált az urától, aki kétségtelenül nem egy finom ember. Zsuzsa jelenleg 21 éves lányával, 12 éves lányunokájával, akinek hivatalosan is ő a gondozója, továbbá 18 éves fiával, annak még fiatalabb barátnőjével és két hónapos csecsemőjükkel lakik Tapolcán. A tatárszentgyörgyi temetés előtti napon jártam náluk, a következő hírekkel vártak. Kirakják őket az omladozó, öreg házból (budi az udvaron), amit 20 ezer forintért béreltek eddig egy asszonytól, aki haszonélvezője volt a háznak. Egy idő múlva ennek az asszonynak a két mostohafia, akik a tulajok, megtudták, hogy a nő kiadja a házat, és beperelték, hogy ehhez nincs joga, meg pláne, "büdös cigányoknak"! (Akik a bérelt házat szépen kifestették, bevezették a vizet, a villanyt, és reménytelen harcot folytatnak a szippantósokkal, hogy jöjjenek a budit kitakarítani.)
A bíróság első fokon elutasította a tulajok keresetét, másodfokon viszont igazat adott nekik, és a családot (öt fő, köztük a 2 hónapos csecsemő) egy hónap leforgása alatt kiköltözésre kényszerítik. Márc 31-ig el kell menniük. Nem tudják, hova. Zsuzsa gyerekeivel a tapolcai ócskapiacon árusít, most megint nincs autójuk, amivel lomizni mehetnének Ausztriába, különben is, meséli, egyre gyengébb a piac, sokkal kevebben és keveset vásárolnak. Az a megrendítően irreális elképzelése, hogy majd kap bankkölcsönt egy házvételre, tud egy jó eladó házat Tapolcán, 6 milkóért, az nekik megfelelne... És pláne, ha autójuk is lenne, tudnának dolgozni, keresni, törleszteni.
Merik vállalni a részletfizetést. El nem tudom gondolni, hogy fog ez sikerülni. 'Bérházba nem mehetünk, el tudsz minket képzelni
egy emeletes ház egyik lakásában?' - kérdezi. 'Nem, tényleg nem tudlak' - mondom, és megígérek neki zsebből 50-60 ezer forintot, többet semmiképpen sem tudok, de hát az semmi. Legalább az ügyvédi költségre elég, mondja. Nem tudom, mi lesz velük, nagyon, nagyon szeretnék nekik segíteni. Remek emberek, Zsuzsa eddig minden nehézségből valahogyan kiharcolta magát, de most még nagyobb a gáz, mint eddig bármikor. Gondoljátok, hogy gyűjthetünk nekik is? Ahány fehér embert láttam a tatárszentgyörgyi temetésen, nem vagyunk sokan, szolidárisak. Én elszomorodtam ott az arányokon. Mondjátok, mit tegyek?
Lángh Júlia
szeretnék veletek és az ICA olvasóival megosztani egy történetet, amelyben (eddig szerencsére) sem házfelgyújtás, sem lelövés nem volt, csak ("csak") egy roma család viszontagságos életét láthatjuk.
Tizenegynéhány éve közeli barátaim, akkor még Raposkán laktak, a Tapolca melletti faluban, ahol én "bevándorló" vagyok, és ahol a barátságunk kezdődött, eleinte a gyerekek iskolai korrepetálásával, később kisebb-nagyobb anyagi segítségekkel.
A családfő, miután kijött a börtönből, ahová életében először került, szégyellte magát, amiért az egész falu tudja, hogy börtönben volt, ezért el akart onnan költözni. (A család történetét lásd lentebb a mellékletben: a riportot az ÉS-nek írtam, miután a 16 éves fiú a veszprémi várbörtönben felakasztotta magát. A cikkben álneveket használtam, tapintatból. A 2000. szept. 8-i számban megjelent írás nincs fönn a hálón, nem is baj, mert megcenzúrázták, sőt, valamit bele is írtak - ezt a következő számban kikértem magamnak. Itt az eredeti írás.) A falu polgármestere bíztatta őket a távozásra, hogy vendégházat akar belőle a falunak. Csíkék el is mentek - a ház azóta is üresen, elhagyottan áll, omladozik, senkinek sem kell. A faluban nincs több cigány család.
Az asszony, Zsuzsa, jó barátnőm, remek, erős ember (néhány nap múlva lesz 50 éves), azóta elvált az urától, aki kétségtelenül nem egy finom ember. Zsuzsa jelenleg 21 éves lányával, 12 éves lányunokájával, akinek hivatalosan is ő a gondozója, továbbá 18 éves fiával, annak még fiatalabb barátnőjével és két hónapos csecsemőjükkel lakik Tapolcán. A tatárszentgyörgyi temetés előtti napon jártam náluk, a következő hírekkel vártak. Kirakják őket az omladozó, öreg házból (budi az udvaron), amit 20 ezer forintért béreltek eddig egy asszonytól, aki haszonélvezője volt a háznak. Egy idő múlva ennek az asszonynak a két mostohafia, akik a tulajok, megtudták, hogy a nő kiadja a házat, és beperelték, hogy ehhez nincs joga, meg pláne, "büdös cigányoknak"! (Akik a bérelt házat szépen kifestették, bevezették a vizet, a villanyt, és reménytelen harcot folytatnak a szippantósokkal, hogy jöjjenek a budit kitakarítani.)
A bíróság első fokon elutasította a tulajok keresetét, másodfokon viszont igazat adott nekik, és a családot (öt fő, köztük a 2 hónapos csecsemő) egy hónap leforgása alatt kiköltözésre kényszerítik. Márc 31-ig el kell menniük. Nem tudják, hova. Zsuzsa gyerekeivel a tapolcai ócskapiacon árusít, most megint nincs autójuk, amivel lomizni mehetnének Ausztriába, különben is, meséli, egyre gyengébb a piac, sokkal kevebben és keveset vásárolnak. Az a megrendítően irreális elképzelése, hogy majd kap bankkölcsönt egy házvételre, tud egy jó eladó házat Tapolcán, 6 milkóért, az nekik megfelelne... És pláne, ha autójuk is lenne, tudnának dolgozni, keresni, törleszteni.
Merik vállalni a részletfizetést. El nem tudom gondolni, hogy fog ez sikerülni. 'Bérházba nem mehetünk, el tudsz minket képzelniegy emeletes ház egyik lakásában?' - kérdezi. 'Nem, tényleg nem tudlak' - mondom, és megígérek neki zsebből 50-60 ezer forintot, többet semmiképpen sem tudok, de hát az semmi. Legalább az ügyvédi költségre elég, mondja. Nem tudom, mi lesz velük, nagyon, nagyon szeretnék nekik segíteni. Remek emberek, Zsuzsa eddig minden nehézségből valahogyan kiharcolta magát, de most még nagyobb a gáz, mint eddig bármikor. Gondoljátok, hogy gyűjthetünk nekik is? Ahány fehér embert láttam a tatárszentgyörgyi temetésen, nem vagyunk sokan, szolidárisak. Én elszomorodtam ott az arányokon. Mondjátok, mit tegyek?
Lángh Júlia
MELLÉKLET
Lángh Júlia
CIGÁNY TEMETÉS
Sokszázan összegyűltek. A környék talán összes romája. A többség többé-kevésbé rokon, igazi, súlyos gyászban. De a vidéki kisváros még alig belakott újtemetőjében sokan gyülekeztek a kívülállók – nem igazán kívül, hiszen ők is romák mind –, talán nem csak az együttérzés, de a kíváncsiság is hajtotta őket: a fiú, akit temetnek, fölakasztotta magát a fiatalkorúak börtönében. Lesz botrány, nem lesz botrány?
A család megkért: fényképezzek. Mindent. Legyen megörökítve.
Volt sok nagy, erős, hangos jajveszékelés. Sikoltozás, ájulás, föllocsolás, elnyújtott, hosszú, végeérhetetlen, gyereknyüszítésbe hajló nyöszörgés. És mindebben semmi színház. A mi összeszorított szájú, csöndes, fegyelmezett temetéseinkre gondoltam, és elirigyeltem a cigány temetést. Hadd vonítsunk üvöltve a hiánytól, a tehetetlenségtől. Sistergett a levegő.
Mielőtt átvitték volna a ravatalozóba a hófehér koporsót (160 ezer forintért vette "a Feri", idősb Norbi, az apa, egyik öccse, aki Pesten él, neki jobban megy a piacozás, mint vidéki rokonainak), a bemutatóban meg lehetett nézni a holtat. A bemutató egyszer két méteres helyiség, egyik fala üvegből, az üvegfalon túl a nyitott koporsó. Ezt is le kellett fényképeznem. Még nem tudom, sikerültek-e a képek, az üvegen át. Talán jó lenne, ha nem. A kis Norbi arca tele volt iszonyú, lila foltokkal. Mintha agyba-főbe verték volna. De az anyja látta a halál másnapján, azt mondja, akkor teljesen tiszta volt a bőre. „Sehol, semmilyen sérülés nem volt rajta. Csak hát az a vékony, piros csík a nyakán. Láttam az egész szép, fiatal testét kiterítve, csak a szemérmét takarták le előttem, mégiscsak az anyja vagyok.”
Senki nem érti, miért halt meg a fiú. Nem akart, az biztos. Az arcán is a hirtelen döbbenet látszott, mondta az anyja, a rémület, hogy mégis sikerül? nem jönnek be az őrök, hogy kivigyék innen? hát nem néznek folyton a kamerákon át? Kis Norbinak elege volt a néhány egyedül töltött hónapból a rendőrségi fogdában (a szabályzat tiltja, hogy fiatalkorúakat felnőtt korúakkal tegyenek egy zárkába). Miután a vizsgálati szakasz lezárult, és átvitték a fiatalkorúak börtönébe, vidám levelet küldött az anyjának (aki két nappal a gyerek halála után kapta kézhez), végre már nem kell egyedül lennie, négyen vannak egy zárkában, ez így sokkal jobb, írta. Gyertek látogatni, csókoltatom öcsémet, húgomat. Aztán a sétán állítólag összeverekedett valakivel, büntetésből nem engedték vissza a zárkájába, elkülönítőbe tették.
Néhány óra múlva halott volt. Az ablakrácsra hurkolt cipőfűzőjére akasztotta föl magát. Senki sem érti, hogyan. Az a rács nincs magasabban, mint egy ember, magyarázzák a fiatal férfiak, akik ismerik ezt a börtönt, már voltak rövidebb-hosszabb ideig lakói. És miért hagyták meg a cipőfűzőjét, ha elkülönítőbe tették?
Nemrégen volt a tizenhatodik születésnapja.
Megérkeznek a szülők, mennek a bemutatóba megnézni halott gyereküket. Az anya összeesik, sógorai kétoldalról elkapják, lábát húzva a porban elvonszolják egy székig. Az apa, aki fia temetésére háromnapos eltávozást kapott a börtönből (egy másikból), falfehéren, tetőtől-talpig erősen reszketve követi őket, üvölt, nincs magánál: „Csupa vér a feje! és rámnyitotta a szemét! engem várt! engem várt, és rámnyitotta a szemét!” Széket hozni, leültetni, üveg vizet rájuk önteni. A család tudta előre, hogy ez lesz, láttam, amikor a sógorok és keresztfiak nagy, behűtött ásványvizes üvegeket pakoltak be az autókba, jó sokat, mielőtt a kocsikaraván megindult a újtemető felé.
Harminckét fok árnyékban, erős, sivatagi hangulatú szél. Hajni, a kis Norbi húga megfogja a kezemet, húz, menjünk, nézzük meg az előkészített sírvermet. Kicsempézve ragyog az alja és a négy oldala, vékony karnison köröskörül fehér csipkefüggöny, odalenn szőnyeg, vadonatúj, mindig annak kell lennie. Oldalt – ez lesz a koporsó fejénél – mélyedés a falban, természetesen szintén kicsempézve, benne, mint egy éjjeliszekrényen, a Norbi gyerek magnója kedvenc kazettájával, a karórája, és rózsaszín rózsacsokor porcelánból. A lábnál másik, kisebb mélyedésben apró oltár, kék köpenyes Mária-szoborral, vázába tett piros és fehér műanyag virágokkal. Minden tiszta, szép, gondosan előkészített. Jó lesz a gyereknek itten pihennie.
A ravatalozóban suttogva megkérdezem a Ferit (úgy látom, ő az egyik támasz, akihez most fordulni lehet, erős, határozott, de tudja mutatni, hogy szíve is van, nézte a szülőket, amikor kitámolyogtak a bemutatóból, egy ideig hagyta őket ájulni, ordítani, sírni, aztán azt mondta: most szedjétek össze magatokat, mert még hosszú lesz ez itt, bírnotok kell, és akkor ők engedelmeskedtek neki), megkérdezem a Ferit, hogy a ravatal mellett síró családot is fényképezzem-e, mert mégis, az olyan durva, így, szembe, bele a síró arcokba... Igen, mondja, fényképezd, ezt így kell, és akkor én is engedelmeskedtem neki.
A háttérből csöndesen sugárzott gépi gyászzenét élő muzsika váltja fel, öten húzzák odakinn, a ravatalozó előtt, halkan és olyan szépen-fájdalmasan, hogy belefacsarodik a szív. Többször újra végigfut a föl-fölhangosodó zokogáshullám a gyülekezeten. Egy ismeretlen, tekintélyes külsejű úr elmond egy csupaközhely világi beszédet, ez a temetkezési vállalat szolgáltatása; miért süt még a nap, ha ő már nincs, miért nőnek még a virágok, ha ő már nincs, célzásnak még a leghalványabb nyoma sem arról, hogy talán valami nem stimmelt a haláleset körül. Aztán jön egy katolikus pap, rövid és korrekt beszédet mond, utána a kántor kíséretében énekel, meglepő módon az egészben semmi kínos nincs, ahogy ez az egyházi szerepléseknél oly gyakran előfordul, sőt, az énekük kifejezetten szép.
Az anya ismét rosszul lesz, idősb Norbi kikíséri a szabad levegőre, de aztán visszajön, ott kell lennie a ravatal mellett. Három nap kimenőt kapott a fia halálára. De ha ő nincs börtönben, a gyerek nem halt volna meg. Nem hagyta volna, hogy elkanászkodjon, autókat feltörjön, végül autót lopjon. Így aztán fogdára sem került volna. Mindannyian elhisszük ezt az apának. Eddig, illetve hát azelőtt, soha nem volt összekülönbözése a hatóságokkal.
Két éve már, hogy az eset történt. Kis Norbi megint nagyon szemtelen volt – tény, hogy mindenki nehezen kezelhető gyereknek ismerte, az iskolákból is mindig áttanácsolták másikba, mert nem bírtak vele –, az apa dühében pár méter távolságból odavágta feléje a kezében lévő bicskát, vagy kést. Ha tányér lett volna a kezében, azt hajítja oda. A fiú megsebesült, egy hétig kezelték kórházban. A jelenet a konyhában zajlott, a család szeme láttára. Mindnyájan elmondták, hogy csak egy dühös odacsapás volt, bármiféle szándék nélkül, ahogy az ember mérgében ezt-azt odavág. Közben künn az udvaron sepregetett, vagy tán éppen megint iszogatott, mert mindig azt csinálja, egy öreg magyar paraszt, aki a cigány család házában lakik albérletben, és valamilyen alkalmazotti minőségben, de nem sok hasznát veszik, mert gyakran horkol részeg öntudatlanságban valamelyik sarokban. A vizsgálati szakaszban ezt az embert is megkérdezték, mit tud. Hát azt, hogy az apa azt üvöltötte, megöllek, te gyerek! A terhelő vallomást a bíróságon is figyelembe vették – noha a rendőrségi kihallgatást vezető tiszt a bíróság előtt elismerte, hogy a kihallgatás idején a tanú ittas állapotban volt –, sőt, szemben a család tagjainak vallomásával, egyedül ennek adtak hitelt, és emberölés szándékát állapították meg. Így kapott, egy iszákos magyar paraszt kétes igazságú tanúvallomásának köszönhetően, három év letöltendőt idősb Norbi. És így kanászkodott el, az apa távollétében, a kis Norbi.
Megindul a menet a sír felé, az öt vonós kíséri. A murvával felszórt út mentén csoportokban állnak a romák, látszik, hogy nem a gyászoló rokonsághoz tartoznak, csak eljöttek megnézni az eseményt. Az elhunyt egyik féltestvére is börtönben van, ő csak a temetés néhány órájára kapott kimenőt, és akkor is két rendőrnek kell kísérnie. De nincs itt. Később megtudjuk: a helyi rendőrségen, ahonnan a kíséretet kellett volna adni, nem vállalták a feladatot. Az anya azt mondja, tulajdonképpen megérti. Cigány temetés, a rendőrök tudják, mi az, valószínűleg féltek. Talán jobb is így, sóhajtja. Ki tudja, mi történhetett volna, ha ez a sok cigány egyenruhás rendőröket lát ezen a temetésen.
Kinn a sírnál a szertartás utolsó szakasza. Rövid egyházi ének, beszentelés, koporsóleeresztés, iszonyatos zokogások sora, az élő zene erre ráhangolódik, nem nyomja el, de összhangzik vele, a kőszikla is sírva fakadna. Öt elegáns, fiatal, vasalt fehér inges sírásó (az ötből négynek aranykarika a balfülében) két keresztgerendára nagy betontéglákat helyez, így fedi be a sírboltot. Legyen benne levegő, tágasság. Ne rádobált föld alatt fuldokoljon a koporsó. Élő virágot sem szabad bedobni, az elrohad, csak piszkítana ott, rontaná a levegőt. A téglákra még fóliát is raknak, több rétegben, hogy piszok semmiképpen se hullhasson a kriptába, s csak aztán kezdik a földet rálapátolni, hogy sírhant formát adjanak, amire majd a rengeteg virágkoszorú kerül.
Kinn a temető előtt várt a sok autó, néhány jobb fajta is, de főként Trabant, Wartburg, Lada. Az egyikből, az Antiéból, a temetés ideje alatt kilopták a magnót, 32 ezer forintos magnó volt, hogy a holló vájja ki a szemüket, a szemét geci rohadék köcsögök, szopják le a faszomat a gernyók. Megáll az Anti a benzinkútnál cigit venni, elmeséli az ismerős kutasnak az esetet, mit tesz isten: a kutas tanúja volt, fél órával korábban, hogy egy piros Audihoz odamennek srácok, vidoran beszólnak a társaiknak: megvan a magnó! Cigányok voltak, mondja sötéten Anti. Nem tudták, kinek a temetése van? kérdezem bután. Dehogynem. Csönd a kocsiban, gurulunk vissza a falu felé. A gyászoló házban étel-ital vár a soktucatnyi rokonságra.
Egy hete sincs még a temetésnek, amikor a tíz éves Tibi, a legkisebb fiú a családban, olyan sötét a bőre, hogy az anyja kis négeremnek becézi, elmeséli nekem a következőt. Minden érzelem nélkül, tényszerűen. Hogy a faluháza előtt valami kis huzavona alakult ki, mert a Robi bácsi – tudja, magyarázza nekem a gyerek, az sokszor részeg, most is az volt; igen, tudom, de egyébként tekintélyes ember a faluban, hiszen önkormányzati képviselő – szóval a Robi bácsi valahogy meglökte a kis Rajmit, az ötéves rokon fiút, aki Tibi gondjaira volt bízva. Mire Tibi rászólt a felnőttre, hogy ne lökdösse a kicsit. A felnőtt ezt persze szemtelenségnek vette, visszaszólt, egy ideig folytatódott az épületes dialógus, te kis rohadék, mondta kecsesen a felnőtt, rohadék maga, válaszolta a gyerek, és ez így ment addig, amíg a felnőtt, pontosan fogalmazva: az alkoholista magyar falusi önkormányzati képviselő megelégelte a gyermeki tiszteletlenséget, és azt mondta a tízéves cigány kisfiúnak: "Bárcsak végeznéd úgy, mint a bátyád!"
Mit mondtál erre, Tibi, kérdezem. Hát erre már semmit, mondja a gyerek, és egy ideig szótlanul ülünk a tornác lépcsőjén.
Másnap a vegyesboltban, amely helyiség aprócska falunk kocsmája is egyúttal, ott üldögél a Robi, issza az etil-, metil-, vagy nemtudommilyen alkoholból, mesterséges aromából és E-valahányas számú színezőből álló akármit a féldecis üvegecskéből, megveszem a tejet, kenyeret, párizsit, és már torkomban ver a szívem, mert itt mostan konfrontáció lesz, pedig én azt nem nagyon szeretem, szívesebben kerülöm, ha lehet, de most nem lehet.
Kifelé menet megállok mellette, ott ül az ajtónál, egy felfordított ládán, belenézek a szemébe (véreres a fehérje), Robi, bocsánat, kérdezhetek valamit? Megfagy a levegő, tudom, hogy tudja, mit akarhatok, nem titok, hogy közeli jó barátságban vagyok a falu egyetlen cigány családjával.
Robi, maga ezt komolyan gondolta? én csak azt szeretném tudni, hogy ott
benn, a szíve belsejében, maga tényleg azt szeretné, hogy ez a gyerek is börtönbe
kerüljön és ott fölakasztva haljon meg? tényleg? igazán ezt szeretné?
Nézek továbbra is bele a szemébe, én hülye, én reménytelen hülye.
Robi büszkén kihúzza magát, de a tekintete valahogy mégis oldalra téved, igen, mondja, és én azt hiszem, mindjárt elájulok, hogy valaki ezt vállalhatónak találja, aztán egy kis szemantikai vita következik, Robi állítja, hogy pontatlanul idéztem, mert ő nem is ezt mondta, hanem azt, hogy bárcsak te végezted volna úgy, mint a bátyád, ami szerinte nem ugyanaz, ezt még készséggel meg is magyarázza, miszerint a bátyja helyett pusztult volna el inkább ez a szemtelen kis kölyök, na ezen még eldiskurálunk kicsit, én belekeverem az Úristent is, ilyenkor jól jön, hogy fog tudni maga megállni előtte, hiszen elitta nemcsak az eszét, de az emberségét is, hogy szabad ilyet mondani egy tízéves gyereknek, miért, mondja ő, az a kölyök szemtelen és alattomos, nem igaz, mondom én, kedves, nyílt és udvarias gyerek, sokszor van nálam, és mindig nagyon jól viselkedik, magával! kiáltja Robi diadalmasan, csak magával! Persze, mert én emberszámba veszem, és normálisan beszélek hozzá, maguk meg, mint az állatok...!
Irénke, a boltosasszony, aki soha nem nyilvánít véleményt, de élvezettel figyeli az eseményeket, unatkozna is, ha nem ténferegnének ott a szesztestvérek (meg a boltot sem tudná fenntartani nélkülük), semlegesen elnéz a tisztítószerek polca felé, inkább nincs jelen. Robin kívül csak az a kis mopszliképű róka iddogál a háttérben, akiről mindössze annyit tudok, hogy ő a falu miépese, miként erre már néhányan, jóindulatú figyelmeztetésként, fölhívták a figyelmemet. Nem mert beleszólni a vitába, végig hátat fordítottam neki és csak Robival beszéltem, most emelt fővel távozni készülök, már lépek ki az ajtón, amikor a kis mopszliképű a hátamba kiabálja: Maga is csak azért beszél így, mert nincsenek tyúkjai! Ha lennének, bezzeg tudná, hogy ki lopja őket!
Leperegnek rólam a mondatai, mint tyúkszar a tükörről.
A család megkért: fényképezzek. Mindent. Legyen megörökítve.
Volt sok nagy, erős, hangos jajveszékelés. Sikoltozás, ájulás, föllocsolás, elnyújtott, hosszú, végeérhetetlen, gyereknyüszítésbe hajló nyöszörgés. És mindebben semmi színház. A mi összeszorított szájú, csöndes, fegyelmezett temetéseinkre gondoltam, és elirigyeltem a cigány temetést. Hadd vonítsunk üvöltve a hiánytól, a tehetetlenségtől. Sistergett a levegő.
Mielőtt átvitték volna a ravatalozóba a hófehér koporsót (160 ezer forintért vette "a Feri", idősb Norbi, az apa, egyik öccse, aki Pesten él, neki jobban megy a piacozás, mint vidéki rokonainak), a bemutatóban meg lehetett nézni a holtat. A bemutató egyszer két méteres helyiség, egyik fala üvegből, az üvegfalon túl a nyitott koporsó. Ezt is le kellett fényképeznem. Még nem tudom, sikerültek-e a képek, az üvegen át. Talán jó lenne, ha nem. A kis Norbi arca tele volt iszonyú, lila foltokkal. Mintha agyba-főbe verték volna. De az anyja látta a halál másnapján, azt mondja, akkor teljesen tiszta volt a bőre. „Sehol, semmilyen sérülés nem volt rajta. Csak hát az a vékony, piros csík a nyakán. Láttam az egész szép, fiatal testét kiterítve, csak a szemérmét takarták le előttem, mégiscsak az anyja vagyok.”
Senki nem érti, miért halt meg a fiú. Nem akart, az biztos. Az arcán is a hirtelen döbbenet látszott, mondta az anyja, a rémület, hogy mégis sikerül? nem jönnek be az őrök, hogy kivigyék innen? hát nem néznek folyton a kamerákon át? Kis Norbinak elege volt a néhány egyedül töltött hónapból a rendőrségi fogdában (a szabályzat tiltja, hogy fiatalkorúakat felnőtt korúakkal tegyenek egy zárkába). Miután a vizsgálati szakasz lezárult, és átvitték a fiatalkorúak börtönébe, vidám levelet küldött az anyjának (aki két nappal a gyerek halála után kapta kézhez), végre már nem kell egyedül lennie, négyen vannak egy zárkában, ez így sokkal jobb, írta. Gyertek látogatni, csókoltatom öcsémet, húgomat. Aztán a sétán állítólag összeverekedett valakivel, büntetésből nem engedték vissza a zárkájába, elkülönítőbe tették.
Néhány óra múlva halott volt. Az ablakrácsra hurkolt cipőfűzőjére akasztotta föl magát. Senki sem érti, hogyan. Az a rács nincs magasabban, mint egy ember, magyarázzák a fiatal férfiak, akik ismerik ezt a börtönt, már voltak rövidebb-hosszabb ideig lakói. És miért hagyták meg a cipőfűzőjét, ha elkülönítőbe tették?
Nemrégen volt a tizenhatodik születésnapja.
Megérkeznek a szülők, mennek a bemutatóba megnézni halott gyereküket. Az anya összeesik, sógorai kétoldalról elkapják, lábát húzva a porban elvonszolják egy székig. Az apa, aki fia temetésére háromnapos eltávozást kapott a börtönből (egy másikból), falfehéren, tetőtől-talpig erősen reszketve követi őket, üvölt, nincs magánál: „Csupa vér a feje! és rámnyitotta a szemét! engem várt! engem várt, és rámnyitotta a szemét!” Széket hozni, leültetni, üveg vizet rájuk önteni. A család tudta előre, hogy ez lesz, láttam, amikor a sógorok és keresztfiak nagy, behűtött ásványvizes üvegeket pakoltak be az autókba, jó sokat, mielőtt a kocsikaraván megindult a újtemető felé.
Harminckét fok árnyékban, erős, sivatagi hangulatú szél. Hajni, a kis Norbi húga megfogja a kezemet, húz, menjünk, nézzük meg az előkészített sírvermet. Kicsempézve ragyog az alja és a négy oldala, vékony karnison köröskörül fehér csipkefüggöny, odalenn szőnyeg, vadonatúj, mindig annak kell lennie. Oldalt – ez lesz a koporsó fejénél – mélyedés a falban, természetesen szintén kicsempézve, benne, mint egy éjjeliszekrényen, a Norbi gyerek magnója kedvenc kazettájával, a karórája, és rózsaszín rózsacsokor porcelánból. A lábnál másik, kisebb mélyedésben apró oltár, kék köpenyes Mária-szoborral, vázába tett piros és fehér műanyag virágokkal. Minden tiszta, szép, gondosan előkészített. Jó lesz a gyereknek itten pihennie.
A ravatalozóban suttogva megkérdezem a Ferit (úgy látom, ő az egyik támasz, akihez most fordulni lehet, erős, határozott, de tudja mutatni, hogy szíve is van, nézte a szülőket, amikor kitámolyogtak a bemutatóból, egy ideig hagyta őket ájulni, ordítani, sírni, aztán azt mondta: most szedjétek össze magatokat, mert még hosszú lesz ez itt, bírnotok kell, és akkor ők engedelmeskedtek neki), megkérdezem a Ferit, hogy a ravatal mellett síró családot is fényképezzem-e, mert mégis, az olyan durva, így, szembe, bele a síró arcokba... Igen, mondja, fényképezd, ezt így kell, és akkor én is engedelmeskedtem neki.
A háttérből csöndesen sugárzott gépi gyászzenét élő muzsika váltja fel, öten húzzák odakinn, a ravatalozó előtt, halkan és olyan szépen-fájdalmasan, hogy belefacsarodik a szív. Többször újra végigfut a föl-fölhangosodó zokogáshullám a gyülekezeten. Egy ismeretlen, tekintélyes külsejű úr elmond egy csupaközhely világi beszédet, ez a temetkezési vállalat szolgáltatása; miért süt még a nap, ha ő már nincs, miért nőnek még a virágok, ha ő már nincs, célzásnak még a leghalványabb nyoma sem arról, hogy talán valami nem stimmelt a haláleset körül. Aztán jön egy katolikus pap, rövid és korrekt beszédet mond, utána a kántor kíséretében énekel, meglepő módon az egészben semmi kínos nincs, ahogy ez az egyházi szerepléseknél oly gyakran előfordul, sőt, az énekük kifejezetten szép.
Az anya ismét rosszul lesz, idősb Norbi kikíséri a szabad levegőre, de aztán visszajön, ott kell lennie a ravatal mellett. Három nap kimenőt kapott a fia halálára. De ha ő nincs börtönben, a gyerek nem halt volna meg. Nem hagyta volna, hogy elkanászkodjon, autókat feltörjön, végül autót lopjon. Így aztán fogdára sem került volna. Mindannyian elhisszük ezt az apának. Eddig, illetve hát azelőtt, soha nem volt összekülönbözése a hatóságokkal.
Két éve már, hogy az eset történt. Kis Norbi megint nagyon szemtelen volt – tény, hogy mindenki nehezen kezelhető gyereknek ismerte, az iskolákból is mindig áttanácsolták másikba, mert nem bírtak vele –, az apa dühében pár méter távolságból odavágta feléje a kezében lévő bicskát, vagy kést. Ha tányér lett volna a kezében, azt hajítja oda. A fiú megsebesült, egy hétig kezelték kórházban. A jelenet a konyhában zajlott, a család szeme láttára. Mindnyájan elmondták, hogy csak egy dühös odacsapás volt, bármiféle szándék nélkül, ahogy az ember mérgében ezt-azt odavág. Közben künn az udvaron sepregetett, vagy tán éppen megint iszogatott, mert mindig azt csinálja, egy öreg magyar paraszt, aki a cigány család házában lakik albérletben, és valamilyen alkalmazotti minőségben, de nem sok hasznát veszik, mert gyakran horkol részeg öntudatlanságban valamelyik sarokban. A vizsgálati szakaszban ezt az embert is megkérdezték, mit tud. Hát azt, hogy az apa azt üvöltötte, megöllek, te gyerek! A terhelő vallomást a bíróságon is figyelembe vették – noha a rendőrségi kihallgatást vezető tiszt a bíróság előtt elismerte, hogy a kihallgatás idején a tanú ittas állapotban volt –, sőt, szemben a család tagjainak vallomásával, egyedül ennek adtak hitelt, és emberölés szándékát állapították meg. Így kapott, egy iszákos magyar paraszt kétes igazságú tanúvallomásának köszönhetően, három év letöltendőt idősb Norbi. És így kanászkodott el, az apa távollétében, a kis Norbi.
Megindul a menet a sír felé, az öt vonós kíséri. A murvával felszórt út mentén csoportokban állnak a romák, látszik, hogy nem a gyászoló rokonsághoz tartoznak, csak eljöttek megnézni az eseményt. Az elhunyt egyik féltestvére is börtönben van, ő csak a temetés néhány órájára kapott kimenőt, és akkor is két rendőrnek kell kísérnie. De nincs itt. Később megtudjuk: a helyi rendőrségen, ahonnan a kíséretet kellett volna adni, nem vállalták a feladatot. Az anya azt mondja, tulajdonképpen megérti. Cigány temetés, a rendőrök tudják, mi az, valószínűleg féltek. Talán jobb is így, sóhajtja. Ki tudja, mi történhetett volna, ha ez a sok cigány egyenruhás rendőröket lát ezen a temetésen.
Kinn a sírnál a szertartás utolsó szakasza. Rövid egyházi ének, beszentelés, koporsóleeresztés, iszonyatos zokogások sora, az élő zene erre ráhangolódik, nem nyomja el, de összhangzik vele, a kőszikla is sírva fakadna. Öt elegáns, fiatal, vasalt fehér inges sírásó (az ötből négynek aranykarika a balfülében) két keresztgerendára nagy betontéglákat helyez, így fedi be a sírboltot. Legyen benne levegő, tágasság. Ne rádobált föld alatt fuldokoljon a koporsó. Élő virágot sem szabad bedobni, az elrohad, csak piszkítana ott, rontaná a levegőt. A téglákra még fóliát is raknak, több rétegben, hogy piszok semmiképpen se hullhasson a kriptába, s csak aztán kezdik a földet rálapátolni, hogy sírhant formát adjanak, amire majd a rengeteg virágkoszorú kerül.
Kinn a temető előtt várt a sok autó, néhány jobb fajta is, de főként Trabant, Wartburg, Lada. Az egyikből, az Antiéból, a temetés ideje alatt kilopták a magnót, 32 ezer forintos magnó volt, hogy a holló vájja ki a szemüket, a szemét geci rohadék köcsögök, szopják le a faszomat a gernyók. Megáll az Anti a benzinkútnál cigit venni, elmeséli az ismerős kutasnak az esetet, mit tesz isten: a kutas tanúja volt, fél órával korábban, hogy egy piros Audihoz odamennek srácok, vidoran beszólnak a társaiknak: megvan a magnó! Cigányok voltak, mondja sötéten Anti. Nem tudták, kinek a temetése van? kérdezem bután. Dehogynem. Csönd a kocsiban, gurulunk vissza a falu felé. A gyászoló házban étel-ital vár a soktucatnyi rokonságra.
Egy hete sincs még a temetésnek, amikor a tíz éves Tibi, a legkisebb fiú a családban, olyan sötét a bőre, hogy az anyja kis négeremnek becézi, elmeséli nekem a következőt. Minden érzelem nélkül, tényszerűen. Hogy a faluháza előtt valami kis huzavona alakult ki, mert a Robi bácsi – tudja, magyarázza nekem a gyerek, az sokszor részeg, most is az volt; igen, tudom, de egyébként tekintélyes ember a faluban, hiszen önkormányzati képviselő – szóval a Robi bácsi valahogy meglökte a kis Rajmit, az ötéves rokon fiút, aki Tibi gondjaira volt bízva. Mire Tibi rászólt a felnőttre, hogy ne lökdösse a kicsit. A felnőtt ezt persze szemtelenségnek vette, visszaszólt, egy ideig folytatódott az épületes dialógus, te kis rohadék, mondta kecsesen a felnőtt, rohadék maga, válaszolta a gyerek, és ez így ment addig, amíg a felnőtt, pontosan fogalmazva: az alkoholista magyar falusi önkormányzati képviselő megelégelte a gyermeki tiszteletlenséget, és azt mondta a tízéves cigány kisfiúnak: "Bárcsak végeznéd úgy, mint a bátyád!"
Mit mondtál erre, Tibi, kérdezem. Hát erre már semmit, mondja a gyerek, és egy ideig szótlanul ülünk a tornác lépcsőjén.
Másnap a vegyesboltban, amely helyiség aprócska falunk kocsmája is egyúttal, ott üldögél a Robi, issza az etil-, metil-, vagy nemtudommilyen alkoholból, mesterséges aromából és E-valahányas számú színezőből álló akármit a féldecis üvegecskéből, megveszem a tejet, kenyeret, párizsit, és már torkomban ver a szívem, mert itt mostan konfrontáció lesz, pedig én azt nem nagyon szeretem, szívesebben kerülöm, ha lehet, de most nem lehet.
Kifelé menet megállok mellette, ott ül az ajtónál, egy felfordított ládán, belenézek a szemébe (véreres a fehérje), Robi, bocsánat, kérdezhetek valamit? Megfagy a levegő, tudom, hogy tudja, mit akarhatok, nem titok, hogy közeli jó barátságban vagyok a falu egyetlen cigány családjával.
Robi, maga ezt komolyan gondolta? én csak azt szeretném tudni, hogy ott
benn, a szíve belsejében, maga tényleg azt szeretné, hogy ez a gyerek is börtönbe
kerüljön és ott fölakasztva haljon meg? tényleg? igazán ezt szeretné?
Nézek továbbra is bele a szemébe, én hülye, én reménytelen hülye.
Robi büszkén kihúzza magát, de a tekintete valahogy mégis oldalra téved, igen, mondja, és én azt hiszem, mindjárt elájulok, hogy valaki ezt vállalhatónak találja, aztán egy kis szemantikai vita következik, Robi állítja, hogy pontatlanul idéztem, mert ő nem is ezt mondta, hanem azt, hogy bárcsak te végezted volna úgy, mint a bátyád, ami szerinte nem ugyanaz, ezt még készséggel meg is magyarázza, miszerint a bátyja helyett pusztult volna el inkább ez a szemtelen kis kölyök, na ezen még eldiskurálunk kicsit, én belekeverem az Úristent is, ilyenkor jól jön, hogy fog tudni maga megállni előtte, hiszen elitta nemcsak az eszét, de az emberségét is, hogy szabad ilyet mondani egy tízéves gyereknek, miért, mondja ő, az a kölyök szemtelen és alattomos, nem igaz, mondom én, kedves, nyílt és udvarias gyerek, sokszor van nálam, és mindig nagyon jól viselkedik, magával! kiáltja Robi diadalmasan, csak magával! Persze, mert én emberszámba veszem, és normálisan beszélek hozzá, maguk meg, mint az állatok...!
Irénke, a boltosasszony, aki soha nem nyilvánít véleményt, de élvezettel figyeli az eseményeket, unatkozna is, ha nem ténferegnének ott a szesztestvérek (meg a boltot sem tudná fenntartani nélkülük), semlegesen elnéz a tisztítószerek polca felé, inkább nincs jelen. Robin kívül csak az a kis mopszliképű róka iddogál a háttérben, akiről mindössze annyit tudok, hogy ő a falu miépese, miként erre már néhányan, jóindulatú figyelmeztetésként, fölhívták a figyelmemet. Nem mert beleszólni a vitába, végig hátat fordítottam neki és csak Robival beszéltem, most emelt fővel távozni készülök, már lépek ki az ajtón, amikor a kis mopszliképű a hátamba kiabálja: Maga is csak azért beszél így, mert nincsenek tyúkjai! Ha lennének, bezzeg tudná, hogy ki lopja őket!
Leperegnek rólam a mondatai, mint tyúkszar a tükörről.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése