Versvasárnap: Molnár Krisztina Rita versei

"– A véleményed? / Azt ne most. / Talán egy más csütörtökön, / de mondjad el. –,
a vége mindig az, / hogy annyira, / de annyira – ne lásson ember így –, / be kéne bújni bárhova." Molnár Krisztina Rita verseit olvashatják.

A HOLD ALATT

Holdhónapok szerint,
hisz nő vagyok,
és a holdsarló, ha nő,
erőt kapok, ha fogy
hát sorvadok:
a konyhaszéken ülve bámulok,
hogy mit tegyek
előbb
rendet körül, magamban-e
vagy főni kávét,
a rózsametszés
nem várhat már tovább,
és a felmosás se lett kész,
csak sorvadok,
örök magányba űzve kapkodok,
kárálva pörgetem,
ki sorsa mostohább
a nőnél.

-bár lehetnék Indiában
csonkolt lábú kisgyerek,
legyek mocskától megvakult
rongyokba varrt,
szutyokra, borzalomra ítélt pária-

De nem vagyok.
Egy nő vagyok,
holdhónapok szerint
növök, fogyok,
ár, apály hullámzik rajtam át,
és –ez ritkaság talán- erős
karjába annyi éve már
egyetlen férfi zár,
zár és nyit ki,
kódom kulcsa nála van
(a kulcskeresés kínja tárgytalan),
holdhónapok szerint
(mert nő vagyok)
süt rám a nap, erős sugárkarok
ragadnak férfiégbe fel,
lebegve érem el.

De én, holdanyám-szülött,
még lent vagyok,
egy nő a hold alatt,
-és semmi több-
áldatlan, máskor áldott földemen,
hol rózsáim közt annyi gyom terem,
s hol három szép fiú bukott elő
testemből meztelen.

KI KAP MA SAKKOT?

A jósok azt üzenték, felmelegszünk,
csuromvizesre forgolódva testünk
facsart narancs. Nem oltja el tüzét,
a napra éj se hozhat enyhülést.

Olajbogyót eszünk, szieszta lesz
a zord ebédidő helyett – ki hitte ezt? -,
a délután homályban hűs lepel,
leanderünk a kertben áttelel.



Ha ennyi jó kevés, hogy oltsa égő,
gyomorfekélybe kúszó aggodalmaid,
csak annyit mondok, lesz ezernyi szép nő,

s a parkban üldögélők vén lovagjait
- hiába áll, s huhog halált a kétlő -
egy ügy lovallja csak: Ki kap ma sakkot itt?

BONCOLÁS

A vérben ázó, lüktető kebel
kit érdekel.
Hisz él.
Ha majd a vér
fagyott erekben nem csorog,
a test szederjesen, lilán hever,
a test kihűl,
a nagylábujjon lóg a cédula,
vegyünk elő szikét,
a boncolás mehet,
türelmesen, figyelmesen.

A hűvös asztalon
ma minden elmúlt bajra
fény derül,
üvegbe, vitriolba
így kerül, mi fájt,
de már nem orvosolható.

A cél az úgysem ez,
józan tudás felé lebeg
fehér lebenyben úszva
minden boncoló,
fejük fölött dereng
szerény – hisz minden boncoló szerény –,
sejtésnyi glória.

DUINÓI VILLANELLA-FÉLE

(fáradt idézőjelbe zárva)

Felhő komorlik Duino egén.
Kit érdekel, hogy rózsák haldokolnak?
A vár alatt fürödtünk, ő meg én.

A délután metszett kristályedény
-- nem érdekelt, hogy rózsák haldokolnak --,
úgy tündökölt, mint legtisztább erény

áhítatba hullt apáca szerény,
hűs kézfején, s mi benne, mint az olvadt
méz ragyogtunk, fürödtünk, ő meg én.

S eltökéltük, házat, de kőkemény
falút, majd itt veszünk, talán már holnap,
és rózsalétben élünk, ő meg én,

déli napban fürödve könnyedén,
mert nem tudva, hogy rózsa haldokolhat,
így azt sem, erről szólt már költemény.


De bárhogy vártuk, nem lett soha holnap,
a széltől óvott kertre nincs remény,
mert elsodródtunk onnan ő meg én.
A duinói rózsák? Haldokolnak.

KÁVÉ BONNIE-VAL

Z. E.-nek

Ma elmesélem ezt neked.
Kiülhetünk,
a kertre éppen annyi árny
vetül csütörtök délelőtt,
amennyi kell ahhoz, hogy észrevedd,
mikor pirultam el, s mikor
lesz jobb: ha válaszolsz vagy
ha szöszmötölsz,
a kiskanál, a csésze erre jó,
feloldva cukrot, enyhe kínt.

Tehát, csak azt
akartam mondani,
igaz. Hogy olykor vad vagyok.
Ilyenkor élesebb tekintetem,
de szótlanabb leszek,
nem is tudom, mit kéne mondanom.

A rózsaujjú, kedves nő
olyan nagyon halott.



A számra élénk rúzst teszek,
a körmömet sötétre lakkozom.
Harisnyás Pippi, végzet asszonya
vagy indián szorong szorosra zárt
fogam mögött,
egy Bonnie kész
berúgni kocsma ajtaját, sikítani,
elég!,
üvöltve rontani
akárkire,
ki arra jár,
szemébe fúrni két
szemem acélnyilát,
kezemben élete,
egy ócska szalmabáb,
pehely,
lakol,
nyakára fogni kést,
de mindenért.*

Ez mind igaz.
Csak annyit végül, míg elindulunk
– ne töltsek még kicsit? –,
tudod, a vége mindig az
– A véleményed?
Azt ne most.
Talán egy más csütörtökön,
de mondjad el. –,
a vége mindig az,
hogy annyira,
de annyira – ne lásson ember így –,
be kéne bújni bárhova.

* Ma nem fogom kifejteni.
Különben is,
a többi életrajzi tényt
a többi versbe jól beszőve megleled.

********
Molnár Krisztina Rita második, Különlét című kötetének bemutatójára 2008. november 4-én kedden 4 órakor kerül sor az Írók Boltjában. (Bp. VI. Andrássy út 45.)

A kötetet a PONT Kiadó adja ki. A kötet illusztrációit a szintén Telkiben élő Simonyi Cecília grafikusművész készítette. A költővel Szvetelszky Zsuzsanna beszélget. Zongorán közreműködik Fűri Anna, énekel Záhonyi Enikő.

2008. november 10-én hétfőn a KÖDLÁMPA Irodalmi Kávézó (Aranyhold Kínai Teázó, Bp. VII. Szövetség u. 10-12.) vendége lesz a költő. A felolvasással egybekötött beszélgetést Kiss Judit Ágnes vezeti. 2008. november 14-én, pénteken 18 órakor a budakeszi Nagy Gáspár Könyvtár is bemutatja a könyvet.

A merész mandulafácska – Jana Pannonia kerestetik!

Fejet hajtván a humanista költő, az egyik legeurópaibb magyarországi művész, Janus Pannonius munkássága előtt, a pécsi Janus Pannonius Múzeum nyílt pályázatot ír ki epigramma, avagy az epigrammához hasonlatos, rövid (maximum 8 soros), tömör, magasztos hangvételű, avagy csípő humorú vers írására.

Janus szellemiségére és egyben híres művére, az Egy dunántúli mandulafáról című versre utalva a pályázat címe: A merész mandulafácska. A cím egyúttal a pályázat kiíróinak igényét is kifejezi: szeretnék, hogy eltűnődjünk azon, vajon ugyanazzal, netán nagyobb eséllyel virágzik-e bármi is a télben 2008-ban, mint a reneszánsz idején.

A pályázatra egy szerzőtől 3 költemény küldhető be 2008. december 31-ig. A beküldési cím: Janus Pannonius Múzeum, 7621 Pécs, Káptalan u. 5. avagy a következő e-mail cím: kmehes@gmail.com

A zsűri tagjai között Bertók László Kossuth-díjas költőt, Ágoston Zoltánt, a Jelenkor folyóirat főszerkesztőjét és Méhes Károlyt, a Magyar Írószövetség dél-dunántúli titkárát találjuk.

Az eredményhirdetésre 2009. március 30-án, mandulafavirágzáskor kerül sor.

Az I. helyezett költemény 150.000-, a II. helyezett 100.000,- és a III. helyezett 50.000,- forint díjazásban részesül.

Vincent Van Gogh: Virágzó mandulafa

Janus Pannonius: Egy dunántúli mandulafáról

Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,
Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?

Magyarázatok:

1–2 A Heszperiszek a görög mitológiában Nüx vagy Atlasz csengő hangú leányai. Az Ókeanoszon túl, a legtávolabbi nyugaton az istenek kertjében Ladón sárkánnyal őrizték az aranyalmafát, amelyet Gaia ajándékozott Hérának Zeusszal tartott esküvőjén. Héraklész tizenegyedik feladatként kapta, hogy gyümölcsöket hozzon a Heszperidák kertjéből. Alkinoosz Szkhéria szigetén a phaiákok királya volt, szívélyesen fogadta a hajótörést szenvedett Odüsszeuszt, aki elmesélte neki bolyongásait. Alkinoosznak csodálatos szépségű kertje volt (Hom. Od. 7,112–131). A Heszperiszek és Alkinoosz kertje a római költők eszköztárában gyakran szerepelt egymás mellett (Mart. 10,94,1–2; 13,37,1–2; Iuv. 5,151–152; Priap. 16,1–4).

3–4 A Boldogok szigete (Insulae Fortunatae, Insulae Fortunatorum) a görög mitológiában a megboldogultak tartózkodási helye, általában az Élüszionnal (Elysium) azonos, de ismertek olyan olyan képzetek is, amelyek azt a távoli nyugatra helyezték (Hom. Od. 4,566 sq.; Serv. Aen. 6,640: campi Elysii aut apud inferos sunt, aut in insulis fortinatis, aut in lunari circulo; Hor. epod. 16,41–42: arva beata / petamus, arva, divites et insulas). E helyt „hó nem esik, viharok sose dúlnak, nincs soha zápor, / éleshangu Zephír szele fú csak folyton e tájon, / Ókeanosztól jő, hogy az embereket felüdítse” (Hom. Od. 4,566–568, Devecseri Gábor ford.).

5–6 Plinius szerint a mandulafa már januárban virágozni kezd, s márciusra gyümölcsöt is érlel (nat. 16,103: Ex iis, quae hieme aquila exoriente, ut diximus, concipiunt, floret prima omnium amygdala mense Ianuario, Martio vero pomum maturat). Azaz a napfényes Itáliában természetes az, ami csoda (quod esset mirabile) még a Boldogok szigetén is, s főképpen az a zord éghajlatú Pannoniában. A mandulafácska: Pannoniában itáliaiként.

7–8 A metaforikus megszólítással a mandulafa (Phylli) újra az egykori trák királylányként jelenik meg, aki beleszeretett az athéni Démophoónba. Mikor a férfi visszahajózott hazájába, megesküdött, hogy egy év múlva visszatér. A hűtlen szerető azonban nem tartotta meg szavát, s a cserbenhagyott Phüllisz bánatában öngyilkos lett. Az istenek megkönyörültek rajta, s mandulafává változtatták (Serv. ecl. 5,10: Phyllis / conversa est in arborem amygdalum sine foliis). A mandulafát Janus egy újabb metaforával szólítja meg: Progne tibi fuit expectanda – „Meg kellett volna várnod Proknét!”, azaz a tavasz kezdetét jelző fecskéket. Az athéni királylányt, Proknét ugyanis fecskévé változtatták az istenek, mert férjének, Téreusznak gyalázatos tettét azzal bosszulta meg, hogy fiukat, Itüszt meggyilkolta (Ov. met. 6,424–674). A két metafora, egyben két összemosódó tragédia (Progne, Phylli) összekapcsolásával rendkívül modernné válik a kép, eltér az Ovidiusnál is fellelhető motívumtól (fast. 2,853–856). A hosszú várakozás Ovidius Phyllis-levelében is hangsúlyos, a tragikus sorsú hősnő négyszer ismétli meg az expectare igét (Ov. epist. 2,97–102). Phüllisz öngyilkossága egybekapcsolódik a mandulafa vakmerő (audax amygdala), öngyilkos türelmetlenségével. Az odit moras kifejezés Senecánál Orpheusz tragikus türelmetlenségére vonatkozik. (Herc. fur. 588–589: odit verus amor nec patitur moras: / munus dum properat cernere, perdidit).

(A versközlés és magyarázatok a Kempelen Farkas Hallgatói információs Központ digitális könyvtárából származnak.)

Gyere, ne csak nézz!

De addig is, kettőig nézd meg a videókat, melyek léátrehozásában Dettre Gábor segítette a Tarka Magyart. A találkozó ma, október 4-én 15.30-tól az Erzsébet téren, innen indul a felvonulás a Hősök terére, ahol egyetlen beszéd hangzik el, egy koncert lesz és ki-ki hitet tehet az Alkotány 70/A (1) mellett. Ha egyetértesz, gyere velünk!

Cserhalmi György, Kulka János, Szabó Győző a Tarka Magyar mellett from eon on Vimeo


Semjén Zsolt, Fodor Gábor a Tarka Magyar mellett from eon on Vimeo


Járókelők a Tarka Magyarról from eon on Vimeo


Orbán és Gyurcsány aláírják a Tarka Magyart from eon on Vimeo


Színművészek a Tarka Magyar mellett - szórólapozás from eon on Vimeo

Jelenségek a gettóból 4.

Az átmeneti cicaotthont angyal Szása üzemeltette, nonprofit civil szervezetként, a macskafil szövetség támogatta időnként, de alapvetően személyes terápiája érdekében költötte rá a fizetése jelentős részét.
Angyal Szása ugyanis előző életében állatbántalmazó volt. Vezekelnie kellett, méghozzá mélyen, mert akármeddig tekintett vissza őseire, gyaníthatóan azok is állatbántalmazók voltak, amint ez írva van a bibliában.

Gordon Agáta: Jelenségek a gettóból 4.
Átmeneti Cicaotthon - CICATERÁPIA -

Angyal Szása gettóból gettóba kirándul.
Amikor elhagyja a nyóckert, akkor hazatér otthonába, melyet egy ideje átmeneti cicaotthonként is működtet. Az otthonban most heten vannak cicák, akik valahogy odakerültek és egy időre legalább mentesülnek az éhezés, a rejtőzés és a rontás félelmeitől. Nem egy emberes munka, Szását többen segítik, akik maguk is tudják, hogy ennyi esély nélkül nehéz volna életben maradni cicáknak és angyaloknak egyaránt.

Így sem egyszerű. Például Szirénát Angyal Tibi hozta, megmentette az életét.
Hogy egy anya szülte, egy apa nemzette, ez lényegtelen. Ahhoz képest, hogy
angyal Tibi megváltotta és átmeneti cicaotthonba küldte. Az viszont elég fontos, hogy egy pincében rekedt három napra, anyját nem látta többé, és három napon át szirénázott, könyörgött, veszekedett és imádkozott az életéért, mire meghallotta egy mentőangyal, és elment érte.



Elég jelentős történet két földi faj két egyede között. Ez az, amit sorsnak vélünk, küldetésnek vagy kiválasztottságnak, bármelyik oldalán éltük meg az élet megmentését. Emberként vagy macskaként. (Vagy a macska népében, bolhaként, vagy emberen túl angyalként.)

Hogyan tudta a (nemtő-?) mentőangyal megfogni a halálra rémült menekülő kis lényt? Mit mondhatott neki? Amikor itt azonnal a szekrény alá menekül és ott is marad, csak szirénázik? A mi Szirénánk iszonyúan bátor, már előmerészkedik, az otthon lakóinak nem túl barátságos figyelmétől övezve. Sziréna, nem vársz te túl sokat az élettől???

Körben ülünk a szekrény sarkánál, amely mögött sziréna leskelődik. Mind itt vannak. a gyönyörű lányok, Sárika és Gyöngyike, hófehéren háromszínű tarkák, csupa szelídség és szeretet lények. De most kissé izgatottak, Gyöngyike befúj a sarokba. Nem örülök, de tudom, hogy őket is így fogadta Keke Mária, aki hét éves, és még mindig nem tudja, hogy hány lába van. Mossatok kezet, szólt rá finnyásan a lányokra akik tényleg kicsit szurtosak voltak többnyire, míg ő sugárzó ezüst. A lányok pedig kinevették, hiszen mindannyian négy lábbal állnak a földön.



Hányszor fújt és pofozott a kislányokra, amikor azok csodálattal néztek rá, és arra vágytak, hogy nekik is olyan hosszú ezüst bundájuk legyen, mire nagylányok lesznek, mint Keke Máriának, aki nem perzsa, az elég snassz, hanem karthauzi rongybaba.
Azt még nem tudják, hogy sosem nő hosszú szőrük, mert az ő anyuk viszont cigány macska, csóró falusi, aki a helyi angyal kamrájában, a diós kosárban hagyta kölykeit. Az anyjukra nem emlékeznek csak Gerda angyalra, aki megmentette őket és az átmeneti cicaotthonba juttatta.

Most elmesélem nekik, hogy aki ott szirénázik a szekrény alatt, az egy kisbaba, egy náluk sokkal kisebb cica, aki cicafeletti teljesítménnyel küzdött az életéért, három napon keresztül egyedül étlen szomjan egy pincében. Így nézzenek rá. Ez aztán a bátor kölyök.

És őt is angyal Tibi hozta, ahogy Sámsonékat. Persze, volt anyjuk, de elmenekült, otthagyta őket a helyi angyal menekültszállásán, ahol kaptak enni. És az ő angyaluk is Tibi volt, így hát Szirénával testvérek. Tibi angyal váltotta meg az életüket, és küldte őket az átmeneti cicaotthonba. Ahonnan terápiás hasznosításra újabb angyalokhoz kerültek.
Vagyis egy földi faj szaporulata egy másik földi faj szellemi táplálékává lett. Macskák és emberek.



Az átmeneti cicaotthont angyal Szása üzemeltette, nonprofit civil szervezetként, a macskafil szövetség támogatta időnként, de alapvetően személyes terápiája érdekében költötte rá a fizetése jelentős részét.
Angyal Szása ugyanis előző életében állatbántalmazó volt. Vezekelnie kellett, méghozzá mélyen, mert akármeddig tekintett vissza őseire, gyaníthatóan azok is állatbántalmazók voltak, amint ez írva van a bibliában.
A. Szása személyesen több alomnyi cicaszaporulat teljes kiirtásáért felelős, mint indítványozó és irányító, aki megnyomta a végrehajtó gombot.

Sziréna közben bejárta a szobát, végig szirénázva, mint egy járni tanuló kisgyerek. Bájosan ügyetlen, szégyenlősen boldog és visítozva kukucskál hol innen, hol onnan.
Szása le van nyűgözve, Sziréna levette a lábáról, és megint nem gondol azokra a lényekre, akiket hirtelen felindulásból megrúgott, megpofozott, megszégyenített, az előző életében, cicanemzedékek beláthatatlan sorával ezelőtt.



Sziréna érkezése és története példátlanul hatásosnak bizonyult.
A. Szása nyugodtan aludt az ágyában, alig zaklatták, a szirénát se hallotta.
Majd hajnalban ébredt, és meglepődött a szokatlan nyugalmon.
Kiment a konyhába, Sámsonkáék ébredezve követték, a nagylányok sehol.

Ki járt itt? Tűnődött Szása, amikor meglátta az ülőkét felhajtva, majd kinézett. A kertből iramodott befelé Gyöngyike és fájdalmas cicasírást hallott a pince felől. Szivükre vették Szirénke sztoriját, és most kipróbálták, milyen is lehet egyedül, árva elhagyott cicaként az éjszakában...

******
A Jelenségek a gettóból korábbi részei:
Jelenségek a gettóból 1.
Jelenségek a gettóból 2.
Jelenségek a gettóból 3.

Búcsúzunk Albert Györgyitől

2008. október 3-án délután élő adásba tartva egy taxiban lett rosszul, s szívroham végzett az újságíró-műsorvezető, televíziós-rádiós személyiséggel. Depresszióról szóló könyvét az Irodalmi Centrifuga is bemutatta Az öngyilkos szépségkirálynők országa című estjén 2006. szeptember 28-án.

Albert Györgyi

Fekete-fehét ruhákat gyűjt. Élete e két szín rendkívüli gazdagsága, árnyalata, tónusa és szélsősége között mozog. Jó arc a képernyőn, szép angolság, alternatív nyitottság, multikulturális tájékozottság. Riportjaiban megláthatjuk az indiai gyerekkor színeit. Irigyelt médiaszemélyiség, aki a magyar nők legalább ötödét sújtó tünetegyüttes hordozója.
A depresszió szorításában is keresi a nő helyét. Második küldetése az írás. Elmondani az életét, összekötni a szálakat, megérteni a tapasztalatokat.
Ez az ő felajánlása a női tudatosságnak. - írja róla a Nők Magyarországon című kötet, melynek képeit Fábián Évi készítette.

Az öngyilkos szépségkirálynő országa című est kapcsán az Irodalmi Centrifuga is írt róla.



Rest is peace!

Ken, a Trelleborgi legendája - 4.

"Csak egyszer ugyan, de nagyon különös érzés volt. Már el is felejtettem, milyen az, amikor szinte levegőt sem kapok, úgy összeszorul hirtelen a mellkasom. Vér árad szét egy pillanatra a karjaimban, igazi vér, átmelegíti a kemény vázat, amit bőrként viselek. Aztán megmerevedem újra." Kent, a Trelleborgi Barbie-fiút nosztalgikus hangulat ragadja magával, de rájön, hogy legjobb ott, ahol van.

Bak Zsuzsa: Ken, a Trelleborgi legendája – 4.

Emlékszem, mikor Barbie-val beköltöztünk az új házunkba, vidéken, a fű az ablakig ért. Ha nem jött a kertész, néha csukva kellett hagynunk az erkélyajtót, különben a katicabogarak ellepték az étkezőt. Volt, hogy Barbie toalett-szobájába is bemerészkedtek, csak úgy, kíváncsiságból. Egyszer egy sünpár is meglátogatott minket, Barbie nagyon megijedt, erősen a karomba kapaszkodott, egyenesen reszketett a félelemtől. Nagyon szép ház volt, mikor a házigazdánk idősebb lett, tinédzser, végigszeretkeztette velünk az összes szobát, az ikrekét is egyszer, Barbie zongoráját, a lépcsőházat, a rózsaszín liftet.



Most egy úgynevezett colony gardenben vagyunk Arhus külvárosában (hf Enghave), a francia bor és csoki megfeküdte egy kicsit a gyomrunkat, M. pihenésre vágyott. Dániában nagy hagyománya van ezekek a kertes házaknak. Sok fiatal maga építkezik itt, a nagyváros peremén, agyagból, fából, vagy amit épp felkínál a természet. M. grønsagssuppe med bacon og gammeldags æblekage-ot készít vacsorára, néhány barátját is meghívta, hogy bemutasson nekik, hogy bevezessenek egy dán colony garden mindennapjaiba.



A ház a régi házunkra emlékeztet. Nem olyan színes, de legalább annyira tele van élettel. Mikor M. leült mellém az asztalhoz, és a combja az enyémhez ért. Mintha megdobbant volna a szívem. Csak egyszer ugyan, de nagyon különös érzés volt. Már el is felejtettem, milyen az, amikor szinte levegőt sem kapok, úgy összeszorul hirtelen a mellkasom. Vér árad szét egy pillanatra a karjaimban, igazi vér, átmelegíti a kemény vázat, amit bőrként viselek. Aztán megmerevedem újra.



A dánok harmincon túl kifejezetten viccesek. Népdalokat énekelünk (végre valami nem Kim Larsentől), azt játsszuk, hogy egyszer jobbra, egyszer balra kell tovább adnunk a kanalunkat, közben elterelni a mellettünk ülő figyelmét, hogy biztosan eltévessze az irányt. Akinél két kanál van, vagy egy sincs, az kiesett. Gondosan ügyelek rá, hogy M. játékban maradjon. Már úgy hiányzott a nevetés, a belefeledkezés valamibe. A felelősségérzet és öncélúság teljes hiánya. A valakitől való érzelmi, fizikai függés.

Olyanok, mint a gyerekek. Aki belép ebbe a házba, az valóban képes mindent maga mögött hagyni néhány órára. A nő, ölében a kisfiúval most biztos nem arra gondol, hogy a gyerek apja valahol Afganisztánban, a tanárnő sem arra, hogy fizetése 45%-át le kell adóznia. Nekem is csak egy pillanatig jutott az eszembe Barbie, az illata és a ház, de meglepően hamar túljutottam a pánikszerűen rám törő nosztalgián. Vacsora után odamentem M.-hez és magamhoz öleltem. Köszönöm – mondtam. Azt még nem tudja, hogy mit is köszönhetek neki; mindent a maga idejében. Selv tak. – válaszolta.



A ruhákról, amiket két hete az autóban találtam csak annyit, hogy kiderült: együtt él valakivel. Nem bírta tovább magában tartani. Egy barátnője esküvőjére mentek, és nem volt elég idejük átöltözni otthon. A magas, kék szemű vikinget Medvének hívják (Bjørn), és minden bizonnyal igazi farka is van.

Tak for mad!
Ken

JAZZ - örök és leírhatatlan...

Ülök egy alumínium széken az A38-as állóhajón, térdemen másik 40 kiló, de azért jár a lábam, és tátott füllel nézem a négy fekete embert és persze irigylem őket, de nem a feketeségüket, vagyis lehet, hogy azt is, mert amit irigylek tőlük, ahhoz talán feketének is kell lenni, és magamban hurcolni azt a sokszáz évet, minden örömével és gyalázatával. - Október 1. a Zene világnapja. Ennek kapcsán közöljük Kaponya E. Zsolt írását.

Kaponya E. Zsolt: JAZZ - örök és leírhatatlan

Most mondjam azt, hogy vagy 5-10 éve készülök erre a koncertre? Úgyse hinné el senki. Egyébként nem is igaz. Hiszen ki sejthette volna 10 vagy akár 5 éve, hogy lesz itt egy ilyen koncert?



Valaha az a (gyenge) viccecske járta, hogy ami nem könnyűzene, az nehézzene (s tényleg). A jazz-ben ez nem dívik, de ha valaki mégis a nehéz (hallgathatóság) felé tereli a szót, megkockáztatja a „free” jelzőt. Hogy miben rejlik a kockázat? Csak egy példa. Pár napja bementem egy akár patinásnak is nevezhető lemezboltba. Egy vevőjelölt rakosgatja fel a bakeliteket/vinyleket az ismerkedés nem titkolt vágyával. Valami kortárs (ez a másik mumus) zene szólt, hát… sok tingli-tangli dallamocska valóban nem volt benne. Éppen kezdem megszeretni, amikor emberünk leveszi, és mintegy magyarázatként közli a hely szellemével (eladó), hogy ezt már azért mégse, pedig ő még free-jazzt is szokott hallgatni. Az eladó megértő-elnézőn mosolyog, mintha csak azt akarná mondani: ő aztán igazán nem érti és különösképpen nem is tehet róla, hogy valaki ilyen marhaságokkal karistolja körbe azt a jó kis sima műanyag korongot.



A zenét, ahogy a halált, nem lehet leírni, hacsak nem ilyen suta hasonlatokkal, amilyen ez is. Aki leírhatná, már nem írhatja le. Krúdy azért megpróbálta: „A halálnak nincs fénye, sem árnyéka, de van valami rozmaringszaga.” Talán így kéne megfogni a jazzt is. Pl. olyan, mint a delfin: valami megfoghatatlan, valami sima, valami játékos, valami kegyetlen, de mindig szabad.



Itt ez a négy muzsikus (Roy Campbell – trombita; Joe McPhee – szaxofon; Warren Smith – dob; William Parker – bőgő) és egy ötödik előtt tisztelegnek. Ő Albert Ayler szaxofonos, aki máig tisztázatlan körülmények között 34 évesen hagyta itt a nagy árnyékszéket (Jeles András után szabadon), még 1970-ben. (Bár sokat az sem változtatna a lényegen, ha tisztázottak lennének a körülmények.)



Ülök egy alumínium széken az A38-as állóhajón, térdemen másik 40 kiló, de azért jár a lábam, és tátott füllel nézem a négy fekete embert és persze irigylem őket, de nem a feketeségüket, vagyis lehet, hogy azt is, mert amit irigylek tőlük, ahhoz talán feketének is kell lenni, és magamban hurcolni azt a sokszáz évet, minden örömével és gyalázatával. Azért így persze kényelmesebb, a sok hercehurca nélkül, befogadóként átélni ezt az órát, de önkéntelenül felötlik bennem egy minapi beszélgetés két cigány költő között: az egyikük csendesen, mégis eltökélten vallotta, hogy ő büszke a cigányságára, a másik pedig, hogy irigyli ezért, én meg irigyeltem mind a kettőt, vagy legalább másfelüket, (ez is szép, mi?, magyarhonban irigyelni egy cigányt) mert ilyen verset, amit felolvasott, ha belegebedek se fogok írni soha, mert talán igaz, amit régen hallottam, hogy az igazán mély dolgokhoz szenvedni kell, persze hamis lenne csak azért szenvedni, hogy valami nagyot alkossak (pl. jó jazzt játsszak), de a végén mégiscsak azt gondolom, hogy ha elölről kezdhetném, biztos zenész lennék, fekete, fehér, sárga vagy zöld, teljesen mindegy, csak szóljon.
Kicsit elsodort a muzsika.



Megfogadtam, hogy nem hozom szóba, erősen küzdöttem, hogy azért sem, erre mégis. A négy zenész átlagéletkora nagyjából 63 év. Gonda János 2004-es Jazzvilág c. könyve még csak meg sem említi egyiküket sem. Gondolom, e tény nem őket, inkább a hazai jazzviszonyokat minősíti.



*****
A Joe McPhee Quartet szeptember 5-én lépett fel az A38 állóhajón. A rajzok Becsey Zsuzsa munkái.

Bánki Éva: Magyar, tarka

"...volt már egy „Tarka magyar” felvonulás Pesten. Nemzetiségi (szlovák, német, délszláv) fiatalok, egy soknyelvű ország fiatal értelmiségijei belerántották a parasztságot és a köznemességet egy szabadságharcba, aztán jött Gábor Áron, jöttek a zsidó származású nemzetőrök és jöttek a nagyszakállú nemzetközi forradalmárok, hogy lobogó dilettantizmusukkal halálra idegesítsék Görgey Artúrt, a professzionális katonát. Magyarnak lenni akkor azt jelentette, hogy a sokféleséget, a szabadságot választod az osztrák-Habsburg uniformizáltság ellenében. De ők arra is próbáltak választ adni: hogyan magyar, ha tarka, hogy ha ennyire különbözünk, akkor mi köt össze bennünket." - Bánki Éva írása az október 4-ei felvonulás kapcsán.

Bánki Éva: Magyar, tarka

Miért tűrjük ezt? Demokráciát építünk, szebb jövőről álmodunk, fizetjük az adókat, a bérletet, a szemétdíjat, reggelente hordjuk a gyerekeket bölcsödébe, óvodába, és közben tűrjük, hogy vírusok lepik el az adóinkból kivilágított közutakat! Nem lehetne védekezni? Összegyűjteni az erőket? Demonstrálni, megmutatni…?
De kivel is szövetkezzünk?
A magukat „vidéki templomjáróknak” nevező farizeusok úgy tesznek, mintha nem látnák, hogy a vírusok, amiket a köztereken a pofánkba fröcskölnek, tulajdonképpen démonok, és légiónyian vannak. De ők csak kummognak, lapulnak, sunyítanak.
Pedig tennünk kell valamit!
Rajtunk a felelősség.



A gonoszság és kirekesztő eszmék ellen tüntetni pont olyan értelmetlen, mint a halál, a betegség és a vírusok ellen felvonulni. Vagy csak azért gondolom ezt így, mert nem hiszek az emberek ártatlanságában, vagy abban hogy érdemes őket megnevelni? – és ez a hit aztán ki is zár a haladás és felvilágosodás híveinek köréből. Én mégis azt hiszem, az emberek többsége alapjáraton irigy, gyűlölködő és kirekesztő, és szeret – ha egyedül nem megy – mások társaságában menőnek és „jelentősnek” látszani.
De az emberek bűnösségébe vetett meggyőződés nem jár okvetlenül együtt cinizmussal vagy az emberek erőszakos megrendszabályozásának vágyával. Kirekesztő eszmék képviselői ellen igenis van értelme tüntetni – ha már ők javíthatatlanok, akkor a többségtől elszigetelni. De a magyar antifasizmus tragédiája, hogy hiteles fasisztát, egy arcot nem nagyon tud felmutatni: tessék, itt az ősgonosz, őt kell utálni. A Hírszerző.hu turbomagyar-bemutatóján felfújt izomzatú vízilovak, szánalmas falubolondjai szerepelnek, és most ne is emlékezzünk meg Dianáról.
A fasiszták (a mi fasisztáink) a „mi” és „ők” közötti térben élnek – nem állíthatók szembe velünk, tehát nem „ti”-k igazán. Ami nem is csoda Az emberek nem kizárólagos állításokban gondolkodnak, ezért is létezhet antiszemitizmus a baloldalon vagy elit-ellenesség a jobboldalon. A magyarok többsége mindig is „tudta”, hogy összeesküvés folyik, hogy cigányokban és zsidókban nem lehet megbízni („bár azért ismerek egy-két rendes zsidót is”), és hogy betegek a homoszexuálisok („bár ha titokban csinálják, az azért nem zavaró”). Nem kell szélsőjobboldali rendezvényekre járni, hogy az ember ilyen véleményekbe beavatódjon. Csak erre a „tudásra” 8-10 éve még másféle tapasztalatok íródtak, és nemcsak tapasztalatok, hanem tiltások, tabuk, illemszabályok.
De ez a máz mintha olvadozna. Ezért kell felvonulni, élhető, új identitást teremteni.
Ám annak a közhelyes megállapításnak, hogy a szegénység, a kényszerű tétlenség nem tesz jóvá senkit, hogy a szenvedés nem „nemesít”, elképesztő teológiai következményei vannak. Ha a tanultak, a gazdagok, a világlátottak hirdetik utcai demonstrációkon a türelmet, a megértést és a szeretetet, az azt jelenti, mehetünk a fenébe, senki nem méltó Isten országára.

(Aki ennyit beszél a zemberekről, az jól teszi, ha magáról is ejt pár szót. Hogy mit jelent éhezni és félelemben élni? Fogalmam sincs. Bennem három órás fogfájás után elpattan valami, ideges leszek, morcos, és félek, mindenkit utálni fogok. Hogy sokáig nem született gyerekem, nem a gyerekes anyák iránti tiszteletet növelte bennem, hanem a fájdalmat és az irigységet. A Városligetben egyszer átfutott rajtam, milyen könnyű lenne rabolni egy gyereket, persze ezt, mint valami borzalmat, rögtön el is hessegettem magamtól. De aztán erről álmodtam: elrejtőztem a gyerekkel egy hegyen, jöttek a kommandósok, a rebiszesek, az nbh-sok, én fegyverekkel védtem magam, közben trágárságokat kiabáltam, és „tartottam a házat”. Sok vicces dolog esett meg az álomban, de most, két év múltán, mikor sétálni viszem a gyereket (saját) a Városligetbe, és belenézek néhány nő szemébe, elszörnyedek a gondolattól, hogy micsoda szörnyetegek járkálnak.
Igen, azt hiszem, az emberek rohadékok. És ha szenvednek, csak annál rosszabbak.)

De vajon a tanultak, a gazdagok, a „jó arcok”, akiknek mégiscsak „sikerült” – mert ne legyen kétségünk, a tüntetésen ők fogják majd a „tarkaságot” reprezentálni – elfeledkeznek arról, hogy a vérlengyelek, vércigányok, vérszlovákok, vérmagyarok, vagyis a kirekesztő csoporttudattal rendelkezők mindig a legszegényebbek. Ők azok, akikre semmilyen másféle (rangosabb) státuszú csoport nem tart igényt. Csak lengyelek, cigányok, szlovákok, magyarok mert másoknak nem kellenek.
Egyetlen példával könnyű belátni: egy hagyományos „tiszta jász” faluban a színjászok között többnyire csak a leggazdagabb fiú engedheti meg, hogy nem-jász lányokra vesse a tekintetét: kísérgetheti a tanító lányát, a boltos unokahúgát, bekukkanthat egy másik faluba vagy átnősülhet egy másik etnikai/társadalmi csoportba. És az ő leszármazottjainak lesz módja, hogy más életformákat is megtapasztaljon.
De vannak-e olyan hagyományok, amelyek ártalmasabbak, mint a többi? Emlékszem, történelem érettségin soroltam az elnöknek a porosz militarizmus és államfelfogás, a junker-nagybirtok fasizmusba torkolló következményeit, mikor belém hasított, ha Hitler Nagy-Britanniában bukkant volna fel, akkor ugyanilyen logikai sort állíthatnánk fel az angol történelem eseményeiből (földek bekerítése, gyarmatosítás, ésatöbbi), és az is ugyanilyen ötös lenne. A gazdasági válság előtt, mondtam, senki sem sejthette, hogy mi mibe „torkollik” majd.
Azt akarod mondani, hogy minden relatív, kérdezte az elnök. Ezt nem akartam mondani, ahogy nem akarom ma sem. Isten megbocsáthat, de ő sem képes a múltat megváltoztatni, a megtörtént dolgokat meg nem történtté tenni, az időt megfordítani. (Vajon mindenható-e?) Mi biztos, hogy nem vagyunk mindenhatóak, ezért nem érdemes semmire fátylat borítani (J. A.: Tudod, hogy nincs bocsánat) Csak azt akartam állítani, hogy nincs olyan hagyomány, amely egy közösséget definitive képtelenné tenne bűnök elkövetésére. Ahogy nem tesz képtelenné a szándékosan vállalt hagyománytalanság sem.
A legszegényebbekkel és (talán) a nálam simábban szocializálódott értelmiségiekkel ellentétben én szeretek olyan társaságba járni, ahol senki nem ért teljesen egyet. Sőt. Bennem kifejezetten paranoid félelmeket kelt, ha olyan társaságba kerülök, ahol tíz ember egyformán, ugyanúgy, ugyanazért gondol valamit. Úgy érzem, nem igazán őszinték. De a Tarka magyar, amelye a vélemények és identitások sokféleségét is megjelenít(het)i nem elsősorban a fasisztákban (az emberek előítéleteit felkorbácsoló, – egyelőre még arctalan –gonosztevőkben) fog szorongást kelteni, hanem azokban, akik csak „egyfélék”.
Most kell barátságosnak lenni. Nemcsak tüntetni, nemcsak felvonulni, hanem barátságosnak is lenni

Így hát vettem a naptáramat, kihúztam, hogy „fodrász”, és beírtam, hogy „tüntetés”. És eszembe jutott, hogy volt már egy „Tarka magyar” felvonulás Pesten. Nemzetiségi (szlovák, német, délszláv) fiatalok, egy soknyelvű ország fiatal értelmiségijei belerántották a parasztságot és a köznemességet egy szabadságharcba, aztán jött Gábor Áron, jöttek a zsidó származású nemzetőrök és jöttek a nagyszakállú nemzetközi forradalmárok, hogy lobogó dilettantizmusukkal halálra idegesítsék Görgey Artúrt, a professzionális katonát. Magyarnak lenni akkor azt jelentette, hogy a sokféleséget, a szabadságot választod az osztrák-Habsburg uniformizáltság ellenében. De ők arra is próbáltak választ adni: hogyan magyar, ha tarka, hogy ha ennyire különbözünk, akkor mi köt össze bennünket. Ám mint a nemzetiségek reakciójából láthattuk, az ő válaszaik sem voltak tökéletesek.
Értem én, mi csak most kezdjük. És most szeptemberben járunk, a március még messze van. És a mai ellenségek kevésbé hatalmasak, de aljasabbak.
De hát mi mást csináljunk?

*********

MEDLEY MAGYAR – Since the fall of communism the biggest non-partisan demonstration is being organized against violence and exclusion in Budapest with the joint effort of dozens of Hungarian civil organizations. On this event which connects to the International Day of Non-Violence the organizers expect some hundred thousand demonstrators on 4 October to join their peaceful march on Andrássy Road and on Heroes Square.

Nagykorú születésnap

Három ok miatt írtam meg fiam és mi történetünket;
Mert Ő ma 18 éves, ami azt jelenti, nagykorú. Közös utunkat ezzel jutalmazom.
Mert fiú, aki van, nem csak nő, és ezt is tudnunk kell értékelni.
Mert arra akartam felhívni a figyelmet, hogy mennyire ölelkezők a generációk, amelybe beleszületünk és szülünk, és ezt ne feledjük. - Madame Chauchat születésnapi köszöntője.

Nagykorú születésnap

Szültem egy fiút.
Fiút szültem fiútól.
CSAK fiút akartam szülni. Nem akartam lányt. Azt sem, és őt sem.
Traumatizáltan, traumatizált fiútól szültem egy fiút.
Féltem. A tudás nyomásával féltem.

Akartuk ezt a fiút. Sírtunk, hogy nem jön.
Féltem, hogy mégis jön. Megjött. Ott volt bennem.
Sírtam és féltem. A tudattalan háborgott bennem a traumák miatt.
A férfi ölbe vett. A nő ölbe vett. És elfogadtam. Hogy ott van, megjött, és nem az apámé.
Hanem a traumatizált fiúé és lányé, a mienk.

Szerettem, ahogy ott volt bennem. Kedvesen és tartózkodón.
Kiintett az ultrahangon. Én meg be. Babusgattuk egymást.
Már akkor kiválasztott volt. Tudtam.
Vártam a szülést. Ünnepnek képzeltem.
Segíteni akartam neki. Ez egy közös munka – gondoltam.
Az volt. Figyelmesen fájtunk, nehogy megbántsuk egymást.
Aztán tényleg megjött, teljes alakban.

Idekint is kedves volt és figyelmes. Nem zavarta élettől lázas anyját, beforduló apját.
Elhelyezkedett itt. Várta, mit kap.
Igyekeztünk mi szülők. Iparkodtunk.
Elemeztünk, vigyáztunk. Mert tudtuk, történeteink után vigyáznunk kell.
Nagyszerű volt a nyugalom és csend, a baba szag.
Hal vagyok, egy óceánból emelkedem ki éppen. Ezt éltem át.



A közös regresszió lassan oszlott. A halból kétlábú gerinces lett.
Megjelent a szabad akarat. Zavaróan.
Neki szabad volt, de nekem nem, annyira vigyáztam.
Annyira, hogy csak azt az egy félét tudtam elképzelni.
Ha már ennyi energiát fektetek bele!

A generációk árnyéka lebeg azóta is fölöttünk.
Előtte is, de nem láttuk. Csak tudtuk.
Most kihelyezett lett. Tükör.
Rémülten látom meg néha az arcomat benne.
Meg felszabadult boldogsággal.

Miközben felismerem, tanulom is.
Őt és magamat.
Az alázatra figyelmeztetem magam. Nehogy kényszerré váljon a vigyázat.
Szorosan fogom a múltat és a jövőt.
Nap mint nap összekötöm, neki is.
Elmondom mit látok, Ő is.
Egyezkedünk, tapasztalunk, világot építünk.

Azóta a traumatizált fiú elhajózott mellőlünk. Újrakezdte az ismétlőkört.
Fájdalmak törtek fel, megint hallottam a múltat. Mindenkinek felrémlett.
Mint egy versenyfutásban, mi nem állunk meg.
A szabadság vs. kötődés között billegünk. Kötni és élni hagyni.
Cipelni de közben átalakítani.
A mi világunk egy kontinuum, lehetőségek a meghatározottságok között.

Okos és érzékeny az én fiam.
Sokat mondom neki, „fiam”, a derekasan végzett munka elégedettségével.
Egyre hátrébb húzódva figyelem indulását.
Mára már mindent tud. Épp a rajtkőnél toporog.
Csöndesen bíztatom, induljon csak;
„Az élet fantasztikus kihívás, és Te kiválasztattál erre.”

Gyere Te is!

Október 4-én fél négykor a Gödör Klub előtt gyülekezik a Tarka Magyar, hogy négykor innen induljunk a Hősök terére, ahol ki-ki hitet tehet a Magyar Köztársaság Alkotmánya 70/A paragrafus e. bekezdése mellett, evvel is felhívva a figyelmet e paragrafus betartásának és betartatásának fontosságára. Gyere Te is - addig pedig nézd meg az ezzel kapcsolatos filmeket!

Te is tégy hitet az Alkotmány 70/A paragrafusának első bekezdése mellett!


2008. október 4-én 15:30-tól az Erzsébet tértől indul a Tarka Magyar demonstráció

További információ a Tarka magyarról itt vagy a Tarka magyar blogon. Várunk!

Kiss Judit Ágnes: Nő vagyok Magyarországon

"Inkább úgy látom, ez a feladatom: nem követelni a jogaimat, hanem azzal a természetességgel élni velük, ahogy a nőiségemmel.
Mert nőnek lenni nagyon jó. [...] Nőnek lenni bárhol jó, ahol szeretni képes férfi van. A nőiség legfájdalmasabb pontja jelenleg épp a valódi férfiasság hiánya. Tulajdonképpen sajnálom a férfiakat, akik erre nincsenek rászorítva." - Kiss Judit Ágnes szerint ilyen ma nőnek lenni itt, Magyarországon.

Kiss Judit Ágnes: Nő vagyok Magyarországon

Valószínűleg Bangladesben is, Kuala Lumpurban is az lennék. Ha viszont nem lennék nő, lehet, hogy nem lennék Magyarországon, sokkal inkább Bangladesben vagy Kuala Lumpurban.



A hazámhoz való ragaszkodás éppoly zsigeri bennem, mint a nemem, és összetartozónak érzem a nőiségemmel, ahogy a kötődést, a biztonság utáni vágyat is. Talán ha férfi volnék, kalandokra szomjaznék, mindig másutt kívánnék lenni, vagy egyszerűen csak annyira bántana mindaz, amit ebben az országban megélek, hogy minél távolabb akarnék lenni tőle. Most nőként viszont annyira bánt, hogy muszáj vele maradnom. Persze nem gondolom, hogy bárhol könnyebb volna nőnek lenni, mint Európában, Magyarországon, 2008-ban. Én még a küzdelmeket is élvezem, mert azért van miért és mi ellen harcolni, hiszen éppen ezek a küzdelmek tanítanak meg igazán nőnek lenni, bátran különbözni a férfiaktól, vállalni azt a minőséget, amit a nemünk hordoz.



Azt hiszem, sok szempontból könnyebb nőnek lenni, mint férfinak. Egy nőtől a mi társadalmunkban jobban elfogadják a lelki és transzcendens iránti érzékenységet, és mivel a pénzkeresés, a karriercsinálás még mindig inkább férfifeladat, a nőknek nagyobb a szabadsága a valóban fontos dolgokkal foglalkozni: emberi kapcsolatokkal, művészettel, önismerettel, spiritualitással.



A fölösleges dolgok világát éljük. Ebben a világban másodrendű állampolgárnak, nőnek lenni kifejezetten előnyös. Mert előítélet és lenézés még mindig akad, épp ez teszi lehetővé, sőt rákényszerít, hogy a nőiségünkkel foglalkozzunk. Az uralkodó nem, ami társadalmilag még mindig a férfi, sokkal nehezebben értelmezi saját magát, nehezebben veszi észre a hibáit, az erősségeit, és ez egyre gyengébbé, esendőbbé teszi. Aki egy kicsit is volt már lenézett, elnyomott, ismeri az én-keresés, én-értelmezés fázisait.



Megvannak ezek az erővonalak művészetben, a művészek között is. Kamaszlányként művésztársasában nemegyszer megkaptam: „hallgass, te nő vagy!”, még akkor is, ha olyan kérdés került szóba, amiről csak nekem voltak tárgyi ismereteim. Később egy szerzőtársam vallotta be a kézirataimat átnézve, hogy azzal az előítélettel olvasta őket, hogy egy nő úgysem írhat jó verset. Ennek ellenére az irodalomban nem találkoztam semmilyen elutasítással vagy lenézéssel, sokkal inkább őszinte elismeréssel. Persze ennek is megvoltak a hátrányai. Megkaptam kevésbé szerencsés szerzőtársamtól, hogy a nők olyan kevesen vannak az irodalomban, hogy sokkal könnyebben felfigyelnek rájuk, mint a férfiakra, ez az oka a sikeremnek, és visszahallottam olyan pletykát is, miszerint szexuális kapcsolatom volt az összes kritikusommal, aki elismeréssel írt rólam. Gondolom, egy férfiról sosem terjesztenének hasonlót.



Természetesen meg kell küzdeni azzal is, hogy a szövegeim alapján az olvasóim ne gondolják azt, hogy az én életemet írom meg. Úgy tapasztalom, ha egy férfi a szexualitásról ír, senki nem hiszi, hogy a saját élményeit dolgozza fel, nekem viszont néha kijut a sanda megjegyzésekből és pillantásokból. Mégsem érzem ettől megalázottnak vagy kiszolgáltatottnak magam. Inkább úgy látom, ez a feladatom: nem követelni a jogaimat, hanem azzal a természetességgel élni velük, ahogy a nőiségemmel.



Mert nőnek lenni nagyon jó. (Aki a péniszirigységet kitalálta, most ne nevezzük meg, az sosem látott egészséges nőt. Én például nem szeretnék egy himbálózó virslit a lábam között, ami időnként önállósítja magát.) Nőnek lenni bárhol jó, ahol szeretni képes férfi van. A nőiség legfájdalmasabb pontja jelenleg épp a valódi férfiasság hiánya. Tulajdonképpen sajnálom a férfiakat, akik erre nincsenek rászorítva. Azt hiszem, a nőknek leginkább arra volna szükségük, hogy férfiasságukkal tisztában lévő, azt megélő férfiak, férjek, apák álljanak mellettük. Ha azt mondják, a harmadik évezred a nő évezrede lesz, én abban reménykedem, ez arról is szól, hogy a női mivoltunkat valódi férfiak, nem nagyra nőtt kisfiúk vagy szánalmas díszmacsók mellett teljesíthetjük ki.



---------
A sorozat korábbi cikkei:
Gordon Agáta: Országon nő
Czapáry Veronika: Nőnek lenni, itthon
Mme Chauchat: Itt ma nő - és férfi
Pancsikol vagy fuldoklik? - Féligazságok tengerén
Bumberák Maja: Nőmagyar
Falcsik Mari: Kettős portré
Becsey Zsuzsa: Nőnek lenni itt

Irodalmi Centrifuga Jászberényben

2008. október 7-én kedden délután öttől a jászberényi Városi Könyvtár és Információs Központ kamaratermében (Jászberény, Bercsényi u. 1.) az Irodalmi Centrifugában Kiss Judit Ágnes könyvei pörögnek: nőtudtat, szexualitás, irodalom, versek és regény, referenciális olvasás és távolságtartás, sajátélmény és képzelőerő - címszavak az estről.

Az Irodalmi Centrifuga jászberényi adásának vendége Kiss Judit Ágnes 1973-ban született író, költő, magyartanár és drámapedagógus, oboa szakos zenész. Irodalomszervezőként és színészként is tevékenykedik. Megjelent kötetei: Irgalmasvérnő (versek) 2006, Nincs új üzenet (versek) 2007, A keresztanya – Szomor Veron történetei (regény) 2008.

Kiss Judit Ágnes: Portfolió

Nézd, itt vagyok, mint táncos a színpadon.
Test, lélek egy. Tudd, ritka e pillanat.
Hogy mindig így maradjon, semmi
nem bizonyulna elég nagy árnak.

Itt már zenészként lógok a hangszeren.
Látod, zavar még mindig a pódium.
Jó vicces lett, ahogy tanítok
mesterien szigorú pofával.

Lthatsz színésznek, mert az is én vagyok
más bőrbe kötve. Ott meg, a másikon
épp verset írok bamba képpel.
Jól retusált, de hazug fotó mind.

Vágyat sugárzom? Védelemért eseng
kisgyermek énem? Ostoba álca csak.
Így játszik az, ki megtanulta:
meztelen önmaga úgyse kéne.

Az Irodalmi Centrifuga a Centrál Kávéház irodalmi-közéleti szellemiséget újjáélesztő törekvéséből és a nőirodalom új megjelenési formát és kifejezési lehetőségeket kereső öntudatosodásából született. Bódis Kriszta és Gordon Agáta 2003-ban indította útjára músorsorozatát a Tilos Rádióban, amely 2005-től a Centrál Kávéházban pörög. Eddigi vendégeik voltak többek között: Albert Györgyi, Heller Ágnes, Palya Bea, Rakovszky Zsuzsa, Szécsi Magda, Tisza Kata, Závada Pál.

A vendég Kiss Judit Ágnes költő, író, zenész, tanár. A házigazdák Gordon Agáta író, költő, szerkesztő és Györe Gabriella újságíró, irodalmár, szerkesztő.