Györe Gabriella: Hajrá, magyarok

Félek.
Ülök a gép előtt, elolvastam az MMSZKE körlevelét. Egy szociális munkás és egy másik felvonuló meséli szombati élményeit. Kimentek, vonultak, végig. Nem azt írják, hogy féltek, csak hogy kikkel voltak, s hogy milyen volt a hangulat. Hogyan gettósít a védelem, hogyan válik vérszomjas életvadásszá a békés ellentüntető. Ülök, olvasok, félek. Mert kevesen voltak kint.

Írhatnám, hogy voltunk kint, végtére kimentem a gyülekezőre, de nem vonultam végig velük. Már az Andrássy út elején, az Erzsébet téren kicsatlakoztam, lettem a ’mi’-ből ’ők’, vagy egy másik ’mi’, s találkozva egy kedves barátommal azért a Liszt Ferenc térig még követtük a menetet. Zárósorfalnyi rendőr mögött lépkedtünk.
Láttuk, ahogy az Andrássy legelején hátizsákból kapkodják a tojásokat a feketeruhás-árpádsávos-nagymagyarországtérképes-bakancsos-övtáskás-katonainadrágszíjas-elborult ábrázatú ifjak, s ott az arcukon az igazukba vetett hit, az önbüszkeség minden jele. Hogy olyan az arcukon a fény, mint az American History X című film főszereplőjének szemében csillogó tűz, amikor a kocsiját feltörni próbáló fekete suhanc koponyáját kettétöri egy nyakra mért rúgással, míg haraptatja vele a járdaszegélyt, s szentül hiszi, hogy igaza van (Edward Nortonnak vagy a fényképésznek ezért a fényért minimum Oscar járt volna!). Van, aki elvakult fanatizmusnak mondaná. De Norton a példa rá, hogy lehet ezt játszani is, s ki lehet belőle jönni.
Láttuk, ahogy a következő kereszteződésnél egy nagynak ható tömeg, garatából egységesen feltörő "mocs-kos bu-zi" skandálás mellett valamennyi budapesti hajléktalan egyszeri teljes rántottavacsorájára elegendő mennyiségű tojásvihart zúdít a felvonulókra, s éreztem a félelmet: jaj, csak baj ne érje az enyéimet!, pedig még én is bent voltam, a kordonon belül, de hátrébb. De külön.
S láttuk, ahogy a Liszt Ferenc térnél megáll a menet. Ahogy öt jól szervezett csapatban rohannak a Liszt Ferenc tér felé a rendőrök, hogy körülvegyék a felvonulókat, s ahogy a feketébe öltözött "békés" nézősereg, mint a Tisza Petőfinél, olyan bőszen igyekszik bedönteni a kordont, mellyel tőlük védik a bentieket, mozdíthatatlanul és nyílt terepre téve, az utca közepére, ahogyan egykor a szurokba- és tollba forgatott falurosszait verték végig a főúton a szemétdombig más országokban. Megyek mögöttük, s minden archaikus szégyenképzetem aktiválódik. Érzem, amit ők érezhetnek, míg bízom benne, hogy érzik azért azt is, amiért jöttek. Méltóságot, büszkeséget, békét, hazaszeretetet, szabadságot a saját hazájukban, otthonukban. Hogy érzik az örömünnepet, az életért adott hálát, azt, hogy „igen, más vagyok, de azért lehet itt élni így is, hiszen mindenki kicsit más”. Szerencsére kaptak azért tapsot is az Operaház előtt.

Mint a mesebeli lány, vonultam is meg nem is. Így szoktam rendezni a dolgaimat általában. Én talán ebben vagyok más. Talán ezért jöttem ide. De még más is máshogy vagyok, mert jöttem ugyan, de nem vonulok. Csakhogy ez most nem rólam szól. Olvasom itthon Bársony Zsolt szociális munkás és Németh László beszámolóját, és sírok.
Mert ott is, bár örültem az ismerős arcoknak, éreztem, hogy kevesen vannak, kevesen vagyunk, itthon viszont még inkább éreztem, mennyire egyedül voltak, s mennyire kiszolgáltatva a rajtuk kívüli erőknek: hogy egy elméleti konstrukció, a napi politika oltárán beáldozva véreznek el csendesen, s mennyire kevés embert érdekel, érint meg mindez. Hogy mennyire kevesen vonultunk velü(n)k.



Hiszen ismerjük a sztorit, régi már, kicsit talán túl régi is. Kezdjük zsigerileg felejteni, hogyan vonultak a zsidók a városban. Hogyan vitettük el az utolsó pillanatban a "saját zsidajainkat", s milyen kevesen tettek ez ellen bármit is, hogy aztán, háború- és zsidóink múltán (cigányaink múltán, buzijaink múltán, kicsit-is-másaink múltán mi, jó magyarok) vidámabban és nyugodtabban diskurálhassunk arról, mennyire megvetendő dolog is az a nácizmus, eeejnye, embereket öltek, de csúúúnya!, s üljünk továbbra is békésen otthonainkban.
Talán túl régen volt.
Ezért aztán hiába világos, hogy akik szemben állnak, nem egy békés kulturális egyesület, amelyik békésen ellentüntet egy vidám fesztiváli felvonulás mellett, nem vonulunk. (Amúgy: ebben a kordonnal körülvett menetben a legdurvább figyelemfelkeltés és szexuális utalás az volt, ha egy szép felsőtestű fiatal fiú levette a pólóját, míg a LoveParade-on békésen rázzák a meztelen seggüket fiúk és lányok derékig habban, s a lelkes közönség tízezereket számlál.)
Verik végig a buzikat a büszkeségfelvonulásukkal az Andrássy úton, amelyiken Kosztolányi járt EP-vel karöltve egy Esterházy-írásban, amelyikről költemények szólnak, amelyiken átfut a pesti Broadway, amelyiknek a végén ott a Hősök tere. Az úton, amelyik jobban jelképezi ezt a várost, mint bármi más. Ahol az Operaház áll, az Operaház, melynek egyik szfinxéről Ady zuhant le egy részeg estén. Az én Andrássy utamon. A mi Andrássy utunkon, a világörökség részén!
Hiába világos, hogy vegytiszta rasszizmusról van szó, alig-alig csomagolva, nem megyünk, juszt se megyünk ki őket finoman figyelmeztetni. Megtévesztett emberek eltévedt gondolatairól van szó, s hiába látszik ez ilyen tisztán, s hiába tudjuk, hogy hova vezethet, hova vezetett korábban, meddig mehetnek el, ha senki nem értesíti őket a tényről, hogy amit gondolnak, nem igaz: nem megyünk ki.
Így aztán méltán hihetik, hogy igazuk van.
Csupa olyan ember veszi körül őket, aki ugyanúgy téved, mint ők, s ha lehetőség lenne rá, nem mutatja meg senki, hogy mennyivel többen vannak azok, akik tudják, hogy a büszkeségnapi felvonulók senkire sem veszélyesek, hogy a kerítés mindkét oldalán magyarok, emberek vannak, csak esetenként más alrendszerekbe tömörülnek, de bőven vannak közös pontjaik. (Kétségbeejtő a lehetőség: mi van, ha tényleg csak annyian vannak a másképp gondolkodók, ahányan felvonultak?)
Senki nem jön ki felvonulni, s ezzel megerősíti a hitet, mintha tényleg buziság-nembuziság lenne a világot működtető alapvető rend egyetlen és legnagyobb jelentőséggel bíró dichotómiája. Mintha lehetne erre egy érvényes gondolatrendszert felhúzni, s aki erre húzza fel a gondolkodását, az jól csinálná.
Kevesen mentek ki, hogy ott legyenek, és megmutassák, hogy többen vagyunk okosabbak annál, hogysem politikába és vallásba mártott, politikai és vallási értéktől mentes puszta fogalmakat hallgatva képesek lennénk a másik testi integritását veszélyeztető gyűlöletre, s elfogadnánk annak lehetőségét az otthonunkban, a hazánkban.
Ülök a gép előtt, és sírok, mert ez a finomság, ez a finom distinkciókra képes nyelvi megfogalmazás, ami a két levélben olvasható, a "mocs-kos bu-zi" skandáláshoz képest kevesebb. Kevesebb embert érint meg. Kevesebben érzik annyira fontosnak, hogy tegyenek is érte valamit. Bánt, hogy ebben az országban még annyira kevesen tartják fontosnak a szabad véleménynyilvánítás jogát, a másság jogát, hogy az ezt tettlegesen negligálók érezhetik magukat többségben. Hogy ebben az országban én és bárki más, aki bármilyen más módon más, még hosszú ideig nem lehetek önmagam, hanem megadott gondolatsémák között választhatok csak, bele kell butulnom az itteni dichotómiába, hogy bárki megértse, amit beszélek, vagy csendben kell maradnom, mert úgysem értenek.
Ketten aggódtak értem a barátaim közül, előzetesen levélben kérve rá, nehogy kimenjek. Feltételezték, hogy megyek, s fontosnak érezték, hogy védjenek. Kedves gesztusnak tartottam, s próbáltam megmagyarázni a bennem ezzel kapcsolatban meglévő ambivalens érzéseket. Jólesett a figyelmük.
Aztán mentem is, meg nem is, egy barátommal, a kordonon belül, de mégis csak mögöttü(n)k, felemás helyzetben, kicsit mindenkitől különbözve. Kicsit mindenkihez képest máshol. Ahogyan ebben az írásban is: benne is voltam, meg nem is. Benne is van minden, meg nincs is. Kicsit más, mint a többi. Mindenki kicsit más: én így. S tartok tőle, hogy ebben az országban én sohasem lehetek önmagam. Valamelyik részem mindig ki fog lógni a aktuálisan comme il faut sémákból, a divatból, az elfogadottból, tán mindegyik oldalon.



Magyarország.
Szombat délutáni országimidzs-kampány, huszárvágta az Andrássy úton.
S a helikopterek fényesen, suhogva keringtek, szálltak a magosba.



Fáj, hogy azon a nyelven tudok így beszélni, amelyiknek a klímája sosem kedvezhet saját magam kibontakoztatásának, olyan ország költőitől tanultam érezni, amelyik már alig-alig tud érezni, s olyan ország nyelvén tudom kifejezni a gondolataimat, amelyik talán nem is kíváncsi rájuk. Hogy lehetek elfajzott mutáns csak azért, mert valamit másképp gondolok.
Fáj, hogy esetleg az az értelmi és érzelmi intelligencia lehet mérvadó, teremthet itt intézményeket, amelyiknek ezen az én nyelvemen nem sikerülhet megmutatni, hogy eltévedt.
Hogy az otthonom otthontalanná lehet, tehet. S ez nem érdekli a lakótársaimat.
Hajrá, magyarok.