„Meghalt. Menjek ki a szobából, jöjjek vissza és játsszam el. A hiányát. A halálát. A nincsent... Egy másik kislány kapta meg a főszerepet helyettem… A könnyek valóban a torkomat szorongatták, míg odakint álltam a hófehér ajtó előtt, hosszan hezitálva, egyáltalán lenyomjam-e a kilincset. Odaát a poklok poklát sejtettem, egy irtózatos, ismeretlen világot, mely annál ijesztőbbnek tűnt, minél közelebb kerültem hozzá… Talán, ha holnap előről kezdhetném, minden másképp történne…” – Murányi Zita írását olvashatják. Szóval ennek is vége. Hosszas sorban állás után megkaptam a magam soványka kis gázsiját, kifizettek. Slussz, passz, mégis mit akarok még?
Elmúlt az az idő, réges-rég elmúlt, amikor arról álmodoztam, színésznő leszek. Másfél, majd öt, hatévesen még nem okozott gondot a szereplés, örültem, ha középpontban lehetek. Anyu néhány válogatásra is elcipelt, én akartam, ő csak engedelmeskedett. Ha nem ügyetlenkedem el, az a filmfőszerep az enyém. Az utolsó rostán estem ki.
A szigorú bácsi egy nálamnál kétszerte hatalmasabb plüss kutyulit vágott az arcomhoz, amikor beléptem a szobába. Nem mondta, hogy nesze, csak a tettét indokolta. Hogy jobban értsd a szituációt, azért. Berci az én hűséges társam, minden délután élénk csaholással köszönt, amikor megjövök az iskolából – magyarázta. Aztán – ekkor egy mélyebb lélegzetet vett, akkorát, mintha hetek óta tartaná vissza a levegővételt, csakhogy ez a mostani még hatásosabb legyen – egy nap nem szalad eléd. Berci nincs. Meghalt. Menjek ki a szobából, jöjjek vissza és játsszam el. A hiányát. A halálát. A nincsent.
A könnyek valóban a torkomat szorongatták, míg odakint álltam a hófehér ajtó előtt, hosszan hezitálva, egyáltalán lenyomjam-e a kilincset. Odaát a poklok poklát sejtettem, egy irtózatos, ismeretlen világot, mely annál ijesztőbbnek tűnt, minél közelebb kerültem hozzá.
Végül mégiscsak beléptem a szobába, de kiáltás helyett (Berci! Berci!) földbegyökerezett lábbal, némán vártam, hogy ismét kiküldjenek. Ez így ment egy jó darabig. Míg a gonosz bácsi meg nem elégelte ügyetlenségemet. Utoljára még egyszer nekem dobta Bercikét, hogy méltó búcsút vehessek tőle - az ormótlan plüssállatnak sikerült kis híján a földre tepernie -, majd elköszönt. Egy másik kislány kapta meg a főszerepet helyettem. Talán neki volt háziállata otthon, vagy valóban a színpadra született.
Hogy más sorsot szántak nekem odafönt, viszonylag hamar megemésztettem. Hogy csapni való színésznő válnék belőlem, a statisztálás alkalmával sikerült belátnom. Képtelen lennék kismilliószor elpróbálni egyetlen jelenetet, pedig máskülönben engem is a maximalizmus hajt. Talán, ha én rendezném a filmet és a többieknek kéne szaladgálni, akkor… Elviselném a csapó 200-at és az ezredik kamera indult. Még a kétezrediket is… De így?
Meg vagyok lepődve, hisz a mostani forgatás kapcsán, mégsem a végeláthatatlannak tetsző ismétlések hagyták bennem a legmélyebb nyomot, ahogy arra esetemben számítani lehetett. A szünet vésődött emlékezetembe, a tűző napsütés, amit fekete kendőbe bugyolálva igen nehéz volt elviselnem. Nem tudom, dédi, hogy csinálta, de ő még ünnepnap sem szabadult meg a kontyát takaró lepeltől! Sok minden nem jut eszembe vele kapcsolatban, azonkívül, hogy milyen isteni lekváros fánkot tudott sütni. Kettőnél többet persze, ha kívántam sem tudtam legyűrni belőle egy ültő helyemben, amiért haragudott is. Na nem komolyan, csak úgy tette, mintha haragudna… Talán az olajszag miatt, ami, hiába szellőztetett, belengte a lakást…
Aztán egy hosszú kocsiút rémlik még, amikor a rokonaihoz, „haza” vittük szegényt. Akkor már kellőképp rosszul érezte magát a végső búcsúzkodáshoz. Mellettem ült, de, ha panaszkodik se nézek a szemébe, annyira lefoglaltak a köröttünk fogyatkozó fák elmosódó árnyalakjai. Valósággal kapaszkodtam beléjük. Úgy, ahogy Bercike esetében a nincsbe, a halálba kellett volna, kapaszkodjak. Milyen ostoba pillanatok élik túl a feledést!
Az amszterdami csereüdülésből például egyedül Anna Frank toalettje maradt meg. Az a kék színű, virág folyondárokkal ékített porcelán vécéscsésze, amit naplója szerint minél kevesebbet evett, annál gyakrabban látogatott meg. Említettem már, hogy hiszek a reinkarnációban? Azt mondják, az előző életünkből származó tárgyakat ismerősnek véljük. Hát nekem az a toalett nagyon ismerősnek tűnt. Igaz, most is rengetegszer járok ki. Azt azért nem mondanám, hogy a kedvenc helyem, de ha magadra zárod az ajtót, kétségkívül az egyik legnyugalmasabb pontja a lakásnak. Valóságos rejtekhely. Lehet dohányozni, olvasni, írni, épp csak az evéstől tartózkodnék az illemhelyen…
Ha magyar moziba kerül a film, amiben vendégszerepeltem, azért megnézem majd. Nem arra vagyok kíváncsi, tényleg kivágtak-e, hanem, hogy milyen lett az egész, egyben. Na jó, megint nem vagyok őszinte. Azért nézném meg, hogy le tudjam zárni magamban a történteket. Hogy álmaimban ne a Gellért teraszának padlóját koptassam sötét fejkendőben, aranycsillagos felöltőben. Hogy pontot tegyek a történet, a történeteim végére.
Kár, hogy dédi nem jöhet velem. Bár szívem szerint vinném Bercikét is, hosszú pórázon, szájkosárral. Úgy esetleg beengednék egy multiplexbe. Pláne, ha csábosan mosolygok a jegyszedőre. Mi ez, ha nem egy újabb szereplehetőség? (Gázsi nélkül). Most, hogy kezdem kapizsgálni, mi is az a nincsen, a halál, annak az idétlen plüsskutyusnak is sikerül egyre közelebb férkőznie a szívemhez. Hurcolnám magammal mindenfelé, hogy már elsiratni, magamhoz ölelni is késő!
Talán, ha holnap előről kezdhetném, minden másképp történne. Nemcsak az első filmet nem szúrnám el, a másodikat se. A rendezőnek kapásból rajtam akadna meg a szeme, és mire felocsúdnék, már egy nagyobb jelenet kellős-közepén találnám magam. Én meg büszke lehetnék. A fekete fejkendőmre, a mellkasomat szúró csillagra. Arra, hogy nem pusztán statiszta, túlélő, egyszersmind művész is vagyok, olyan valaki, akinek a nevét egymás közt is csak suttogva merik kiejteni az emberek. Vagy, ami még fontosabb, Berci és dédike is büszke lehetne rám! Tisztelne mindenki, kivéve anyut. Aki bölcsen, jövőbe látva, már a legeslegelső alkalommal lemondott fényes karrieremről… Színésznő? Csoda, hogy statisztálni elengedett!
Túlélők és Statiszták – 1. rész
Túlélők és Statiszták - 2. rész
Elmúlt az az idő, réges-rég elmúlt, amikor arról álmodoztam, színésznő leszek. Másfél, majd öt, hatévesen még nem okozott gondot a szereplés, örültem, ha középpontban lehetek. Anyu néhány válogatásra is elcipelt, én akartam, ő csak engedelmeskedett. Ha nem ügyetlenkedem el, az a filmfőszerep az enyém. Az utolsó rostán estem ki.
A szigorú bácsi egy nálamnál kétszerte hatalmasabb plüss kutyulit vágott az arcomhoz, amikor beléptem a szobába. Nem mondta, hogy nesze, csak a tettét indokolta. Hogy jobban értsd a szituációt, azért. Berci az én hűséges társam, minden délután élénk csaholással köszönt, amikor megjövök az iskolából – magyarázta. Aztán – ekkor egy mélyebb lélegzetet vett, akkorát, mintha hetek óta tartaná vissza a levegővételt, csakhogy ez a mostani még hatásosabb legyen – egy nap nem szalad eléd. Berci nincs. Meghalt. Menjek ki a szobából, jöjjek vissza és játsszam el. A hiányát. A halálát. A nincsent.
A könnyek valóban a torkomat szorongatták, míg odakint álltam a hófehér ajtó előtt, hosszan hezitálva, egyáltalán lenyomjam-e a kilincset. Odaát a poklok poklát sejtettem, egy irtózatos, ismeretlen világot, mely annál ijesztőbbnek tűnt, minél közelebb kerültem hozzá.
Végül mégiscsak beléptem a szobába, de kiáltás helyett (Berci! Berci!) földbegyökerezett lábbal, némán vártam, hogy ismét kiküldjenek. Ez így ment egy jó darabig. Míg a gonosz bácsi meg nem elégelte ügyetlenségemet. Utoljára még egyszer nekem dobta Bercikét, hogy méltó búcsút vehessek tőle - az ormótlan plüssállatnak sikerült kis híján a földre tepernie -, majd elköszönt. Egy másik kislány kapta meg a főszerepet helyettem. Talán neki volt háziállata otthon, vagy valóban a színpadra született.Hogy más sorsot szántak nekem odafönt, viszonylag hamar megemésztettem. Hogy csapni való színésznő válnék belőlem, a statisztálás alkalmával sikerült belátnom. Képtelen lennék kismilliószor elpróbálni egyetlen jelenetet, pedig máskülönben engem is a maximalizmus hajt. Talán, ha én rendezném a filmet és a többieknek kéne szaladgálni, akkor… Elviselném a csapó 200-at és az ezredik kamera indult. Még a kétezrediket is… De így?
Meg vagyok lepődve, hisz a mostani forgatás kapcsán, mégsem a végeláthatatlannak tetsző ismétlések hagyták bennem a legmélyebb nyomot, ahogy arra esetemben számítani lehetett. A szünet vésődött emlékezetembe, a tűző napsütés, amit fekete kendőbe bugyolálva igen nehéz volt elviselnem. Nem tudom, dédi, hogy csinálta, de ő még ünnepnap sem szabadult meg a kontyát takaró lepeltől! Sok minden nem jut eszembe vele kapcsolatban, azonkívül, hogy milyen isteni lekváros fánkot tudott sütni. Kettőnél többet persze, ha kívántam sem tudtam legyűrni belőle egy ültő helyemben, amiért haragudott is. Na nem komolyan, csak úgy tette, mintha haragudna… Talán az olajszag miatt, ami, hiába szellőztetett, belengte a lakást…
Aztán egy hosszú kocsiút rémlik még, amikor a rokonaihoz, „haza” vittük szegényt. Akkor már kellőképp rosszul érezte magát a végső búcsúzkodáshoz. Mellettem ült, de, ha panaszkodik se nézek a szemébe, annyira lefoglaltak a köröttünk fogyatkozó fák elmosódó árnyalakjai. Valósággal kapaszkodtam beléjük. Úgy, ahogy Bercike esetében a nincsbe, a halálba kellett volna, kapaszkodjak. Milyen ostoba pillanatok élik túl a feledést!
Az amszterdami csereüdülésből például egyedül Anna Frank toalettje maradt meg. Az a kék színű, virág folyondárokkal ékített porcelán vécéscsésze, amit naplója szerint minél kevesebbet evett, annál gyakrabban látogatott meg. Említettem már, hogy hiszek a reinkarnációban? Azt mondják, az előző életünkből származó tárgyakat ismerősnek véljük. Hát nekem az a toalett nagyon ismerősnek tűnt. Igaz, most is rengetegszer járok ki. Azt azért nem mondanám, hogy a kedvenc helyem, de ha magadra zárod az ajtót, kétségkívül az egyik legnyugalmasabb pontja a lakásnak. Valóságos rejtekhely. Lehet dohányozni, olvasni, írni, épp csak az evéstől tartózkodnék az illemhelyen…Ha magyar moziba kerül a film, amiben vendégszerepeltem, azért megnézem majd. Nem arra vagyok kíváncsi, tényleg kivágtak-e, hanem, hogy milyen lett az egész, egyben. Na jó, megint nem vagyok őszinte. Azért nézném meg, hogy le tudjam zárni magamban a történteket. Hogy álmaimban ne a Gellért teraszának padlóját koptassam sötét fejkendőben, aranycsillagos felöltőben. Hogy pontot tegyek a történet, a történeteim végére.
Kár, hogy dédi nem jöhet velem. Bár szívem szerint vinném Bercikét is, hosszú pórázon, szájkosárral. Úgy esetleg beengednék egy multiplexbe. Pláne, ha csábosan mosolygok a jegyszedőre. Mi ez, ha nem egy újabb szereplehetőség? (Gázsi nélkül). Most, hogy kezdem kapizsgálni, mi is az a nincsen, a halál, annak az idétlen plüsskutyusnak is sikerül egyre közelebb férkőznie a szívemhez. Hurcolnám magammal mindenfelé, hogy már elsiratni, magamhoz ölelni is késő!
Talán, ha holnap előről kezdhetném, minden másképp történne. Nemcsak az első filmet nem szúrnám el, a másodikat se. A rendezőnek kapásból rajtam akadna meg a szeme, és mire felocsúdnék, már egy nagyobb jelenet kellős-közepén találnám magam. Én meg büszke lehetnék. A fekete fejkendőmre, a mellkasomat szúró csillagra. Arra, hogy nem pusztán statiszta, túlélő, egyszersmind művész is vagyok, olyan valaki, akinek a nevét egymás közt is csak suttogva merik kiejteni az emberek. Vagy, ami még fontosabb, Berci és dédike is büszke lehetne rám! Tisztelne mindenki, kivéve anyut. Aki bölcsen, jövőbe látva, már a legeslegelső alkalommal lemondott fényes karrieremről… Színésznő? Csoda, hogy statisztálni elengedett!
Túlélők és Statiszták – 1. rész
Túlélők és Statiszták - 2. rész
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése