Bódis Kriszta: Üvegházhatás

„Szerettelek.” Olvastam, mint egy búcsúlevelet másnap is, és a levélből vérző kéz, a levélből sajgó inak, a levélből kiöntő könnyek, a levélből kicsapó akarat egészen megbénított. M. azt írta, hogy mindig úgy szerette volna, ha én lennék az anyja, akivel mindent megtehet, ha én lennék a legjobb barátja, aki mindig az ő oldalára áll, ha én lennék a szerelme, aki mindig megérti őt, és mindig megbocsát, és hogy én lennék a szeretője, akitől a legtöbb gyönyört kapja…, és hogy most is szeret, de már nem így, és hogy nincs benne már az a mérhetetlen önzés, és hogy adni szeretne, visszaadni valamit abból, amit elvett tőlem, és hogy szeretné megmutatni, hogy létezik az az apa, barát, szerető, akit néha talán láthattam is benne, és hogy rettenetesen hiányozunk neki...

- Nézd meg, Pista beüvegezte a verandát. Ilyenkor még elmegy, bár használni így sem tudom semmire. Viszont nyáron! De nem akarom mondani neki! Hatvan fok van. Összenyitom, és még úgy is kibírhatatlan.
- Ej, Babám! - nézett fel a húslevesről Pista. Babám aggódva pillogott az ebédelő férfiak irányába.
- Csak meg ne hallja! Vigyük be a sót.
Babám ijedten nézett rám, és úgy, mint aki számít az együttműködésemre, de én szerettem volna, ha a Pista meghallja.
A „vigyük be a sót” javaslat elhangzásakor ringatni kezdtem a babakocsit, végül Babám törölte meg a kezét a konyharuhában és fölkapta a sótartót.
„Én nem fogok egyetlen tohonya barmot sem kiszolgálni”, gondoltam.
Babám visszajött a leveses tányérokkal.
- Biztos, hogy nem kérsz többet? - kérdezte.
- Biztos, köszönöm – mondtam, - majd, ha elaltattam a kicsit - és rázogattam tovább a babakocsit.
- Aranyosak a gyerekeid – nézett az elmerülő tányérok után Babám.
Unatkoztam. Nem értettem, hogy is kerültünk mi ide. Pista a búcsúba hívott és ebédre. M. úgy csinált persze, mintha értené, vagyis inkább úgy, mintha nem volna ebben semmi megérteni való. De én amellett, hogy unatkoztam, nagyon meg akartam érteni, hogy miért vagyunk itt a Pistánál meg a szeretőjénél, mert nem féltem semmitől sem jobban, mint az ilyen ismeretlen helyzetektől, a kőművesektől meg az aggódva mosogató szeretőktől.
- Szketkorgifalván régebben azt hitték, hogyha valakinek kistestvére születik, akkor a nagyobbra nem jut idő. - hallatszott a konyhából a lányunk hangja.
Pista felhorkantott, aztán szürcsölte a levest tovább.
- Mi az a Szketkorgifalva? - érdeklődött M. Pista helyett.
- Ahonnan jöttem - ugrott le a székről a lányunk. - Nehéz az élet, ha az embernek kistesója születik! - mormogta még, aztán kiszaladt a konyhába, megállt a babakocsinál és Ben fölé hajolt.
- Ne haragudj Ben, de pillanatnyilag magadra kellett hagyjalak, mert ebédelnem kellett a Pistáékkal, de már itt vagyok.
Ben a nővérére függesztette rajongó tekintetét, és járni kezdett keze lába, de a lányunk sarkon fordult, és bevágtázott Pistáék hálószobájába.
- Szabad? - néztem Babámra, de szabad volt.
- Ezt az egész nagy házat ő építette.
- A Pista? – kérdeztem vissza, de ki más építette volna, ha nem a Pista.
- Nem akarom mondani neki a verandát – hajolt a mosogatólé gőzéből Babám kicsit közelebb hozzám. – Amikor van ideje, akkor itthon kitalál ezt-azt. Néha azt kívánom, hogy inkább ne legyen neki. Itt kiütötte a falat, akkor lett ez a boltív. Bátyon csúszott a tetőtér, akkor jött neki ez a veranda üveg. Tápión leálltak az alappal, erre eszébe jutott ide egy lépcsőt is. Kicsit meredek. Ezt meg itt kerülgetni kell, hogy ne menj a falnak. A veranda télen még csak csak, de nyáron! Nem akarom mondani neki, de hatvan fokig is felmegy a hőmérséklet. És hiába, hogy összenyitom! Nem akarom mondani neki, de hatvan fok van.
Éreztem, hogy ehhez hozzá kéne szólnom. Talán valami vigasztalót kellene mondani? Legalább dünnyögni meg hátigenezni? De egyáltalán semmi nem jutott eszembe, csak néztem Babám vörösre ázott kezét, a selyemcsíkot a világoskék dzsoggingján.
Pistán is világoskék dzsogging volt, ugyan abból az anyagból. Mintha szeretkezés közben leptem volna meg őket. Az az egyforma dzsogging olyan volt, mint egy elszólás, egy nem szándékosan közszemlére tett vallomás. A két koruknál idősebbnek látszó, hízásnak indult emberpár nyílt szexuális üzenete.
Amit valójában gondoltam, azt nem mertem mondani Babámnak.
- Látod milyen idiótaságot vár el a világ egy nőtől? - törtem ki otthon később M.–nek, aki azonnal befogta a fülét. De én túlkiabáltam a tenyerén át, bele a fejébe, és ő nyilván úgy érezte, mintha az agyát tekervényeire szedném és a szeletkéket egyetlen mozdulattal préselném át a fokhagymanyomón. - Szegény Pista meg azt hiszi, hogy mekkora király! Mert soha senki nem szembesíti a férfiakat a gyengeségeikkel! Mindegyik csinálhatja a hülyeséget, amit a fejébe vesz, és még kezet is kell nekik csókolni. Édes istenem, mit gondol a Babám is, mi lenne vele egy ilyen Pista nélkül? De tudod, mit mondok én, úgy kell mindenkinek, dögöljön meg mindenki ott, ahol van…- mondtam, és elnézve M. fehérpólós hátát már nem kívántam rendszerezni a gondolataimat, feltárni az ok okozati viszonyokat, vagy a mélyebb társadalmi összefüggéseket. Mindent ott láttam én abban a fullasztó verandában, a hatvan fokban izzadva, levet eresztve megrohadni.

A búcsú igazi búcsú volt, céllövöldével, vásáros bodegákkal, vattacukorral, körhintával, dodzsemmel, föl-leszáguldó hullámvasutakkal, játéknak álcázott centrifugákkal, az egyikbe Babám bele is hányt. Aztán komótosan sétáltunk tovább a kirakodó soron, körben döngtek a hangfalak, a pokoli bömbölésben Ben aludt.
A lányunk azt mondta, most Rabló Bandi vagyok, és hátba támadta az árusokat.
Egy öregembertől, aki már csak becsületből pakolt ki az ódivatú portékával, kisautót kapott, amit Rabló Bandi az öreg feleségénél pisztolyra cserélt.
- Te még nagy ember leszel! – hajolt le a lányunkhoz és emelte kettejük homloka között mutatóujját ráérősen az ég felé az öreg felesége. Mind a ketten egyszerre követték szemükkel a mozdulatot.
- Miniszter? – kérdezte a lányunk. Az öregasszony elgondolkodott, vagy inkább elmerengett. A sátrak fölött az ég peremét figyelte. Pontos választ akart adni.
- Még annál is nagyobb.
Rabló Bandi bólintott és elszaladt, és el is tűnt, hiába üvöltöttünk utána kétségbeesetten.
Láttuk, ahogy szlalomozik a ponyvák között, átugrál a feszítő köteleken, cikázik a keringő gépek alatt és fölött az ezüstös kabátkájában, mint egy gömbvillám, aztán már sehol sem találtuk a forgatagban. Mikor megálltunk tanakodni Rabló Bandi váratlanul ott termett és közénk állt, mintha mi sem történt volna. Nézett fölfelé és hallgatta, hogy hol, merre fogjuk keresni. Főleg én jajgattam, mint egy halottsirató, ő meg csak állt, végül megunta. Akkor észrevettük és hosszasan, feldúlva a lelkére beszéltünk, én el is sírtam magam.
Babámékhoz menet tovább ömlött belőlem az összes rémtörténetet, a lányom eltűnéseiről, felmászásairól, leugrásairól, szokatlanságairól, szerettem volna, de nem tudtam leállítani…, aztán ittunk egy jó erős kávét.
Odakint elviselhetetlen szél kerekedett. Mintha az egész vásárt fölkapta volna, lobogtak az ibolya, lángvörös, és ciklámen sátortetők, a reklámfüzérek, selymek, zsinórok, mintha minden szállni akart volna a mozdulatlannak tűnő, felhőtlen ég felé.
A francia ágyra ültünk. Idegen nővel még sohasem ültem franciaágyra. Babám italt töltött két apró pohárba.
- Csak egy kis női - mosolygott a pohárkák fölött.
Sárgabarackos vodka volt. Megértettem ugyan, hogy Babám ezzel a kis nőivel a közös sorsra utal, de én nem akartam közösködni abban a sorsban.
Az asztalnál szilvapálinkát ittunk. Az jobb volt.
Az ablakok kísértetiesen búgtak. Innen csak a tiszta ég látszott, a nyugodt ég, de a ház mégis rezgett és morgott, mintha a szél a falakban tombolt volna, nem odakint.
- Most bent van nekik a bíróságon. – nyelt egyet Babám, aztán újra a szájához emelte a pohárkát, hogy kiszürcsölje az utolsó cseppeket is.
- És mit szól a felesége? –kérdeztem, mintha mi sem volna természetesebb, magamban viszont csodálkoztam, hogy egyből a lényegre tértünk.
- Hát örül. – töltött mindkettőnknek újra.
A francia ágy előtt a sorozatbútor két vitrinjében nipp kutyák meredtek a nipporoszlánokra, a nipporoszlánok meg a nipp pásztorlányokra, a nipp pásztorlányok meg a plüss Mici mackóra, a plüss Mici mackó a kinder mütyürökre, a kinder mütyürök az aranycirádás képeslapokon aludtak, álmukat bonboniták és egy csoki mikulás őrizte, a csipkék pedig gondosan lecsüngtek a polcok szélein túl.
- Pista beperelte az önkormányzatot. Mert a Pista nem ijed meg. Ami az övé, az az övé. Ki tehet arról, hogy a kápolnát oda építették?
Egy kicsit, mintha fejbevágott volna a vodka, a szilva után.
Csak nagy nehezen töltöttem ki a hézagot, ami a félreértés mentén fenyegető szakadékká mélyült és szélesedett volna, ha nem jövök rá idejében, hogy Babám nem a válásról beszél meg nem a Pista volt feleségéről, hanem a Pistáék háza mögötti természetvédelmi terület tulajdonjogáról.
- És akkor a kápolna a Pistáé lesz? – hitetlenkedtem, mint aki kezdettől fogva, s már előbbről, pontosan tudta hol van, kivel és miről beszél.
- Fele a Pistáé, fele az asszonyé.
- De hát az természet védelmi terület! – kiálltottam, nem mintha sajnáltam volna a Pistától.
- Akkor meg hogy épülhetett a kápolna? - töprengett el Babám, és a vállára omló ősz tincseit egy kislányos mozdulattal hátrasöpörte.
- Meg ott vannak a passiójátékok – emlékeztettem izgalommal, és az izgalom valójában igyekezet volt, hogy normálisan viselkedjek, hogy leplezzem, amit szégyelltem, hogy fásultan lapul bennem valami nagy csend, mert tulajdonképpen semmi sem érdekelt már, különösen az emberi kapcsolatok nem, csak be szerettem volna úszni jó mélyen a Balatonba és észrevenni, hogy már nincs erőm kiúszni. De a Balaton messze volt. Legalább kétszáz kilométerre.
A Pistáék háza mögötti hegyoldalon minden nyáron megjelentek a bozótvágókkal a szkafanderesek, kiszélesítették a felfelé vezető csapást. Hajnalban jöttek, némán a szertefröccsenő harmatban, mintha a hegy mögött szállt volna le az űrrepülő gépük. Jöttek libasorban, fejükön aranysisak, arcuk plexitükrén a felkelő nap rozsdás gömböcskévé rándult és kétoldalt legördült a műanyagon. Így könnyeztek menetelve az ufók, sorakoztak az irtásra, könnyeik, mint a törött lázmérőből kipattanó higanygolyók mind a lábuk elé szóródtak. Előre néztek, előre és mellkasuktól a bokájukig beborítva a vasszürke védőkötényben maguk előtt tartották a vágó-korongos fegyvereket. Egyikük lentről, másikuk középről, harmadikuk fentről lefelé indulva mennydörgő robajjal indította el a kaszákat. A pengék vijjogva aprították az ösvényre ölelőn hajló lícium anyákat, az alattuk menedéket kereső tárnicsokat, a kecses törökorgonát, a naivan áttetsző szalmaszín és hófehér illatos füveket.
A csatát követő nyers levél-párában színpadmunkások hordták fel dübörgő teherautókkal a vastraverzeket. Fent a barlangok szájára ráfagyott az ásítás, kimeredtek, mintha nem is élnének, a huzat hidegen szaladgált át a járataikon, a lélek a legmélyebb repedésekbe, a földalatti tavak felé szivárgó vizekbe húzódott.
Az emberek darabolták, vájták, katéterezték és szondázták a földet, a sebekbe karókat betonoztak. Ezeket az embereket újabbak követték, műkedvelő színészek, akik hajnaltól hajnalig próbálták a mjúzikelt. Végül fölállították a kereszteket és kihajtották isten bárányait. A birkák békésen lelegelték a maradékot, és teleszarták a még beépítetlen élőhelyeket, míg eljött a nap. Akkor a tücskök is leköltöztek a környező telkekre ciripelni, és a szigorúan természetvédelmi övezetet jelző tábla csak állt ott megcsúfolva a vonuló fáklya tüzek közt hegyre özönlő sokaságban: kijelölt ösvényről lelépni tilos, kutyát póráz nélkül sétáltatni tilos, tüzet rakni tilos, a növényeket leszakítani tilos.
De már akkor szálldogáltak a hegyoldal házai fölött is a tisztelet jegyek, behintették az ösvényt, a csapást, a rézsüt, az ősgyepet, és éjszaka kicsíráztak belőlük a cukorkás papírok, kihajtottak a műanyag poharak, másnapra zörgős zacskókkal és kattogó sörös dobozokkal fújta be a szél derékig Krisztus és a Latrok keresztjét.
Itt a francia ágyon pedig most hirtelen kiderült, megtudtam a Pista szeretőjétől ebben a teljesen érthetetlen vendégeskedésdiben, hogy az aktuális történelmi igazság szolgáltatások során felépített, lebontott, és megint felépített kápolna, hogy ez akkor a Kovács Pistáé volna cakkom pakk.

Az ilyen szokatlan helyzetekben, az ilyen tanácstalan kivetettségben, mintha a fejemben is fölborult volna a rend, például, hogy mire lehet és kell emlékezni és mire lehetetlen, de nem is kellene.
Például, hogy M. azt írta a leveleiben, amikor évekkel ez előtt el akartam hagyni, hogy szeretné, ha tudnám, amit gondol rólam és a lányunkról, hogy mit gondol magáról és mindenről, ami velünk történik.
Még mindig valahogy kényelmetlenül ültem a Babámék francia ágyán, a hálószobában olyan volt, mintha egy emeletes bonbonos dobozban várakoznánk valamire. Babám újabb pohárral töltött.
El tudtam képzelni M.-et nyaka körül a merevítővel még mindig kórházszagúan, ahogy megmozgat mindent, ami mozgatható, ami bennem még iránta megmozdítható, és ahogy meg akar tenni mindent, ami meg nem történté tevés érdekében tehető, amit eddig elmulasztott volna: feltárulkozást, őszinteséget, közeledést, mintha tudná, hogy hiába vetül rá a taktikázás, a szánalomkeltés, az érzelmi zsarolás árnyéka.
Azt írta, hogy nagyon szeretné, ha el tudná nekem mondani minazt, és elírta a szót, mert a paplanon egyensúlyozott a laptopjával és ideges is volt, az elütéseket később sem vette észre, a kézfejét túlzottan szorította a kötés, a friss varrás minden öltése sajgott. Az összes varrat egyenként, meg az újrakötözött inak. Azt írta, hogy nagyon szeretné, ha el tudná nekem mondani mindazt, ami most a fejében kavarog, mert eddig nem sikerült neki és talán most sem fog, de mégis megpróbálja.
- Mi is majdnem elváltunk egyszer – mondtam Babámnak.
- Amikor az uram meghalt, én tényleg…, nem fogod elhinni, de esküszöm azt hittem, hogy itt a világ vége - mondta Babám, mintha nem hallotta volna meg, amit mondtam, talán nem is mondtam, nem tudom, Babám elbizonytalanított. - Negyvenöt vagyok - folytatta Babám. A fiaim kirepültek. Itt a szvíthóm béténk és akkor az uram meg, jó hogy idősebb volt, de akkor is, ennek még egyáltalán nem lett volna itt az ideje, a doktor úr is megmondta. Ezzel a lefolyással.
M. azt írta, hogy először rólam ír, a nőről, akit elhanyagolt, az alkotóról, akit nem értett meg, és az anyáról, akinek nem segített, és hogy keményen hangzik, de így van, és hogy nem lehet két életet élni, mert ő gondolatban élt valójában, és ez az élete nem jutott felszínre, míg a másik élete, amit nap mint nap élt azzal csak kínozni tudott mindenkit.
- Eszembe nem jutott, de úgy hidd el, hogy én egy házas embert...- folytatta Babám és a már ismerős mozdulattal, mint két copfot, hátra dobta a vállára hulló haját. - De még akkor sem. Hát az urammal is jóban voltak, hát a házat ő építette, ezt az egészet. A Kovács Pista. És meg nem fordult a fejembe. Hogy én úgy nézzek rá. Vagy, hogy ő úgy nézne. Jó, az urammal nem jöttünk ki, főleg mikor a gyerekek már nem tartanak igényt az emberre, unokák még nincsenek, ők meg már ki vannak repülve. Az uramról meg jöttek mentek a pletykák, hát nem voltam az idegeimnél, megértheted, veszekedtünk is, hogy nem jár haza, az egész bété az én nyakamon, beszerzés, és kiszolgálni is, hogy én. De hát a betegsége, hogy legyek hozzá kicsit türelemmel, hogy időnek előtte a sírba teszem, úgyhogy én lakatot, és megfogadtam. A hajam is akkor nőtt meg, csak a Pistának így tetszik, azért nem vágatom. Majd esetleg befestem. Az én koromban.
- Ne viccelj! –legyintettem, mert szerettem volna mindig az összes nőt megnyugtatni, hogy szerintem szépek, hogy nekem egyikük sem a vetélytársam, hogy leszarom a ráncokat, a hájat, hogy Babám mozdulata, a dzsoggingja, és az egész lénye nekem gyönyörű, mint egy cserépből kiforduló virág, egy elszabadult kanári, a tárnicsok és a lícium, a szeméttel körbenőtt keresztek, vagy a Kovács Pista kápolnája.
Rabló Bandi sorra kilőtte a nipp kutyákat.
Gyönyörű vagy, minden porcikád, a tested minden apró kis szeglete az, írta M. rólam, és olyanokat is, hogy lágy íveim, minden mozdulatom, a bőröm puha bársonyossága, a tekintetem kedvessége, a tükörképem kacérsága, minden ami vagyok, bizonyíték a megfoghatatlan és az ő számára mégis megtestesülő Létezésre, és hogy az életkorom, a ráncaim, a sebeim csak még időtlenebbé és megfejthetetlenebbé teszik azt a titkomat, ami az én szépségem, és hogy neki az én közelemben lenni és néha megérintenie engem egyet jelent a teljes megsemmisülés és örök újjászületés csodájával.
Láttam a szobánkat, a kiságyban nincs ott a lányunk, és én sem fekszem az ágyban, a laptop M. felhúzott térde és a hasa között ingott a paplan hullámain. A nyitott erkélyajtó előtt a fehér tüllfüggöny felfújódott és visszalappadt, hullámzott és lebegett, mintha óriás lélegezne mögötte.
- Ez az, hogy nem tudom mi történt velem, a magány vagy mi – mondta Babám és körkörös mozdulatokkal centrifugálta a cseppnyi vodkát a pohárkája alján. - A felső szint még nem volt befejezve, de az uram már kifizette, hát csinálják. Én lent vagyok a csemegébe, a gyászomba, csinálják. A Pista meg a temetésre. Csokorral, öltönyben, hát én még akkor se. Csak azt veszem észre magamon, hogy álmodok. De olyanokat, hogy azt el se merem mondani. Hogy ezzel a Pistivel. A Horváth Pistivel. Ez a segédmunkásuk neki. És akkor ez lejön, hogy venne egy kólát és csak úgy, hogy nincs rajta felül semmi, mert meleg van, izzad, hát megszomjazott, és ugye jön le, és olyan fekete, le van sülve a tetőn, csorog rajta a víz lefele, szeme meg szikrázik neki, olyan kék, hát azon veszem magam észre, vén fejjel, hogy nem tudom nem nézni. Adom neki a kólát, nézem. Adja a pénzt, mondom, hagyjad csak, és nézem. És nézem végig, ahogy a magasba tartja a fejét és egy slukkra, még gondolom is, hogy mint a reklámba, és hogy nem böfög. Visszatartja, gondolom én, majd kint. Csókolom, mondja, mondom, tegezzél, és nézem. Megy kifele, nézem. És akkor észbe kapok, hogy remélem, nem túl feltűnően, úristen.
Babám felcsuklott, valami zavart kuncogásféle szakadt ki belőle. Rabló Bandi a nipp pásztorlánykákra célzott és a süvítő golyók hangját utánozta.
M. azt írta, hogy sokszor elképzelte újra, milyen volt először meglátni engem a földet söprő, hófehér ruhámban, hullámzó vörös hajjal, és hogy mint egy látomás, olyan voltam neki, egy angyal, hogy olyan voltam, mint aki kicsit valahol szomorú, hogy itt van, de mindene tiszta szívvel nyitott, mint akinek vágya a boldogságra erősebb minden földi gonoszságnál, és hogy én egy olyan angyal voltam neki, aki nem miatta jöttem, de ő talált rám, és ezért ő mutathatja meg nekem ezt a helyet.
Éjfél volt, a függönyök mögött szakadatlan zihált az óriás. A harangszót ellenkező irányba, a pályaudvar felé fújta a szél, és a nulla óra ötös busz elvitte Hangonyban, ahol a cigány telepen emberfejű kutya született, ami hihetetlen ugyan, de semmiféleképpen nem jelent jót.
Hát én hetekig nem tudtam aludni ettől a gyerektől. A fiam lehetne – Babám végre felnevetett, még mindig szégyenlősen de a szeme ragyogott. – Tiszta egy szenvedély voltam tetőtől talpig. Háromszor öltöztem át egy nap. Többször felmentem, mindenféle ürüggyel. Kávét vittem, ezt-azt. A Pistinek elintéztem, mer busszal kellett neki bejárni, hogy lakhasson a Pista másik emberénél, az Istvánnál, aki tiszta egy alkoholista, egyedül él. Aztán a Pistinek már teljesen olyan szaga lett. Az a förtelmes bűz, ami az Istvánnál lett teljesen átragadt rá. Dupla adagot főztem neki. Felvettem a kis menyem egyik ruháját, amit itt hagyott és nem vettem alá bugyit. Sztreccs ruha, apró virágokkal.
Rabló Bandi elkérte Babámtól a csoki Mikulást. Apró darabokra roppantotta a sztaniol alatt. Minden egyes reccsenés után megállt, és megvizsgálta a csomagolóanyag épségét.
M. Azt írta, hogy Nő vagyok, és mint Nőnek szükségem van rá, hogy mások szemében láthassam nőiességem fényét.
Hangonyban a kutyát elvették az anyjától, megfojtották, az árokpartra lökték. Néhány fénykép készült róla, ahogy ott feküdt összegömbölyödve. Ember feje volt és tacskó teste.
Azt írta M., hogy nekem szükségem van rá, hogy mások szemében láthassam nőiességem fényét, ami meg is vakíthatja azt, akire nézek, de meleg fényével nem látható színeket is adhatok a világnak, és hogy ő sokszor takarta el a szemét, mert félt a vakságtól, és nem hitt a látvány igazságának, és hogy elvette tőlem a tükröt, és ezzel elbizonytalanított engem, és hogy álmomban nézett, amikor én nem láthattam a szemében magam.
- Az érzéseknek nem lehet parancsolni – bólogatott Babám. Én szinte szó szerint emlékeztem most arra a levélre, amiről azt hittem elveszett, és később, a Babáméknál tett látogatás után elő kellett kotornom, hogy megbizonyosodjak a hangvételről, és a tartalomról. A levelek közül egy fotó hullott a földre a hangonyi emberfejű kutyakölyökről.
M. azt írta, hogy csodál engem a bátorságomért, a hitemért, a gondolataimért, hogy ő csodál mindent, amit ért, vagy csak érteni vél belőlem, és hogy nem vagyunk egyformák, de nem is különbözünk oly nagyon, és hogy néha úgy érezte, én mondom azt, amit ő gondol és ettől ő megijedt, mintha csak abban látná önmagát, ha elveszi tőlem, amiről azt hiszi, az enyém.
A hangonyi fényképen jól látszott az emberorr és emberszáj, a szem nyitva, szelíden néz, mintha élne, mégsem hitte el senki, hogy a kép valódi. Ügyes, bólogattak, mit meg nem lehet csinálni a fotosoppal. Fotosop. A cigánytelepen. Mér, nincs internet a közösségi házban, vagy az iskolában? Van, csakhogy ezt a kutyát a saját szememmel láttam. Elég baj az neked, édes fiam!
Azt írta M, hogy jó ember vagyok, akiben szabad bízni, mert őszintén hiszem és akarom tenni, amit mondok, és hogy ő látja a világot, amiben élek és sajnálja, hogy nem mert segíteni abban, hogy ez nekem és neki is megmaradjon.
A ház falát ostromló szélrohamok egyik pillanatról a másikra abbamaradtak és a hálódobozra fülsüketítő csend szakadt. Babám a számat nézte, mintha várná a szavakat, vagy meg akarna csókolni. Ben aludt, Rabló Bandi felfedezőútra indult a meredek lépcsőn.
- Azt hiszed észrevette? - húzta össze az újra átélt csalódás Babám szemét - Az egész testem remegett abban a szterccs ruhában, hogy az övé legyen, de jaj, ezt kimondani, sőt megtenni sem! Nem! Én akkor ezt fel sem tudtam, nem akartam felfogni! Meggyűlöltem. Már nem tudtam mit csinálok – hajtotta le Babám a fejét, majd a babakocsihoz ment és megigazította Ben takaróját. – Aranyos gyerekeid vannak.
M. belázasodott. Az ujjait elzsibbasztotta az izületeiből szétáradó forróság. Azt írta, hogy megdöbbenti az az én őserőm, az az én tehetségem, ami süt mindenből, amit alkotok, és hogy sajnál minden percet, amit az önzése, féltékenysége vagy irigysége vesz el tőlem, és hogy nem hiszi, hogy érzett volna ő valaha olyan büszkeséget és örömöt, mint mikor látott engem abban a furcsa más állapotban, ahogy dolgozom.
Kint megszólalt a kocsi riasztója, de M. nem hallotta. A szoba is lélegezni kezdett az erkélyablakban a tüll mögött álló óriás lélegzetének ritmusára.
M. azt írta, hogy én valami olyat tudok létrehozni,, ami már több, mint egyszerű betűk halmaza, és hogy ami már elszakad a megfoghatótól, olyat, ami önállóan létezik, és ami örökké megmarad még akkor is, ha közvetlenül nem jut el mindenkihez, és hogy én anya voltam, és ő talán megbocsátható, de soha el nem feledhető bűnt követtett el ellenem, mivel nem értette a szentségét és mindenek fölött valóságát annak a szeretetnek, amit egy szülő érezhet a gyermeke iránt, de hogy az ő tudatlansága nem mentség, és a fájdalom, amit csak később kezdett érezni, nem oldozza őt fel, és hogy én anya vagyok, és hogy ő azt hitette el magával, hogy az anyaságom eltöröl minden mást az életemből, és hogy rájött, hogy ez nem igaz, és hogy minden, ami valaha voltam az mindig leszek is, és úgy gondolja, hogy minden, ami szeretnék lenni, az még lehetek is, és hogy ő nem volt az én igazi társam, mert elfelejtette, hogy én ki vagyok, nem gondolt rám csak ránk, kettőnkre, és hogy csak élt mellettem, de nem figyelt rám, mert azt hitte, hogy.van valami megmagyarázhatatlan kisugárzás köztem és közte, ami minden félresiklást helyrehoz, minden félreértést megmagyaráz, és minden kétségbeesést, fáradtságot meggyógyít, de rá kellett jönnie, hogy nincs ilyen, és a dolgok tőle is függnek, és hogy nem elég elképzelni a világot, de az első pillanattól fogva benne kell élni, és hogy nem a világnak kell a fejében léteznie, hanem neki kell léteznie a világban.
Csengettek.
- Akkor a Pista. A Kovács. Elkapott lefelé menet. A csuklómat. Remegett a keze. Az enyém is. Már nem is tudom mondott e valamit. Azonnal sírva fakadtam. Ő meg átölelt –emlékezett Babám, és lehajtotta a fejét.
M. azt is írta, hogy csodálatos anya vagyok. A csengőre rátenyerelt valaki, vagy beragadt. M.-nek nehezére esett a járás. Csak az egyik lábán volt papucs, hiába tapogatózott, nézelődött a papucsa párját sem találta.
- Kisfiam, ez nem a te kocsid? – kérdezte a szomszéd. Mert nehogy úgy járjunk már, mint múlt szilveszterkor a Kivronicsékkal, hogy elmennek az Alpokba a kocsi meg beriaszt. Aztán csak jövőre a Róna bácsi, nagy nehezen! Feltöréssel!
M. hátra fordult, és levette a polcról a keze ügyében levő kocsi kulcsot, aztán anélkül, hogy az ablakhoz lépett, vagy egy kicsit is elmozdult volna onnan, ahol éppen állt kikapcsolta a riasztót.
- Na, azért. – biccentett a szomszéd, és levette a tenyerét a csengőről.
M. azt írta, hogy az egyetlen dolog, ami történt vele, és nem kételkedik abban, hogy jó, hogy én vagyok a gyermeke édes anyja, és hogy soha nem tudta igazán hinni, hogy megérdemli ezt, de mégis boldoggá teszi, és hogy nem tudja e nélkül a fantasztikus kis ember nélkül elképzelni az életét, és hogy nincs olyan perc, amikor nincs vele, és hogy bármit föláldozna érte, és hogy amit tenni tud, érte akarja tenni, és boldog, mert úgy érzi, van még mit, és hogy tud sokkal jobb apa lenni.
- Egy hónapja, hogy ide költözött a Pista – mondta Babám és megint elkezdte a cseppecskét körbehajszolni a pohár falon.
Bólogattam. A poharam alját néztem. Nekem is volt még egy tűhegynyi tócsám a szűkülő kehelyben összegyűlve.
- És a férjed? – kérdezte váratlanul.
- Első látásra szerelem volt – mondtam.
Babám egyenes derékkal ült és mintha a nippeket számolgatta volna.
- Azt a Pista lőtte – állt fel, elhúzta az üveget és megigazította a plüss Mici mackót, aztán megérintett egy porcelán focilabdát.
- Istenem! – sóhajtotta, de végül nem váltatok el.
M. azt írta, hogy, most már késő, nem lehet meg nem történtté tenni ezeket az átkozott pillanatokat. Erre megint sírva fakadt, illetve tulajdonképpen egész nap sírt, csak most úgy tört fel belőle, hogy abba kellett hagynia az írást, mert kezdte rázni valami, amit nem lehetett lecsillapítani, valami, ami olyan is volt, mint a ringatás, és ezért nem lehetett neki ellenállni se. „Szerettelek.” Gondolta M. és hangosan motyogta meg bugyogta a könnyekkel együtt. Jó lett volna az ölembe hajtott fejjel sírni, áztatni az én otthonos ölemet könnyel, nyállal, takonnyal, hüppögni és újra felbődülni és összefüggéstelen szavakat felzokogni, kapaszkodni a combomba, ahogy azt tette is, amikor végre beengedtem.
- Majdnem megöltél - mondtam neki.
- Véletlen volt, hidd el véletlen volt, csak nem akartam, hogy elhagyj és elvesztettem a fejemet.
- Majdnem megöltél. - mondtam újra, de nem akartam, hogy megint kiabáljon, vagy hogy sírjon, de sokkal rosszabb történt. Nyugodt volt és átadta a levelet, azt mondta, már mindent ért, és hogy ő is majdnem meghalt, nem csak én, bár az szörnyű lett volna, ha csak én, és hogy a kórházban pedig mintha kivérzett volna belőle az a tehetetlen düh, ami elborította az agyát, amikor nekihajtott a szalagkorlátnak, és most már azt is érti, hogy ha az egyik el akar menni, akkor a másiknak azt hagyni kell. Kérte, hogy azonnal olvassam el a levelet, közben az egyik kötése lassan átvérzett, de csak mosolygott. Még a levél hatása alatt leültetett maga elé és azt mondta, hogy megértette azt is, miért érzem úgy, hogy egyedül kell élnem, és ő segít. És olyan volt akkor, mint aki megőrült, ha kívülről láttam volna magunkat azonnal egy másik csatornára kapcsolok, reklámokra.
„Szerettelek.” Olvastam, mint egy búcsúlevelet másnap is, és a levélből vérző kéz, a levélből sajgó inak, a levélből kiöntő könnyek, a levélből kicsapó akarat egészen megbénított. M. azt írta, hogy mindig úgy szerette volna, ha én lennék az anyja, akivel mindent megtehet, ha én lennék a legjobb barátja, aki mindig az ő oldalára áll, ha én lennék a szerelme, aki mindig megérti őt, és mindig megbocsát, és hogy én lennék a szeretője, akitől a legtöbb gyönyört kapja, hogy szeretett és mindent tőlem várt, vagyis elvárt, és hogy most is szeret, de már nem így, és hogy nincs benne már az a mérhetetlen önzés, és hogy adni szeretne, visszaadni valamit abból, amit elvett tőlem, és hogy szeretné megmutatni, hogy létezik az az apa, barát, szerető, akit néha talán láthattam is benne, és hogy rettenetesen hiányozunk neki.
- Egy férfi képes az egész életét a bosszúnak szentelni – hallottam Babám hangját, de már nem tudtam, miről beszélgetünk.