Szécsi Magda: Halálos ősz – 3. rész
Másnap, fáradtan a hajnalig tartó beszélgetéstől, és az olcsó vörösbortól, amit Kati nem sajnált tőlünk, fejfájósan kezdtünk neki a munkának, ami abból állt, hogy a már kész ládákat visszahordatta velünk a művezető a raktárból azzal, hogy selejtek, de nem voltak azok. Tudtuk, hogy csak le akar foglalni bennünket, mert nem volt anyag. Imre bácsi ordítatta a rádiót, amiből zene szólt, majd dél körül Piros László belügyminiszter közleményét harsogta a Kossuth adó, hogy „A közrend zavartalan biztosítása érdekében a Belügyminisztérium nyilvános utcai gyűléseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez.” Lali belesápadt ebbe a hírbe, és szólt Imre bácsinak, hogy figyelmeztetni kellene a Lázi Karcsiékat, akik már elindultak a Bem szoborhoz gyalog, de Imre bácsi eszelősen fénylő szemmel azt mondta, hogy nincs az a belügyminiszter, aki itt megtilthat már bármit is, és igaza lett, mert a műszak vége felé bemondta a rádió, hogy „Piros László belügyminiszter a kihirdetett utcai gyülekezési tilalmat feloldja.”
− Ezt a káoszt! Megbolondultak a fejesek! – sikkantotta Ellus csodákozva, majd rohant az öltözőbe, mert a virslis udvarlójával táncolni készültek „hancúr után”, mint mondta. Imre bácsi hívott minket be a városba, hátha a koszorúzás végét még elérjük. Lali ment volna, de kértem, hogy maradjon velem, hiszen ő is alig áll a lábán, és inkább feküdjünk le korán, aludjuk ki magunkat az őrült és felesleges ládapakolás, meg a tegnapi születésnapi muri után. Velem maradt.
*
Vilma gondnok, aki az első perctől kezdve valami megmagyarázhatatlan okból úgy bánt velem, mintha a lánya lennék, három hónappal ezelőtt felajánlotta, hogy lakjunk Lalival a gondnoki lakáshoz tartozó teakonyhában, amit sosem használt, mert utált lépcsőt járni. Az rejtély, hogy miért tervezték a gondnoki lakás teakonyháját egy emelettel feljebb. Lali szerint kettőnk miatt, mert a sors a legjobb tervező, aki előre tudja a történéseket. Így hát volt egy 12 nm-es zugunk, ahol elbújhattunk a világ elől. Cserébe hetente felmostam a lépcsőházat Vilma gondnok helyett, de felmostam volna akár naponta is, annyira hálás voltam neki, hogy kettesben lehetek Lalival. Jó volt a gyárból ide hazajönni, és jó volt a rezsón levest főzni vacsorára, amit Lali mindig olyan áhítattal evett egy szelet kenyérrel, mintha a világ legjobb ételét enné, pedig csak krumplilevest főztem és tojásleveset felválta, mert többre nem futotta. De Lali – nekem úgy tűnt – mindent áhítattal tett, mint azok az emberek, akik soha semmit nem kaptak ingyen, és a legkisebb jót is a világ csodájának tartják, mert belül a lelkükben talán hinni sem merik, hogy jár nekik bármi is. Az én gyönyörű szerelmem lehet bármilyen okos az öreg Szirmai tanár elvtárs szerint, én tudtam, hogy Laliból semmiféle okosság nem tudja kitörölni azt a sokszor megalázott, sokszor éhezett cigánytelepi fiút, aki fényre vágyott, de árnyékot kapott. És ez az árnyék szorosan fogta a markában, nem engedte, hogy egy percre is megfeledkezzen róla. Ebből táplálkozott az ő áhítata, ebből a végtelen nyomorúságból. Bennem nem volt áhítat, a Harangozó Ferkóban sem volt áhítat, se Gézában, se Vető Pistában, pedig ugyanott, ugyanúgy nőttünk fel, ahol ő, és ugyanazt tapasztaltuk meg. Bennünk nem volt akkora lobogás a tudásra, mint Laliban, sőt, valahogy egyáltalán nem akartunk tudni olyanokat, amiről Lali és az öreg Szirmai beszélgetett. Mi csak dolgozni akartunk, mert tudtuk, hogyha nem dolgozunk, éhen halunk. Nem örömmel szögeltük a ládákat, hanem muszájból. Lali örömmel dolgozott. Egyszer azt mondta „Hát, nem érdekes, hogy két anyagból, a szögből meg a fából létrejön egy hasznos dolog? Még ilyet, hogy valaki ezt képes volt kitalálni!”, és ámult, és örült, és csodálta az emberi tudást, amiből láda lesz, meg villany, telefon, gyógyszer, villamos, kenyér, vagy gyufa. Nekünk eszünkbe se jutott elgondolkodni, hogy ezek hogyan lettek. Voltak, használtuk őket, és kész. Sokat gondolkodtam Lalin. Azon, hogy ő miért lett más, mint mi. Mitől gondolkodott másképp? Miért akart ő VALAMIT, és mi nem? Honnan tudta, kitől tudta, hogy tudni jó, amikor senki nem mondta neki? Csak magától tudhatta! A Laliban volt egy asztal és egy szék. Az asztalon tornyokban álltak a könyvek. A széken ült egy nagyszakállú Lali, és olvasott ezer éve. Így gondoltam el őt, máshogy nem tudtam megmagyarázni magamnak Lalit. Bennünk is van egy asztal könyvekkel ezer éve, és van egy szék is, amin ülünk belül magunkban, de mi nem olvasunk, nem akarjuk tudni, hogy mi van a könyvekben. Alszunk. Valaminek történnie kellene ott belül bennünk, hogy mi is elkezdjük olvasni. De mi a neve annak a valaminek, amitől Lali olvas, mi meg nem? Nem tudom. Mindig elakadtam ennél a kérdésnél! De, hogy BELÜL TÖRTÉNIK AZ A VALAMI, abban biztos voltam, mert kívül a földes putriban, a durva emberek között, írástudatlan apával, anyával, egy ellenséges világgal körülvéve, nem történhet semmi jó, amiből egy ilyen Lali megszüli magát, más Lalik meg nem szülik meg magukat. Vagy ott van az a könyvtári eset. Elkísértem Lalit a Szirmaihoz egyszer. Nem érdekeltek engem a könyvek. Lali érdekelt. Az arca, a szeme, a hangja, a keze. Ezek lekötöttek bármeddig is, sosem fáradtam bele a nézésükbe. A hangja meg olyan volt nekem, mint egy pihenés. Mindig megnyugtatott, ha pihenni akartam, és mindig felizgatott, ha ölelni akartam. Laliban benne volt minden, amire vágytam az életben. Hát bámultam őt ott a könyvtárban és boldog voltam. Nem hiányzott nekem semmi. Szirmai azt kérdezte Lalitól, hogy hisz-e Istenben. Hiszek, mondta Lali, mire Szirmai kinyitott egy könyvet, és olvasni kezdett: „Isten inkább hagyta elpusztulni egyetlen fiát, minthogy világosan és egyértelműen beszélt volna velünk. Nem ésszel megáldott, értelmes lényeknek tekintett minket, akik képesek a kritikára – hanem bámészkodóknak egy bűvész bódéja előtt. Ami a legfontosabb az embernek, annak kellene lennie egyben a leghomályosabbnak? Az időbeli egzisztencia igényei számára volnának érzékek és megszakítási mechanizmusok, kombináció és fixálódás; az örök élet igényei számára pedig csupa hézag, rejtély, rébusz és ellentmondások?” Itt becsukta a könyvet, levette a szemüvegét, és Lalihoz fordult: Mi a véleményed erről, fiam? Lali kis ideig hallgatott, aztán azt mondta, hogy meglepő, amit hallott, ő nemhogy leírni, de gondolni sem mert volna ilyet soha. Aki írta, ezzel nem Istent kérdőjelezte meg, hanem a módszereit. Ki írta?, kérdezte előre hajolva kíváncsian.
− Paul Valéry – válaszolta Szirmai csendesen.
− Paul Valéry nem ismerte Istent. Én ismertem. Nő volt, és cigány. Isten a lényegét odaadhatja bármikor, bárkinek a legnehezebb helyzetekben, ahogy a háború alatt odaadta a nagynénémnek. A román katonák nemcsak válogatás nélkül megerőszakolták a nőket, de utána meg is kínozták, majd lelőtték őket. Nálunk a faluban úgy úsztak a meztelen, megcsonkított női hullák a Körös habjain, mint a falevelek ősszel. Anyám mesélte, hogy amikor égett a falu és a román csapatok öldökölni kezdtek, de még nem jutottak el a cigánytelepig, az én gyönyörű nagynéném azt mondta, hogy ő marad, anyámék meneküljenek el. 18 fiatal lány, még több gyerek és férfiak, asszonyok élték túl, menekültek meg akkor a katonák vérszomjától. Azt csak Isten tudja, hányan erőszakolták meg a nagynénémet, aki valami csoda folytán túlélt mindent, de megbolondult. A miatta sértetlen, szép, fiatal 18 cigánylány irtózott tőle! Fel sem fogták, hogy mitől óvta meg őket az én bátor nagynéném, de ha elmondja nekik, akkor sem fogták volna fel. Igen, Isten inkább hagyta elpusztulni egyetlen fiát… mérhetetlen gőg van abban, ha Istenhez, az ő tudásához és erejéhez mérjük magunkat. A gőg boldogtalanná tesz. Paul Valéry nem lehetett boldog ember…
− Nem volt boldog – mondta Szirmai, és a könyvet Lalinak ajándékozta azzal, hogy a boldogtalan emberek sokat tudnak, és hogy boldogtalanság az ára ennek a tudásnak, de jogunk van kételkedni, és kérdéseket feltenni. Lali nem szólt erre semmit, csak megköszönte a könyvet, és esténkét azt olvasgatta elmélyülve, míg én a Bűn és bűnhődést, aminek 3 hónap után is csak a felénél tartottam, de olvastam, mert Lali közben fogta a kezem, mintha érezte volna, hogy mély szakadékba zuhanok a feltáruló világ szörnyűsége miatt, ami annyira hasonlított a valós világra, hogy félni lehetett tőle. Lali most nem olvasott. Aludt. Szerettem nézni alvás közben is. Arra vágytam, hogy belelássak az agyába, az álmaiba. Mindent ismerni akartam, ami ő, az utolsó sejtjéig. Ettől a vágytól néha megijedtem, és attól is, hogy bár születésem óta ismertem őt, mégsem tudtam, hogy milyen belül, vagy, hogy miért ilyen, amilyen. Minden szerelmes nő titokzatosnak tartja a szeretett férfit, gondoltam, és megcsókoltam hosszú szempilláit. De nem érezte. Mélyen aludt. Elvette tőlem az álom. Senki sem a miénk teljesen, suhant át a fejemen, és ettől a gondolattól sírni kezdtem…
*
Kora reggel Lali puha szájára ébredtem. Gyakran ébresztett így, hogy a melleimet csókolta, amiből néha gyors és heves ölelkezés lett, mint most, ami után együtt fürödtünk meg, én nevetve, ő meg csendesen tűrve a bolondozásaimat, ami mögött épp úgy lehetett boldogság, mint magány. Szeretkezéseink után – de volt, hogy közben is – volt valami elérhetetlen Laliban, ami szorongással töltött el, mint ügyetlenkedéseink kezdetén, amikor mozdulataink nem akartak engedelmeskedni a vágyainknak. Lali jó szerető lett. Gátlásait úgy levetkőzte, mintha sosem lettek volna. Azt mondta azért, mert bízik bennem. Amiről eszembe jutott, hogy akkor volt idő, amikor nem bízott?, és ez fájt, mert én mindig bíztam benne! Érdekesnek találtam, hogy gondolkodásunk épp úgy megváltozott, mint ölelkezéseink módja, de azt azért nem takarhatta el a mód, hogy Lali egyedül volt bennem is, mellettem is. Ezt nem értettem, de szóvá sem tettem, mert éreztem, hogy szeret, és ez volt a legfontosabb, meg hát mit is kezdhettem volna a válaszával, talán meg sem értettem volna…
*
Jókedvűen mentünk be a gyárba. A műhelyben a sánta Müllert körbevették az emberek, aki nagy hangon magyarázott valamit.
− …és fütyült a golyó. Jönnek majd a tankok is, majd meglátjátok. Éppúgy, mint a háborúban, amikor mint a ménkű, csapdosott mellettem az akna, a repesz meg felhasította a lábszáramat, de a Kucsmás Mihályt, a szakaszvezetőnket, na, azt meg kettéhasította. Úgy, ám! Egyenesen a fejét. Ott halt meg mellettem azon nyomban. A légitámadáskor meg az történt, hogy a hadapród…
− Maradj már! Ne fesd az ördögöt a falra, dehogy lesz itt háború – szakította félbe Lázi Karcsi, Müllert.
− Hát, majd várjuk ki a végét! Volt maga a fronton brigádvezető elvtárs? – fordult Imre bácsi felé Müller.
− Voltam, Müller, voltam. Az orosz frontra vittek bennünket vagonokban, mint a marhákat. Éheztünk, lerongyolódtunk, megfagytunk a mínusz 40 fokban. Hullottunk, mint a legyek. Négy évig voltam Voronyezsnél hadifogoly. De, hogy jön ez most ide?
− Hát, mert azt beszélik, itt harcok lesznek. A Gerő behívja a ruszkikat, aztán a tovarisok szétlövik a seggünket a tankjaikkal. Ezek a taknyosok, mihez kezdenek, ha harcolni kell? Nem tudják mi az, embert ölni… védekezni…
− De azt tudjuk, hogy mit jelentett emberből szappant főzni! – kiabálta egy beesett szemű, nagyon fiatal lány dühösen.
− Elég legyen! Nem lesz itt háború, mit izgatja az embereket? – próbálta lenyugtatni a felzaklatott embereket Ellus, de nem figyelt rá senki, mert négy fegyveres férfi az üzemigazgatót, a párttitkárt és Vázsonyi Győzőt ráncigálta át a műhelyen keresztül egy teherautó felé. A fegyvereseket az a szőke gépírólány, az Ildikó vezette, akit kirúgtak a gyárból, és akinek az apját elhurcolták.
− Akinek fegyver kell, az jöjjön! – kiáltotta Ildikó, és a munkások megrohamozták a teherautót.
− Mi történt? – kérdezte Lali, Imre bácsitól.
− Ledöntötték a Sztálin szobrot az emberek, az ávósok meg rálőttek a tömegre a Vas utcában. Megsebesültek jó páran. Azt mondják a székesfehérvári szovjet hadtest bevonul a fővárosba, hát áll a bál. A határokat lezárták…
− Kik ezek a fegyveresek? – lépett oda hozzánk Ellus lihegve a rémülettől.
− Nemzetőrök – válaszolta vigyorogva Müller és Lali kezébe is nyomott egy géppisztolyt, majd üvöltve sántikált vissza a teherautóhoz, ami körül azt ordították az emberek, hogy „Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!, meg azt, hogy „Ruszkik haza!” Aztán a teherautó elhajtott. Az emberek ettől mintha kicsit kijózanodtak volna, elcsendesedtek, és Imre bácsit kérdezték, hogy most mi legyen, lesz munka vagy nem lesz munka, hiszen elvitték a fejeseket, anyag sincs, az irodisták is elfutottak a gyárból.
− Nem vagyok én üzemigazgató – tárta szét a karjait tehetetlenül az öreg – de a gyárat, a gépeket őrizni kell, amit én vállalok a cigány brigáddal. Aki akar, az menjen Isten hírével. Munka itt egyhamar nem lesz. Egy szál deszkát sem szállítottak, hát mivel dolgoznánk?
− Ez igaz. Tartsanak ki Imre bácsi! De aki magyar, velem tart, és megvédi a fővárost a ruszkiktól! – ordította Lázi Karcsi – és a munkások nagy része elindult harciasan a városba Karcsi vezetésével, aki a nemzetőröktől kapott lyukas zászlót lengette.
De voltak, akik azonnal hazamentek, és olyanok is akadtak, akik végigkártyázták a napot és csak a műszak lejárta után léptek ki a gyárból, mintha az égvilágon semmi nem történt volna Budapesten tegnap, október 23-án. Amikor kiürült a gyár, Laliék lelakatolták a gyárkaput, és Imre bácsival feltörték az üzemi konyha raktárát, ahol bőven találtak konzerveket, de még kenyeret is.
− Két hetet tudunk kihúzni gyerekeim – állapította meg az öreg az élelmiszereket számba véve.
− Csak nem kell itt maradnunk két hétig a gyárban? – képedt el Ellus.
− Ki tudja… talán tovább is – vont vállat az öreg brigádvezető – attól függ, meddig tartanak a harcok.
− Hát, háború van? – kerekedett ki Harangozó Ferkó szeme.
− Forradalom van, Ferkó! Forradalom! Elég volt a hazugságból, elég volt a félelemből! A nép igazságot tesz – magyarázta Imre bácsi ragyogó szemekkel.
− Nekünk, cigányoknak, mi közünk van ehhez? – kérdezte sírós hangon Ferkó.
− Hogy mi közötök van? – képedt el az öreg, és Lalihoz fordult – magyarázd el neki fiam, hogy mi közötök van hozzá, én addig a Gézával körülnézek az irodákban is. Bálintot meg Lacit leküldtem a pincébe. Óvóhely volt az, maradtak ott matracok, elleszünk azokon itt a műhelyben – mondta, és már ott se voltak.
− Ferkó, figyelj rám… − fordult Lali a munkapadon ülő rémült fiúhoz, kezét a vállára téve.
− Ne mondj semmit – tolta el magától Lalit, Ferkó – elmondtál már mindent, amikor sütöttük a gazdaságból lopott kukoricát, mert felfordultunk volna az éhségtől, és rámutattál a gyerekekre, akik a földet is megették volna, csak legyen valami a gyomrukban, hogy ők is csak úgy fognak élni, ahogy mi, mert nem vesznek emberszámba minket! Most meg ezekért tépessem ki a belem? Ők mikor lövetnék le magukat egy cigányért? Tudod, hogy soha! Menjünk innen a mieinkhez haza Lali… semmi közünk az ő harcukhoz…
− Magyarok vagyunk mi is, Ferkó! És a gazdaság kukoricáját együtt loptuk a magyar fiúkkal, mert nekik sem volt mit enniük, éppúgy, ahogy nekünk sem. Minket a hatalom nem vesz emberszámba, nem a magyar emberek, akik közül sokan úgy élnek, ahogy mi élünk a cigánytelepen. Ők is éheznek, ők is fáznak. És éheztek, fáztak Horthy alatt épp úgy, mint Szálasi és Rákosi alatt. Én nem tudom, hogy most mi történik, hogy forradalom van-e, vagy mi van, csak azt tudom, hogy az emberek az igazságukat keresik és a szabadságot. És ha itt élünk, akkor a mi igazságunk és a mi szabadságunk is az, amit ők keresnek. Emlékezz miről beszélgettünk a Kati születésnapján. Arról, hogy így nem mehet tovább! Káosz uralkodik az országban. A rákosisták még egymást is kinyírják, hát Rajk is ártatlan volt… és még milyen sok embert zártak börtönbe ártatlanul. Volt olyan kommunista vezető, aki kimondta, hogy hazudtak nappal, hazudtak éjjel, hogy színtiszta erőszak volt a termelőszövetkezeti mozgalom, hogy kuláklistára tettek bárkit, akinek nem tetszett a pofája, és internáltak bárkit, aki nem azt tette, amit ők mondtak. Ez a vezető el is tűnt másnapra, és Isten tudja mit tett vele az ávéhá, mint azzal a másikkal is, aki kimondta, hogy megsértették a törvényeket, hogy hatalmas eredményekről számoltak be, azt mondták robog a gazdaság, miközben meghamisították a gazdasági adatokat, meg hogy mindig mást mondanak, mint amit tesznek, és a megtermelt javakat sem osztják el igazságosan, és, hogy a nép retteg a saját rendőrségétől, fél az ávéhától. Ez nem elég ok arra, hogy fegyvert fogjon a nép, pláne akkor, ha a vezetőik a saját népük ellen idegen katonákat hív be az országba? Hát, mekkora árulás ez te Ferkó?!
− Értelek én Lali… értelek. De majd szívbajt kapok a félelemtől! Ráadásul a szovjetek nélkül, mi meg már, meg is döglöttünk volna…
− Örültünk, hogy ’45-ben bejöttek az oroszok, ez tény! Ha nem jöttek volna be, mi cigányok már rég füstté váltunk volna a halálgyárban. De már béke van Ferkó. Se okuk, se joguk itt lenni. Magyarország nem szovjet gyarmat, és mi is magyarok vagyunk! Harcolni kell magunkért – magyarázta Lali.
− Magyarok vagyunk. De azért majd megnézném, hogy a magyaroknak is magyarok leszünk-e, ha kimennek innen a ruszkik – csóválta meg a fejét Harangozó Ferkó, és most ő tette a kezét Lali vállára, jelezve, hogy marad és úgy lesz, ahogy Lali akarja…
*
Ötödik napja vigyáztuk a gyárat, a fűrészgépeket, a több ezer kész ládát a raktárban, de semmi nem történt a gyáron belül. Imre bácsi lehozta a városi vonalú telefont a műhelybe, mert tegnap hosszan csengett. Lázi Karcsi hívta fel az öreget, hogy megkérdezze, jól vagyunk-e, mert hallotta, hogy több gyárat fegyveresek támadtak meg. Imre bácsi elmondta, hogy itt minden rendben, és megkérdezte, hogy mi van a városban. Karcsi ömlesztve elhadarta, hogy olyan érzése van, mintha háború lenne, lőnek rájuk az ávósok meg a ruszkik is, akik tankokkal taposnak le mindent és mindenkit, lincseléseket látott, lábuknál fogva fellógatott hullákat. Ők, a gyáriak, sodródnak az eseményekkel, ha lőnek rájuk, ők is visszalőnek, meg hallották, hogy mindenfelé forradalmi bizottságok alakulnak, meg nemzeti és munkás tanácsok, és hogy Vácról meg a gyűjtőfogházból kitörtek a politikai foglyok éppúgy, mint a köztörvényesek, de a szabadságharcosok kiszűrik az alvilági alakokat, és a nyilas meg a náci elemeket, és hogy megtámadták a pártházat éppen, így mennie kell, mert ő is harcolni akar, de azt még elmondja, hogy a magyar nép sosem volt még ilyen egységes, és hogy előtte, épp látja egy irodából, ahonnan telefonál, egy rövid géppisztolysorozattal leterítettek egy férfit, aki azt festette a falra, hogy „koalíciós nemzeti kormányt akar a nép!” Itt megszakadt a vonal, és 24 órája nem csengett újra a telefon, pedig Imre bácsi éjjel-nappal ugrásra készen várta a híreket. Ellus azt mondta, hogy az egy csoda, hogy van még villany, víz és hogy működnek a telefonok a városban. Cserei Bálint és Nyulas Laci, akik Vető Pistáék helyett kerültek be a cigánybrigádba, aznap is kimentek körbejárni a gyárudvart, de lélekszakadva rontottak be a műhelybe kis idő után azzal, hogy a gépház ajtaja nyitva volt, és a lépcső alatti korláton egy női hulla van.
− A Vázsonyi macája az… az a Rózsi – mondta Cserei Bálint, és Lali, Géza, Ferkó meg én leültünk a döbbenettől.
− Megijedhetett az a szerencsétlen, amikor elhurcolták a szeretőjét, és elbújhatott a gépházban. Öt napja ott dekkolhatott. Nem tudtuk, hogy ott van. Oda nem néztünk be, csak most, hogy kicsapódott az ajtaja. Az irodisták úgy elpucoltak, mint akiket seggbe rúgtak, hát ki gondolta volna, hogy ezt meg ott eszi a fene! – mondta Nyulas Laci védekezve, mintha ő tehetne Rózsi haláláról.
− Maradjatok, majd én megnézem – állt fel Imre bácsi, és mi maradtunk, meg sem tudtunk moccanni a sokktól. Kerültük egymás tekintetét. Szégyelltük rettenetesen, hogy teljesen megfeledkeztünk Rózsiról, aki miután összeállt a művezetővel, mintha meghalt volna számunkra, és tessék!, most valóban meghalt.
− Ez bizony a Rózsi! – mondta Imre bácsi, és azonnal felhívta a mentőket, hogy szállítsák el a halottat. A mentőállomás ügyeletese, a fáradtságtól rekedten, keserűen felnevetett, hogy annyi a sebesült, hogy napok is elmúlhatnak, míg lesz szabad kocsi a hullának, és azt javasolta, hogy temessük el ott, ahol van, mert a sebesült, de még élő emberek fontosabbak amúgy is az ő számukra, így hát eltemettük Rózsit a gyárudvar sarkába. Lali a szótlan temetés után átölelt és azt súgta a fülembe: ő döntött így. Ne hibáztasd magad a semmiért.
− De annyira fáj… − zokogtam.
− Tudom. Csak azt ne felejtsd el, hogy öngyilkosnak lenni milyen hatalmas önzés! Mások a szabadságért halnak meg ezekben a percekben is. Ő meg… ő… hát, Isten nyugtassa, de nem őt sajnálom, hanem, szegény anyját… bolond volt ez a Rózsi! – legyintett bosszúsan Lali, majd remegő kezekkel rágyújtott egy cigarettára…
*
A hetedik napon mindenkire rátört valami megmagyarázhatatlan mehetnék. Ellus a virslis Józsiért remegett minden értelemben, Imre bácsi a kertjéért, amit ilyenkor már mindig „téli állapotra” állított, ahogy ő mondta, meg aztán, hogy nem olyan vénember még ő, hogy ne tudna harcolni, ha szükség van rá valahol. Lali is szeretett volna a dolgok sűrűjében lenni, mint itt ülni a műhelyben tétlenül, Géza Kati miatt aggódott, aki mindenórás volt és hetedik napja volt egyedül az Üllői úton, én Lalira vágytam, az ölelésére a kis zugunkban a munkásszállón és talán egy pohár tejre, mert a baba mintha már megmozdult volna bennem. Én nem vágytam nagy dolgokra, csak biztonságra, csak arra, hogy túléljük ezeket a napokat, heteket. Ferkó hazavágyódott. Imre bácsi szerint aligha járnak a vonatok ilyen időkben, de Harangozó Ferkó azt mondta, hogy ő talán gyalog is nekivágna. Csak Bálint és Laci nem panaszkodott. Nekik megfelelt az őrködés egyhangúsága.
− Elleszünk mi ketten! Fegyverünk is van, a telefon is működik, baj nem lehet. Menjenek, Tatár bácsi, ha menni akarnak – mondta Bálint, és az öreg elfogadta Bálint ajánlatát.
− Mindenki vigyázzon magára! – mondta, mint egy parancsot, és elsőként hagyta el a gyárat a biciklijén, vállra vetett géppisztollyal.
Lakatos Géza arra kérte Lalit, hogy kísérje el az Üllői útra, mert nála nincs fegyver, de ha lenne is, akkor sem használná semmi pénzért, és bevallotta, hogy úgy fél, hogy mindjárt tele lesz a gatyája. Lali azt akarta, hogy elkísérnek a szállóra Vilma gondnokhoz, hogy ott várjak rá, de erről én hallani sem akartam, így velük mentem be gyalog a városba. Ferkó végül Bálintékkal maradt a gyárban. Ellusért motorral jött ki a Józsija, akinek nemzeti színű szalag volt a karján, és az oldalülésén legalább 6-7 géppisztoly agya csillogott. „Remélem, látjuk még egymást!” – kiáltotta Ellus nevetve, és még kétszer-háromszor hátraintegetett, míg el nem tűntek a vasúti sínek utáni kanyarban…
*
A gyártól minden gond nélkül eljutottunk két óra alatt az Üllői útra. Nem állított meg minket senki. Elhűlve néztük a harcok nyomait, a belövéseket a házak falán, a kiégett autókat, egy felfordult teherautót is láttunk, amire azt mázolták „ruszkik haza”, a frissen hantolt sírokat sem lehetett kikerülni a tereken, amiken sebtiben összeütött keresztek voltak beszúrva. Olyan is volt, amin név sem volt, épp csak jelezte, hogy ott is meghalt valaki. Az utcákon nyüzsögtek az emberek, és emberekkel teli teherautók száguldoztak, amin lyukas zászló lobogott, kivágták belőle a Rákosi címert. Nekem úgy tűnt, mintha mindenki keresne valakit, valamit, vagy várnának valamit, amit elkerülni nem lehet. A presszókban szólt a zene, mintha mi sem történt volna. Ezen is nagyon csodálkoztunk. Távolról hallottunk 1-1 lövést is, de erre senki nem rezzent össze rajtunk kívül. Mellettünk egy 8-10 főből álló, felfegyverkezett csoport rohant el, nagy hangon vitatkozva, amiből csak annyit értettünk, hogy „Angyal István tudja, hogy újabb ruszki csapatok jönnek…”, nem tudtuk, ki az az Angyal István, de nekem mélyen az agyamba vésődött a neve. A túloldalról, a Ferenc tér felől körülbelül 60-100 fős embertömegbe ütköztünk, akik a Klinikák felé haladtak lassú menetben, hangosan imádkozva, elzárva az utunkat, így végighallgattuk az imájukat, és megnéztük a zászlóikat és a keresztet, amit egy férfi cipelt a hátán, „szabadságot Magyarországnak” felirattal. Mindenki megállt és a menetet nézte, sokan bekapcsolódtak az imádkozásba is sírva: Asszonyunk, Szűz anyánk, üdvözlünk tégedet: kérünk, oh meg ne vesd pártfogolt népedet. Te, kiben tiszteli honunk védő asszonyát, áldd meg és gyámolítsd a jó magyar hazát. Kinek István király fejedelmi ékit − és ezekkel átadá egyszersmind népeit… hazánk Nagy Asszonya! Kérünk, oh, el ne hagyj, bú és örömnapon hű népeddel maradj. Annyi csapás után, ezer vészek között, melyekkel szép hazánk halálra küszködött. Te voltál és te vagy a mi erős védfalunk, légy a jövőben is jóremény csillagunk. És míg a nemzet él, hálásan emleget, és szívből tiszteli áldva szent neved… − amikor ezt zúgta, zengte a nép: „és szívből tiszteli áldva szent neved…”, lövések dördültek balról, valahonnan a magasból, egy lakásból, vagy egy háztetőről, amit ordítás és jajveszékelés követett, az emberek eszeveszetten menekülni kezdtek. Egy férfi ránk ordított, hogy ne bámészkodjunk, keressünk egy kapualjat az ávósok elől, mert azok lődöznek, mint az állatok, lesből, mindig lesből. Rohanni kezdtünk Géza után, de Lali lemaradt, mert közben a hátára vett egy jajgató fiatal nőt, akit torkon lőttek. Ahogy hátra néztem, hogy siettessem, megállt az idő: Lali arcát elborította a vér, és a már halott lánnyal a hátán, a földre omlott, de olyan lassan, mint amikor álmomban egy esőcsepp a magasból a földre ér. Aztán hirtelen újra felgyorsultak a mozdulatok. Lali látta, hogy visszafutok hozzá, és rám ordított integetve, hogy „ne gyere ide!”, de én, mint egy őrült, csak rohantam felé, hogy elcibáljam onnan, amikor újabb lövés érte Lalit, most a karján. Felsikoltottam, és húzni kezdtem a ruhájánál fogva a kövön, amikor a lábát szinte lekaszálta egy géppisztolysorozat. A csontszilánkok úgy repültek szanaszét, mint a repeszek. Sírva borultam rá, azt akartam engem találjanak el, ha újra lőnek, de nem lőttek, őket lőtték a Tűzoltó utcából megérkezett felkelők. Egy fegyveres lány lehajolt hozzám, és azt mondta, jönnek már a mentők, kitartás, ne engedjem, hogy Lali elveszítse az eszméletét, beszéljek hozzá, aztán tovább rohant. Én csak sírni tudtam, magamhoz ölelve Lali szép fejét, amiből szintén dőlt a vér, mint az ölemből…
− Ne sírj. Ezzel lefokozol engem, és őket, a gyilkosokat emeled fel! Én meghalok…
− Dehogy halsz meg! A hősök sosem… − zokogtam.
− Nem vagyok hős, én csak érteni akartam a világot… okvetlenül kérdezd meg a Szirmait, hogy miért nem édestestvérek a boldogság és az igazság… jaj… de jó ez a hideg eső…
Ezek voltak Lali utolsó szavai. Én meg csak ültem dermedten az úttest közepén, ringatva őt a halálos őszben, és évtizedekig nem vettem észre az évszakok változásait. Mindig csak ősz volt… ősz volt.
Vége
"mikor kertecskémbe/ megyek be kedvembe, / hogyha megtekintem,/ melyeket két kezem/ ültetett vagy vetett/ az sovány homokban,/ nem tudom, melyiket/ szakasszam elébben." "A XVI. századi európai irodalom bukolikus hagyományához – jelenlegi ismereteink szerint – magyar verssel elsőül Telegdi Kata kapcsolódik. [...] Telegdi Kata magyar előzmények nélküli jelenségnek tűnik."
Bejegyzések
