2009. január 8., csütörtök

A válás dicsérete - Gubicskó Ágnes Julia Kristeva interjúkötetéről

”Hogyan is gondolja Kristeva azokat a megfoghatatlan mezőket, amelyeket olyan ritmikus terekben mutat ki, mint egy szürreál szöveg, egy nacionálszocialista képzet, vagy az anyában, aki a kultúra nullfoka? A francia pszichoanalitikus és írónő első magyar nyelvű kötete kivételesen érthető nyelvezeten vázolja elméletének ezeket a visszatérő pontjait..." - Gubicskó Ágnes írása Julia Kristeva „Adalék a gondolkodás tétjéhez” című interjúkötetéről.


Gubicskó Ágnes: A válás dícsérete


„az analízis volt a titkos kertem, és az is marad”


Hogyan is gondolja Kristeva azokat a megfoghatatlan mezőket, amelyeket olyan ritmikus terekben mutat ki, mint egy szürreál szöveg, egy nacionálszocialista képzet, vagy az anyában, aki a kultúra nullfoka? A francia pszichoanalitikus és írónő első magyar nyelvű kötete kivételesen érthető nyelvezeten vázolja elméletének ezeket a visszatérő pontjait, amelyek úgy erősödtek meg a tudományos diszkurzusban, hogy több oldalról is folyamatosan támadják őket. Hasznosnak tűnik ezért mindenekelőtt ez az interjúkötet, azoknak pedig, akik az életrajzok iránt érdeklődnek, érdekesnek is talán; Kristeva legjellemzőbb vonását viszont, a zenei, erőteljes, érzékeny szövegvezetést, amiről írásaiban nem csak beszél, hanem amit gyakorol is, kevésbé képes visszaadni.


Kristeva 1998, Kristeva 1988


Kristeva mintegy 40 könyvéből és más műveiből néhány cikk jelent meg ezidáig magyarul, s most két interjú egy kötetben. Van valami izgalmas ebben az összeállításban, mivel a két rész csaknem ismétlése egymásnak, az első 1998-ból, a második pedig 1988-ból egy rádióbeszélgetés, s szerkesztői kommentár nem áll mellettük. A második rész („A jó öröm”) a rövidebb terjedelmen kívül annyiban különbözik az elsőtől, hogy három addig nem említett könyv összefoglaló leírását is tartalmazza, de ideológiai, gondolati váltást sem mutat ez a tíz év.


Konzervatívok, radikálisok, feministák, MDF


A magát baloldalinak valló Kristeva munkásságát egyes konzervatívok túl radikálisnak tartják, a baloldali radikálisok nem elég radikálisnak, ezen belül feministák csoportja az anyaság hangsúlyozása ellen emel szót, de például a magyarországi MDF Kristeva ideológiáját magáénak vallja, ahogy ezt internetes honlapján ki is emeli.


Egy Kristeva-váz


Én úgy fordítom le magamnak az elméletét, hogy a magát vagy másokat istenítő (tehát kizáró, diszkriminatív) személy (identitás) elválva másoktól (függősségeitől) és önmagától is, egy önelemzést hajt végre (pszichoanalízis, önreflexió), amelyben saját kérdései által felismeri önmaga nemtudását, illúzió voltát, ürességét (azt, hogy nem több, mint mások, s az egyenlőséget), s így önmaga formálásának lehetőségét, kreativitását, autonómiáját (különbözőségét) teremti meg.
A szocializációnak ez a formája a tisztátalannak ítélt dolgok közül (ösztönök, vágyak, bűnök, csoportok, személyek, amelyeket Kristeva „abject”-nek is nevez) az erőszakot próbálja féken tartani, és nem bizonyos csoportok, személyek vagy a kreativitás felszámolására irányul, szemben a nacionálszocializmussal és más diktatúrákkal, a katolikus egyház boszorkányégetéseivel (több millió nőt égettek el), az anya-gyermek viszony agresszív megnyilvánulásaival és a szerelemmel.


Az anya-gyermek függőség


Az anya-gyermek kapcsolatról így ír Kristeva: „Ebben az anyai tartományban aggasztó logikákkal szembesülünk […], ahol a gyermek teste még függ az anyától, ahol a gyermek még nem autonóm az anyával és vágyával szemben. […] Manipulálható, és ő maga szintén manipulál, a gyermek az a vérszívó, akinek a vérét szívják. A Klein-féle elemzők hosszan elemezték ezt az elsődleges agresszív kapcsolatot, amelyet ’skizoparanoidnak’ neveztek el.” „Írtam egy rövid szöveget a ’Hérétique de l’amour’ (A szeretet eretnekje) címmel, amelyben az anya képét analizáltam, amelyet a kereszténység hagyott ránk, tehát a Szüzét. Ugyanennek az oldalnak a másik lapján a szülésemről beszélek, a fiamról. A szeretet szenvedélye ez, önmagunk megtagadásáé. […] A nőnek tényleg a gyermeke teszi lehetővé a felfedezést, hogy a másik létezik.” Kristeva az elválásban, a függősség felszámolásában tulajdonít jelentős szerepet az anyáknak, akiknek el kell választaniuk maguktól a gyermeket, s elvezetni őt az elvont anyanyelvbe.




Válasz a feminizmusnak


„A feministák kedvezőtlenül fogadták tételeimet, akik a nőnek az anyaságban a biológiai ösztönre, a rabszolgaságra stb. való redukcióját vélték felfedezni.” „Nem tudok semmit, mert kerülöm a meghatározásokat, e téren [nőiség, anyaság] pedig sokkal inkább, mint másutt.” A feminista mozgalmakkal Kristeva nem tart kapcsolatot: „A feminizmus nagyon gyorsan a dogmatizmus új formájaként jelent meg előttem. […] E csoportok gyakran megismételték a ’machista’ csoportok zsákutcáit és dogmatizmusait, amelyek ellen ők harcoltak. Ezt én afféle gyermekbetegségnek tekintettem, amelyen át kell esni valami módon, de sehogyan sem éreztem jól magam e csoportokban.”


A szerelmes ember és a hívő


„Az erotikus vagy szerelmi viszony nagyon gyakran a másik birtoklása vagy bekebelezése. Egyfajta ozmózis ez, amelyben magunkat idealizáljuk, ’magunkat csodáljuk’; ’te vagy én és én vagyok te’. Amikor aztán észrevesszük, hogy szó sincs erről, akkor jön a fájdalom, a válás, a válság.” A szerelmes ember így vallásos érzelmeket ismétel: „A hívő ember tartozik valahová: az atya nevéhez, egy közösséghez, az egyházához, egy meghatározott morálhoz, hitének dogmáihoz.”


Pszichoanalízis – a szocializáció új formája


Mindezekkel szemben, s ez Kristeva hite, „az elemzett személy ideális esetben képes kapcsolatokat létesíteni a többiekkel, közösséget alkotni, mindvégig annak tudatában, hogy e kapcsolatok az örömön, a vágyon és az öntudatlan hasznosságon alapulnak. Ez a személy e kapcsolatok elemzésének birtokában minden bizonnyal képes lesz e kapcsolatok fölé kerekedni, játszani velük, szóval képes fellazítani őket, nem lesznek olyan nyomasztóak, lehangolóak, sőt talán még örömtelibbek, kreatívabbak lesznek. Ebben az értelemben az analízis a szocializáció új formája, amely magában hordja a játék lehetőségét is e szocializációval, következésképpen, nem szükségszerűen kiábrándulás, hanem kreativitás. Már meghaladtuk Freud tudományos gyanakvását a vallási illúzió iránt: tudjuk, hogy az illúziókra szükség van, feltéve, ha játszani tudunk velük.”


Az irodalom tovább megy ennél


Kristeva kiegészíti Freud megállapítását, szerinte az irodalom nem csak megelőzi a pszichoanalízist, hanem messzebbre is jut el. Ezért is elemez nagy számban irodalmi szövegeket, legszívesebben talán Proust írásait, amelyekben a nyelv zenei szintje érdekli (amit „szemiotikus”-nak nevez). Számára ez „a nőiség megközelítésének módja volt az anyain keresztül, magában a nyelvben”.


Életrajz


Kristeva bolgár származású, 1966 óta Franciaországban él. A válás és idegenség pozitív pszichológiáját ilyen vonatkozásban is megtartja: „Ahogy bolgár nem vagyok, nem vagyok francia sem. A pszichoanalízis megtanított arra, hogy engem a száműzetés hozott létre, alkotott meg, és nem a valahova való tatozás.” Szépen, de kritikával beszél (a kommunista) Bulgáriáról, szeretett apjáról a legtöbbet, akiről 2. regényét írta (ez a regény főbb vonalaiban Galgóczi Erzsébet „Törvényen belül” c. regényének a másolata is lehetne). Beszél Franciaországról, az ottani jelentős hatásokról, Genette-ről (nyelvész), a Tel Quel csoportról, Lacanról (pszichoanalitikus), arról hogy általuk ismerte meg Freudot, és Sollers-ről, a férjéről, valamint közös kínai utazásukról is.


A nő és a férfi


Férjével való kapcsolata konfliktusukkal terhes, erről általánosságban beszél: „áthidalhatatlanság van a két nem között. […] De ha már felismertük ezt a széthúzást (amely valóban a nemek harcához vezethet), akkor, szilárd meggyőződésem, hogy teljességgel lehetséges szövetség vagy harmónia. Ez egyébként a lélek mélyén gyökerezik, biszexualitásunk tényében. Különbözők vagyunk, de hasonlók is, mert négyen laknak bennünk, egyfelől a férfi és a nő, másfelől a nő és a férfi. A hímnem és a nőnem kettős. Egy pár pedig négy személyes partnerséget jelent. Harmónia tehát lehetséges, bár kell hozzá bizonyos művészet. Mivel ez a helyzet, szerintem, ha egy házasság tartós, akkor ebben mindig van szenvedély, szeretet, de különösen az a képesség, hogy a felek tudják egymás gondját viselni. E képesség nem gyógyító jellegű és nem is anyai, bár mindkettőre támaszkodhat, egyszerűen a különbözőség tiszteletén alapul.”




Megjegyzések


Az interjúkötetet egy „Előszó” nyitja, amelyet maga az interjúztató írt, s amely számomra egy jubileumi vagy temetési beszédet idéz: hiperlatívuszokban beszél ( hangja „nemesfém csengése”, „prizmára csiszolt gyémánt”) – én nem találom megtisztelőnek. Később ez megszűnik, egy felkészült kérdezőt látunk, ezért is olvastam volna pár szót erről a nőről, Marie-Christie Navarro-ról a könyvben. A másik, ami talán könnyítette volna a magyar olvasó Kristeva-értését, s ez már a magyar kiadás kritikája, hogyha Kristeva francia nyelvű szövegcímeit magyarul is megadják. Ezeket egy-két esetben megtaláljuk zárójelben, ám nem mindig helyesen: szerepel például „A szeretet eretnekje”, ez az írás viszont magyar fordításban „A szeretet eretnetikája” cím alatt jelent meg.

Kristevát érdemes figyelni, hiánypótló ez a könyv. Álljon itt végül néhány kép még róla az interjúkötetből szemelgetve: „megmaradtam a labdarúgás fanatikus hívének”; „iszonyodom a fényképektől”; „Ez a kép az ön azonossága: ’a lefejezett nő’. Ön azt mondta, hogy nem frusztrált nő, mint Simone de Beauvoir, hanem lefejezett nő. Visszatérhetünk erre?”

------------------

Julia Kristeva: Adalék a gondolkodás tétjéhez. Fordította Romhányi Török Gábor. Budapest: Napkút, 2008.

Kristeva további magyarul megjelent írásai:
Kristeva, Julia: A költői nyelv forradalma (Részletek) In: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Szerk. Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud, Sári László. Ford. Horváth Krisztina (Bp.: Osiris, 2002) 106–126.
Kristeva Julia: Bevezetés a megalázottsághoz. Kiss Ágnes fordítása. In: Café Bábel 1996/2.
Kristeva, Julia: A szeretet eretnetikája Ford. Gyimesi Timea In: Helikon 1994/ 3–4, 491–509.
Kristeva, Julia: A szubjektum mikrodinamikája Ford. Bocsor Péter In: Pompeji 1994/ 1–2, 188–197.
Kristeva, Julia: Egyik identitásból a Másik(ba). Farkas Anikó fordítása. In: Helikon 1995/1-2, 62-79.
Kristeva, Julia: A szövegnek nevezett produktivitás (részlet). Fordította Z. Varga Zoltán. In: Enigma (16) 1998, 45-53.
Kristeva, Julia: A nők ideje. In: Testes könyv II. (Szerk.: Kis Attila Atilla, Kovács Sándor s.k., Odorics Ferenc), Szeged: Ictus Kiadó, JATE Irodalomelméleti Csoport, 1997, 327-356.
Kristeva, Julia: A szerelem abjektje. In: Thalassa, 2007, 2-3.szám, 3-27. (Részlet a Thalassa honlapján is olvasható)
Kristeva, Julia: A melankolikus képzelet. In: Thalassa, 2007, 2-3.szám, 29-50. (Részlet a Thalassa honlapján is olvasható)
Kristeva, Julia: Az anyaságról In: Magyar Lettre Internationale, 1997/Nyár.
Kristeva, Julia: Szívfájdalmam, Bulgária In: Magyar Lettre Internationale, 1997/Tél. Ford. Nagy Zsuzsánna.

2009. január 7., szerda

ICA Műhely − Várnagy Márta: Jegyesoktatás

„Mintha évszázadokig attól rettegtünk volna, hogy bekövetkezik egyszer, közben a lelkünk üvegszálakká változott.
Többször is felbuktam ebben a gondolatban, mint valami küszöbben. Nem tudtam tovább menni.” - Műhely rovatunkban Várnagy Márta írását olvashatják.


"Az írásnak mindig tétje van. Megragadni, megfogalmazni élményt és tapasztalatot, érzést gondolatot úgy, hogy az átjöjjön, működjön, hasson. Sokszor a legcsiszoltabb irodalmi szöveg veszti el erejét, ha nem kockáztat, ha nem akar többet korrekt irodalmi mű megalkotásánál.
Az írásnak mindig tétje van. Megragadni, megfogalmazni élményt és tapasztalatot, érzést gondolatot úgy, hogy az átjöjjön, működjön, hasson. Sokszor a legcsiszoltabb irodalmi szöveg veszti el erejét, ha nem kockáztat, ha nem akar többet korrekt irodalmi mű megalkotásánál.
Meggyőződésem, hogy író bárhol születhet.
Én abban hiszek, hogy az irodalomba olyan sokszínű tapasztalatokat kell visszaengedni, amilyen különfélék mi emberek vagyunk." – írja Bódis Kriszta, a Műhely rovat vezetője. A rovatban ez alkalommal Várnagy Márta mutatkozik be.


Várnagy Márta: Jegyesoktatás


Péntek volt. A hónap huszonnegyedik napja.
Alig különbözött a többitől.
Feljött a nap, majd le is nyugodott.
Mint egyébkor.
Májusban pénteket ülni nem illendő, de még a szerdát is törölném a naptárból, hiszen az egyiket követi a másik.

Végiggondoltam a tegnapot.
Délelőtt a szertartást mentünk megbeszélni. A falépcső sírt a lábunk alatt, míg vonszolódtunk fel, és még tovább, úgy tűnt, egyenesen az Úr elébe.

Valamire vártunk. Álltunk a korlát mellett, fel sem pillantottunk. Különös mértékegységgel mértem az időt, ebből ma is kiszámíthatom, mennyi a végtelen.
Amikor kijött az Úr szolgálóleánya, már túl voltunk több végtelenen, s a vállunk fölött visszanéztünk a megéltekre, így készítettük magunkat az emberi léptékkel alig végigjárható útra.
Mert nem volt vége.
Az öreg templomszolga arra volt kíváncsi, miért is áll itt ez a fiatal pár, és megkérdezte, jegyesoktatásra jöttünk-e. A hajam a derekamig ért, fehér ruhában voltam, adódott a válasz, igen, jegyesoktatásra.
Délután megvásároltuk a másnapi öltözéket. Az alkalomhoz illőt. Szépet, sok fehér hímzéssel. Kissé hosszabb volt a kelleténél, le kellett vágni az anyagból.
Erre másnap került sor.
Miután vége lett a hosszú májusi éjszakának.

A hónap huszonnegyedik napja volt.

Ébredés után kávéztunk, ma is emlékszem. Közben a ránk váró napról beszéltünk.
Sok tennivalót zsúfoltunk a délelőttbe, a harangszóig nem tudtunk tétlenül várakozni.
A ruha fontos volt.
Először levágtam az aljából.
Azt hiszem, zsibbadtak voltak az ujjaim, mert cakkos lett. Ekkor igazítottam rajta. Végül fel is varrtam.
Utána felöltöztem.
Úgy rémlik, szép lehettem, pedig csupán sírni valóan gyermeki voltam.

Semmiképpen nem voltam felkészülve az útra, miképpen az ifjú párom se, hiszen a tiszta arc, s a nekem oly gyönyörű vonások tele voltak fájdalommal. Mintha évszázadokig attól rettegtünk volna, hogy bekövetkezik egyszer, közben a lelkünk üvegszálakká változott.
Többször is felbuktam ebben a gondolatban, mint valami küszöbben. Nem tudtam tovább menni.
Pedig indulni kellett.
Még övet is vettünk a fehér ruhához.
Ezzel is telt az idő.
Majdnem el is késtünk.
Azt képzeltük, meg sem történik, ha nem vagyunk jelen.
Vagy újra kezdődik, ami bevégződött?
Bármilyen ájult volt is a lelkünk, vártunk valamit. Karácsonyi csodát.

Alig hihettük el, hogy a szertartás nélkülünk megkezdődött.
Pedig ott mentek előttünk. A tisztelendő, a kántor, és a fekete kocsi.
A tizenkettedik óra felé járt az idő. Szóltak a harangok. A törökverő emlékére zúgtak, s kicsit csendesebben, de ott volt a nyomunkban a lélekharang is. Kitartó volt, pedig futottunk előle.

Sokáig, évekig, lélekharang lett a karácsonyi csengő.

Valahol a kiásott gödör előtt értük utol a gyerekünk koporsóját.
Arra gondoltam, nem elég végtelen a temető mégsem. Ha máris itt vagyunk. Ha idáig elértünk.
Felnéztem a májusi égre.
Vártam a Teremtő magyarázatát. Azt hittem, számonkérhetem.
A síráshoz nem volt erőm, csak az üvegszálakat merevítettem a lelkemben.
Amikor elföldelték, megfogtuk egymás kezét.
A pap beszentelte a sírt, elköszönt. Mi ketten − mindössze ketten voltunk −, ott maradtunk.
Akkor még nem tudtam, ahhoz is gyáva voltam, hogy eltemessem a fiamat.
Siratni, zokogni, jajgatni kellett volna, a könny talán az üveget is lágyítja.
Évek múlva, a házasságom törmelékei között kotorászva, egyszer csak előbukkant az a nap, mint egy bevakult tükördarab, s megláttam benne magamat, és azt a félig gyermeket, aki a párom volt.
Már láttam, hogy attól a naptól egy gyerekkoporsó volt közöttünk, mit egyetlen mozdulattal visszaállítottunk a közöttünk lévő erőtérbe, ha a helyére igyekezett, a kopjafa és az írásos deszka alá.
Ekkor már feladatom volt. Először a sírás tanulása.
Nem könnyű a könnyet megindítani.
Azután megállítani.
Ha nem ügyelünk, tengerré válik, és beleveszünk.



*****


Várnagy Márta önmagáról:

Sok év után hivatali jogásznak álltam, és elhagytam a szülővárosomat, Szegedet is. Magam mögött hagytam a házasságomat, az otthonomat − a mesebeli kerttel, ahol az év minden napján nyílt virág − és beköltöztem a pesti "Csikágó"-ba.
Tapasztalásokkal a batyumban, sok-sok feladattal, és egyetemista lányommal élek itt, azzal a boldogító tudattal, hogy közel a fiam is, itt a szomszédban, a Stefánián.
A gyerekeim az életem ajándékai. Tárgyilagosan nézem őket, mint általában az anyák a gyereküket: rendkívüli ember mindkettő.
Kérdezhetnék, mi az a sok feladat − én csupa közhellyel válaszolnék.
Inkább nem mondok semmit.
Az a dolgom, hogy írjak, majd az írásaim elmondják helyettem.

Üdvözlet az olvasónak!

2009. január 6., kedd

Halott gyermekek anyja

Egy nő, akinek a ma hatvanöt éve alapított Nadal-díj várományos regényét betiltották, harmadik nőként választották be a spanyol akadémia tagjai közé, s aki szerint a gyerekkor hosszabb az életnél, az ártatlanság azonban olyan luxus, melyért verés jár. Évtizedekig hordozott magában egy középkori regényt, s a gyerekirodalom egyik jelentős alakja, bár halott és meg nem született, valamint buta gyerekek könyveinek témái. Világírónők sorozatunkban Ana María Matute-t Pávai Patak Márta mutatja be.


Pávai Patak Márta:
Halott gyermekek anyja - Ana María Matute


„Az eszmék és az eszmények jönnek és mennek. Csak az érzelmek nem változnak: hatalomvágy, irigység, féltékenység, gyűlölködés, szeretet… Ma is ugyanolyanok, mint a 10. században voltak; és tündérmesébe szőve ott van mindez a regényemben.”

„A mese éjjel jön és éjjel távozik, s szárnya alá rejtve magával viszi a gyermeki szorongást. Árokban kúszva menekül, szorosan a hideghez lapulva. Időnként pajkos vagy ártatlan, máskor kegyetlen. Vidám meg szomorú. Mindig ellop egy kis vágyat azzal az öreg, csavargó szívével.”



Ana María Matute (1926) a polgárháború utáni spanyol irodalom egyik legnagyobb prózaírója, 1996-tól a Spanyol Királyi Akadémia tagja: ő a harmadik nő, akit az elmúlt háromszáz év alatt a tudós társaság a soraiba fogadott. Máig is aktív alkotó, legújabb regényét 2008 decemberében mutatja be, Paraíso inhabitado (’Lakatlan paradicsom’) címmel. Legalább háromszor jelölték Nobel-díjra, s szinte minden fontos elismerést megkapott már, amit spanyol író kaphat (a Cervantes-díj kivételével, amelyről egyszer azt nyilatkozta, „nem tudom, minek kéne történnie, hogy egy nőnek is odaítéljék megint”): Planeta-díj, 1954 (Pequeño teatro, ’Kis színház’), irodalmi Nemzeti-díj, 1959 (Primera Memoria, ’Első emlékezet’), életművéért 2007-ben a humántudományok Nemzeti-díját kapta, legutóbb, 2008. novemberében pedig kollégái szavazták meg neki a Spanyol Írók Szövetsége (ACE) Don Quijote-díját.
Katalán kispolgári család ötödik gyermekeként született, gyermekkorának jelentős részét Madridban töltötte, ám életművében ennek nem sok nyomát találjuk. Négyesztendős korában súlyos betegség éri, családja ezért egy riojai hegyvidéki kis faluba költözik vele. Nagyon mély benyomást tesz rá ez a környezet. Tízesztendős, amikor kitör a polgárháború. Az erőszak, a gyűlölet, a halál és a nyomor lépten-nyomon tetten érhető minden írásában.
1952-ben házasságot köt a szintén író Ramón Eugenio Goicoecheával, és 1954-ben megszületik Juan Pablo nevű fiuk, aki gyermekeknek szóló művei legfőbb ihletője. 1963-ban elválik férjétől. A spanyol törvények értelmében Matute nem is láthatta a válás után a fiát, mivel a volt férje látta el felügyeletét − ez mérhetetlen fájdalmat jelentett neki.
Művei nagy részének a polgárháború utáni nehéz esztendők szolgálnak háttérként, melyek a gyermeki szemlélő „rácsodálkozó, és lázadó pillantásán” keresztül tárulnak elénk. A gyermekirodalom mindig kiemelt helyet kapott életművében, s legalább két nemzedék nőtt fel ifjúsági művein, melyek a nagyanyjától hallott történetek nyomán születtek, mint a hóleány meséje, akinek nem jól gyúrták a lábát a szülei, a kasztíliai hegyvidéki faluban élő gyermektelen házaspár, ezért serpenyőben, parázson alakították át, s hét esztendős koráig élt is a kislány, egészen addig, amíg Szent Iván éjjelén a többi gyerekkel együtt át nem sétált a parázson.
Matute írói pályája az indulásakor általánosnak mondható realista látásmódtól ível a tündérmesék világáig, a sajátos hangvételig, amelyben líraiság, gyengédség, irrealitás, kegyetlenség jól megfér egymás mellett. A regényszíntér gyakran a gyermek- és serdülőkor, a polgárháború utáni Spanyolország. Első regénye, a Los Abel (’Ábelék’), melyet tizenhét esztendősen írt, Ádám és Éva gyermekeinek bibliai története alapján, 1948-ban jelent meg, s a gyermek szemszögéből mutatja be a korszak életét. 1947-ben írta, de csak 1954-ben adták ki a díjazott Pequeño teatro című regényt, amely tartalmában és stílusában már az 50-es végének és a 60-as évek ragyogó elbeszéléseit vetíti előre: Los niños tontos (’Buta gyerekek’, 1958), Tres y un sueño (’Három meg egy álom’, 1961), Historias de Artámila (’Artámila történetei’, 1961), El río (’A folyó’, 1963), Algunos muchachos (’Egyes fiúk’, 1968), hogy csak a legfontosabb köteteit említsük.
A Los hijos muertos (’Halott gyermekek’, 1958) című regényben a halott vagy meg nem született gyermekek már a jelképek világába lépnek át. A Los mercaderes (’A kalmárok’, 1960-69) című trilógia központi témája pedig a háború lesz. A fájdalmak világában a gyermekkor mint az elvesztett ártatlanság mítosza jelenik meg. Egy álomvilág, amely a víztározó alatt elsüllyedt valós gyermekkori helyszín újrateremtése. Az elveszett paradicsom.
Ugyan 1949-ben írta, s a Nadal-díj várományosa is volt, a cenzúrán azonban mégsem tudott átmenni a következő regény, a Luciérnagas (’Fénybogarak’), mely majd csak 1955-ben jelenhet meg, és ezt követően, jelentős átdolgozás után, a kihagyatott részeket is visszaszőve, az 1993-as kiadásban nyeri el végleges változatát. Egy csapat fiatal, szinte még gyermek a regény főszereplője, akiket a polgárháború megfosztott mindenüktől, ami hajdani gyermeki világhoz tartozott. A helyszín Barcelona, ahol katonák és rosszul festett asszonyok, menekültek, koldusok, vertek tanyát, rejtőzködő emberek, akik a romok közt próbálják valahogy átvészelni a borzalmat, a reflektorok vakító fényét, a bombázásokat, az örökös fenyegetettségben múló várakozást. Ám a regény terén és idején túl azt látjuk, hogy a gyerekek hogyan élnek együtt félelemmel és halállal, hogyan akar még így is, még itt is élni a szerelem.
1971-ben megjelenik a Torre vigía (’Őrtorony’), s a kritika szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadja a fejlődésregénynek is mondható művet, melyben szembeötlően sok az erőszak, az agresszivitás, miközben a jó és a rossz küzd egymással az örök csatában.
1996-ban megjelenik a nagyszabású, középkori történet, az Olvidado Rey Gudú (’Az elfelejtett Gudú király’), melyben a képzeletbeli Olar királyság napjai elevenednek meg, temérdek főszereplő sorsa alakul az egymásba át- és átszövődő epizódok során. Az írónő mesterművének tartott regényben háború, szerelem, becsvágy, kapzsiság, viszonzatlan szerelem, harag, bánat, erőszak, szex, barátság, halál, pusztítás, igazságtalanság, bosszú, gyengédség, kaland és legfőképpen kimeríthetetlen fantázia elegyedik egymással. Matute írásmódja rendkívül egyéni, eredeti: „mindig is bennem volt ez a regény, csak nem mertem megírni, mert féltem, hogy nem fogják megérteni. Ez az a könyv, ami együtt öregszik az emberrel, de nem az öregedés pejoratív, hanem a legszebb értelmében.”
Tizennégy év hallgatás után ismét egy középkorban játszódó regény, az Aranmanoth (2000), melynek főszereplője egy fiú, Lines urának a fia, aki azért küzd, hogy találjon a világon egy olyan helyet és időt, amelyhez nem tartozik teljes egészében. Anyja vízitündér volt, ő tehát csak félig ember, ezért élete másképpen zajlik, mint a többi földi halandóé. Sorsán keresztül látjuk, az élet nem csak abból áll, ami szabad szemmel megfigyelhető: a vágyak, az álmok időnként legalább olyan, ha nem nagyobb erővel bírnak, mint a valóság, amellyel elkerülhetetlenül szembe kell nézniük.
Újabb nyolcesztendős szünet után 2008 decemberében megjelenik a Paraíso inhabitado (’Lakatlan paradicsom’) című regény, egy fantáziadús, lázadó kislány története, amely a szerző szerint eddig a legtöbb önéletrajzi elemet magában hordozó regénye. A kislányt egyetlen felnőtt, az eldugott helyen lakó, független és szabad szellemiségű nagynénje érti igazán. Adriana élete akkor változik meg, amikor megismeri a Gravila nevű fiút, s egyszer nagyon közelről megtapasztalja a halált; de a gyermekkora nem vész el örökre, hiszen – ahogy a szerző mondja –, „a gyermekkor talán hosszabb az életnél. (…) Soha nem szakadtam el teljesen a gyermekkoromtól, és ezért drágán kell fizetni. Az ártatlanság luxus, nem engedheti meg magának az ember, pofonokkal iparkodnak felrázni belőle.”

Ana María Matute magyarul olvasható írásai:

Paulina (Ford. Csuday Csaba és Dezsényi Gyöngyi). Móra, 1975
Boldogság; A bűnbánó (Ford. Benczik Vilmos). In: A narancs a tél gyümölcse Nagyvilág, 2001

2009. január 5., hétfő

Egy nő a férfibirodalomban − utóirat

Ma fiús napunk van: Becsey Zsuzsának időbe telt, míg megfogalmazta, mire emlékeztette a Nők a férfi (b)irodalomban rendezvénynek a szexualitással és annak irodalmi megjelenési formáival foglalkozó félórája, de mindjárt el is olvasta Bán Zoltán András regényét, hogy elismerésének forrásait kutatva felvillanthassa a húszas évek végének és harmincas évek elejének filmképeit: Germaine Dulac és Louis Buñuel világát. Közben arról sem feledkezik el, hogy meggyőzzön róla: a csendes férfilélek beszédes gyermeket takar.


Becsey Zsuzsa: Egy nő a férfibirodalomban - utóirat


Bán Zoltán Andrással, Garaczi Lászlóval és Gerevich Andrással, három férfival beszélgetett Kiss Noémi a Szépírók Társasága 2008-as fesztiválján a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nyers a téma, de bírta a kihívást, annál is inkább, mivel nem véletlen esett választása éppen e három szerzőre.
Nem kis dolog egy nőnek három férfival szemben tartani magát. A téma a szexualitás keresése a szerzői énben. Noémi kelletlenül ugyan (amennyire jól nevelt nő szerepében ez vállalható), de azért öntudatosan, mint aki nem jön zavarba, igyekezett a megkérdezettek írásaiból megvilágítani ezeket a közízlést provokáló félreérthetetlen direkt szexuális jelöléseket, egyúttal rábírni őket, hogy beszéljenek is róluk. Nem ígérkezett könnyű feladatnak: hiába hogy mindhárom esetben feketén-fehéren megnevezve e becses értékek, a kiejtett szavak nem hozták zavarba a hallgatót, viszont a szerzőket annál inkább. Ez igen kedvesnek tűnt nézőként: végre férfiakat is zavarba lehet hozni valamivel. Különös élmény volt ezekkel az arcokkal ilyen visszatükrözésben találkozni. Egyáltalán nem hatott mesterkéltnek, éppen ellenkezőleg, nagyon is valóságos látványt nyújtott.

De lássuk ugyanezt a szerzők oldaláról! Noémi próbált ugyan egyik-másik esetben segíteni, Bán Zoltán András esetében már a könyv címében „Susánka és Selyempina” (kérdező állítja, a világirodalom egyik legszebb címe is, szerintem is szép a hangzása) egyértelmű az utalás, már amennyire ez félreérthetetlen, míg ha az írást kezdjük olvasni (ami, megvallom, már első belelapozásra felkeltette érdeklődésem), a mű egy egészen elvont erotikus tudatalatti világba csalogat. És akkor itt, meglepő módon, dacára annak, hogy várnánk a megszokott, hatásvadász, ma oly népszerű pornóirodalomból, bulvárból vett sztereotípiákat, zavarba ejtően prűd marad, a háttérben, érintetlenül, a szerző. Innen érthető is a reakciója, mellyel a kérdezőt elutasítja, hiszen az ő keze tiszta. Mondhatnánk úgy is, szerző részéről a dolog ügyesen kijátszva, hiszen ez csak írás, mégis, ő ennél őszintébb: molesztálva érezte magát. Vissza a labda: ugye, hogy a férfiak is tudnak érzékenyek lenni? Csak jól kell bánni… Azért határon mégiscsak innen, a huszonegyedik században lennénk, ha nem is filmről van most szó; a szöveg intellektuális, ízléses humorú, abszurd, akárcsak az avantgárd irányzatok, a dada és a szürrealizmus 1930-as fekete-fehér filmjei.

De előbb essen szó ezekről a dacos gyerekekről, akik, ha bántottnak vélik magukat nőkérdésben, azonnal támadnak. Ezzel főként Garaczi lepett meg, s vontam le a következtetést, mennyire nem tudnak ezek a férfiak a szexualitásról beszélni. Mert írni, valljuk be, tudnak, még ha a maguk módján is. Talán még Gerevich beszélt a legtermészetesebben, ő kezelte egyedül szája szegletébe rejtett mosollyal a dolgot, igaz, mint maga megjegyezte, hivatalosan nem mint férfi volt jelen. Azonban mikor azt említi, valaki írta neki amikor Spiegelmann Laura kapcsán arról leveleztek, hogy nők vagy férfiak képesek-e így írni, hogy a férfiaknak nincs is mellbimbójuk, alig fogom vissza magam, hogy ne szóljak közbe: igenis meg tudom cáfolni, a férfiaknak van mellbimbójuk − amikor először, én is meglepődtem, mi több, -ijedtem, hogy ez valóban így van. Már azon se csodálkoznék mellesleg, ha kiderülne, a férfiak is tudnak szülni. Bár ezt sajnos, mint Gerevich említi, nem lehet − nem mintha bánná. Őt különben, teszi hozzá, nem tudják izgatni a nők egyáltalán. Ilyen egyszerű. Nézem, milyen csinos a férfiak mellett ez a Noémi, magas, kifogástalan alkat, s felmerül bennem, mit éreznék a helyében, mert akárhogy is, de megalázó ilyet egy nő közelségében mondani, de Gerevich Andrástól elfogadjuk, bár mászkál bennem egy huncut mosoly, nem egészen hiszek ugyanis neki ebben a kérdésben, de ez maradjon az én titkom − mindent azért mégsem lehet kimondani, elveszne varázsa.

Sokadszor hallottam már e férfiakat nyilatkozni önálló vagy társszerzői esten, irodalomkritikai beszélgetéseken, mikor épp tördelni, aprítani kezdték (jóhiszeműen, természetesen) a kiválasztott áldozatot, jóval is, rosszal is áldva a kiszemeltet. Összességében mindig sikerült körképet kapnom. Most viszont, mint durcás gyerekek (Garaczi, akárha kiskamasz), védekeztek, szabadkoztak, éppen csak a józan, higgadt beszédre nem voltak foghatók, mégis igen szeretnivalók voltak. Itt és most valami olyanban részesültem, amiben addig nem. Írók, kritikusok, akárhogy is, szeretem a nagy, okos férfigyerekeket. Csak Kukorelly léphetett volna simán közéjük a hallgatóságból, részeseként talán nem is zavarta volna a Spiegelmann-féle affér annyira, hogy muszáj volt végül sajátos, féken tarthatatlan gesztusaival bekiabálnia (talán csak Szentjóby foghatna vele ebben kezet), személye pontosan illett volna a „kamaszfiúk” köreibe, bár a kép így is épp eléggé szórakoztatott.

Noémi láthatóan kellemetlenül érezte magát, nem tudom, én hogy érezném magam egy ilyen nem mindennapi férfi-túlsúlyos közegben, ahol az arcokról valami olyasmi árad, ’mit képzel ez a nő, s hogy mer egyáltalán kérdezni’. Hogy ő kérdez-e rosszul, nem tudom megítélni, az tény, hogy az összhang itt és most láthatóan nem volt meg, mégis igen kedves emlék maradt ezekkel a görcsös, szeretnivaló felnőtt fiúkkal. Férfi, nem férfi, legközelebb is velük beszélünk, hátha addigra felengednek. Meglehet, csupán rossz napjuk volt, mert azt mi sem hihetjük komolyan, hogy férfijainknak ne lenne mit mondaniuk a szerelemről, a szexualitásról − ha akarnák. Mi több − a szerzők eddig ismeretlen arcukat mutatták, hát utánajártam kicsit, ki mit is cselekedett ebben a témában írásaiban.

Csoda-e, Bán Zoltán András regénye igen kellemetes olvasmány volt. Ez az egyszerre huncut és szeretetteljes tekintetű gyermekférfi szabályosan elvarázsolt a Susánka és Selyempinával, viszont különös, mennyire látom magam előtt a fantáziájában korántsem öregedő kéjsóvárgót… a betűk előttem már fekete-fehér képek, valami homály, kis sötét, némi fény… istenem, Buñuel: Aranykor? A harmincas évek szürreális fénye-homálya, ahogy kijönnek a kapun, ajtón, szakállas papok, imádkozva, nő ájulva, alig pislákolva benne lélek, krisztus vele be, kijön szakáll nélkül, mint aki nemes, szent dolgot cselekedett, áltettek, hamis mozdulatok. Közben szavak, micsoda boldogság, hogy megöltük gyerekeinket, mondja nő, férfi feje véres, karmester elájul, agonizál, állva nyög, nő csókolja az öreget, férfi nézi, feláll, de fejbe vágja egy váza, miért is jutnak ezek minderről eszembe? B.Z.A. feje, a hát, az arc…vagy inkább Dulac, A kagyló és a lelkész. Kicsit összefolyik, most melyik, pap, az őrült, pár a szekéren, oszlopos belső tér, tekintet, nő arca, balett, lassuló mozdulattal férfit megfojtja, nő vágyakozó tekintete, nem sikerül, férfi brutális erőben, elvarázsolt csodálattal néz nőre, mint állat az áldozatra, kéjjel, arca repedezik, vér folyik rajta, ablak, víz, csillogás, pár a vallatóban, nő áll, fojtogató lelkész kebléről szakítja a ruhát, kagyló, melltartó, táncoló tömeg, lábak, csillár, forog tér…

És akkor itt is szellő süvölt, miközben Selyempina Susánka cirógat, … „estének közelében, megcirógatta ajkát, besurrant ködmönkéje alá, hogy a legkülönfélébb földeken és vizeken gyűjtött aromájával feldúsítsa a lányka bőrének észbolydító illatát. Ez volt a szél, és róla ennél több még az Agyközpontban sem gondolható. De ott voltak aztán az emberek, egész pontosan a férfiak, és velük már komolyan meggyűlt Zsigó bátyánk képzeletének baja, mert ők akartak is valamit Susánkától és meg is kapták, noha Selyempina testében és képében. Ám e selyempinás álarcban feltehetően még nagyobb kéjjel vették el azt, amit akartak, nevezetesen a susánkai lány mosolyát, szemöldöke ívét, ajka vonalát, nyelve vörösét, nyála csordulását, segge …” itt most inkább nem folytatom, el lehet olvasni. És akkor: „Selyempina adott, csak adott, míg a szűz Susánka folyvást elutasított, Selyempina folyvást kinyílt, míg Susánka bezárult, Selyempina elfogadott, míg Susánka hárított, vagy ha nem, egyszerűen csak létezett moccanatlanul, igénytelenül, emlékezet nélkül, míg Selyempina habzsolt és élvezett, zajosan, beszédesen…” Innen is tovább lehet olvasni. Engem mindenesetre levett a lábamról, mi több, tükröt állított elém. Valami olyan tükör ebben a tudathasadásban, megkettőzésben, ami az álmokból ismerős − de ez legyen az én bajom.

Változatlanul szeretet, férfiaknak, nőknek.

Becsey Zsuzsa

Nők a férfi (b)irodalomban - Babák és bakák 4.

"Szomszédunkban van egy malom abban őrlik a bánatot" - éneklik az éjszaka közepén a katonák a parancsnok ablaka alatt, nem véletlenül, Ferdinandy György írásában, ahol a férfiak egymásra vizelnek, s jaj a meglett katonáknak, ha az újoncok nem tudnak igazodni. A Nők a férfi (b)irodalomban című fesztivál a Szomjas oázis, az Éjszakai állatkert és az Ismeretlen katona című antológiákból válogató Babák és bakák című estjének újabb részletét láthatják.


Nők a férfi (b)irodalomban - Babák és bakák 4./Women in the literature empire of men - Dolls and lads 4.



A Szépírók Társasága 2008-as Fesztiváljának első napján a Babák és bakák esten a női és férfi irodalmi antológiákról esett szó: Szomjas oázis, Éjszakai állatkert, Ismeretlen katona. A műsor negyedik részletét láthatják.
Ferdinandy György Senkiföldje című írását Vasvári Csaba olvassa fel. A negyedik rész zárásaként egy különleges felvételt hallhatunk: Erkel Ferenc Bánk Bán című operájából Paul Robeson, a világhírű basszus énekes énekli a Hazám, hazám című áriát - magyarul.

Fotó: Szilágyi Lenke. Technikai munkatárs: Ladányi Tibor. A műsort rendezte és szerkesztette: Forgács Zsuzsa Bruria.





Belletrist Association, a Hungarian literature association every year organizes a two days festival. This video presents the fourth part of the show titled Babák és bakák - Dolls and lads, which took place on 10/25/2008 involving three Hungarian literary anthologies - Thirsty Oasis, Night Time Zoo, Unknown Soldier – the first two was written by women, the third by men. Themes: female body, female sexuality, men in the army. The two days festival bore a special title: Women in the Literature Empire of men. In this fourth chapter you can hear a part from György Ferdinandy' short story: No-man's-land. The text is read by Csaba Vasvári. As a closing of this part you can hear a world famous Hungarian aria titled "My homeland, my homeland" from a Hungarian opera Bánk Bán - written by Ferenc Erkel about the love of homeland. In this unique performance Paul Robeson world famous bass singer sings the song in the original Hungarian version.

Photo: Lenke Szilágyi. Technical help: Tibor Ladányi.
The show and performance was directed and edited by Zsuzsa Bruria Forgács.

2009. január 4., vasárnap

Versvasárnap: Delteje

"Utolszor nevezem Deltejének
babszem súlyon a vágy madarát,
dolgaim reggel helyet cserélnek,
egyik a másikban látja magát. [...]
Elnézem innen, hogy csapkod a lélek,
amit szélesre nyit, az nem beszél,
ha feláll a földről, görbe a lényeg,
mint lehajló ágon a nyálkás levél." - Versvasárnap rovatunkban Soós Attila három versét közöljük.


Család


1.
Marika, minek remélni, ha tervezek,
a fában báb a féreg,
körbefogja előbb a semmi,
felkel az ösztön és megreped.
Ferde kulccsal nyílik az udvar,
kettőt kattan és elakad,
őrként int a rozsda rajta,
járjon a lyukban a fordulat.

2.
Sziklaház alatt hangos a hajnal,
barlang áll mohazöld falakon,
a goromba álom vaspórázon,
ha etetném végre, belém harap.
Örvény húzza a patkány farkát,
csattog az ér medrében a rák,
akik alusznak, azok hallják,
a sodrás fölött kelnek a fák.

3.
Kecskelábon gond a bánat,
bokáján csüng az indulat,
ketten botlanak nagyapában,
ütéssel méri a jobb a balt.
Tengeri széltől fehér a liget,
édes port szór a kaptár elé,
a vizekre vissza este siet,
ha tövisként áll a malomkerék.

4.
Utolszor nevezem Deltejének
babszem súlyon a vágy madarát,
dolgaim reggel helyet cserélnek,
egyik a másikban látja magát.
Marika mélyén több kín feszül,
nyomja a baj két közepét,
rovarnyi árnyék ring belül,
feje foltja a fénytől sötét.

5.
Kicsapja gőzét a vadszömörce,
szagától megrázkódik a part,
boldog a birka, mérget legelne,
tépi, hasítja gyomrát a sav.
Elnézem innen, hogy csapkod a lélek,
amit szélesre nyit, az nem beszél,
ha feláll a földről, görbe a lényeg,
mint lehajló ágon a nyálkás levél.


6.
Fentről parányi, ami lent akarat,
mert nem igazak a fürge terhek,
el nem felejti, aki párban kutat,
egyenként számolva idegenek.
Kútforrásnak látom a házat,
úszik benne a fájdalom,
észreveszi a zümmögő lázat,
kőre tapad békalábakon.

7.
Marika szegény, mert ott vagyok,
ahol a támaszra nincsen gondolat,
nem hordnak hasat az angyalok,
de hólyagok nőnek a szárnyuk alatt.
Félelem hajtja a kényszert előre,
fénye kemény és folytonos,
ami még nincs is, kisarjad belőle,
ideje ezért viszonylagos.

8.
Üldöső bent, ami késztet,
elporlik egészen, a rend alakul,
tagadó nehezéke a részlet,
mégis a semmin járni tanul.
Ne dagasszad, a csend üres,
felölti szigorral a viselet,
ha elveszített, majd megkeres,
sűrű csomót oldoz a felelet.

9.
Értelmem szeretni visszafele,
magamat fel nem foghatom,
a száraz gyökérnek is van teje,
rügyet itat, azt hallgatom.
Mindene nélkül szép, ami látszik,
a felkent bűnök fáznak pucéran,
csak koccan a világ, nem játszik
Marikával háborgatlan imában.


(Ráolvasás)
Viszek is, hagyok is,
szedem a harmatot,
eressz ki mosdani napkeletre,
vizet vetek, egy szem, két szem,
sületlen pogácsa, szenes kőpárna,
nincs itthon az, kire rámutatok,
aki ezt mondja, köpjön hármat,
térj meg, térj meg, gyíkocska,
a föld meglátott, kiterítem,
általjárni segíts.




Bátran


Nincs a dolgoknak neve,
ez a hely a semmi, szentem,
mészárosok karneválja,
a vágy csak elektromosság,
küzdő póznák és húskürtők,
a húskürtőkből nőnek ki a
hideg gyerekek,

sütöttünk halat,
vigyorognak a svéd kofák,
még sosem láttam svéd kofákat vigyorogni,

meghívtalak asztalomhoz,
és most nem tudom,
hogyan kell viselkedni,
látom a bennünk elakadt almafákat,
azért fordítom el a fejemet,
mert nem illik bokrokat rendelni a
tányérodba,

csókolóznak a leopárdok,
még sosem láttam leopárdokat csókolózni,

esik, gyere csak,
szépen megmosakszunk,
hámozok késemmel bolyhos éjszakát,
ez az erdő csendes lett,
akkor ne kérdezzünk semmit,
sündisznók sietnek felénk a
mocsarakról.




Rontás



(A megigézett jószágra)
Hol ül, hol áll a kétely, langyos kedvű de bolha, ha balgaságra tapad,
fehér petéje a maszlag, kikel abból, amit szárít, lopott kínnal szakad,
idegen baj a baromban, okádja a kóros gönyét, levele színes borotva,
gondját gyűjti az éhség, lyukat rág a panasz, keserű vízzel gyógyítja,
hat böllér vág sovánka terhet, vesződni nem tűrik, egybe a villám csapott,
bántani nem tévednek vissza, józan vétkek ígérik, fénybe hajítják a port.

(A megigézett asszonyra)
Dolgából okosan kilátszik, hosszan csal szépet, aki sokat mutat,
háta mögé rakja a kedvet, itt felé ne tekintsen, fújtatja a rosszat,
ha eltartod magadtól, maradj utána, beleférünk ketten a végibe,
csősz az ócska harag, ne beszéljek, mert délnek rejtőzik a fecske,
orvosi pióca vár a kútban, a réteges szennyből púpos csend épül,
karika pattog a vágyon, csak dühöngcsél a vigasz meg a könnyű.

(A megigézett emberre)
Fölcsinálom a reggelt, legyen lábatlan, essen a csillag gödörbe,
szíves bűnt hegyezek, vágjon a közepe, dobjam az esőt a földbe,
fúrja a csizmám, megáll a szamár, szög alszik a bőröm alatt,
egy mondja benn, egy künn figyeli, külön tévedik ugyanazt,
együtt látni a hűség nem tud, a savanyú szagokat el nem felejti,
fejecskémben béke dagadjon, ne sánta varázzsal járjak szeretni.




*****

Soós Attila
1979.06.19-én született Ajkán.
1999-ben Pápán az Örvény Színházi Stúdió alapítótagja.
2000-től 2002-ig a Debreceni Egyetem Bölcsésztudományi Karán magyar szakos hallgató.
2000-től publikál verseket a Magyar Naplóban.
2002-től 2005-ig a Veszprémi Petőfi Színházban csendes munkatárs.
2005. szeptemberétől 2006. szeptemberéig az (m)Színház,
2006. decemberétől 2008. áprilisáig a Meridián Színház- és Filmműhely alkotótagja.
Filmszerepei: Lux úr szabadalma; A fény ösvényei
Új tapasztalataival és élményeivel 2008. májusában tért vissza az íráshoz.



(A verseket Zdzisław Beksiński (1929-2005) festményei kísérik. A lengyel művész néhány továbi képe ide kattintva látható.)

2009. január 3., szombat

Hiszel-e? − Szendi Gábor: Isten az agyban

Pál apostol vajon hosszas mérlegelés után tért-e meg, vagy hirtelen agyi kataklizma áldozata lett? Pánikbeteg-e a temporális epilepsziás és mit is jelent a dejá vu? Hogyan működik a jobb és a bal agyféltekénk? Néhány kérdés, melyeket Szendi Gábor új könyve körüljár – Gyárfás Judit pedig a nyomába eredt.


Gyárfás Judit: Hiszel-e?


„A dolgok varázsa azonban nem tűnik el azzal, ha bepillantunk a csodás gépezet működésébe. Esetleg csak még tovább nő az ámulatunk, mi mindenre képes az emberi test és szellem.” – végződik Szendi új könyve: „Isten az agyban”. Szendi azon megközelítési módszerével, ahogyan a különböző jelenségeket (a szentek vagy próféták élményeit/tapasztalatait, az ufo-jelenségeket, a halálközeli élményeket, a távimát vagy a stigmákat) vizsgálja, lehet egyetérteni és lehet nem egyetérteni. A könyv bevezetője mindenesetre szimpatikus: „A hit mindenki beépített gyári tartozéka, mondhatni alapfelszereltség. (...) A hit sokféle lehet. Az emberi értékek felől nézve nem biztos, hogy jogos az a felosztás, miszerint vannak istenhitek és nem istenhitek.” Szendi a hit kapcsán fontosabbnak érzi azon kérdést, hogy mennyire öncélú vagy közösségi célú a hit; egyszerre emberközpontú és tudományos szemléletével azt vallja, hogy „minden igaz hit közvetlenül vagy istenen keresztül az Emberért van.” Szendi a hit igazi lényegévé − e recenzió írójával együtt − az értelem keresését teszi az élet folyamatában. A hit mozgatóereje a „tartozni valahová” érzés, és Szendi terápiás tapasztalatai is arról beszélnek, hogy az emberi szenvedés egyik forrása lehet, ha „valaki nem találja útját élete értelméhez, nem találja meg rejtett <>, vagyis nincs hite.”
A könyv stílusa közérthető, nem száraz. Látszik, hogy a szerző az élvezet kedvéért ír: „alig tudja letenni a tollat”. A téma valóban érdekes, és az is marad, akár elhisszük, amit állít − a szerző mindig kutatásokkal és beszámolókkal is alátámasztja érveit −, akár nem. Jómagam egyes részekkel kifejezetten szimpatizálok, más részeket inkább csak érdeklődve olvastam.
Szendi először Pál apostolt veszi közelebbről szemügyre, és világossá teszi, hogy sem az ő megtérése, sem a megtérés vagy a radikális fordulat általában nem belátás és megértés kérdése, hanem „drámai agyi esemény”. Szendi Pál apostolt temporális epilepsziásnak tartja, ami az epilepszia egyik fajtája. Az epilepszia lényege szerinte a neuronok kóros kisülése és ezeknek a kisüléshullámoknak a szétterjedése az agyban. (Nem mellékesen megemlíti, hogy sok temporális epilepsziás kapja manapság a pszichiátriákon a pánikbeteg diagnózist, s kezelik antidepresszánsokkal). Szendi szerint a temporális lebenyt érő epilepsziás roham egy olyan mechanizmust indít be, amelyek mély meggyőződéseket, hiteket alakíthatnak ki, de e hitek tartalma bizonyos értelemben esetleges. Így ha valaki hitetlen, akkor megtérhet, de ha hívő, akkor istentagadóvá is válhat. (Utóbbira is idéz szakirodalmat Szendi.) Így, ha „benne van a levegőben az ufókérdés, ufólényekkel is találkozhat, és ha van egy széles közönség, aki hisz az ufókban, akkor élményei befogadóra találnak.” Az tud meggyőződéssé válni, ami előzőleg is a tudatban volt, akár mint ellenzett, de mégiscsak megismert eszmerendszer. A szakirodalom Szendi szerint konverziónak nevezi a világfelfogás és gondolkodás hirtelen radikális megváltozását: egyfajta átalakulást tehát. A megtérés lényege szerint egy vallási hiedelemhez egyszercsak a bizonyosság élménye társul. Eme bizonyosság illusztrálására hozza fel a kényszerességet, ahol éppen a bizonyosságélmény hiányával szembesülünk (azért mosunk kezet hússzor, mert nem vagyunk biztosak benne, hogy tényleg tiszta-e, azért megyünk vissza megnézni a gázt, mert nem tud bennünk megszületni a bizonyosság, hogy elzártuk), ill. az üldözéses téveszmés állapotot, ahol meg éppen, hogy túl nagymértékű a bizonyosság. De az élmények színezetének önállósulására példa a jól ismert déja vu („már átéltem/láttam”) vagy jamais vu (idegenség, „soha nem láttam”) is: ezek is érzetek – agyunknak az a területe aktiválódott spontán módon, mely az ismerősségért felelős.
A pszichológia fogalmai sokszor csak azt nevezik meg, amit amúgy is tudunk, a közhelyeket − de ettől még hasznosak. Így a kognitív disszonancia elmélete az, amely szerint egy kudarcra mindig találunk valamiféle magyarázatot. A beteljesületlen próféciák gyakran vezetnek a hit erősödéséhez, vonja le a konzekvenciát Szendi. Míg azt mindenki tudja, hogy bal agyféltekénk verbális, intellektuális, racionális és elemző, valamint hogy a jobb agyféltekénk vizuális, emocionális, intuitív és egészben éli meg az élményeket, az már kevésbé tudható, hogy a jobb féltekének ősibb, misztikusabb és kreatívabb vonásai vannak. Egy-egy epilepsziás roham hatására a vallásosságon túl (Szendi elsősorban ezt az élményt elemzi könyvében) más élmények is válhatnak személyiségformáló erővé. És ahogyan két félteke van, úgy szerinte kétféle vallásosság is létezik: a „hirtelen megtérés” emocionális élménye inkább a jobb agyféltekében következik be, míg a lassú, fokozatos megtérés, amely döntően racionális jellegű és az istenfogalomra épít, teológiai-filozofikus: jellemzően a bal agyféltekében zajlik. Szendi szerint tehát a vallás az agyműködés természetes terméke.
Persinger vizsgálatai szerint a temporális epilepszia szélsőséges megnyilvánulása annak a folyamatnak, ami normálisan zajlik a temporális lebenyben. A déja vu-k, az istenélmények, az eksztatikus megvilágosodások, a hallucinációk és jelenlétérzések („van valaki a szobában”) nem alakítanak ki epilepsziás gócot, de különben epilepsziás mikrokisülések. Jelenlétérzéskor tulajdonképpen agyunk generálja azt az érzést, hogy „valaki ott van”, „gond” azonban abból származik, hogy ehhez az érzéshez nem társul észlelt személy. Ez pedig ellentmond a realitásérzékünknek, észlelésünknek, és innen származik a jelenlétérzés misztikus tartalma – hangzik az egyszerű magyarázat Szendi tollából. Déja vu-ben az ismerősség érzése aktiválódik kóbor neuronkisülések miatt: mindkét érzés illúzió, ami előrehuzalozott feltevések miatt jön létre.
Az eksztatikus vallási élmények, a megtérések, a kozmikus egységélmények (mint pl. a szülés), az isteni látomások és Isten jelenlétének érzése mind a jobb féltekéből származnak, állítja Szendi. A jobb félteke pedig − Persinger vizsgálatai szerint −érzékeny a mágneses tér változásaira. Így a földön elő-előforduló mágneses viharok hatnak az agyműködésre. A stigmák és a parapszichológia is érdekes témák, de számomra a legérdekesebbek Szendinek az ókori emberről írt fejtegetései voltak. A pszichológus szerint az ókori embernek ugyanis másként működött az agya is. Azok a hangok, amiket a mostani ember hall, mintha hozzá szólnának, pl. bátorításként, azokat az ókori ember isteneknek, angyaloknak vagy démonoknak nevezte. (Ha ma valaki ezekről beszél, akkor minimum őrültnek tartják.) Az olyan, Szendi által kettős tudatúnak nevezett civilizációkban, mint az ókori, döntési helyzetekben az emberek fejében „megszólalt egy isten” tanácsokat és parancsokat adott. Akkor e hangokkal társult a jelenlétérzés vagy látomás.
Szendi könyvébe mindenképpen érdemes belelapozni, érdekes és tartalmas információkat nyerhet vele az olvasó a hitről és az agyunk működéséről.


Gyárfás Judit


Szendi Gábor: Isten az agyban, Jaffa kiadó, 2008, 284 old, 2940 Ft

Szendi Gáborról korábban ICA-n:
Ketten egy témáról - Gyárfás Judit: Nők, Freud, Szendi
Ketten egy témáról - Gubicskó Ágnes: Szendi Gábor tündöklése ICÁ-n

2009. január 2., péntek

Szécsi Magda: Éhség - 2.

"Hát akkor azt találta ki, hogy a vendéglőből a cimbalmostól lehetek, mert annak is volt anyajegye a homlokán, mint nekem. De a cimbalmos egészen biztosan nem volt az apám, mert 1923-ban, már nem élt, én meg 1924-ben születtem. Innentől kezdve kitalálhatott nekem a nővérem bármilyen apát, nem érdekelt, csak anyámat sajnáltam egyre jobban az életéért, mert azt hittem, boldogtalan. De amikor öreg lettem, megértettem, hogy anyám szabad volt, mert az akart lenni." - 2009. január másodikán Szécsi Magda életre éhes cigányokról szóló történeteivel kívánunk minden olvasónknak boldog új évet!


Szécsi Magda Szerelemküszöb című kötetének közlését folytatva az Éhség második részét közöljük. A Szerelmküszöb írásai nyomtatásban nem jelentek meg. A kötet teljes terjedelmében az Irodalmi Centrifuga blogján lesz olvasható. Eddig megjelent és várható részei: Szerelemküszöb - 1. rész; Szerelemküszöb - 2. rész; Darinka; Húsevővirág; Emlékek temetője; (sms) szerelemkollázs - 1. rész; (sms) szerelemkollázs - 2. rész; (sms) szerelemkollázs – 3. rész; Hiány; Meztelen idegekkel; Éhség- 1. rész; Halálos ősz.


Szécsi Magda: Éhség - 2.



A nagybajuszú subások mind módos gazdák, szavuk van a félromán faluban. Így a fűzfaág-vékony cigánylány nem szól, nem panaszkodik akkor sem, amikor majdnem megölik elvesztett ártatlansága és jobb szeme miatt az övéi. Egy szerelmes cigánylegénynek így is kell a lány. Magára vállalja mások bűneit, és másnap a cigánytelep apraja-nagyja elkezdi a vályogvetést a hófehérre meszelt, oszlopos házhoz, amit a félvak lány a folyó partján álmodott meg magának szótlanul őrjöngve a fájdalomtól…

*****


Annyira szeretlek látni, mint a szenvedélyes életet! Annyira szeretlek hallgatni, mint az idő szívverését! Annyira hiányzol, mint az az egy milliméter a szögesdrótok két oldala között, ami megakadályozta, hogy a lágerekben haldokló szerelmesek megérinthessék egymás felé kinyújtott csontvázszerű ujjaikat… (úgy érzem, a szerelem igézetében élek, miattad, örök időktől…)

*****



Selyem dédunokája csomagolt nekem majorannás hurkát, de nem mertem szólni, hogy nem szeretem, nehogy úgy értelmezze, hogy őket nem szeretem… Közben elmesélte, hogy égen-földön nem talál munkát évek óta, és amikor a faluban meghirdették, hogy a cigányasszonyok varrni-szabni tanulhatnak majd az átképzés után munkát is kapnak, azonnal jelentkezett az önkormányzatnál. „Olyan boldog voltam, hogy szakmám lesz, munkám lesz…”. Aztán kiderült, hogy a lehetőség nem is a cigányoknak lehetőség, mert a 15 között csak két cigányasszonynak jutott hely, de senki nem mert szólni ez ellen, éppúgy, ahogy én nem mertem szólni a gyönyörű cigánylánynak, hogy nem szeretem a hurkát se majoránnával, se anélkül. Aznap végtelenül szomorúnak és tehetetlennek éreztem magam Selyem dédunokája, és sok-sok dédunoka miatt. Te sem lehettél jól, mert épp arról olvastam tőled az újságban, ami engem is foglalkoztatott éppen: „Nem értettünk egyet abban, hogy mikor, miben és miért kellett volna egyetérteni. Nem értettünk egyet a korábbi években akkor sem, amikor a cigányokat átkeresztelték hátrányos helyzetűeknek. A „hátrányos helyzetű” elnevezés lett a „sajátos helyzetű népcsoport” demokráciában alkalmazott alteregója. Ezért nincs most forrás a jól láthatóan cigányokat sújtó társadalmi igazságtalanságok legkülönbözőbb formáinak a felszámolására. […] Nem érvényesülhetett eddig a legelemibb közös érdek, közös cél sem a cigány közélet szereplőinek az akaratából. Vajon a nagypolitika tehetséges ennyire? Túlteljesített a cigány érdekképviselet elgyengítésében? Vagy megy az már magától? A mű kész, az alkotó pihen?”



*****



Olyan szép tavaszias volt ez a nap, hogy egészen megmámorosodtam tőle, az illatoktól, a napfénytől. Ha író lennék, azt írnám most neked, hogy minden olyan kirobbanó és terhes volt az élet nagy titkainak moccanásától, de nem vagyok író, csak egy őrülten gátlásos történelemtanár, akit a szép tavaszias nap végére jól képen vágott a gyűlölet és egy kifejezés: more judaico, ami egy cseppet sem gátlásos, kopasz, savószemű történelemtanár nyáltól fényes száját hagyta el, amikor azt ecsetelte, hogy mi cigányok éppolyan undorítóak, haszonlesők, állatiasak vagyunk, mint a zsidók, és hogy mindent tőlük tanultunk el, a politikától kezdve a hazugságokig, DE MÉG A MORE JUDAICOT IS, AMIT ÓRÁNKÉNT KELLENE ELMONDANUNK, ÉS MEGALÁZÓ NEKI, A FAJMAGYARNAK, HOGY NEM MONDJUK, mert senki sem csinálhat se zsinagógát, se cséritelepet az ő hazájából, és pláne hogy kereshetek én havi 2000 Ft-tal többet ő nála, aki ráadásul férfi is! Jól pofon vágtam, és a képébe dobtam a két darab ezrest. Még jó, hogy nem volt több megtartandó órám, így elrohanhattam, és jól kibőghettem magam. DE KÉPZELD, ÉN NEM TUDOM MI AZ A MORE JUDAICO! Utána fogok nézni, de előtte még beadom a felmondásomat. Nem vagyok hajlandó ilyen fajtiszta szörnyeteggel egy levegőt szívni! A nap még süt. Ereje már alig. Ahogy nekem. És az emberi jogoknak… (már szavam sincs a tehetetlenségtől! És fáj, hogy az a disznó ki tudta hozni belőlem az eddig jól fegyelmezett primitív énemet, és az sem vígasztal, hogy igazam van, hiszen ő is azt hiszi, hogy igaza van…)

*****



Utánanéztem a neten. Hát jó nagy disznóság! Ezt írják: more judaico (zsidó eskü), a bizánci császárságban rendelték el 980 körül és bizonyos változtatásokkal minden országba eljutott. Nálunk a Budai Törvénykönyv intézkedik róla és Werbőczy híres törvénykönyvében, a Hármas Könyvben is megtaláljuk. Az esküminta a következő: „Én (itt a név következik), zsidó, esküszöm az élő Istenre, ki az eget és földet, tengert és mindent, mi ezekben van, teremtette, hogy ezen ügyben, melyben a keresztény vádol, ártatlan vagyok. És ha bűnös vagyok, nyeljen el a föld, mely Dathant és Abyront elnyelte. És ha vétkes vagyok, szélhűdés és bélpokol lepjen meg, mely a Szíriai Naamánt Elizeus esdeklésére elhagyta, és Gehzit, Elizeus szolgáját megszállta. És ha vétkes vagyok, nyavalyatörés, vérfolyás és hirtelen gutaütés érjen és véletlen halál ragadjon el és vesszek el testestől-lelkestől és vagyonostól és Ábrahám kebelébe ne jussak. És ha vétkes vagyok, Mózesnek a Szináj hegyen nyert törvénye semmisítsen meg és mindazon írás, mely Mózes 5 könyvében van írva, szégyenítsen meg. És ha ezen eskü nem való és igaz, törüljön el Adonaj és Istenségének hatalma.” (Hát ez elképesztő, és aljas! Hihetetlen, hogy ezt megtették emberekkel!) Írják, hogy Werbőczy az eskü szövegét a német eskü mintájából vette és az majdnem szóról-szóra egyezik a Konrád mainzi érsek által 1200 körül kiadott erfurti zsidó eskü mintájával. E zsidó esküt kelet felé fordulva, mezítláb, zsidóköpenyben kellett elmondani. A zsidóság minden országban felvette a harcot a szégyenletes eskü ellen. Magyarországon Lőw Lipót munkásságához fűződik megszüntetése. (Sokat gondolkodtam az éjjel, és úgy döntöttem, be fogom perelni a kollégámat gyűlöletbeszédért. Jót fog röhögni, de nem baj! Az a fontos, hogy TESZEK valamit…)
– Végül persze nem jelentettem fel, mert Magyarországon nem büntetendő (még) a gyűlöletbeszéd…

*****




Selyem reszkető, öreg kezeivel krumplit pucol az ajtó előtti sámlin és mesél. „Zsinórok voltak kifeszítve a konyhába meg a szobába, amin mindig ruhák száradtak, csak amolyan kopott rongyok, mert új ruhára nem tellett. Hiába dolgoztak anyámék, éhen haltunk volna az apácák könyöradománya nélkül. Klárink, a legnagyobb nővérem korán elkerült otthonról, feleségül vette a Hebegős Laci, aki ágybérlő volt a szomszédba’ és elvitte a falujába, valahová a Tisza mellé, egyik nyomorból a másikba, de egyszer küldtek egy 5 kilós kenyeret ajándékba, olyan kemencébe sültet, illatos parasztkenyeret. Klári nem került a lágerba. A Hebegős Laci a fronton halt meg, a nővérem meg odalent a bombázások alatt. Öten voltunk testvérek. Mind lányok. Anyám az még Pesten született, pesti lány volt. De hogy ki volt az apánk, azt sose tudtuk meg. Más-más lehetett mindőnknek, de ez miatt mi sose búsultunk… ha veszekedtünk, akkor csak a szeretetén veszekedtünk. Ki voltunk éhezve anyánkra, az ő szeretetére. Hát, talán a Zsófinkat szerette a legjobban, mert púposnak született. Ő ott halt meg. OTT…”

*****



A városi teret beborították az ibolyák és a galambok. Az emberek télikabátban várták a buszt. Csak felettük esett a hó. A meztelen, teltkarcsú cigánylány az ibolyákon feküdt hason, és kukoricával etette a galambokat, akiknek nyakában szintén kukorica volt. Kukoricagránát. „Szép vagy!”, kiabált oda egy férfi. „Kukoricán és sült tökön vészeltem át a telet”, kiabálta vissza a lány, de a galamboknak másról beszélt, amit nem hallhatott senki. Az anyák sok titkot visznek a sírba, súgta, mint egy titkot, és még hozzá tette, hogy 1959-ben halt meg, épp akkor, amikor kiszabadultam a sittről az ’56-os ügyeim miatt. A galambok elégedetten burukkoltak, és amikor a busz áthajtott a lányon, át az ibolyákon, felrebbentek jóllakottan és felrobbantották a világot. A világ felrobbanása után egy öreg cigányasszony holttestét bámulták az emberek és helyeslően bólogattak a buszsofőrnek, amikor azt mondta „elém ugrott ez a bolond…” A férfi, aki látta meztelenül és fiatalon a nőt, zokogni kezdett, majd arrább rúgott egy döglött galambot. A tetemből tömény ibolyaszag áradt…

*****



Szeretem nézni, ahogy eszel: jóízűen és elgondolkodva, mint aki a világ megváltásán töri a fejét. Háromszor láttalak enni, de tudom, mindent így csinálsz, és ez jó! Nekem az… (válts meg jóízűen engem… én is a világ része vagyok. A te világodé…)

*****



Nagyanyám abbahagyta a kapálást az uradalom földjén. Nekidőlt a zöld fürtös fűzfának, hátrafeszült, így nagy hasától már nem látta az évődő napszámosokat. A töltés felé figyelt, ahol libák legeltek és amerről az urát várta. De csak az eperfák integettek felé, mint bűvös délibábok. Nem sikoltozott, és nem védekezett a fájdalom ellen, átadta magát neki. Gondolatban a gyerekéhez beszélt: gyere, ne félj! Szeretni foglak… és a gyerek hitt az anyjának. Egy szörnyű összehúzódás után világra szakadt az apám. 1932. április 12-e volt. Gyulának keresztelték, Isten nevében…



*****



Egyszer Krakkóban egy félorosz nőtől, Lilija Vasziljevnától kaptam egy gyönyörű szamovárt. Nem is tudom, miért. Én egy könyvet adtam a tolmácsnőnek cserébe, „Dosztojevszkij és Kant” volt az apró könyv címe, amit tőle éppúgy elloptak az első órában, mint tőlem a szamovárt. Azóta vágyom egy eredeti szamovárra. Hogy Lilija vágyik-e a könyvre vagy pótolta-e, azt nem tudom. Ha néha eszembe jut ez a történet, mindig arra gondolok, hogy vigyázni kell az ajándékozással, mert akaratlanul is hiányérzetet okozhatunk a másiknak. Bár továbbra is szeretek ajándékozni, de az a parányi szorongás folyton itt van bennem…

*****



„Nem fordulhatunk mi, senkihez soha! A mostani cigány vezetők hol vannak? Csak a tévébe vannak…”, panaszolta egy öreg és rekedt nő a rádióban, és sírva fakadt, mert, havi 28 ezer forintból kell megélnie. Ennyi a nyugdíja, amit az ura után kap, mert ő „csak” a gyerekeket nevelte otthon, míg az embere kiköpte a tüdejét az útépítkezéseken. A műsorvezető kiesett a szerepéből, nem tudott közönyös maradni, és felsóhajtott: „A politikusok gyakran követnek el árulást, mint a …”, és itt gyorsan elhallgatott. Beadtak egy zenét, Horváth Pista nótáját, ami arról szólt, hogy hívták dolgozni, de ő inkább elment mulatni. A hányinger kerülgetett, és lekapcsoltam a rádiót.

*****



De jó!!! Már megint fontos igazságokat írtál le! Ujjongtam, hogy 100 ezer watton világít az értelem benned. (Jaj, nagyon szeretlek!! De ez nem titok…)

„Mi a tanulság?

Az elvtelenséget, a butaságot, a megalázó kompromisszumkészséget, az önfeladást (és a másokét) minden ország, minden náció bünteti. Nem azokat a haszonlesőket, akik elkövetik; azokat büntetik meg, akiknek a nevében elkövették a vétket.

Minden sunyi alku, megalkuvás, politikai és szakmai gyávaság hosszú évtizedekre konzerválja a romák hátrányait, százezreknek jelent szenvedést, nélkülözést, kitaszítottságot.

Az egyetértés hiánya pótolhatatlan veszteséget okozott a cigányságnak, holott az egyértelmű célok, a követendő elvek, a közös érdekek itt vannak a szemünk előtt.

A romák érdeke Magyarország érdeke.

Magyarországnak azt kell akarnia a cigányoknak, amit „magának” akar, és fordítva: ugyanígy kell gondolni a cigányoknak is.”

*****




Selyem haldoklik, fekete szemei mégis parázsként égetik a világot. Még mindig kíváncsi, még mindig akar mondani valamit. A konyhában fekszik kék csíkos párnák és dunnák között, pedig szinte még a levegő is elolvad a nagy forróságban. Dühöng az augusztus. A konyha ajtaja tárva-nyitva, hogy láthassa a fákat, a virágokat, az eget. Lányai, unokái, dédunokái egy pillanatra sem hagyják magára, mindig vannak körülötte. Etetik, fürdetik, fésülik, simogatják. Van, aki dúdolgat, és nyeli a könnyeit. Örül nekem. Tudja, meséért jöttem, és ő boldog ettől a kíváncsiságtól, mert magára ismer bennem, ahogy én félvak nagyanyámra ismerek benne, pedig Selyemmel nem vagyunk vérrokonságban…
Az anyám 1897-ben született, nyolcadik áldásként, de első lánynak – fog bele Selyem a történetbe, és a kezembe kapaszkodik, de mintha csak pici madár szállt volna a tenyerembe – az a dióbarna ágy sokáig megvolt, amibe ott Pesten a világra jött. Az ötvenes évek végén dobta ki az egyik nővérem, az Amál, akörül, amikor a Rákosi szétzavarta a kórházakból a Szent Vince rendi apácákat. Brigitta nővér, akiről sokat mesélt, mert sokat segített rajta, addigra már nem élt. Majd elmondom, hogyan halt meg, ha lesz rá időm, de most inkább anyámról beszélek és a nagyanyámról, akit nem ismertem soha, de annyit emlegették, hogy olyan, mintha mindig ismertem volna, meg aztán az Amál is egy fura nő volt, leírt az minden emléket magának mirólunk. Nem tudom, hogy volt türelme hozzá a nagy nyomorúságba, de a doktornénál szolgált, ott szokott rá erre, merthogy az is mindig írogatott egy aranykapcsos könyvbe, amit picinyke kulccsal még be is lehetett zárni. Amálnak nem volt ilyen cifra, úri könyve. Barna csomagolópapírokat meg zsírpapírokat vagdosott össze, és madzaggal összekötötte őket az egyik sarkuknál, hát ez volt az Amálunk emlékkönyve, amibe leírt mindent tintaceruzával. 3 évig cselédeskedett a doktoréknál, ami abból állt, hogy naponta kitakarított, elmosogatott, bevásárolt, szombatonként csak begyújtott, vasárnap meg kipucolta a kályhákat. Naponta pénzt kapott, hétvégeken még ennivalót is hozhatott haza és süteményt, olyat, amilyet a zsidók szoktak enni, finomat. Most nem jut eszembe a neve, de visongtunk az örömbe, amikor Amál kipakolta. Hát a doktorék is odavesztek minden családjukkal. Elsiratta őket az Amál sokszor. Ez a nővérem olyan szőke volt meg kék szemű, mint egy sváb lány. Lehet, hogy sváb volt az apja, vagy tót. Sose tudta meg Amál se, hogy kitől van, de nem is firtatta, nem volt fontos, csak az anyánk volt fontos. Anyánk szép volt, nem úgy, mint mi. Nagy, magas, testes asszony volt, olyan erős fekete hajjal, amit még pénzért is meg akartak venni tőle, de ő semmi kincsért nem vágatta volna le a haját. Ha kibontotta a mosáshoz hetente egyszer, úszott utána a kövön, mint egy hosszú sóhajtás. A szemére is emlékszem. Hatalmas, koromfekete szemei voltak, mint egy boszorkánynak. De nem volt boszorkány, mert őt csábították el mindig, és ő egy embert se tudott megfogni, hogy feleségül vegye. Lányként szült meg mind az ötünket. Sosem volt törvényes ura, de még törvénytelen se. Nem tudom hogyan csinálta, pedig szép volt, dolgos volt és nála szegényebb cigánylányok is férjhez mentek. Talán a szépségétől ijedtek meg a férfiak, mert amennyire vágynak a szépre, éppannyira félnek is tőle. Meg hát nagyanyám szája is elriaszthatta őket, mert híres pörlekedő volt, még az uraknak is úgy odamondogatott, hogy megnyúlt a képük a csodálkozástól. Nagyanyám batyuzott. Volt egy zsidó az utcában, annak árult házról-házra járva, és amennyivel drágábban tudta elsózni a szöveteket, az volt az ő haszna. Tisztességes üzlet volt az, hisz a vevő helyébe vitte az árut, mégis mutogattak rá a muzsikus cigányok, ha meglátták batyuval a hátán. Pedig Amálunk irománya szerint az volt nagyanyánk legnagyobb álma, hogy anyánkat egy jó cigány, egy prímás vegye feleségül. Ki is nézte neki a két utcával odébb lakó Pernyés fiút, de hiába. Azoknak büdös volt az én anyám, soha be nem fogadták volna őt az úri cigányok. Régen így mondták, hogy muzsikus cigányok, úri cigányok, de nem mind viselkedett úri módon. Hogy mi milyen cigányok voltunk, azt még nagyanyám se tudta. Cigányul ő nem beszélt, se anyám, csak a vándor fémműves nagyapám, aki egyik napról a másikra lebénult hirtelen 45 éves korára és épp csak a gyerekcsinálásra volt ereje. Nagyanyám tartotta el a családot, és a maga erejéből nevelte fel a nyolc gyerekét. Úgy élt, ahogy a munkásasszonyok éltek ott a környéken. De ő körömszakadtáig beosztotta a pengőket és járta a lépcsőházakat, az emeleteket a szűk cselédlépcsőkön keresztül, vakulásig. Nem az úri népből élt, hanem a cselédlányokból, a bolti kifutókból és a munkásasszonyokból, mert ezek vásároltak tőle, meg a rosszlányok, akik kikoptak a piroslámpás házakból is és a kapualjakba szorulva árulták magukat. Nagyanyám szerette a rosszlányokat is, neki egyenlő volt a bárónő a varrónővel. Csak a muzsikus cigányokat tartotta mindenek fölöttinek, talán mert elbűvölte a muzsika, hiszen látta nemegyszer, hogy az urak sírnak, ha a prímás úgy akarja. Végtelen nagy hatalmat tulajdonított a nótáknak, ami fölött a prímások uralkodtak kedvük szerint…

*****



− Milyen ördögi világot élünk: − sóhajtott fel a lovon ülő férfi 1917 nyarán a birtokán. – öt világrész áll fegyverben. A központi hatalmak mögött 159 millió ember van 22 millió katonával, az ÁNTÁNT 1391 millió embert és 40 millió katonát képvisel, a jegyrendszer meg, kérlek…
− Kik azok az emberek ott a fán? – kérdezte a másik lovas, szavába vágva a sóhajtozónak.
− Senkik. Csak egy cigány pár. Oda szegeztettem őket a fához, tenyerüknél fogva. Tudod, kérlek, ez egy próbatétel. Amelyik életben marad, az nyer.
− Mit nyer?
− Az életét nyeri el – nevetett fel a sóhajtozó lovas.
− Elkövettek valamit? – nézett érdeklődve a cigányok arcába a másik.
− Persze kérlek! Azt, hogy megszülettek… no de térjünk vissza erre az ördögi világra, mégiscsak embermilliókról van szó…

*****




„A cigány nép csepp az emberiség óceánjában, de ha nem lenne, akkor ez az óceán szegényebb lenne 15 millió hullámmal, ami élővé teszi az óceánt. Az emberiség nem hülye, hogy pocsolyát csináljon magából…” – írta nekem egy 14 éves kisfiú, akit Koppánynak hívnak, majd azt kérdezte tőlem, hogy „A jó embereknek ugye könnyű halált ad az Isten?” Szerettem volna azt válaszolni, hogy igen!, de nem tehettem, mert akit szeretünk, annak nem hazudunk, pláne akkor nem, ha mi szültük élni és meghalni…

*****



Tizenkét cigánylányt láttam kijönni az egyetemről, FARMERBAN ÉS PÓLÓBAN, összekapaszkodva, mégis viráglányoknak láttam őket, olyan gyönyörű, ősi mozdulatokkal óvták egymást a tömegben. Ó Istenem! Bárcsak soha ne felejtenék el ezeket a mozdulatokat… egymás miatt…

*****



Írni azt nem tudott a nagyanyám – mondta sajnálkozva Selyem –, de számolásban épphogy túl nem tett a Weiss úron, pedig annak a zsidónak olyan esze volt, hogy megjósolta az első világháborút éppúgy, mint a másodikat. A harmadikat csak azért nem, mert ő se jött vissza, akár a doktorék. Volt vagy 80 éves szegény, amikor feltuszkolták a vagonba. Nagyanyám 1918-ban halt meg. Áthajtott rajta egy fiákeres. A halála után a fiai nekimentek a világnak, anyám egyedül maradt az apjával és az egyik bátyjával, aki hamarosan megnősült. Magyar lányt vett el, aki a Ludovikán volt konyhalány. A többi bátyját elnyelte a föld, míg élt, nem hallott felőlük.
Amálunk szerint a Marinkat anyánk a Pernyés fiútól kapta, mert találkozgattak ők titokban. Anyám mesélte neki, hogy szerelem volt az, de mind az volt, aki a Pernyés Kálmán után jött, csak akadályok is voltak mindig a szerelem mellett. Vagy szegények voltak, vagy nősek, vagy gyávák, vagy így együtt…
Anyám fiatalon, míg mutatós volt, egy vendéglőben volt kenyeres lány sokáig, aztán elment a festékgyárba dolgozni. Napi 2 órát gyalogolt a gyárig oda-vissza. 30 pengőt keresett, ami egy embernek is kevés volt, nemhogy hatnak, mert időközben nagyapám is meghalt, és anyám egyedül maradt velünk teljesen, hát örült, hogy van munkája, dolgozhat, amikor hosszú sorok álltak a gyárak előtt. Amál azt mondta, hogy a munkavezető lehet az apám, aki „rájárt” a munkásnőkre, aztán meg azt mondta, hogy mégse a munkavezetőtől lehetek, mert egy cigányból sose lehet munkavezető, én meg mindig fekete voltam, mint a korom. Hát akkor azt találta ki, hogy a vendéglőből a cimbalmostól lehetek, mert annak is volt anyajegye a homlokán, mint nekem. De a cimbalmos egészen biztosan nem volt az apám, mert 1923-ban, már nem élt, én meg 1924-ben születtem. Innentől kezdve kitalálhatott nekem a nővérem bármilyen apát, nem érdekelt, csak anyámat sajnáltam egyre jobban az életéért, mert azt hittem, boldogtalan. De amikor öreg lettem, megértettem, hogy anyám szabad volt, mert az akart lenni. Nem használták ki a férfiak és ő sem használta ki őket. Csak azt nem értem, hogy miért szült meg bennünket. Akkoriban tele volt a város „angyalcsinálókkal”, ő meg, mint aki bosszantani akarná a világot, megszült mind az ötünket. Ehhez nagy bátorság vagy nagy szabadságérzet kellett, mert buta az nem volt… csak éhes, az életre…

*****



Olyan jót nevettem ma egy falfirkán! Valaki felírta a Pannon reklámra, hogy „A sikeres férfi az, aki többet keres annál, mint amennyit a felesége el tud költeni!” Gondolom, egy öntudatos nő húzta át vörös filccel az egész szöveget, majd aláírta, hogy „A sikeres nő az, aki többet keres annál, mint amennyit a férje el tud költeni!”

*****



Mások mintájára élni, mennyire jelenthet ez bennünket? A mi mintánkra élni, mennyire jelenthet ez másokat?



*****



Hallottál már kígyóvirágot sziszegni? Hallottál már olyan hősről, aki megbánta, amit másokért elkövetett? Hallottál már olyan cigányról, aki nem osztotta meg ételét az éhezőkkel?

*****



Egyszer azt kérte tőlem valaki, hogy küldjem el a legizgalmasabb, leglengyelebb képeslapot neki. Nem sokat gondolkodtam. Elküldtem. A lapon egy gyár volt. A gyár bejárata fölött meg egy felirat: „Emalia Oskara Schindlera.”

*****



Néha azt gondolom, hogy már régen megállt a Föld, és csak azért nem pusztult el a világ, mert az agyag is forog még egy ideig a korongon, pedig a fazekas már rég megállította a kereket…

*****



Ha olyan nővel élsz együtt, akit már nem kívánsz, de hetente egyszer kötelességből beléhatolsz, nevezheted magad kötelességtudónak, de a szerelem így bűnténnyé válik…

*****



Álmomban, egy középkori erődítmény pincerendszerében bolyongtam veled. Nekidőltél egy falnak, ami bedőlt, és zuhanni kezdtél. Utánad ugrottam. Egy szűk kamrában értünk földet, ahol hét csontvázat találtunk. Azt mondtad, ez a 7 szűk esztendőt jelenti. Mondtam, hogy még ne elemezd az álmunkat, hiszen benne vagyunk! Ezen nevetni kezdtél és én felébredtem…

*****



Zsófit és engem az apácáktól jövet a katonák beparancsoltak egy menetelő sorba. Zsófi púpjára röhögve és többször is rávágtak a puskatussal. Mire észhez tértünk, már egy vagonban szorongtunk sok száz emberrel együtt. Én túléltem, Zsófi nem élte túl, azonnal elválasztottak tőle a lágerben. A háború végét anyám, Amál, Mari és Eta a kórház pincéje alatt egy szinttel vészelték át, sokakkal. Anyám elmondta, hogy földbe vájt lépcső vezetett le oda. Irtóztató hely volt, mint egy sírgödör, de biztonságos. Amál szerint azok a zsidók, akiket az apácák ott bújtattak el, éppolyan szegények voltak, mint mi. Erről az időszakról alig pár mondatot jegyzett fel a zsírpapírra: „Nem tudom megállapítani, hogy ki a zsidó, ki a lengyel szökevény. Egyformán nyomorultak és rettegők vagyunk mindannyian. Anyám sokat sír. Eta a gyerekekkel játszik, Mari csak fekszik a matracon, mint egy hulla, örökké éhes, de alig van mit enni. Anyánk odaadja neki az ő napi egy szelet kenyerét is, és gyakran a répalevest is. Csont és bőr, Zsófiért és Selyemért imádkozik. Brigitta nővér és egy fiatal orvos naponta lejön hozzánk, ilyenkor körbevesszük őket a hírek és az étel miatt. Amikor elmennek, mindenki idegesebb. A gyerekek tartják bennünk a lelket a nevetésükkel. 19 öt-hat éves gyerek van a pincében, 4 húsz év körüli fiú, 14 felnőtt, és mi négyen. A gyerekek fel sem fogják, hogy háború van, folyton föl akarnának menni a levegőre, a fényre. Nem értik meg, hogy idelent van most a legtöbb levegő, a legtöbb fény a mi fajtánknak.
Aztán egyszer csak felmehettünk a pincéből. Alig akartuk elhinni, hogy elmúlt a veszély. Az első, akit odafönn én megláttam, az Brigitta nővér volt. Ott feküdt véres mellel a kórház belső udvarán. Anyám szerint, egy eltévedt golyó ölte meg, de Hann Emil szerint egy golyó sosem téved el, csak egy ember, ha rossz időben születik a földre…”, írta Amálunk, és innentől sosem jegyzett le többé semmit, még azt sem, hogy egy katonai teherautóval jöttem vissza tetvesen és olyan soványan, mint egy járni tudó csontváz, de sosem beszéltem arról, hogy mit kellett átélnem Ott…
Etánkat, szegényt, a háború után 2 évvel tépte szét egy bomba. Siketen született, nem hallotta, hogy nem lehet átmenni a lezárt területen, pedig sokan ordítottak utána. Hatalmas volt a robbanás. Akkora kráter lett a földben, hogy belefért volna egy emeletes ház. Anyám csak Eta egyik lábát tudta a deszka koporsóba tetetni. Nem maradt több belőle. Ezt is csak napokra rá találták meg egy ház balkonján felakadva, a robbanástól 200 méterre. Anyám a fakeresztre ráíratta Klárink és Zsófink nevét is…
Etán kívül minden nővérem járt iskolába. Elvégezték az elemit, de többet nem. Marink, amikor iskolás volt, szerelmes lett egy gazdag fiúba, aki cserkészegyenruhában feszített folyton. Olyan bátor volt, hogy megmondta a fiúnak, hogy szereti. A fiú persze kinevette, lecigányozta, koldustarisznyának nevezte és csúnyákat kiabált utána az utcán még évekkel később is. Marink megtanulta, hogy nagy különbségek vannak ember és ember között, és hogy jobb, ha a szegény szegényt szeret. Én meg azt tanultam meg, hogy aki szeret, az mind megalázza magát, aki nem szeret, az képtelen erre. Nekem jó uram volt, azért is követtem őt ide a faluba. Majd elmondom sorjában ezt is – ígérte Selyem, de már nem mondhatta el… Az a gyönyörű dédunokája, akinek még ma sincs munkája, gondolt egyet, és beültette Selyem sírját zsomborral. Mennyi szeretet van ebben is! Selyem visszakapta mindazt a szeretetet, amit szétszórt, mert tudta, hogy a szeretet a mindenség éltető árama, amit magunkba kell fogadni és tudni kell továbbadni…

*****




A cigányokról gyakran mondják, hogy boldogok, pedig csak boldogságkeresők éppúgy, mint mások, legfeljebb éhesebben kutatnak a boldogság után. És néha kevesebbel is beérik annál, mint amennyit kaphatnának a sorstól...