Bódis Kriszta: Hétesi napló, 2007. augusztus 25.

...azt hiszem kissé elcsigázottak vagyunk (csak tőszavakban, ami ránk tartozik: Jánosunk, Turai sírása, Rodrigó apátiája, Francisco hazautazása)
...előző este Dettus is úgy érzi, hogy semmi feszültséget nem tudunk levezetni, valamit szeretne, legalább valami őrjöngést, extázist, kisülést, valamit, mondom neki, hogy ne siettesse a dolgokat, mindennek eljön az ideje. – Hétes telep, az utolsó előtti nap, fárad a csapat. Bódis Kriszta élménybeszámolója.

...a ruhaosztás ennek megfelelően tele feszültségekkel, ami persze ahogy vége az adományozós hangulatnak el is múlik, lopott időkben beszélgetünk a felnőttekkel, mert a gyerekek hál istennek jogot formálnak ránk

...mindenki folytatja ott ahol tegnap abbahagytuk, gipszöntés, festés, forgatások, fényképezések, arcfestés megint, és beszélgetés arról, hogy mikor jövünk újra, hogyan tovább, hogy érezték magukat,

...azt hiszem kissé elcsigázottak vagyunk (csak tőszavakban, ami ránk tartozik: Jánosunk, Turai sírása, Rodrigó apátiája, Francisco hazautazása)

...előző este Dettus is úgy érzi, hogy semmi feszültséget nem tudunk levezetni, valamit szeretne, legalább valami őrjöngést, extázist, kisülést, valamit, mondom neki, hogy ne siettesse a dolgokat, mindennek eljön az ideje.

...megtervezem a búcsúzást, személyessé szeretném tenni

...aznap két csecsemőt kereszteltek, az asszonyok ölelgettek, mulattak, táncoltak

...este Dettus és Arany főznek Marinál spagettit, megint itt az egész stáb, s mikor ők elvonulnak a szállásra, mi nem tudjuk abbahagyni, a kamaszok tökig fölhangosítják a hifit és táncolni kezdünk, még Mari is, igaz, ma az első este, hogy barna bent marad a kórházba, végre tudjuk mi a baja, megkönnyebbültünk mi is a család is, az egész telep, míg mi táncolunk, észre sem vesszük, hogy a fiúk egy időre eltűnnek, s mikor hazajönnek ijedten mesélik, hogy egy félelmetes szellem kísérte őket, és hogy a környező telepeken négy verekedést is láttak, s talán valami olyasmit is, amit nem kellene, de mi nem osztozunk egyenlőre a félelmükben, sörözgetünk és kurjongatunk, nagyon jó táncolni, szeretem ezt a cigány táncot, itt van a lábaimban, csak úgy kettő óra körül nézek kicsit szigórúbban Dettusra, mert kicsit gyanús, hogy milyen fáradhatatlanul ropja, viszont nekünk holnap megint hétkor kell kelni, végül háromkor sikerül a szobánkba térni, de alighogy elcsöndesedünk, egyszerre csak az egész család a szobánkba terem, a fiúk egy húsvágó bárddal és egy hatalmas késsel felfegyverkezve, hogy valakik járnak a házkörül, talán az erdő felől, ránk fognak törni, lehet, hogy Barna ellenségei, vagy mások, más telepekről és belém nyillallnak a betámadások emlékei, látom ők is ilyesmitől félnek, félnek nagyon, mondom Marinak hívjuk a rendőrséget, s valóban, kihívjuk őket, de csak egy járőr hajt be az utcába, aztán semmi, ülünk az ágy szélén, pontosabban tízen a két ágyunk szélén, és úgy félünk, nekem kiszárad a szám és remegek, Marika a miatyánkot mondogatja, aztán vigasztaljuk egymást, aztán fülelünk, jönnek, kimegyek, gyerünk, szúrjuk le őket, pattannak fel a fiúk a késeikkel, üljetek le, ezt várják, inkább füleljünk, kapcsoljuk le a villanyokat, i akarnak csalni, most túlkiabáljuk egymást és az ablak hatalmas sötétítetlen üvegfelülete mered ránk, lekapcsoljuk a villanyt, a kutyák vonyítanak, valaki füttyög, aztán újra csend...ne menjetek ki, kérem Mariékat, végül mi is átvackolódunk az ő szobájukba, fölszólítjuk Nándit tegye el a konyhakést, mert a végén még Dettus fejére ejti, de Dettus nem fél, gyakorlatilag két ágy közé heveredünk a földre, Dettus tényleg talán csak Nándi konyhakésétől tart kicsit, és kiveszi a kezemből a telefont, hogy majd ő hívja a rendőröket, ha kell, fél, hogy megint fölöslegesen riasztok, de amikor bevackolódik kiveszem a telefont a kezéből, így nem fogod tudni hívni őket, ha rajta alszol, mondom szemrehányóan, megint füttyögés, kutyamorgás, rettegünk, és paráztatjuk egymást, mintha valaki a kilincset, a zárat próbálgatná, nyekergés, szerencsére a kicsik már a tánc alatt elaludtak, végül én és Barnuska virrasztunk ötig, amikor világosodni kezd, négykor még egyszer azt hisszük, hogy itt vannak, a kutyák morognak és valaki horkant és sóhajt az ablak alatt...aztán ötig semmi, aludnunk kell...reggel Marival óvatosan megyünk ki, mintha a kutyák furcsán viselkednének, nézd megmérgezték őket, és ott, annak ki van tépve a szőre, Mari fordul befelé a konyhába, ahonnan Dettus ásítozik kifelé, na mi van, megnyúzták a kutyát, mondja erre Mari, Dettusnak tágra nyílik a szeme, micsoda, kirohan, meglátja a rottweiler oldalán a foltot, Mari, az két napja ott van, nevetgél Dettus, erre megnyugszunk...úgy látszik tegnap is paráztattuk egymást, sose lehet tudni, mondja Mari, a kertünkön az erdőn át járnak a lenti ház lakói, akik rablásból élnek, lehet, hogy megint bujkálniuk kellett, s talán ők voltak itt, de szerintem valami volt...Dettus visszament egy kávéért, én meg lejjebb lépkedtem a lépcsőn, de azonnal meg is torpantam, mintha két lábat látnék a kapu előtt, Mari mondom, lehet, hogy hülye vagyok, de valaki van a kapuban, Mari elindul lefelé a lépcsőn, de a felénél visszafordul és fut felfelé, egy hulla van a kapuban, lihegi, Dettus, kiáltok, Dettus azonnal indul lefelé, bár elég rezignáltan, lemegy egészen, aztán visszafordul, s míg fel nem ér nem szól semmit, valóban, mondja fent végre, s a képek alapján ez a Hermin férje, erre Marival egyszerre kiáltjuk Hermin nevét, Hermin már sokkal lendületesebben, de rettegve megy lefelé, aztán kimegy a kapun, le is hajol, és már látjuk, hogy veszekszik...ez azt mondja, kiabálja felfelé, hogy most jött, nem ő volt éjjel, viszont a gyerekeket elhagyta valahol, Hermin a haját tépi, hogy az ura a kamasz fiait, akikkel Pesten munkát vállalt, egyszerűen elvesztette, úgy beivott hazafelé...(aznap Hermin nélkül dolgoztunk és délutánra már a fiai is megvoltak, de addig nőt még úgy szervezkedni és kavarni nem láttam, mint Hermint, aki felért egy Sári mamával, hát anyja lánya, amit persze azonnal ki is kért magának...)

...szóval megvolt a csúcspont, Dettusban sem voltak többé kétségek

Bódis Kriszta: Hétesi napló, 2007. augusztus 24.

Mert meg sem állnak, és egészen elszomorodom, ezek az alkoholszindrómás, betegségekkel küszködő, tiszta vágyaktól átszellemült, soha felszínre nem segített képességekkel megáldott, és az összes nyomorúságukon átderengő szépségű fiatal emberek reflektálatlan egyszerű létezésükben és sikertelenségükben, mintha metaforái volnának a lefojtott, megcsonkított életnek. Mintha valami elátkozott bura alá lennének szorítva, ahonnan alig hallatszik ki vékony hangjuk. – Újabb nap Hétesen a Bódis-módszer kialakítása közben - Bódis Kriszta beszámolója.

....ma megint Tescos reggel lesz, Mari gazdasági főigazgatónk újabb zseniális listával áll elő, még több kaja, mi kétszeresét saccoljuk az árnak, pedig mind Tescos vásárlók vagyunk. Nem úgy van az, bízzátok csak rám, és tényleg, Mari megtalálja a legolcsóbb és legtöbb cuccot, az asszonyok is meg voltak vele elégedve, néhány tételt megszavaztattunk, kértek például kenyeret a csomagba

Második lista 65 család részére, 1 adagban van: 5 kg krumpli, 3 zacskó levestészta, 1 kg zsír, 2 zacskó tészta, 2 kg kenyér, két doboz paradicsomszósz, szalámi, 3 kg farhát, 2 kg liszt.

...Mari még arra is gondol, hogy az egyetlen magyar néninek (Solymosi néni, most 85 éves és 17 éves kora óta itt lakik az urával, és nem is akar elköltözni a cigányok közül, akik nagyon szeretik) összeállít egy speciális csomagot, amiben sajt, tej, tejföl van, meg zsemle, amit Solymosi néni is meg tud rágni

...a gyerekeknek veszünk ecseteket és közben Kati Laurával találkozik, akit elkér a szüleitől, Laura aztán nekünk segít, míg pakolásnál felbukkan a filmes csoportból Jancsi és Attila, akik szívesen beállnak mellénk a parkolóba porciózni, úgyhogy megint nagy és vidám társasággal utazunk 2x65 Tescos szatyor mellett a furgon hátuljában, ahol már körvonalazódik is egy következő jelenet a filmes csoportnak...vasazni indulnak a fiúk: "ne üsd meg a rendőrt, mert az egyenruhát ütöd, csak a fejét üssed"

...az osztással megint elég sok idő elmegy, negyven fok van, de végül mindenki elégedetten tér haza, a felnőttek elmennek és a terecskét most elözönlik utánuk a gyerekek, "mit fogunk csinálni Kriszti néni," és itt van Erik, aki minden nap megkérdezi, "mit fogunk ma enni", na ő biztosan nagyon éhes. Mindig lesz gyümölcs, tea, szendvics megint, nyugtatom meg, és otthon a családok főznek ismét

...ma úgy döntünk, hogy a nagy kiszerelésű temperákkal és a vett vastag ecsetekkel kidíszítjük a romot, mert Macsó elkezdte befalazni a lyukakat, ugyanis estére diszkót akar csinálni, úgyhogy még bárpultot is falaznak a fiúkkal, igaz, cement nincs, csak homok, vagyis sárral tapasztják egymáshoz a téglákat, aztán nekünk eszünkbe jut, hogy a gipszöntéshez úgyis rengeteg gipszet hoztunk, hát Macsó abból kever a sárhoz, nagyon örül, épül a fal (igaz délután a kicsik lerugdossák, később Macsó dühöng és javít)

...Gyöngyi végre néhány lelkes csoporttagjával különvonul gipszfigurákat önteni, ez ezen a helyen és körülmények között (vízhiány, asztalhiány, tömeg) kész bűvészmutatvány, különösen az öntvények szárítása okoz gondot, a villanyoszlopra rakosgatják őket és őrzik míg szárad, közben Solymosi néni kamrájába kapnak bebocsátást, de másnap már nem, túl sok a gyerek Solymosi néninek.

....a forgató csoportunk Bogi, Pípa, Feri, Jancsi... kifejezett kérésére egy klip nyersanyagot készít, a fiúk kannát kerítenek és helyszínt választanak, nézem őket, ahogy nagy komolyan előadják cigány halandzsa nyelven, tök hamisan, de hatalmas átéléssel, csillogó szemekkel, komolyan és szépen a hallgatókat, miközben Bogi felváltva hol ezzel, hol azzal a fiúval táncol végig legalább két órát. Mert meg sem állnak, és egészen elszomorodom, ezek az alkoholszindrómás, betegségekkel küszködő, tiszta vágyaktól átszellemült, soha felszínre nem segített képességekkel megáldott, és az összes nyomorúságukon átderengő szépségű fiatal emberek reflektálatlan egyszerű létezésükben és sikertelenségükben, mintha metaforái volnának a lefojtott, megcsonkított életnek. Mintha valami elátkozott bura alá lennének szorítva, ahonnan alig hallatszik ki vékony hangjuk.
"Hétes elfekvő", csúszik ki később Francisco száján. Mi pedig nagyon el vagyunk keseredve... szégyellem magam

...a furgonban előhúzom az összes textilt, amit gyűjtöttem, a selymeket és anyagokat, a maradék ékszereket és elkezdem jelmezekbe öltöztetni a gyerekeket, királyok, királynők, cigányok, táncosok, barbik, pengék, hősök és hősnők akarnak lenni, valahogy az egész beöltözés spontán kezdődik, éppen az egyik Pongó fiúnak lapot, ollót nyomok a kezébe és elmagyarázom, hogyan csinálhat koronát magának, s mikor visszatér a fecnikkel, akkor nyilall belém, hogy nem értette, Gyöngyiék megcsinálják az első korona mintadarabokat, és máris mindenki nekilát, hogy koronát készítsen, az egész telepen hercegek, és hercegnők tündökölnek fehér koronákban, amiket aztán nagy lelkesen ki is festenek, közben előveszem az arcfestéket is, állnak sorban a gyerekek, átszellemült, gyönyörű kis arcokra festek csillámport, pillangót, aranyat, hú de szép, lelkendeznek egymásra nézve, a fiúkból indián és Bódy Guszti lesz, János ül mellettem, néha ellát tanácsokkal a színeket és vonalakat illetően, egészen szokatlan, hogy ilyen nyitottan részt vesz az alkotásban, már ezt valahogy a módszer győzelmének tekintem, ha lehetek ilyen elfogult, s akkor egyszer csak János kér tőlem festéket, és egy új sort nyit, ahol már ő festi ki a gyerekeket, János a disco kidbó embere a drogdíler főgonosz macsó belefeledkezve az arcfestés örömében, éppúgy ahogy imént karonülő kisfiát sétáltatta egyébként, és még azt is hagyja, hogy a dok.filmes stáb fölvegye, ahogy alkot, azt hiszem boldogok vagyunk, mind...észre sem veszem, hogy ez az akció három és fél órán keresztül tart szakadatlan...

...Francisco papírrepülőt hajtogat, és meglepődik, hogy nem tudják hogyan kell, úgy érzi, mindent elölről kell kezdeni, itt mindenre és mindenkire szükség van...

...este fáradtan Mariéknál, akinek még volt ereje egy jó erős lecsót készíteni a stábnak, tizenöten vagyunk, Barna és én anekdotázunk, most olyanok vagyunk, mint régen...

...Mire a többiek elmennek, mi éjjel még 65 zsákba porciózzuk a ruhákat, hogy fele felnőtt, fele gyerek jusson minden családnak, próbáljuk igazságosan, de azt úgysem lehet, pedig tele lesz a furgon reggelre, mégis mindig a ruhákkal a legelégedetlenebbek, ezt már számtalan korábbi osztás alkalmával átéltük Barnával és Marival

Bódis Kriszta: Hétesi napló, 2007. augusztus 23.

...KEVESEN VAGYUNk és úgy kell helytállnunk, mint egy cunamiban a mentőszolgálatnak
...az omló házban végre sikerül összebuherálni a technikát úgy ahogy, de a gyerekek már látták a Shrek mindegyik részét, inkább saját magukat szeretnék látni, vissza a táncversenyt, a dok.filmes csoport munkáját és a játékfilmes jeleneteket. – Újabb nap a Hétes-telepen a Bódis-módszer megvalósítása közben.

...mintha fáradnánk kicsit, mert reggel nehezen érkezik a stáb, mi Mariéknál a gyerekekkel és Dettussal glédában állunk, várunk, hogy elkészíthessük a mézes kenyereket, végre megérkeznek, bekeverjük a szörpöket, össsze a vajat a mézet, 300 szelet kenyér, ezzel jó sok idő el is megy, ragadunk...

...a Hétesben már állítják Pongóék, Zoliék a sátrat, agyagozással és gyöngyfűzéssel szeretnénk a többséget lefoglalni, hogy a három kisebb csoport, vagyis a dok.filmes, a fényképész és a játékfilmes különmehessen.

...közben a szendvicseket is szétosztják a nagyobbak, Dodi az innivalót és megérkezik Peti Péter, Pongóék hoznak üstöt, a gyerekek egy része fát vág, a férfiak főznek

....a filmes csoportom végre elvonulhat, már reggel óta jelentkeznek egyre másra, hogy mikor folytatjuk, Jancsi tűnik a legrátermettebbnek, és nagy meglepetésemre Arany, aki egy pillanat alatt olyan remek jelenetet produkál, és ő is élvezi, érti is miért olyan jó, a feladata az, hogy a földre került barátját hazatámogassa, több pár nekifut a jelenetnek, de Arany remekel, csak azt sajnálom, hogy nem tudtuk kipróbálni milyenek volnának ketten Jancsival. Megint Ilonyéknál nézzük vissza a filmet, illetve engem elhívnak a kicsik, ugyanis az agyaggal a nagyobbak dobálózni kezdenek, én meg elkeseredetten kezdek kiabálni az egyik nagy fiúval, amelyik orvul engem is fejbe dob, végül kibékülünk, eközben Franciscoék felvesznek egy újabb jelenetet, és Jancsi felajánlja, hogy nézzék vissza náluk a filmet, sajnos ebből éppen kimaradok, Francisco meséli, hogy bent Jancsiéknál legalább tíz felnőtt ült a szobában, nagyjából tele is lett a hely, és az egész család nagy figyelemmel nézte a film-részletet, ez olyan jó és különösen Jancsinak esett jól, aki majd másnap délelőtt azért nem tud velünk forgatni, mert kukázni megy a család, amit viszont nekem nem vall be, azt mondja, hogy azt a rengeteg cuccot a vásárban szedték össze, pedig valahogy próbálom neki jelezni, hogy én nem nézem le, ha valakinek kukázásból kell megélnie, de ő nagyon szégyelli, összeszorul a szivem

...a lányok nagyon szép gyöngykarkötőket fűznek a drótokra, amiket a húgom hajlítgat nekik, a legdivatosabb ékszerek kerülnek elő a kezeik közül, tényleg ezek a gyöngyök gyönyörűek és ők is értékelik, hogy ilyen szép anyagokkal dolgozhatnak

...Pongó három fia olyan gyönyörű rajzokat készítenek, hogy ők minden nap külön kérnek és kapnak tőlem valami új eszközt, hogy kipróbálhassák, temperát, filcet stb, külön és hozzák a kidolgozott, szebbnél szebb rajzokat ragyogó szemmel, és vissza a maradék tollakat, a végén nekik külön csomagot készítek ilyen eszközökből

...Francisco néhány érdeklődő fiúnak a kezébe adja a professszionális kamerát, s ők elindulnak, hogy maguk is kipróbálják, az utolsó nap, amikor F nincs velünk és én rögzítem az egyik jelenetet, valamit elállítok, ügyetlenkedem, később Jancsi és Peti is kezébe veszi a gépet, és látom, hogy azonnal megtalálják a hibát, és azokat a lehetőségeket is, amiket én meg sem próbáltam megkeresni, egyszerűen és otthonosan fogják, használják a gépet

...az ebéd osztás kitűnően sikerül, ezt már teljes egészében a helyiek csinálják Pongó vezetésével, csak azon kapom magam, hogy első alaklom, hogy én is eszem, mert Pongó Iván a kezembe nyom egy adagot, nagy szelet kenyérrel, Kriszta egyél, a fia üdítős poharat ad a kezembe, mosolyognak, legszívesebben megölelném őket, olyan jól esik a egész

...ebéd utánra filmklubbot és az anyagok (fotók, filmek, dokumentációk) közös visszanézését terveztem

...valahogy mégsem sikerül semmi sem úgy, ahogy előző este elképzeltük, az alkotások visszanézése kivitelezhetetlen egyetlen tévével, a furgon alkalmatlan arra, hogy belül fölállítsuk a tévét, mert túl kicsi az ajtónyílás, senki nem lát semmit.

...az omló házban végre sikerül összebuherálni a technikát úgy ahogy, de a gyerekek már látták a Shrek mindegyik részét, inkább saját magukat szeretnék látni, vissza a táncversenyt, a dok.filmes csoport munkáját és a játékfilmes jeleneteket.
...siralmas, hogy mennyire bénák vagyunk, most dühöngök magamban csak igazán, hogy nem sikerült projektort és vásznat szereznem, (ingyen kellett volna, mert arra már nem futotta), hogy nincsenek székek, a gyerekek szorosan a tévé köré állnak, senki nem lát semmit, Marika hiába üvölti rekedtre magát, én hiába utasítgatom Dodit és Franciscot ingerülten, a lehetetlen gépekkel és adottságokkal, ha megfeszülnek sem tudnak megbirkózni, végül csak a dokfilmes csoport amatőr felvételeit tudjuk nézni.

...Kati a számítógépén egy darabig (kint elbújnak egy lépcsőn) meg tudja mutatni az állandóan változó (szerencsére minden, mindenkit érdekel és ezt hagyjuk is) fotós csoportjának, hogy miket csináltak, és még egy kis érdemi beszélgetésre is akad lehetőség, figyelem, de aztán körülötte is megnő a tömeg, és a helyzet tökéletesen alkalmatlanná válik a munkára.

...KEVESEN VAGYUNk és úgy kell helytállnunk, mint egy cunamiban a mentőszolgálatnak

Bódis Kriszta: Hétesi napló, 2007. augusztus 22.

„Ahhoz, hogy megvalósíthassuk álmainkat, meg kell szabadulnunk rabláncaiktól, azoktól a rossz dolgoktól, amik álmaink megvalósításában akadályoznak minket.” Milyen játék a lufidurr, hogyan játsszák a gyerekek és hogyan a felnőttek? Bódis Kriszta újabb napja a Hétes telepen a Bódis-módszer kialakítása során.

...még előző nap este megbeszéljük, mi várható holnap, úgy képzelem, most minden gördülékenyebb lesz, túl vagyunk az osztáson is, mehet a munka.

...Francisco is megérkezik, igaz késő éjjel, úgyhogy nem találkozunk, nem tudunk semmit megbeszélni. (Barna és Mari másnap reggel kivizsgálásra mennek a kórházba, tehát nélkülük kell majd lebonyolítani a napot, de a gyerekeik és Barna testvére Hermin mindenben segítenek.)

...Dodi megveszi a "táborozó" gyerekek ennivalóját, amit ezúttal Ilonyék fognak elkészíteni, most már tudjuk, hogy 250 adaggal kell számolnunk (szörp, kenyér, májkrém, párizsi, és sok-sok alma, mert annak nagyon örültek), a segítséget Ilonyék ajánlották fel, és ennél többet nem is kaphatunk, minthogy spontán módon alakul ki azok köre, akik a hétesi önkéntesekből kerülnek ki.

...a gyerekek örömkiáltásokkal üdvözlik a furgon érkezését, kedvenceink futással kísérnek befelé a járhatatlan bekötőúton (folyton izgulunk, hogy nehogy bajuk essen, hiába kiáltozunk, vagy megyünk lassan, annyira élvezik, soha nem fogom elfelejteni a csillogó szemeket, mosolygós, ragyogó arcokat, minden egyes reggel ennek hatása alatt kiabáljuk a kicsik neveit, "Jolika vigyázz, Bence kijebb, kijebb, Jancsi fogd meg őket! " és így tovább, de kifelé menet is, hosszan követnek, "jönnek holnap? Kriszti néni? -"holnap igen", s aztán majd a végén mondjuk, hogy" már csak holnap", s " hogy aztán már nem, de hamarosan visszajövünk, október elejére tervezzük, filmet vetítünk és beszélgetünk!"

...Gyöngyivel összekészítjük a kézművesek anyagait, hogy amikor már tarthatatlan a helyzet a visszanézéssel, akkor azonnal munkába tudjanak állni.

...anyukák vállalják az eszközök osztását a munka irányítását és végül a maradék eszközök, valamint a művek begyűjtését.

...mindig, minden csoportban teljesen vegyes résztvevők vannak, rajzolni és festeni (ami most vízfestékkel és temperával történik majd a tegnapi ceruzás-filces akció után) a szülők is nagyon szeretnek, elsősorban a nők, vagyis a kisgyerekes, sokgyerekes anyukák.

....van egy lufis játékom, a következőképpen nézne ki, ahogy eredetileg elképzeltem,a neve Lufidurr. Kell 100 db lufi, madzag, 5 csomag 12 db-os filctoll (máris hozzáteszem kevés, kevés, kevés).

"Ahhoz, hogy megvalósíthassuk álmainkat, meg kell szabadulnunk rabláncaiktól, azoktól a rossz dolgoktól, amik álmaink megvalósításában akadályoznak minket.

- Milyen világban szeretnétek élni? Hogyan szeretnétek élni? Mindenki mondja, lehet bekiabálni.

- Fújjuk fel a lufikat és írjuk rá ezekre a lufikra, hogy mi akadályoz minket abban, hogy az általunk elképzelt világban éljünk, álmaink világában, egy szebb és jobb világban. Írjuk rá a legrosszabb dolgot, ami ebben megakadályoz. (a segítők írni is, fújni is kötözni is segítenek)

- Mindenki mondja el egyenként hangosan, mit írt a lufijára.

- Most fogjuk meg a madzagnál fogva a lufikat és rátaposva próbáljuk meg kidurrantani őket. Ha sikerül, akkor már nincs előttünk akadály, hogy azt a szebb és jobb világot megvalósítsuk, amire vágyunk.

Megbeszélés:

Jó játék volt? Mi volt benne a legjobb?
Honnan erednek a minket akadályozó dolgok szerintetek?
Mit gondoltok, az egy mellett, amit most felírtatok, vannak még titeket akadályozó dolgok az életetekben? Mik azok?
Szerintetek a többi embernek van ilyen?
Mik lehetnek azok? (pl. polgármesternek, a gazdagoknak, a menekülteknek, a kurvának, az Afrikában élőknek, stb.)

A játék célja: pozitív, felszabadult légkör kialakítása, reflektáltság a vágyakra, a diszkriminációra, az elnyomás és kizárás mechanizmusaira."

...azt, ahogy valójában zajlott, nehéz volna elmesélni, szerencsére a hétesi dokumentumfilmes különítmény rögzítette, és azóta volt szerencsém visszanézni, tehát azzal is tisztában vagyok mire leszek képes a mondatokkal. Előrebocsátom, hogy tökéletes kudarcnak érzékeltem az akciót, miközben folyamatosan a nem adom fel állapotába igyekeztem visszabillenteni magam, s később, tényleg nem csupán a pozitív attitűdökre való kényszeres hangolódásom következtében, hanem valós visszajelzések alapján, a maga módján, de mégis valahogy az eredeti elképzelések mentén kezdett üzemelni a dolog. Csak éppen nekem kellett (volna) rugalmasan egyből levenni, hogy hogyan is történik ez, ám szerencsére a hülye idealizmusom automatára kapcsolt engem, mondhatnám szent, szellem megszállta működésmódra, és ez az ami már több, mint...

...szóval a fent sztoikus nyugalommal előadott instrukciókat és vélt reakciókat a következőképpen kell elképzelni:

Kriszti néni: Most figyeljetek, halljátok, figyelem, adok mindenkinek... gyerekek..., hahó, egy...
Gyerekek: NEKEM ADJON KRISZTI NÉNI, ADJON MÁ VALAMIT
Kriszti néni: figyeljetek, így nem tudom elmondani, kicsit messzebb álljatok, szóval adok mindenkinek egy, de csak egy lufit, amit ne durrantsatok ki egyből...
Gyerekek és felnőttek: Kriszti néni adjon má egyet, nekem is, adjon má ennek a csepp gyereknek, én nem kapok semmit, adjon má
Kriszti néni: Elkezdem a lufikat osztani, Rodrigó, Gyöngyi és Cintia, légyszi, te is, (könyörgök határozottan a gyerekgyűrűben) és amikor felfújjátok ne durrantsátok ki, hanem írjátok rá, amit az életben szerintetek titeket a legjobban akadályoz abban, hogy boldogok legyetek.
Na ezt az üvöltésben túl bonyolultnak érzem, ezért megpróbálom érthetőbben, így ..: "Írjátok rá, hogy mitől féltek a legjobban az életben, segítsetek egymásnak, aki nem tud írni, annak segítsen, aki tud..".
Gyerekek (még erőteljesebben üvöltve jelentkeznek): "Én tudok írni Kriszti néni, én tudok..."
K: "Jó akkor segítsetek egymásnak."
És akkor én úgy érzékelem, hogy kapkodják tőlem és egymástól a lufikat, hogy nem jut mindenkinek, hogy gyorsan kifosztjuk a nejlonomat, és hogy durrannak sorra ki mind a lufik, néhány nagyobb kifejezetten ezzel szórakozik, kipukkasztják, veszekszenek rajta és ilyesmi, aztán, hogy kikerülök a lufiosztó pozícióból, és már majdnem az egészet feladom, egyszer csak látom ám, hogy megjelennek a feliratos lufik, hú gondolom, a fele sem tréfa, itt bizony folytatjuk a játékot.
Kriszti néni jár kel, hogy mindenkihez eljusson az infó, ordít kedvesen: "akkor most ki lehet durrantani a lufit, és már nem kell félnetek többé, attól, amit ráírtatok."
ettől kezdem kicsit vudusan érezni magam. Persze elég ellentmondásos a helyzet, mert a gyerekek inkább őrizgetnék a lufikat, mint a kincset, ám amikor néhány orv lufipukkasztó támad és a lufi durran, akkor én már ott is vagyok és azt mondom a kis áldozatnak, akinek kezében fittyed a lufikincs, ahogy a szája is görbül lefelé, mint a lufirongy: - látod, most már legalább nem kell félned...a...
− Kalapos embertől − segít ki és néz rám felderülve Erik, Bernadett, Anasztázia, akit szólítsunk Zsuzsinak, és a többiek...
És akkor olvasom, gyűjtöm a lufi feliratokat, hogy ide írhassam őket:
Kalapos ember (aki elvisz a légóba, később Francisco egy columbiai kalappal jelent meg, s ezzel kicsit borzolta az idegeket, az asszonyokét különösen, akik nem bírva magukkal, persze csak búcsúzáskor, a furgon után kiabáltak, "nekem az a szép kalapos ember kell, az tetszik nekem!" visongattak.)
Mézember (ha jól értem valami cukrosbácsi, aki hízeleg)
Kitanultak (mindenki, akinek sok iskolája van, a hatalom közelében van, miniszter, és persze mi is. Itt persze azzal hízelgek magamnak, hogy az önkéntesek inkább, mint én, hiszen én már Barnáék családtagja vagyok. Ilony azt mondja Dettusnak: igyá má egy kávét, ám Dettus visszautasítja, s Ilony kicsit sértődötten unszolja ilyeténképpen: "igyá má egy kávét, te kitanult köcsög lyány!"
mondanom sem kell ez szállóigévé válik)

Aztán:
Ördög
Szellem
Sikoly
Egér
Patkány
Boszorkány

A felnőttek is írtak lufit:
Szegénység
Betegség

...ahhoz, hogy végre el tudjam kezdeni a filmes csoporttal való foglalkozást, el kell indítani a többi csoportot, Gyöngyi és az anyukák vezetésével a kézműves csoportok gyurmázni fognak (az osztásnál kiderül, hogy a gyurmának hitt dobozok temperával vannak tele, és sokkal kevesebb a gyurma, mint ahány kéz, aztán mégis megoldódik a dolog, már látom is a sok szépséget, ami a kezeik között alakul, tényleg, bármit kapnak, mindennek örülnek és nagy energiával dolgoznak, hozzák megmutatni...

...közben a fiúk történeteit hallgatom, amikből majd az első jeleneteket kitaláljuk, az eredmény -valójában inkább megerősítés nekem, mert erre számítottam- hogy a filmes keret segíti a kommunikációt, a kreatív spontaneitás menyit s azok, akik eddig semmit, soha nem meséltek, a soha alatt itt valóban évekre gondolok, és konkrétan például Barna fiára, aki még az apjával sem beszélgetett életében soha két szónál többet, most mosolyogva és lelkesen mesél, lejátssza az elbeszélt jelenetet, most éppen azt, hogy hogyan hozta el az apja autóját, mert valamit szállítania kellett a családnak, hogyan hitték már többször a rendőrök, hogy ő a nagy Barna, és hogyan intett ki a kocsiból fapofával a rendőröknek, mígnem ma megállították, és hát se jogsi, se semmi, hiszen Barna még tizenhat sincs, aztán hogyan küldték, haza, hogy meg ne lássák még egyszer, s neki, hogyan kellett ismét arra kanyarodnia. Aztán már tereltük is a beszélgetést a fikció felé, hogy hogyan alakul egy jelenet, jelenetekből a film, hogy hogyan lehet az improvizációt használni a színészkedésben, a saját élmények hogyan helyettesíthetik, segíthetik a színészi játékot, mígnem hamarosan körvonalazódott egy általuk kreál jelenetsor, részegen jönnek haza Jancsi, Pípa, és Feri, kikezdenek Arannyal és Vikivel, akik nem akarnak velük menni, ők mégis magukkal rángatják az egyik lányt, mire azok kiszabadulva, otthon elmesélik testvéreiknek a sérelmet, s Zoli, Nándi, Barna és Laci elindulnak, hogy számon kérjék Jancsiékat, mígnem az eset szóváltásból verekedésbe vált...lejátsszuk háromszor, négyszer, elképesztő, hogy percről percre jobbak...de tényleg, mindig, mintha csak perceink lennének, olyan gyorsan halad az idő, és egyre több kicsi gyűlik körénk, akik szerepelni szeretnének, hú, elég nehéz...

....bemegyünk Ilony lakásába (szoba konyha, legalább tíz ember, kevés bútor, de igyekezet egy rendes háztartásra) Ilonynak van hűtője, szabad asztala nincs, a hűtőre rakjuk a kamerát, hogy a monitort körülállva visszanézzük a felvételeket, nagy a tolongás, pisszegés, mindenki tanácsol mindenkinek valamit, aztán újra kirajzás, micsoda fantasztikus munkát lehet majd itt folytatni, gondolom, ha visszajövünk, ha állandóbb csoportokba tudunk gondolkodni, ha alaklmasabb helyeket találunk a megbeszélésre, de valójában most sem tudom például, hol volnának azok az alkalmasabb helyek, persze ez nem fogja elvenni a zért a kedvemet.

...már esteledik, gyöngyi kicsit el van kenődve, mert a gyöngyfűzést nem tudta kivitelezni, nem találta meg a nagy gyöngykészletet, és a kevés megint túl kevésnek bizonyult, ő pedig türelmetlennek, ettől van a legjobban elkeseredve, hogy rákiabált a gyerekekre...na ezen is túl van, és aztán valahogy többször nem is akad ki tényleg, másnap meg lesz a nagy készlet és ügyesen ki is alakítjuk a csoportot.

...még egyszer nekifutunk egy festős körnek (immár a romban, mert odakint lehetetlen még annyi alkalmas felületet találni ülni, papírt, eszközt letenni), miközben a szépséges névtáblákat is elkészítjük a gyerekekkel közösen, majd meg vesznek egy ilyen profi kitűzőért, és én éppen azért hoztam ilyeneket, hogy lássák, nekik is jár ilyen, mint a nagy és komoly (kitanult köcsögöknek, bocs) ám otthon még nem tudtam, hogy 50 ilyen drága holmi megint kevés, pedig kivételesen mindenki sorban állt, amin mi illetődtünk meg a legjobban, és a legcsúfosabban jártunk, mert tehát a legtürelmesebbeknek nem jutott, íme a tanulság, ha valahol túl kell élni, és azt csak leleményesen tolongva lehet, akkor ott ne tanítsunk használhatatlan stratégiákat, ha mást se tudunk, vagyis ha nem teremtünk megfelelő feltételeket, vagy nem lehetséges az integráció, istenem, íme az ördögi kör, a szakadék fölé hidat kell verni, éppen ezt csináljuk, saját bőrünkön tanulva

...közben a gyerekek valamikor esznek is, szendvics, szörp, alma, banán a sláger, sokan ma is főznek a kapott alapanyagokból, sorakoznak a tepsiben a farhátak, gőzölögnek a nagy kondér levesek otthon

...Mari, Arany, Zoli, Barnu közben technikailag (hifi beüzemelése) és szervezésben (jelentkező párok listája) tökéletesen előkészítik a tánc versenyt és bemutató, amely majd szabad és önfeledt közös táncba torkollik estére...most az a lényeg, hogy kért zenére a párok kihívják egymást és a nyilvánvaló bravúrok mentén szégyenül meg vagy magasztosul fel egyikük, a tánc és minden mozgással kapcsolatos foglalkozás itt kiváló lesz majd, olyan tehetségeket látunk, hogy eláll a lélegzetünk.

...az esti esemény fénypontjához azzal járulunk hozzá, hogy a versenyzők és végül a táncolók (mindenki) kap egy-egy szép nyakláncot, gyűrűt, fülbevalót ajándékba, abból a bőröndből, amit az adomány gyűjtés alkalmával kaptunk valakitől, ezennel, mint legsikeresebb ajándékunkat, az maga volt a varázslat, meg a csodálatos ékszerszaporítás, s később a jelmezekhez is találtam még egy zsák ilyen holmit, köszönjük az ismeretlen, zseniális adakozónak.

Bódis Kriszta: Hétesi napló, 2007. augusztus 21.

„A szerzéses túlélésre berendezkedettek, olyan praktikus kommunikációs- és viselkedésbeli [...] stratégiákat működtetnek, amelyek nagyon is adaptívak, és valóban a mindennapi fennmaradáshoz szükségesek, [...] sokszor ellenséges környezetben, ugyanakkor az is kétségtelen, hogy ez a viselkedés hosszú távon [...] kontraproduktív. Rövid távon azonban megoldja a felmerülő problémát. Ezt a stratégiát etnocentrikus hozzáállásból nem ítélhetjük el, ettől a stratégiától nem foszthatjuk meg azokat, akik élnek vele, sőt életük ez által biztosított. Alternatívát mutathatunk csak...- Bódis Kriszta beszámolója a Hétes telepi Bódis-módszer táborról.

...reggel hatkor indulás a Tescoba, Dodi fölvesz engem és Dettust Mariéknál (mi náluk szálunk meg, ők Budai Barnabás és Mari a keresztkomáim, hat gyerekük van, Barnus 16, Marika 15, zoli 14 Aranka 13, ebből a két kisebb Beatrix Kriszta (6 éves) és Sára Glória (5 éves) a keresztlányaim, fél éve költöztek kijebb a hétesből, de családjuk nagyrésze hétesi, ezért minden nap lent vannak a telepen. 98óta átlagban havonta jártam le hozzájuk (a mai napig), úgy gondolom a legjobb, ha náluk szállok meg Dettussal, akiről azt feltételezem -és ez be is igazolódik - a legalkalmazkodóbb, jól bírja a szokatlan körülményeket is, barátságos és nyitott, valamint hosszútávon képes erre.

...Mariék a lehetőségekhez képest mindent megadnak, és én inkább nekik adom a szállás pénzt, eddig is támogattam őket, a viszonyunk pedig kölcsönös, ők támogatnak a legközvetlenebbül a programba, Barna igazán tekintélynek számított mindig a telepen, még ma is, igaz este megijedek, amikor meglátom, hét éve húzódó és valójában kivizsgálatlanul maradt, össze vissza gyógyszerezett gyomorpanaszai miatt két hete minden éjjel az ügyeleten szenved, az orvosok packáznak vele, én meg nem ismerek rá, olyan nyúzott, végül az egész program alatt csak ezen az első nap lesz velünk, Dettus elkiséri a kórházban, és talán jelenlétének is köszönhetően Barnát végre rendesen kivizsgálják, befektetik és a hét végére meg is műtik, kiderül, hogy hatalmas epeköve van, nem fekéje, sérve és egyebek, ahogy azt addig gondolták és gyógyszerezgették, félek különben, hogy nem az egészségüggyel van a baj, hanem az orvosokkal, és hát egy emberrel megint kevesebb, gondoltam az első nap félve, de kellemesen csalódtam, mert Mari és lányai, fiai, valamint hétesi családja, barátai és tisztelői, de még bizony ellenségei is folyamatosan a segítségünkre voltak, Barna helyett és az ő szellemében.

...a hétesiek, amikor megérkeztünk azonnal azt akarták tudni meddig maradunk és egyszerűen nem hitték el, hogy egy hétig. "Ez egy ilyen gyerek nap?" kérdezték, mondom, "igen de egy hétig tart. ""Az jó," válaszolták, "legalább lesz egy kis öröm." de a szemükön látszott, hogy erősen kételkednek, ahogy a gyerekkezek szorításán is éreztem, az öleléseken minden reggel, hogy "holnap is jönnek? Kriszti néni?" Arra különösön odafigyeltem aztán, hogy beszéljek arról, és az önkéntesek is, hogy meddig maradunk, mi lesz, mikor megyünk, hogy mikor jövünk vissza, és azoknak a gyerekeknek, akik eddig nem tudták, elmondtam, hogy a Barna kisebb lányainak vagyok a keresztanyja, ami pedig egyfajta folytonosságot adott a jelenlétemnek, jelenlétünknek, nem beszélve arról, hogy a felnőttek tudták, hogy vezettem már néhány programot vagy akciót a megsegítésükre.

...na most a Tesco előtt állunk Marival együtt, betoljuk a kocsikat, számoljuk az adagokat, mert hiába jelezzük, hogy nagy tételben vásárolnánk, első alkalommal nem igen segítenek "intézményesen" viszont találunk néhány kedves embert, dolgozót, akik kérdezik is "hova lesz ez mind", mondjuk "a Hétesbe", erre azt mondják "hát azokra rá is fér".

...következő alkalommal még több segítséget kapunk majd, most a vásárlás legalább két óra, még úgy is, hogy külön kasszát nyitnak nekünk, aztán még egy óra a porciózás a tűző napon, tanulság: a szociális és gazdasági munkára külön emberek kellenek majd.

...tízkor már a Hétesben vagyunk, először kiosztjuk a csomagokat névsor szerint, a hangulatot már leírtam.

...az osztást a két sátor fölállítása követte, miközben én és az önkénteseink, valamint Mariék, és gyerekei, plusz azok akikkel régebb óta kapcsolatban vagyok folyamatosan, és ha kellett egyenként, a fölmerülő kérdésekre válaszolva újra és újra elmondtuk, meddig leszünk, mikor várható csomag, mit esznek a gyerekek, és milyen csoportfoglalkozások között lehet választani, és hogy a maradék eszközöket, játékokat a végén szétosztjuk.

...a sátorépítésben már a hétesiek is részt vettek, a kamasz fiúk a karton székeket állították össze.

...az egész tábor hangulatát általános zaj, hatalmas érdeklődés és sokaság jellemezte, ezért nagyon hangosan kellett beszélnünk, hogy a hangunk messzire eljusson, és koordinálni tudjuk a sok esetben spontán munkát.

...az első pavilonszerű sátor fölállítása után nyilvánvaló volt, hogy a szerkezet erre a helyszínre labilis, hogy este le kell majd bontanunk, hogy reggel újra fölállítsuk, hiszen egy kisebb széllökés az egészet fölborította volna.

...arra számítottunk, hisz tisztában voltam a hely áldatlan állapotával, hogy a földre nejlont kell teríteni, sőt egy szőnyeget szerzett Gyöngyi, ez nagyon hasznos volt, csakúgy, mint a furgonunk, mely raktár és bázis volt egyszerre, nélküle nem tudtunk volna semmit csinálni, sőt ebben utaztunk Ózdon fel-le, bent dűlöngélve, veszett romantikus szelíd motorosokként, bujkálva a rendőrök elől, félig nyitott ajtóban lógva, s ha nem, megfulladunk, hol öten, hol tizen, hol akárhányan a hétesi segítőinkkel, Barna fiaival és lányaival, éppen kit kellett szállítani.

...a kamaszok hamar rájöttek hogyan kell összeállítani a doboz székeket, és a szönyegre, ahogy az a földreterült, ragyogó arccal rátelepedtek kicsik és nagyok, kértem, hogy vegyék le a cipőjüket, ez később felesleges hülyeségnek bizonyult, ugyanis bizonyos körülmények között és határokon túl lehetetlen megbirkózni a porral, kosszal, a minden hiányával, vagyis a szegénység körülményeivel, ezért az ember, ha nem tud megküzdeni (én sem tudtam) akkor hozzászokik, hogy nem lehet kezetmosni (egy kút van, elég messze a házaktól, és a kannákból gyorsan fogyott a víz), hogy leülünk a földre, hogy nem tudjuk mindenhonnan összeszedni a szemetet, mert mindig van egy kupac valahol, hogy a lépcsőre tesszük a tányért, és egyet, mert sokan vagyunk, tányér meg kevés, de az étel megosztható, így férünk el, sok jó ember kis helyen, majd, ha eszembe jut, sorolom még, miért nem jutott eszünkbe a hepatitisz, az ótvar, influenza, szalmonella, a férgek és a halál.

...hirtelen teljesen használhatatlannak tűntek a közös játékok, amiket kitaláltam, mert a mi csapatunk ezer felé küzdött az elemekkel (sátor, doboz, furgon rendbetétele, összeborult eszközök előteremtése stb).

...ott álltam a szőnyegen ülő, várakozó tekintetek keresztüzében, a hangzavarban, és akkor hirtelen kitaláltam egy játékot, mintha most csöppennék ide, pedig hogy készültem, de ez volt az első pillanat, az átlépés pillanata, a transz maga.

..."Nagy szeretettel köszöntelek titeket ezen a varázsszőnyegen," kezdtem és kis kuncogás kíséretében a szülők csendet parancsoltak a gyerekeikre, "Hú de kíváncsi vagyok, milyen az a csend," mondtam és akkor megmutatták, aztán kiabáltunk egy hatalmasat, aztán megint csend, megint ordítás, aztán éneklés, aztán a mit szeretsz az életben a legjobban játék, kicsit kuszábban, s jött a válasz, "a zenét, a táncot", megint énekeltünk és aki akart táncolt is.

...jó kezdés volt, szép kezdés, ígéretes, összehangolós, mosolyogtunk egymásra én és a gyerekek, meg a felnőttek is elégedetten, mint a vadalma.

...akkorra már a másik sátor is épült, egyre nagyobb volt a várakozás meg az érdeklődő gyerekek, emberek, kézzel fogható izgalom, feszültség, és jó energiák.

...úgy döntöttem kiosztok papírokat, színeseket, krétákat és filceket, valamint az aszfaltkrétákat, hogy kezdjük végre el, jöjjön egy kis kóstoló, miközben állandóan féken tartott, hogy milyen kevés az eszköz, milyen kevesen vagyunk, ahhoz képest, hogy mennyire várnak, hogy mennyire szükség volna minderre, amit, mi most hozunk, és hogy tulajdonképpen ez milyen jó is, hisz biztosan tudtam már akkor, hogy a dolgok (tíz év ide vagy oda) éppen most kezdődnek el, eddig egy család, Barnáéké, most azonban talán, bizonyos szempontból az egész Hétes megcélozható valamiféle együttműködésre az eredményes kiút reményében, és azonnal megrohamoztak, "Krisztinéni aggyon má egy lapot, aggyon má egy ceruzát, aggyon má egy..." és csak adtam és adtam, közben javasoltam az aszfalton való rajzolást, a doboz székeke díszítését, kértem, hogy a rajzokra írják rá a nevüket, hogy aki szeretné, adja nekünk, aki viszont haza akarja vinni viheti, de az eszközöket osszák meg és a maradékot adják vissza, mert ezekkel még dolgozni szeretnénk.

...annak ellenére, hogy láttam, néhány gyerek (érthető módon, a túlélési stratégiák szerint a lehető legjobb döntés alapján, - amit megszereztél az a tied) hazaszaladt egy-egy ceruzával, tollal, satöbbi, valójában az eszközök percek alatt kifogytak a tömeges és intenzív használat közben.

...a felnőttek is rajzoltak, talán ez volt a legkülönösebb, főleg az anyukák vettek részt mindig az ilyen tevékenységekben aktívan, illetve később közülük választottunk eszközfelelősöket és ez nagyon jól be is vált.

...abban a pillanatban viszont, ahogy elfogyott a lehetőség, az alkotó munka destruktivitásba fulladt, amit persze igyekeztünk megállítani, igaz úgy éreztem kezdetben önkénteseink közül sokan nem értették ezeket a folyamatokat,és tudom, hogy erre rettentő érzékeny vagyok, a megbeszéléseken arról győzködtem őket, hogy a jelenség egyáltalán nem kezelhetetlen, mert arról van szó, mint bárhol, hogy a gyerekek itt is tele vannak energiával, játékkedvvel, és ha ennek nem adunk levezetési lehetőséget, akkor agresszióvá vagy rombolássá fajulhat.

...általában is kértem, hogy vegyék észre és erősítsék meg a pozitív folyamatokat, minden eredményt, és vonást, ami jó, hogy bízzák meg a gyerekeket feladatokkal, és jutalmazzák őket bizalmukkal vagy érdeklődésükkel, hiszen ez a Bódis-módszer egyik alapja, nem ismeretlen pedagógiai attitűd, viszont eben a kontextusban sokszor és sok minden más értelmet nyer attól, hogy számos jelenséget rejtett rasszizmusunk következtében hajlamosak vagyunk előítéletek és sztereotípiák mentén magyarázni, miközben nem szívesen szembesülünk ezzel, vagyis magunkkal, a saját előítéleteinkkel, ebben viszont (már ami a szembesítésre való készség fejlesztését jelenti) elég kíméletlen vagyok.

...az eredményeken azonban mindig újra és újra meglepődünk, ahogy a legnagyobb rombolók váltak a legsegítőkészebbekké a rendrakásban és a szemétszedésben, már, ha hajlandók voltunk ezt észrevenni, s a rendrakást volt bőven alkalmunk gyakorolni.

...A gyerekek általában az általunk ismert átlagnál sokkal kitartóbbak, lelkesebbek, érdeklődőbbek, együttműködőbbek és türelmesebbek voltak, főleg, amikor kiderült számukra, hogy tényleg velük vagyunk, hogy számíthatnak ránk, és mi tényleg velük akarunk foglalkozni, nem győzöm hangsúlyozni a megrendítő kiéhezettséget, és azt, hogy a legapróbb tárgynak, ötletnek, a legegyszerűbb játéknak is hogy tudtak örülni...azt hiszem szégyenkezem is magunk miatt, elkényeztetett gyerekeink miatt, irigy és rosszmájú elzárkózásunk miatt, ezért kérem, hallgassanak meg, hiszen a hétesi gyerekek valamilyen iskolába járnak, valahol csak felbukkannak közintézményeinkben is, bár naiv kedvességgel előadott történeteiket hallgatva a hátamon futkos a hideg...

...ha elfáradtunk, vagy telítődtünk a nyúzással: "Kriszti néni, Dettus néni aggyon má valamit" típusú automatizmusokkal, amelyek miatt pusztán pszichikai védekezésből percekre képesek vagyunk droid üzemmódba kapcsolni, vagy és aztán humorosan/ kedvesen, de határozottan jelezzük, hogy hol vannak a határaink, hogy az eszközök nem oszthatók szét, mert napról napra ezekkel dolgozunk stb., és annak ellenére, hogy a jelenség nem számolódik fel, mindig megértetik, hogy miről van szó.

...mint ahogy én is érteni vélem a tíz éves szegénytelepi tapasztalataimat elemezve, azt amit a Bódis-módszer alapjaiban úgy igyekeztem érthetővé tenni, hogy a szerzéses túlélésre berendezkedettek, olyan praktikus kommunikációs- és viselkedésbeli mechanizmusokat, stratégiákat működtetnek, amelyek nagyon is adaptívak, és valóban a mindennapi fennmaradáshoz szükségesek, egy valójában (lássuk be) nem szolidáris, sőt sokszor ellenséges környezetben, ugyanakkor az is kétségtelen, hogy ez a viselkedés hosszú távon − valamint a külső emberi kapcsolatok, illetve társadalmi megítélés szempontjából − feltehetően mégis kontraproduktív. Rövid távon azonban megoldja a felmerülő problémát. Ezt a stratégiát etnocentrikus hozzáállásból nem ítélhetjük el, ettől a stratégiától nem foszthatjuk meg azokat, akik élnek vele, sőt életük ez által biztosított. Alternatívát mutathatunk csak, hogy van kiút, amit mi magunk ugyan úgy keresünk még, ahogy ők.

...a nap végére az is bebizonyosodott, hogy a kartonszék ötlete megvetendő városi idealizmus, a gyerekek üresjáratokban kung-fu és karate-bemutatókra használták, elég logikusan, aztán célba dobtak rá és vele. Végül kiterítve tettük a fenekünk alá, míg sárrá nem koszlottak az esőben.

...a telepen egyetlen fölösleges széket és asztalkát sikerült szereznünk, mert egyszerűen nem volt, akinek meg igen, érthető módon féltette kicsiny vagyonát, s ez eléggé meghatározta a kézműves foglalkozások körülményeit, mindent a porban, nejlonokon csináltunk, ha esett vagy tűzött a nap bemenekültünk az omlófélben levő régi bolt lyukas falai közé, este ide szervezték immár helyi önkénteseink Marika energikus vezetésével s ,Barna hifijével a táncversenyeket, majd az önfeledt össztáncot, amellyel egy- egy nap gazdag történéseit lezárták.

...de most még csak a délelőttnél tartunk, s a módszer alapján kidolgozott menetet, a csoportok kialakítását nem tudtam valójában elkezdeni, ( a játékfilmes csoport munkáját különben is másnapra terveztük kezdeni Francisco érkezésékor) de később is sokszor és sokat és majdnem mindenhol ott kellett lennem, olyan kevesen voltunk ennyi emberhez, és csodával határos módon, - viszont nagyon megnyugtatóan-, az ismeretlen terepen mozgó önkéntesek feltalálták magukat és a módszer szellemében elfogadóan és nyitottan helytálltak, és számos segítőnk akadt hétesi, de azért az egészet folyton és lehetőleg értelmesen, hatékonyan koordinálni kellett.

...ezen a napon a vészesen beboruló ég alatt Melán kisasztala fölé görnyedve tompa késekkel nyeszeteltük Ilony és én a kenyeret, Dettus a paprikát és kentük a májkrémet, Gyöngyivel, Arany, Mari és Hermin, Kati tálcákon osztották az első uzsonnát, húsz kiló kenyér fogyott sok rúd májkrém, zsák paprika és az almának is nagy sikere volt, aztán az üdítőnek, közben hatalmas vihar támadt, még a romok alá menekülés közben is etettük a kisebbeket, csitítottuk a kenyéren vitázókat, "legalább esznek, bólogatott az egyik asszony", közben a dokfilmes foglalkozás is körvonalazódott, néhány kitartó riporter és kameraman már kipróbálta magát, rögzítették az eseményeket, és mindent, ami érdekelte őket, míg Kati fotós foglalkozásán a portréfotózás múlhatatlan slágere fáradhatatlanul és olykor nehezen követhetően ismétlődött. (Kati néni én is hagy csináljam má, engem fotózzon le , hát így)

...elállt az eső, de már késő délután volt, Mariék magnót szereztek és kezdődhetett a tánc, mi is megmutattuk mit tudunk, Kati "kevert" (ahogy Gyöngyi naplójában olvasható a "Kati táncolt" két jelzővel szerepel "nagyon és sokat", én meg hogy hol tanultam ilyen jól cigányul táncolni...hát hol.

...ezen az estén már feltűnt János, a hallgatag és jóképű macsó (Simont mintáztam róla valamikor a Kemény vaj-ban). Mindenhol ott volt, de semmiben nem akart különösebben részt venni, ha kellett rendet tett vagy parancsolt, cipelt és emelt. Két lányt fűzött felváltva az önkéntesek közül, komolyan és szépen, ahogy kell, miközben néha találkozott a tekintetünk. A két lány, annak ellenére, hogy nem kerülte el figyelmüket János több irányú tevékenysége, mégis elsősorban magát tartotta számon János elsődleges érdeklődésének célpontjaként, mire jeleztem, hogy ezen túl kizárólag úgy beszélhetnek Jánosról, mint a mi Jánosunkról.
Azt hiszem ezzel csak bonyolítottam a dolgon, mivel az ember rettentő irracionális lény, (lány) és ritkán hallgat a szóra, meg a józan eszemre.

Bódis Kriszta: Hétesi napló, 2007. augusztus 20.

...Mari listája azért is volt kiváló, olyan, amilyet mi soha nem tudtunk volna készíteni, mert a következőkkel számolt: hétesi asszonyok főzési szokásai és tudása, izlésvilág, olcsóság, bőség, beoszthatóság, létszám.
Első élelmiszercsomag listája, 1 adagban: 1kg zsír, 3kg farhát, 1 doboz margarin, 1 rúd párizsi, 1 csomag (500gr) vegeta, 2kg liszt, két csomag száraztészta, egy csomag levestészta, 1 doboz konzerv bab, 1 csomag lencse vagy sárgaborsó, 5kg krumpli. - A Hétes telepen látrehozott alkotótáborról Bódis kriszta számol be ICA-nak.

...elsősorban Dodi józan érveire hallgatva (igazán csak intuitíve hallgatok rá, mert akkor beszélünk először) nem indulunk 20-án reggel, az ünneplések kellős közepébe, bezárt boltok elé, stb.

...az külön szám, ahogy mi délkörül, mint a heringek megérkezünk az adományokkal teletömött kocsinkkal a Cameofilm (a bonyolítás központja) irodájába.

...úgy beszéltük meg, hogy a gyűjtött holmit válogatjuk, rendszerezzük és tele pakoljuk a furgont, (ózdi megérkezéskor minden összeborulva, persze)

...most azt sem részletezem, hogyan koordináltam annyi különböző helyről és módon érkező (késő) embert, hogyan szerveztem le, hogy a város másik végéből Kati elhozza a kamerát, hogyan dolgoztam (nem dolgoztam) fel, hogy Francisco, akinek tapasztalataira mindig számítok, aki kimerült lelkemet újra tudja tölteni, s aki már az előkészítésben, sőt az együttgondolkodásban sem tudott velem lenni, most sem indul velünk, csak másnap este érkezik.

...talán a többi barátom lemorzsolódása is eszmbe jutott, akiknek sűrű és programdús életéhez végül már én sem tudtam alkalmazkodni, Beáé és Borié, akik (nem ők tehetnek róla) a hírekben viszont mindig kiemelten szerepeltek, bevallom ez is bosszantott már, mintha ez a program tőlük volna érdekes, mert hát persze az újságírók szerint tőlük, de elég kibírhatatlan volt a a média ostoba nyomulása és lustasága együtt, nekik már az a kevés is túl komplex volt, amiben összefoglaltam mondjuk a Bódis-módszert (ez meg biztos számtalan ismerős és ismeretlen csőrét piszkálta, pedig hívhatnám akárminek, és tényleg, akkor legyen akármi módszer, úgyis én találtam ki, ezen nyomorú kis országunk negatív lelkülete sem változtathat), s valóban, ha megemlítették is azonnal elegánsan átugrották, a hétesi modellprogramot úgyszintén képtelenek voltak pontosan idézni, nem beszélve arról, hogy mind azt akarta, azonnal adjak interjút, vagy azt, hogy lejöhessenek fényképezni, mint egy állatkertbe, hozzáteszem nagyon nagy tisztelet a kettő kivételnek, valamint azoknak, akik a lényegre és az eredményekre lesznek kíváncsiak, minden prekoncepció nélkül a továbbiakban.

...na valahogy mégis elindultunk, s külön truvájt igényel (máig, mert eléggé megterheli a családi kasszát), hogy Istvánnal lerobbantunk az úton, már közel a célhoz és visszakellett vontatni a kocsinkat (István három órát várt a trélerre, a kocsink teljesen használhatatlan, hatalmas viharban kászálódtak valahogyan haza, kissé beszámíthatatlan sofőrrel, halálfélelemben) míg nekem a furgon ideiglenes sofőrjének vonattal történő visszaindulását (István hozta volna eredetileg vissza) kellett a helyszínen (már Ózdon) megoldani, Dodi száguldott vele Miskolcra az utolsó vonathoz. aztán a szállás elfoglalása után Mariékhoz (Budai család a Hétesből) mentünk (már este 9 is lehetett), hogy megbeszéljük a másnapi tennivalókat.

...Mari összeállította a programba részt venni kívánó családok listáját, 45-en voltak, (előre bocsátom, hogy a program másnapján már 65 család, vagyis az összes hétesi lakos jelezte részvételi szándékát, és egyre többen együttműködését.)

...az alapproblémát (elsősorban elvit, amelyet a gyakorlati követett) az okozta, hogy az adományozás folyamatát alapvetően károsnak tartom (a világtörténelemben nem egyedül én), csakúgy, mint a kívülről befelé történő beavatkozást.

..(ld Bódis-módszer leírásában) a valóságos ellentmondáson az értelmiségi szkepszis nem feltétlenül segít, vagyis, ahogy Rodrigó megfogalmazta, éhes gyerekekkel nem lehet dolgozni (még játszani sem nagyon).

...azért, hogy az adományozás ne taszítsa a passzív kéregető és elégedetlenkedő infantilis pozíciójába a helyieket, minket pedig ne kényszerítsen a jótékonykodó pénzeszsákok lenyúlásra teremtett kellemetlen pozíciójába, hogy ne fosszuk meg a hétesieket (és általában az adományozottakat) méltóságuktól, autonómiájuktól jóindulatú adakozással, magunkat pedig a kölcsönösség lehetőségétől, arra gondoltam, hogy a programokon résztvevő gyerekeket látjuk el élelemmel, Barnáék azonban úgy ítélték, hogy kedvezőbb volna a program fogadtatása, ha a családoknak kétszer három napi főznivalót (osztanánk)biztosítanánk, és emellett kalkulálnánk a gyerekeknek szendvicset, gyümölcsöt, zöldséget és innivalót a programok alatt, amit az asszonyok közreműködésével a helyszínen készítenénk el, ezen kívül fölmerült, hogy jó volna főképpen gyerekruhát osztani, amit Pestről és Miskolcról nagy mennyiségben gyűjtöttünk is.

...mindazonáltal az osztás volt a program leggyengébb láncszeme, olyan izgatottságot és egyéb lelki mechanizmusokat indított el, amelyek szinte automatikusan kezdtek működni, és azonnal elmúltak, ahogy az osztás véget ért.

...a jelenség (egyébként számomra már elég ismerős módon) a következőképpen írható le: tolongás, elégedetlenség, verseny, szembehelyezkedés az osztókkal, az adományok kiosztása után pedig a hierarchikus helyzet indulatokkal történő kompenzálását minden esetben újra a barátságos és elégedett légkör visszaállása követi.

...ezen az estén Marival átnéztük a családok listáját és megbeszéltük, hogyan fog történni a vásárlás és a porciózás.

...Mari listája azért is volt kiváló, olyan, amilyet mi soha nem tudtunk volna készíteni, mert a következőkkel számolt: hétesi asszonyok főzési szokásai és tudása, izlésvilág, olcsóság, bőség, beoszthatóság, létszám.

Első élelmiszercsomag listája, 1 adagban: 1kg zsír, 3kg farhát, 1 doboz margarin, 1 rúd párizsi, 1 csomag (500gr) vegeta, 2kg liszt, két csomag száraztészta, egy csomag levestészta, 1 doboz konzerv bab, 1 csomag lencse vagy sárgaborsó, 5kg krumpli.

A gyerekeknek az első napra májkrémet, kenyeret, paprikát, almát és málnaszörpöt vettünk.

Bódis Kriszta: Hétesi napló, 2007. augusztus 15 - 19.

„Rosszul tettem tehát, hogy nem olvasták az egész Bódis-módszert (kivéve Gyöngyit, és persze még sokakat, akik végül nem tudnak velünk jönni), hogy nem látták az Isten adósságát, sem a képeket a Hétesről, mert ezek talán mind segíthettek volna. Ezt gondolom most, hogy hallgatom, amiként félelmeikről beszélnek, és bár szóban már régen, mióta az egész ügyhöz szervezkedem, valójában mást sem teszek, mint a Bó-mó alapjait próbálom elmondani, de nincs lényegében tréning, sem elég kreatív team-találkozás.” – Bódis Kriszta a Hétes telepen valósítja meg a Bódis-módszert. Az egyhetes táborról folyamatosan beszámol – első bejegyzésében a módszerről és az előkészítő napokról.

Specifikus előzmények:
A Hétesben "ISTEN ADÓSSÁGA" címmel 1998-2000-ig forgatott dokumentumfilmemben Budai Barnabás hétesi családjának életén keresztül igyekeztem bemutatni egy mesterséges, ipari városban létrehozott roma telep totális lepusztulását. Azt az elmúlt tíz évben tetten érhető tendenciát, ahogy a gettóba telepítés tarthatatlanságát a többségi társadalom részéről a kiszorítás taktikája váltja fel. A filmet három évig forgattam, a családdal /két keresztgyerekemmel/, és a teleppel azóta is tevékeny kapcsolatban vagyok. Kemény vaj című regényem hőseinek egy részét róluk mintáztam.
Budai Barnabás és felesége Barna Mária központi szerepet kapnak a program kivitelezésében. 1998 óta járok rendszeresen a telepre, tartom az emberekkel a kapcsolatot és a telep problémáit számtalan akcióval, személyes közreműködéssel igyekeztünk orvosolni. A hétesiek sorsa ma már a felelősök tudatában és a köztudatban is benne van, tudomást kell vennünk róla. Az "adósságot" egymagam nehezen törlesztem, ehhez hívok újabb és újabb társakat. Mivel én "kívülről" már jól ismerem a Hétes törvényeit, az itt élők helyzetét, Barna pedig "belülről" ismeri mindezt, jól kiegészítjük egymást. Az önkéntesek közül többen ismerik a közösséget, és viszont, az újakat így már könnyebb bevezetni. A Hétesben emberhez méltatlan körülmények között nyomorognak az emberek, elsősorban ez teszi kilátástalanná a jövőjüket.

Mínusz egyedik nap:
Zsoltárok. 118. 1 - "Magasztaljátok az Urat, mert, jó, mert örökkévaló az ő kegyelme."

Nulladik nap:
Zsolt. 118.8 - "Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni"

Minden egyes "utam" előtt a végletekig nyüzsgöm-szakítom magam. Ezért jött jól az üzenet. Ember vagyok, jobb az Úrban bízni, mint magamban reménykedni.
Aztán átlépek. Egyszer csak.
Tudom, hogy meg fog történni. Nem tudom, hogyan történik, de eddig mindig megtörtént. Semmi sem sikerülne pusztán emberi korlátaim között. Akkor már nincs senki velem, vagy körülöttem. Mindent elengedek. Egyszer csak ott leszek megint, ahonnan jöttem. Ahol otthon vagyok. És az is nyilvánvaló, hogy erre nincsenek szavak. Nem szükséges, hogy legyenek. Halleluja van, meg ilyesmi...


2007. augusztus 17 – 18 – 19.

...háromszor megyek legalább Hétesbe, beszélni Barnával, hogy amit úgy konkrétan egy éve tervezek, azt most majd talán meg tudjuk csinálni, tábor, foglalkozások, aztán egyre szűkülnek a lehetőségek, egyre nő a bizonytalanság, azért Barnáék kitakarítják a területet, ahova a sátrakat szeretnénk állítani...

...stábértekezleten az idegösszeomlás szélén, szeretek mindenkit, nyugi, nyugi, csúcsformában vagyok, ha meghalok a hétesi alkotótábort akkor is meg kell csinálni, ezt megígértetem a hozzám közel állóknak, másnap és harmadnap délelőtt, Gyöngyi, Betti készülődés, nem tudom nekik átadni igazán, mit várjanak.

...semmi olyat nem akarok mesélni, amiről tudom, hogy beparáznak, és ami a távolságot növeli, vagy előítéleteket gerjeszt, semmit, amitől prekoncepcióik lesznek, úgyis lesznek, mert maga a felkészülés prekoncepciók tömege.

...alaphiba, amit elkövettem, (azon túl, hogy kritikusaim szerint túl komolyan veszem magam, s mi tagadás, igazuk lehet, bizonyos szempontból az sem mentségem, hogy komolyan veszek másokat is...hiszen őket is túl komolyan...) rosszul tettem tehát, hogy nem olvasták az egész Bódis-módszert (kivéve Gyöngyit, és persze még sokakat, akik végül nem tudnak velünk jönni), hogy nem látták az Isten adósságát, sem a képeket a Hétesről, mert ezek talán mind segíthettek volna. Ezt gondolom most, hogy hallgatom, amiként félelmeikről beszélnek, és bár szóban már régen, mióta az egész ügyhöz szervezkedem, valójában mást sem teszek, mint a Bó-mó alapjait próbálom elmondani, de nincs lényegében tréning, sem elég kreatív team-találkozás. Egyáltalán, a stáb gyakorlatilag az utolsó pillanatban áll össze, igaz barátokból és olyanokból, akikben intuitíve is megbízom, Dodi (valójában filmes forgatáshoz szokott sofőr és gyártási mindenes) ekkor még nyugtalanító kakukktojás, de legalábbis időzített bomba, ahogy egyébként bármelyik önkéntes, hiszen azt már azért sejtem, hogy ha egy feladja, borulhat a koncepció és a rendszer, bár a feladást itt elsősorban lelki értelemben gondolom.

...Turai Kati jókat kérdez, egészen embernek érzem magam, hogy képes vagyok válaszokat fogalmazni neki.

...egy táblára rajzolom a Hétest, a furgont, a sátrakat...

... ha valakiről kiderül, hogy rosszul mértem föl a hozzáállását, mert például az adott szituációban felsőbbrendűen vagy előítéletesen viselkedik, vagy eleve katasztrófaturizmusra-, esetleg túlélőtúrára van berendezkedve, vagy egzotikus programnak tekinti a munkánkat, mint olyasmit, amit kívülről lehet nézni valamiféle biztonságos pozícióból, ahova azonnal vissza is lehet húzódni, jól megfürödni és szaunázni utána, vagy a hátamon bemászva, tíz év munkát, szenvedélyt, barátságot, dilemmákat, utat megspórolva a saját egóját és összes műveit igyekszik gyarapítani, vagy egész egyszerűen és minden jóindulat mellett sem tud megbirkózni az ellentmondásos helyzetekkel úgy, hogy pozitív állapotba lendítse magát, vagyis képes legyen adni magából, képes legyen nagyfokú toleranciára, empátiára és nyitottságra, - nota bene - szeretetre… nos, akkor van baj.

...mindezek miatt veszélybe kerülhet az egész program, mivel azt is sejtettem (bár annyira nem, mint ahogy végül volt) hogy extrém módon igénybe leszünk véve, hogy egymás tréningezésére, az események csoportos feldolgozására nem lesz idő, illetve amennyi lesz, az kevésnek fog bizonyulni a feszített tempó miatt, amit a helyzet (pénzhiány, kevés támogató) és az én energiáim-vágyaim bizonyára diktálni fognak.

...ami talán a legnehezebb, ezeket a félelmeimet és a belőlük fakadó feszültséget valójában nem tudom megosztani senkivel egészen.

...bár Dettus kifejezetten és jólesően mellettem áll, én pedig a végtelenségig megbízom benne, mégsem önthetem rá egészében sem a szorongásaimat, sem feladatot nem tudok neki átadni, mert olyan kevés az idő, hogy egyszerűen kifutnánk belőle, ha el kellene valakinek magyaráznom a dolgokat.

...mert a szervezés, amit nem nekem kellett volna csinálni, a nyakamba zúdult és minden energiámat elvette a tartalmi munkától, ráadásul, akik úgy tűntek segítenek, negatív és kifejezetten akadályozó, vagy fásult, egyébként megtévesztő, egyszerre amorális és demoralizáló , vagy csak laza hozzáállásukkal fokozták a káoszt, kifejezetten akadályozták az értelmes és célratörő, vagyis hatékony előkészítő munkát.

...a pénzhiány megijesztett, és megkötötte a kezem, de az is, hogy úgy éreztem senki nincs mellettem abban, hogy ez a pénz meggondoltan legyen fölhasználva, úgyhogy nem maradt más, mint hogy én gondoltam meg, nagyon, százszor és újra és ezerszer.

Miről beszél Anonyma?

Anonyma-decentrifuga

Ideológiai hullák letakarítói vagyunk, döglött kasztkulturák bontói és újrahasznosítói! Erről beszél Anonyma. Minden regény egy tanfolyam: üzenet, amelyet más rendszerek küldenek közös többszörösünk működéséről.

A háború férfiválasz a monogámiára és monoteizmusra, a rettegve tisztelt férfiszabályok eltörlése és a gátlástalan életellenesség kötelezővé tétele.

Közös többszörösünk tudattalan férfiképe veszélyes, állatias, gusztustalan, durva és agresszív, nőgyűlölő. Személyes tudattalanunk ezt a sémát húzza elég sok férfira, akit ismerünk, de nem tudatosan, hanem csak jól gyaníthatóan. Ez a félelem-szülte fantom férfikép (az akciófilmeké, a horroré, a pornóé, a háborúé és a bulváré) a nőket megbénítja.

Közös többszörösünk ffi lényének viharos, megszenvedett kamaszodása (vagy kapuzárási pánikja?) ez az elfajult, ön- és közveszélyes, agresszív, felelőtlen szexualitású történelmi korszak, a két kanbuli százada, az izmusok, a modern és a posztmodern kora. Erről beszél Anonyma! Megerőszakolt nemzedékek százada.

A két világháborúban megbukott a férficivilizáció! Észre sem mertük venni 60 évig… még mindig nem takarítottuk el a romokat. Erről beszél Anonyma.

A nők nem voltak abban a helyzetben, hogy ők is elveszíthessék ártatlanságukat és hitelességüket. Nem koholhattak annyi ideológiát és nem követhettek el annyi jól szervezett bűncselekmény sorozatot saját magunk ellen, mint a férfiak. Ettől viszont jogos igényük van a kontrollra és a vétójogra. Nos, ez a feminizmus. És el se takarítottuk a hulladékot. Nyakig gázolunk benne.

Ez a civilizáció: paranoid-agresszív védekező-megelőző függelemkultusz! Gyarmatosította és kihasználta a Nőt és a Gyermeket. Ijesztette a nőket és a gyerekeket, akik megszenvedték a férfihormonokat, az elszabadult garázdálkodást. Erről beszél Anonyma!

Infláció = megszokás, beszürkülés, depresszió. Ilyen az ideológiák inflációja is, például az osztályharcé. Jusson csak eszünkbe, milyen eszelősen erős világmagyarázat volt. Igájába hajtotta a kábult óriást, Oroszországot, sőt, kétpólusúvá tette a világot − számomra túl hosszú időre. Világ farkasvakjai egyesüljetek! Néhány évtizede nem kap inspirációt, az általa terjesztett szemlélet és téma – az osztályharcé és az újraelosztásé – a kollektív tudás süllyedő része lett, mindenki tudja, mi az a komcsi, akkor is, ha nem ismeri Marxot. Ma döglött!

A férfiaknak meg kell érteniük, hogy kudarcot vallottak, és megrendült bennük a nők, az emberiség felének a bizalma. A férfiaknak meg kell érteniük, hogy félelmet okoznak! A nőknek pedig azt, hogy félnek.

És amikor már nem tudattalanul retteg egymástól a két nem, akkor eltűnődhetünk azon, melyik félelem hasznos és kreatív, melyik félelem kényszeres és bénító. Új feladat előtt az emberiség! „az egész emberi világ itt készül. Itt minden csupa rom…”

A megbukott férficivilizáció elleni per volt Nürnbergben. A férficivilizáció nem civil. Nagyon is militáris. Megőrült, beparázott, pszichésen lefagyott, érzelmileg tohonya, túlbiztosított. Érzéketlen. A férficivilizáció fő szervezőelve, inspirátora a pénz, Jézussal egyidős. Mára szintén veszélyesen irracionálissá módosult. Manifesztációi is egyre elvontabbak. Lassan elfogy a szerepe, nem lesznek kreatív hibái, hátramarad, mint az ükanyák, akit legtöbbünk már névről sem ismer. Más mérték lesz: például a média. A címlista-birtokosságok. A függőségek és a fogyasztás által programozott emberi piac – azaz a lelkek, alattvalók ÚJRAFELOSZTÁSA…

A múlt századtól napjainkig nagyjából ugyanolyan az irodalom, nálunk például sok esetben genetikusan is. Jelentőségét jórészt elveszítette, közös többszörösünk gondolkodását már kevéssé befolyásolja. Néhány száz ember családi lobbija, szűkös megélhetése. Magjára kopott mint a hold vagy az ősi bunkermaradvány Stonhenge, melyekről már nem tudjuk, mire is lettek volna jók.

Erről beszél Anonyma.

Gordon Agáta

A kutya meg a kerítés

Buzikurva Petőfik a 2007-es melegfelvonuláson: Gordon Agáta élménybeszámolója egy Lévai Katalinnal folytatott "sétáról". Induljon a menet! Bátorság - nő a neved!

Induljon a menet! - hangzott épp a kamionról, amikor kiértem a Hősök terére, megpillantottam ünneplő sorstársaimat, rengeteg barátomat, ismerősömet és a hazatalálás boldog érzése fogott el.

Velünk vonul Lévai Katalin Eu-képviselő, tudtam meg ezt is, és megemeltem a kalapom. Nocsak. Politikus, akiben van kurázsi, szolidaritás és nem csak beszél?? Tudhattam volna blogjából, aminek ez a címe: Bátorság - nő a neved!

Spirituális eszmecserét folytattunk a menetben, mintha ez volna a legfontosabb itt és most: tisztázni mi a jó meg a rossz.
Én kisfiúkra vigyáztam egy hétig. Egy ötéves mindenben ellenséget keresett, a rosszat üldözte folyamatosan fakarddal-műanyagpisztollyal, komoly indulattal. Próbáltam kiábrándítani, és kreatív-együttműködő stratégiák felé terelni. Nincs rossz!! Csak jó és még jobb!! Nincs rossz. Csak szomszédunk, barátunk, ismerősünk. Nincs rossz, csak jó és még jobb! Szuggeráltam Sebestyént, és magam is elhittem, hogy csak a buta embernek van ellensége!

Ezen a ponton érkeztünk az Oktogonhoz. Vágjunk át, javasolta Lévai és a kanyart kihagyva a menet elejéhez jutottunk. Árpádsávok, mocskosbuzizók, dobálás a szemközti oldalról, a melegfolyam biztonsága az úttesten.

Egy ötéves kislány azt mondta neki tegnap, hogy A rossz nem győz! Válaszolta Lévai a történetemre.

Van rossz?? - kérdeztem csodálkozva, és visszacsatlakoztam a barátaimhoz, akikkel leszbikus hőseink és elődeink képeit mutattuk fel. Magányos hősnőket, akik soha nem szerepeltek a társukkal együtt nyilvánosan, mintaként, mint egy élhető életet élő meleg pár. Gobbi Hildát és Galgóczi Erzsébetet vittük egymás mellett Cilinnel, legjobb barátommal. Szeretem a hazámat! Gyertek velünk, testvérek! Kiabálta a megvetően köpködő nénike-különítmény felé.
Nők portréját vittük, mert szeretett hazánkban e pillanatban is három olyan ügy zajlik nagy nyilvánossággal, amelyben nőket járatnak le, hiteltelenítenek és megaláznak, a közösség védelme és szolidaritása nélkül.

Elkezdődött az, amit a tévében szoktunk látni. Az Oktogontól a Közraktárig arra a ritmusra léptem, hogy mocs-kos-buzi, mocs-kos-buzi, mocs-kos-buzi, közben meg voltam győződve róla, hogy nincs rossz. Csak mi vagyunk.
Füstbomba, lángok, a szomszédaimat eltalálták tojással, sárga csillagként viselik.
Egy lány mellettem dühbe jön, erőből a járdára hajítja a sörösdobozát. Azonnal érkezik rá három másik, keményen csattannak a flaszteron. Gyere ki, gyere ki - vicsorog egy bajszos izomagy, akit kiröhögök. Mért mennék? Most - évente egyszer pár órára - megélhetem, milyen a többséghez tartozni.
A többséghez tartoztam, a közösség oltalmazott.

Melegbarát Jobboldal felirattal vonultam, nem mintha jobb- vagy balsorsú lennék, hanem direkt nekik hoztam. Azt is vinnem kellett volna, hogy Jobbikbarát Melegek. Mindkettő képtelenség volt ezen a felvonuláson, egy paranoid és agresszív férfitudatú kistérségben.
Rokker fiú sodródott mellém. Azért lett rokker, hogy elnyomja a vágyait. Mindent a zenébe tett, ami lassan felszabadította, megérlelte. És most itt jön mellette egy rokkercsaj és köcsögözik. Vérzik a szíve. Ők egy testvériség tagjai.

Ideológiai és mentális szélsőségek vonultak, nagyon is szétválaszthatatlanul egymás mellett, mint a kutya meg a kerítés.

Szeretek vonulni. Szeretem, hogy együtt vagyunk, akik elfogadjuk egymást. Együtt travi sorstársainkkal, hiszen az emberi méltóságukért harcoló travik - buzikurva petőfik - emlékére rendezik világszerte a melegfelvonulásokat 69 óta. A szexualitás szabadságharcosai emlékére, akik női sorsot is vállalnak egy nőgyűlölőként sem utolsó közegben.
Együtt a fiús lányokkal és a lányos fiúkkal, akik új társadalmi nemi szerepeket és magatartásformákat keresnek, miközben együttműködnek a többséggel. Együtt azokkal, akiken kívülről semmi nem látszik ebből a sorsból, mégis vállalják és velünk vannak. Együtt azokkal, akik a gyerekeik, hozzátartozóik, barátaik, kollégáik miatt jöttek, és azokkal, akik szervezők, gondoskodók, a többiekre vigyázók, és azokkal, akik tudják, hogy mindannyiunknak van itt dolgunk.

A rossz nem győz! Az élet megállíthatatlan.

2007. április 26. – Drozdik Orsolya & Fónyi Antónia

Drozdik Orsolya: Nőmagyar emigrációban. Az Irodalmi Centrifuga negyedik évadában, 2007. április 26-án Bódis Kriszta és Gordon Agáta vendége a képzőművész - nőtudatú elméletíró Drozdik Orsolya Transzparens volt.

Drozdik Orsolya Transzparens: Budapest – New York.
A test labirintusa – biológiai metaforák
Felderítő a férfiféltekén
Művészet és elmélet: ideológiatemető

„A modell azonos velem, én nem vagyok azonos a modellel.
A modell nem azonos velem, én azonos vagyok a modellel...”

Fónyi Antónia
Budapest-Párizs
A MERIMÉE - Intézmény
Az ISMERETLEN NŐ nézőpontja
Fónyi Antónia a hatvanas évek óta él Franciaországban, a Becsületrend Lovagja, Merimée-kutató, a francia akadémia tagja és a Merimée életmű gondozója. Prosper Merimée tevékeny életének minden részletét jól ismeri - meggyőződése szerint Merimée transznemű volt.

Drozdik Orsolyáról a Szalonban
Drozdik Orsolya az Ikertornyok katasztrófájáról

Drozdik Orsolya az ikertornyok katasztrófájáról (részlet)

Emlékszem a pompeji festményekről, hogy az ugró embernek vagy a szakadékba taszított rabszolgáknak előre homoruló kifli formája van, ahogy most és itt is a halálukba zuhanók fogyó holdformát utánoznak. A látványtól és a futástól a patakokban szakadó verejték könnyekkel keveredett. Énekelni szerettem volna, hogy együttérzésemet kifejezhessem, vagy talán imádkozni, de egy imára sem emlékeztem, miközben hangosan mondogattam, hogy azok ott emberek és azt a kifli formát kell keresni, hogy meg tudjuk különböztetni őket a többi kihulló törmeléktől, de mindenki csak felfelé nézett.

Nehezen írható le az az élmény, amit a reggel okozott nekünk, nekünk, akik New Yorkot annyira imádjuk. Egyfolytában a merényletet értelmezzük, hogy valahogy helyreállíthassuk egzisztenciális stabilitásunkat.
A nap normálisan kezdődött. Reggel 8-kor egy barátnőmmel beszélgettem, az ő 16. emeleti ablaka az ikertornyokra nyílik. Beszélgetés közben egyszer csak felsikoltott: „a repülő neki fog menni a toronynak, ha nem fordul jobbra vagy balra!” Majd hosszú szünet után azt kiabálta bele a telefonba, hogy lyuk van a toronyban. Műtermem 500 méternyire van a toronytól, és észak felé néz az ablakom, ezért a ház sarkáig szaladtam pizsamában és papucsban, hogy megnézzem a lyukat, amelyet a repülőgép ütött a WTC egyik tornyába. A füstölgő lyuk megdöbbentett, és visszaszaladtam a műterembe átöltözni és a fényképezőgépemért meg filmekért. A kiállításomra készültem, ezért 5 tekercs dia volt az asztalomon. Kettő belefért a nyári ruhám zsebébe, és azzal szaladtam, meg a 25 éves Nikonommal, hogy nézzem és lássam és lefotózzam, ami történt. Közben – míg délre szaladtam a torony irányába – a másik torony is kigyulladt. Semmit sem értettem. Nem féltem, csak vonzott az esemény. Egy pillanatra sem tudtam levenni a szememet a toronyról, csak szaladtam, néztem és fotóztam. Az esemény olyan mértékben varázsolt el, hogy semmi másra sem tudtam gondolni, semmi mást nem tudtam érezni, csak a torony égő látványát.
Gyönyörű volt, tragikus érzések szorongattak a torkomat. A repülőgép formájú lyukból lángok csaptak ki. Gyerekrajzokra gondoltam. Olyan volt, mintha ezt már láttam volna. A lyukból és annak környezetéből nemcsak a lángnyelvek és füst ömlött, hanem üveg- és fémdarabok hullottak ki. Egyszer csak az a félelmetes érzés fogott el, hogy a hulladék mellett emberek esnek ki vagy ugrálnak le. Igen! Igen! Azok csakis emberek lehetnek. Ott-ott – kiabáltam –, azok emberek! Motyogtam magamban és kiabáltam és egészen a torony lábáig szaladtam, és le akartam fotózni azt, hogy azok talán ott már emberek. Emlékszem a pompeji festményekről, hogy az ugró embernek vagy a szakadékba taszított rabszolgáknak előre homoruló kifli formája van, ahogy most és itt is a halálukba zuhanók fogyó holdformát utánoznak. A látványtól és a futástól a patakokban szakadó verejték könnyekkel keveredett. Énekelni szerettem volna, hogy együttérzésemet kifejezhessem, vagy talán imádkozni, de egy imára sem emlékeztem, miközben hangosan mondogattam, hogy azok ott emberek és azt a kifli formát kell keresni, hogy meg tudjuk különböztetni őket a többi kihulló törmeléktől, de mindenki csak felfelé nézett. Éreztem, amint félrelöknek a rohanó üzletemberek, akik megpróbálnak áttörni a bámulók gyűrűjén, és rohannak a Hudson folyó melletti sétány felé, de mindez csak egy átfutó kép volt, mert a halálukba zuhanó emberek látványa teljesen megbénított.
Majd azon kezdtem gondolkodni, hogy miért van az, hogy egyesek elfutnak a veszélyesnek tartott terepről, míg mások csak bámulnak, és nem tudnak mást csinálni, mint nézni. Átfutott az emlékezetemen, hogy amikor a Tramp felhőkarcolóját építették, akkor egy márványdarab lezuhant a magasból, és az 5. Avenue másik oldalán sétáló táncos megbabonázva a lehulló márványkő irányába szaladt, és épp akkor ért oda, amikor a márvány földet ért, és a táncos halálát lelte a kő alatt. De mégsem éreztem félelmet vagy menekülési vágyat, csak néztem és fotóztam. A pillanatot akartam megörökíteni, a félelmet és a megdöbbenést és a minden eddigit felülmúló megrázkódtatást, amelyet New York-ban létezésem okozott nekem.
Láttam és láttatni akartam. Sem azt nem értettem, amit láttam, sem azt, hogy nekem miért olyan fontos ezt megörökíteni, sem azt, hogy mindez miért történik. Meg arra is gondoltam, amit a New York Times egyik keddi tudományos mellékletében olvastam: azok, akik Guatemalában láttak a félelmetes vérengzéseket, megvakultak, és mégsem csukták be a szemüket, csak néztek...

Drozdik Orsolyáról bővebben olvashatnak a SZALON rovatban.

Drozdik Orshi / Drozdik Orsolya

1970-től 77-ig járt a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. 1974-től 77-ig ugyanitt a grafika szak mesterképzőjére járt. A világ majd' minden táján kiállították képeit, egyéni és csoportos kiállításokból több százat tud maga mögött. Számos képzőművészeti egyetemen tanított Budapesttől New Yorkon át Thaiföldig.

Bacsó Péter szerint Drozdik Orsolya művei kísérletek arra, hogy láthatóvá tegyék a testi megmutatkozás sokértelműségét, s azt, ahogy egy (művész)nő lát.

A Guerilla Girls nevű képzőművész-csapatról egy barátnőmtől hallottam először, két évvel ezelőtt, Drozdik Orshi Ludwig Múzeum-beli kiállítása után. Azt mondta, hogy ha jól tudja, Drozdik Orshi tagja egy Gerillalányok nevű csapatnak New Yorkban, de legalábbis "köze van hozzájuk". Persze ezt nem lehet biztosan tudni, tette hozzá, mert a csoport tagjai nem hozzák nyilvánosságra kilétüket.
Csak annyi tudható róluk, hogy nők, művészek és művészettörténészek, vagyis olyan szakmákban működnek, ahol a férfiaknak kedveznek a hatalmi és pénzügyi viszonyok - viszont nagyon csípős és szellemes akcióikkal válaszra serkentik a képzőművészeti intézményeket.


És magáért beszél az a plakát, amelyiken a Gerillalányok elmagyarázzák, miért jó női művésznek lenni:
"Nem érzed úgy, hogy a siker túl nagy nyomást gyakorol rád és a munkádra.
Nem kell férfiakkal együtt szerepelned a kiállításokon.
Nem érzed bezártnak magad a művészeti világban, hiszen négy helyen is dolgozol szabadúszóként.
Tudhatod, hogy a karriered felívelhet, ha betöltöd a nyolcvanat.
Biztos lehetsz benne, hogy bármit csinálsz, azt mondják rá, hogy nőies.
Nem érzed úgy, hogy megragadtál a teljes állásban való tanításnál.
Láthatod, ahogyan az ötleteid tovább élnek mások munkáiban.
Választhatsz a karrier és az anyaság között.
Nem kell nagy szivarral a szádban fuldokolnod, vagy olasz öltönyben festegetned.
Több időd marad a munkára, amikor a párod ejt egy fiatalabb nő miatt.
Belekerülhetsz a művészettörténeti könyvek sokadik javított kiadásába.
Nem kell zavarba jönnöd, mert zseninek neveznek.
A képed megjelenik a művészeti magazinokban, ha gorillamaszkot viselsz."

Kötete: Individuális mitológia – Konceptuálistól a posztmodernig (Gondolat, Budapest, 2006)
A közölt kép Az Én fabrikálása-sorozat Medikai erotika című részének egyik darabja.

2007. április 26-án volt az Irodalmi Centrifuga vendége.

Drozdik Orsolyáról bővebben a honlapján
Drozdik Orsolya az ikertornyok katasztrófájáról a KÖNYVTÁR-ban

Fábián Évi

Fotográfus - nőket gyűjt, analóg technikával, Magyarországon.

Egy idézet, mely jellemzi, bár kicsit elferdítve: Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg szegény magyar nőkről.
Nos, ő nem feledkezik meg. Nők magyarországon című kötete női portrégaléria: Gordon Agáta és Heves Andrea szövegeivel kísérve nyolcvannyolc nő portréját adta közre.
Szabadúszó fotográfusként portrékat és úti bezsámolókat készít: Ázsia, Észak- és Dél-Amerika, Oroszország, Mongólia és Európa is megelevenedik képein. Digitális technikával készült képei számos internetes magazinban megjelentek már. Női portréit azonban nem ezzel a technikával készítette.
Tiszteli a rituálét: az analóg fényképészet hagyománya segítette közelebb portréi alanyaihoz.
Fábián Évi honlapja

Rakovszky Zsuzsa: A hullócsillag éve

A hullócsillag éve – A regresszió fekete doboza. A regény tanulsága a válasz a kérdésre: mit éreznek irántunk a gyerekek?Nagyfelbontású, pontos, elfogulatlan tükör a felnőtt szerepekről, az engesztelhetetlen gyermek pozíciójából: a világ ilyen, és ti ilyenek vagytok.

A Hullócsillag éve, Rakovszky Zsuzsa második regénye a regresszió fekete doboza: megmutatja, miként működött és működik a sokszoros identitásvesztés családi és társadalmi szinten – mindehhez pedig analitikus megközelítést igényel.Sokat mond el az anya-gyerek duálunió közlekedőedény-voltáról.A regény tanulsága a válasz a kérdésre: mit éreznek irántunk a gyerekek?Nagyfelbontású, pontos, elfogulatlan tükör a felnőtt szerepekről, az engesztelhetetlen gyermek pozíciójából: a világ ilyen, és ti ilyenek vagytok.

A kígyó árnyéka és A hullócsillag éve egymásra vonatkoztatása során ráeszmélünk, mennyire hasonló az identitás-fenyegetés, a múlttalanság és jövőtlenség, a mintahiány, az egyes szituációk érzelmi dinamikája és a családi mérgeződés.
Az első regényben mindez a társadalom történetében a középkorral, a szereplők személyes történetében a serdüléssel indul. A második kötetben ugyanezek a tapasztalatok egy történelmileg közelibb korban, a személyes regiszterben pedig a 6 éves ÉN, a kora gyerekkori regresszió során szembesülünk velük.

Az új értelmezési keretekhez használt segédolvasmányok:

Virág Teréz: Társadalmi traumatizáció
„Magamtól kérdem...” - A holokauszt tanulságai más társadalmi csoportok közösségi és személyes trauma-feldolgozásában is segítenek!

Analitikus megközelítés: Bartók – Cantata Profana
„Azelőtt nem hittem, még magamon nem tapasztaltam, hogy valakinek művei tulajdonképpen életrajznál pontosabban jelölik meg életének nevezetes eseményeit, irányító szenvedélyeit. Persze csak igazi és igaz művészetről beszélünk” Bartók

Louise O. Vasvári: Az incesztus elhallgatott narratívája
Az apa-lány incesztus egy kulturális képzet a vágyról. Diszkurzív kifejtése lehetetlen, mégis paradox módon képes a narratíva strukturálására. Az incesztus narratívája része a patriarchális házasság cselének, amely szentesíti a nők elleni erőszakot, ugyanakkor néhány kérdést a társadalmi nyomáson és tudattalanul a tagadáson keresztül kulturálisan elgondolhatatlanná tesz. A patriarchátus privilégiuma, hogy elnémítsa az incesztus narratíváit, és megerősítse, hogy a vérfertőző vágyat nem a létezése teszi perverzzé, hanem az, ha a vérfertőző vágy kifejeződik, ekképp feltárul. Az irodalmi szövegek az uralkodó osztály monokróm monológját reprodukálják, mégis szükségszerűen visszhangoznak bennük az elnémított és jelentéktelenné tett hangok is.A szerelemért való szenvedést úgy tekintik, mint erkölcsi jót a nők számára, a férfierőszakot pedig úgy vizsgálják, mint amit nem a férfi cselekedete, hanem a nő valamilyen viselkedése vagy tulajdonsága vált ki. Középkori népnyelvi szövegek megszállottan beszélnek el vérfertőzéses történeteket. Anya-lánya, anya-fiú, apa-fiú… Az apa-lánya kapcsolatra Mary Shelley Mathilda című novellája az alaptörténet.

Szolzsenyicin: Gulág
„Ez a szigetvilág keresztül-kasul átszegdelte, át- meg áthatotta azt a másik országot, amely magába foglalta, beékelődött városaiba, ott tornyosult utcái fölött. Mégis akadtak, akiknek sejtelmük sem volt létezéséről, mások homályosan hallottak valamit róla, de csak azok tudtak mindent, aki megfordultak benne.” Szolzsenyicin a szovjet lágerekről festett képe nem csak a szovjet lágereket jellemzi. „A próza lágerba vonult”. Rakovszky Zsuzsa: a női láger, Kelet-európai kényszerintegrációnk történetének írója. Prózája női próza e lágerból. Regényeinek történelmi háttere a gyors, erőszakos társadalmi változások háttere.

Rakovszky Zsuzsáról bővebben a SZALON-ban olvashatnak.
Gordon Agáta írása Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regényéről a KÖNYVTÁR rovatban.

Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka

A kígyó árnyéka - inceszt az irodalomban. Mit tud egy jóval korábbi kor asszonya az identitás fenyegetéséről, melyről máig hatóan érdemes érvényes tudást szereznünk?

Rakovszky Zsuzsa költőként indult, 2002-ben jelent meg első regénye, A kígyó árnyéka, mely olyan szervesen illeszkedett addigi költői életművéhez, mint maghoz a belőle fejlődő gyümölcs. Saját élményei, a korábbi írásaiban megfigyelhető "besötétedés" és a negatív minták feldolgozásának, megmutatásának igénye, az identitásfenyegetés témává emelése jellemzik könyveit.

Rakovszky Zsuzsa írásaiban a roncsolt lánykorok és csonkolt múltak az egyéni és társadalmi traumatizáció harapófogójában elevenednek meg. A kígyó árnyéka a családi pozíció szintjén a sokszoros identitásvesztéssel írható le. Gordon Agáta szerint az incesztuózus házasságba rejtett bűntudatos lány léttelensége nagyon könnyen rokonítható egy leszbikuséval: ennek megértéséhez nőtanulmányok sora vezetett.

A regényt az írónő második regényével, A hullócsillag évé-vel együtt tárgyalta az Irodalmi Centrifuga, egyúttal azokat a segédolvasmányokat is megvilágítva, melyek a két regény új értelmezési keretéhez segítséget nyújtottak. Ezekről bővebben A hullócsillag éve kapcsán olvashatnak.

Rakovszky Zsuzsáról bővebben a SZALON-ban.
Gordon Agáta írása Rakovszky Zsuzsa A hullócsillag éve című regényéről a KÖNYVTÁR-ban.

Rakovszky Zsuzsa

Költő, író, műfordító, számos verseskötet és két regény írója - a nők traumáinak feltérképezője.


"Pályája nem a hullócsillagé, első jóslatai óta szeretik és méltányolják az olvasók és az irodalom is. Azonban a siker mintha meg sem érintené. Regényei nehéz időkben induló lánykorok csonkolt múltjának, családi traumáinak és identitáskeresésének felidézői.Sok generáció örök női mindennapjait emeli az irodalomba és közös tudatunkba." (In: Fábián Évi - Nők Magyraországon)

2007. február 8-án csütörtök este héttől volt az Irodalmi Centrifuga vendége.
Lásd még Gordon Agáta írásait Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka és A hullócsilla éve című regényeiről a KÖNYVTÁR-ban

2007. február 8. - Rakovszky Zsuzsa

„Nem akar könnyednek látszani".
„Birtokba venni mért kívánjam / e meddő és sötét időt?" - Az Irodalmi Centrifuga vendége 2007. február 8-án Rakovszky Zsuzsa volt.


„Birtokba venni mért kívánjam / e meddő és sötét időt? E nyirkos és / villanyfények között imbolygó délutánban / kinek érzékei ne sejtenék meg az év / legmélyebb pontját – a várakozás idejét, / az átmenetét? A közt vagy átjárót két ismeretlen / tér közt... A vonulást a kiszáradt medren át.” (az első Rakovszky Zsuzsa verseskötet első versének első sora 1981-ből)

Rakovszky Zsuzsa költő, író, műfordító 2007. február 8-án csütörtök este héttől volt az Irodalmi Centrifuga vendége, ahol pályájáról, a regényekről és a közelmúltban egy kötetbe gyűjtött versekről beszélgetett vele Bódis Kriszta és Gordon Agáta.

A KÍGYÓ ÁRNYÉKA (regény, 2002)
A HULLÓCSILLAG ÉVE (regény, 2005)
VISSZAÚT AZ IDŐBEN (versek,1981-2005)

"Roncsolt lánykorok és csonkolt múltak. Incesztus és a regresszió fekete doboza az irodalomban, az egyéni és társadalmi traumatizáció harapófogójában."
(Gordon Agáta)

"Talán a tárgyak, a képek, az ábrázolás ereje teszi. De Rakovszky ahhoz is ért, hogy lehet a verset a kellő pillanatban a fogható világ fölé emelni.
... talán olyan súlyosnak tudja anyagát, hogy nem akar könnyednek látszani. Azt hiszem, jól ítéli meg tehetsége természetét."
(Lator László: Üres színpad)

Rakovszky Zsuzsáról
A kígyó árnyékáról
A hullócsillag évéről
Mi történt az esten?

Bárdos Deák Ágnes

Az alternatív zene nagyasszonya, a Kontroll Csoport és az Ági és a fiúk énekesnője.

1956. november 27-én született Budapesten.
"Ön- és közveszélyes intenzitással élte a nő ellentmondásos szerepeit dalaiban és írásaiban. Erejét nem törte meg a sommás szemforgatás és a fanatikus rajongás közötti meghasonlás. [...] Második küldetésében alternatívprogram-szervező, műsorvezető és vezeklő, aki nemzedéke nagy női tanulságait osztja meg közönségével." (In: Nők Magyarországon)

"Az arcom és az agyam egyaránt barázdált dolgok
Ha mind a kettő aktív nem lehetek igazán boldog
Nem lehetek igazán
nem lehetek igazán
nem lehetek igazán boldog.

Nem lehetek egyszerre okos és szép
Zavaros lesz benned rólam a kép
Nem lehetek egyszerre okos és szép
Zavaros lesz benned rólam a kép
Zavaros lesz a kép..." (Kontroll csoport)

"Hatalomra vágyom, kiáltotta egy szép napon a szám, és a testem hozzáidomult a gondolathoz. A férfihoz simultam, akire szintén vágytam. Szorosan, még szorosabban, még, még, még! A szemébe néztem, finoman és durván, ahogy csak én tudtam." (BDÁ: Hogy jobban bekaphassalak. Éjszakai állatkert)

Bárdos Deák Ágnes az Éjszakai állatkert antológia bemutatóján, 2005. december 15-én volt az Irodalmi Centrifuga vendége.