Czapáry Veronika: A nő és a teste

A Nő és testiség címen megrendezett 5. Gender Konferencia Szegeden várta a hallgatókat és előadókat. A konferenciáról Czapáry Veronika számol be az ICA olvasóinak.

Czapáry Veronika: A nő és a teste

A Nő és testiség címen megrendezett 5. Gender Konferencia Szegeden izgalmas előadásokkal kecsegtette az odalátogatókat. Hogyan lehet a nőiséget megélni egy olyan társadalomban, mely alapvetően patriarchális kódokat rendel hozzá a nőnek önmagával kapcsolatos képéhez is? Milyen új megközelítéseket tudnak adni a nők egymás testképével kapcsolatban? A konferencia ezekre is kereste a választ. Ha a feminizmus szót kiejtem, hallom másokban visszhangzó súlyos konnotációit is: 'Akkor ti most ott férfiakat ettetek?' − Nem, sőt. Voltak a feminizmusnak elkötelezett férfi előadóink is. Összességében egy kellemes hangulatú, sok nevetéssel is fűszerezett konferencián vettem részt.



Összesen 28 előadás hangzott el, s mivel párhuzamos szekciókban zajlottak, ennek a felén lehettünk ott. Az előadások anyagai letölthetők a konferencia honlapjáról. S a tizennégy meghallgatott konferencia-előadásból is szelektálnom kellett. Az első napról beszámoló olvasható a literán − így én nem tudományos, hanem szubjektív élménybeszámolót igyekszem adni.



Az első nap végén bemutatkozott ICA, az Irodalmi Centrifuga estsorozat és blog is, melyet most Gordon Agáta és Györe Gabriella képviseletek. Az ICA-blog történetéről is szó esett, mindkettőjüktől hallhattuk, hogyan talált egymásra szerkesztő és élőfolyóirat. Gordon Agáta és Bódis Kriszta a Centrál Kávéházban kéthetente jelentkező beszélgetéssorozatainak fő témája a gender, a női hang és beszédmód felmutatása (immár három éve) és ugyanezt hivatott megmutatni a pár hónapja beinduló blog is. Önreflexíven tettek fel egymásnak kérdéseket a nyilvánosság előtt.
− Agáta, akkor most megkérdezem, mert erre akkor nem jöttem rá a felkérésből sem: Mi is az a nőtudat? − kérdezte Györe Gabriella.
Gordon Agáta kifejtette, olyasmi, amit pont rejtőzködése miatt nehéz megfogni, hiszen a patriarchális kultúra elnyomja; a női hang mindig a vadon kategóriájába esik, míg a férfiak mindennapi tapasztalatai a mítosz részei − mindez Elaine Showalter: Feminista irodalomtudomány a vadonban című esszéjére emlékeztetett, amiről bővebben a tűsarok.org-on lehet olvasni.
„Próbálunk az ICA-n teret adni olyan szerzőknek is, akik máshol nem, vagy nehezen tudnak megszólalni. Megmutatni, hogy létezik a női erőtér. Nagyon örülünk, hogy oldalunk nézettsége növekszik.” – mondta Gordon Agáta − szerzőként csak azt írhatom, legyen ez így továbbra is.

A blog bemutatása után Gordon Agáta performansza következett: a Hétsoros hazakáromlás című versét és a hozzá írt értelmezését adta elő. Eszerint a vers egy a magyar irodalomban végigvezethető fejlődési út eredménye melyek állomásai Petőfi Sándor Nemzeti dala, s egy a régi magyar irodalomban népszerű nőgúnyoló versike, a Szupra aggnő lehettek. A szabadon kelj fel asszony, ha hazajön az urad, hogy belédvághassa a...(nem részletezzük mit). – értelemben fordítható nőgnyoló versike hathatott Petőfire is − Feminizmus tekintetében sajnos mi még a Balkán vagyunk, kultúránkban túl régen gyökerezik a patriarhális szemléletmód, a feleségek sorsa, akiknek egyetlen esélyük volt a jó életre, ha hozzámentek egy gazdag földesúrhoz, aki nem verte őket. Magyarországnak nem volt Virginia Woolf-ja, az irodalomtörténeti tankönyvekben csak férfiakról tanulunk, élükön Petőfi Sándorral, mint sztárszerzővel. A Hétsoros hazakáromlás a sorba illeszkedve és kifordítva azt játszik el ezzel a hagyománnyal. A vers az ICA-n is olvasható.

A pénteki nap zárlataként éjfélig táncoltunk, főként a 80’as évek slágereit hallgatva, sok Abba-t, s aki akarta, az Anna fürdő jótékony gyógyvizében áztathatta ki magából az utazás fáradalmait.



Szombat reggel az első két előadásról lemaradtam. De P. Balogh Andrea: A Másság ereje és csapdái a Szomjas oázis című kötetben című előadásából annyit el tudtam csípni, hogy a női antológia egyes novellái kódrendszerükben sokszor kiszolgálják a férfi metaforákat, toposzokat és vágyakat, tehát az ellenkezőjét érik el, mint amit szeretnének. Szubjektív vélemény: megjelenésekor nem értettem, miért ezt a címet adják neki és miért egy meztelen női testtel szeretnének magasabb példányszámot elérni. Látunk-e férfi antológiákat meztelen férfitesttel vagy akár felsőtesttel reklámozni? Főként olyan komoly témakörben, mint az írás, irodalom? A Szomjas oázis cím mit jelképez? Várjuk, hogy megöntözzenek minket vízzel, spermával?
Ugyanígy az Éjszakai állatkert esetében sem értettem a címet − a könyvborítót, a meztelenül az erdőben könyvet olvasó nőt.



A következő előadó Darabos Enikő volt, aki Kiss Judit Ágnes: Irgalmasvérnő című könyvét elemezte abból a szempontból, hogy a szűz, kurva, apáca és a szentség milyen viszonyban merülnek fel a testiséggel kapcsolatban: mit mer bevállalni a szerzőnő. Darabos szerint mindent, hiszen kötete miatt kirúgták állásából (erre máshol is vannak példák: Luce Irigaray francia pszichoanalitikust is kizárták a Francia Pszichoanalitikus Egyesületből, amikor megkérdőjelezte Freud péniszirigységről szóló tanait). A hozzászólók közül valaki megjegyezte, csak annyiban mondd újat Kiss Judit Ágnes, hogy ugyanazokat a toposzokat, amiket eddig a férfiak használtak a szexualitásra, most nőként teszi. Darabos szerint ennél többet nem is tehet, hiszen a legnagyobb dolog ezt bevállalni.



A nap második csoportelőadásában, az „A” szekcióban, az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetnek egy csoportja vett részt, mely Tatai Erzsébet: Együk meg aput?, című előadásával kezdett ez a szekció, mely Louise Bourgeois: The Destruction of te Father című szobrát/installációját elemezte:



A mű a fenyegetettséget és szorongást jelképezi, apu belső tereiben bármi megtörténhet, a művésznőnek sajátosan szigorú édesapja volt, apu megeheti, és őt is meg lehet enni, az erőszak tereiben nem lekövethetőek a testi kivetülések, hiszen az Apa neve a szimbolikus rend része, őt támasztja alá az egész kultúra, ezért a hatalmas belső tér, ahova, ha betéved az ember (ha férfi, ha nő), a férfiak által irányított társadalomban meglévő kiszolgáltatottságát élheti át. Beszélt arról, hogy a művésznő nyilatkozataiban mindig hangsúlyozta, hogy a kreativitás által megszabadult az őt ért traumáktól.

Átevickéltem a „B” szekcióba, sajnálattal hagyva ott a többi művészettörténészt, de ott Séllei Nóra előadását hallhattam a Fegyelmező gyakorlatok és fogyasztói kultúra a Bridget Jones naplójában címmel. Séllei értelmezte a szingli naplót, (amit itthon az Állítsátok meg Terézanyut képviselt). Arra hívta fel a figyelmünket, hogy Bridget Jones mindig felülírja, amit eltervezett − ebben a kultúrában nem lehet megfelelni a reklámoknak, a nőideálnak, a fogyásnak, a mínuszkilóknak − a nagyvárosi nő szorongató helyzete abból fakad, hogy elviselhetetlen elvárásokat támaszt felé a társadalom. Bridget dekonstruálja önmagát. Amit felépít, rögtön le is rombolja, az elvárások nem belülről, hanem kívülről jönnek.



Ezután Bollobás Enikő és Cristian Réka: Testi stilizálások és közélet című előadása következett: ők politikusnőink női reprezentációit vizsgálták. Szerepelt ebben Dávid Ibolya kalapgyűjteménye és Lévai Katalin ruházata, könyvborítói. Politikusnőink szereptévesztésben vannak − állították, s ezzel az állítással komoly vitákat váltottak ki ott helyben és később is.

Eklicas Kata: Nő a gésa testben címmel a japán gésa-életről szóló előadásában egy kérdésre reagálva odáig is elment, hogy a gésaság valójában talán nem is prostitúció, mivel a sztárgésák „csak” az úgynevezett donorral fekszenek le, bár a gésa nem maga választja ki a szponzorát, hanem mintegy a férfi szponzor tulajdona. A japán kultúrában mindezt másképpen értelmezik, mondta az előadó − magas szellemi színvonalon képezik ki a gésákat, hogy társadalkodónők és szórakoztatópartnerek legyenek. Régen a szegény családok adták el a kislányaikat gésának, ma már választható. Kérdés, hogy egy kislány mennyire tudja eldönteni, tényleg gésa szeretne-e lenni, amikor felcsillantják előtte ezt az „izgalmasnak és csodákkal telinek” beállított lehetőséget, de ha egyszer már bekerült, többé nem léphet ki.



A következő szekcióban Kegyesné Szekeres Erika: Megerőszakolt testek és lelkek. Nemi erőszakjelenetek az irodalomban férfi írók tollából, férfi és női fordítók perspektívájából című prezentációjában azt elemezte, hogy az erőszakjeleneteket hogyan fordítják át selymes valósággá a fordítók, míg az eredetiben egyértelmű, miről van szó. Hozzászólásként megjegyeztem, ledöbbentett, amikor a Jak táborban Farkas Tibor: Pangás című új kötetbemutatója kapcsán a fiatalember egy olyan jelenetet olvasott fel újdonsült könyvéből, amiben megerőszakol egy nőt, szétfeszíti a lábát és behatol. Nagy vitát váltott ki a könyv, egyedül Dunajcsik Mátyás tiltakozott, aki megjegyezte, ha már ilyen erőszakos jelenetről van szó, művészibben is meg lehetne fogalmazni − akkor legalább azt értékelnénk, hogy ez irodalom. Ez azonban az erőszak, amit nem erőszaknak állítanak be, mert a nő kellette magát témakörhöz vezethetne el minket.

Zerkovitz Judit: Közvetett és közvetlen jellemábrázolás és a test című előadásában szemelvényeket hallhattunk Charles Dickens Az örökösök című regényéből, melyekben a nőt úgy adták vették, mintha ló lenne. A komoly téma ellenére, az előadó szórakoztató stílusa miatt végignevettük az egészet.

Végül a szekció és a konferencia záró előadása, Huszár Ágnes „Ápol s eltakar” – a női test mint nemzetmetafora finn, francia, magyar, orosz összehasonlításban című előadása méltó záróakkordja volt az eseménynek. Bemutatta, hogy bizonyos nemzetek hogyan fetisizálják a nőt, az anyát, hogy ez milyen képi megnyilvánulásokban jelenik meg, és a nemzettudat szempontjából mi a jelentősége. A hangulat oldott volt, roppant élvezetes, képekkel illusztrált előadást hallhattunk itt is.



Az előadók többsége az egyetemek Angol-Amerikai Tanszékén tanít, nem véletlenül. Ők nincsenek úgy elzárva a nyelvi hozzáférhetőség miatt az egész Nyugat-Európát és Amerikát átható feminizmus és gender immár sokadik hullámától. Reméljük, egyszer nálunk is intézményesül és nemcsak a CEU-n, hanem egy külön tanszéken is tanulhatjuk a nemünkre oly létfontosságú reflexióknak e tudatosulását. Az önmagát genger szempontból is meghatározó író és kutató kénytelen az önreflexióra: megkérdezni és meghatározni helyét a kultúrában, nemcsak a neme miatt, hanem jelen esetben a testiség, mint ősrégi téma kategóriájában is. Jövőre a konferencia anyagából tanulmánykötet is megjelenik (ahogy az eddigi évek konferenciáiból is volt). Végül a jövő év témáját vitattuk meg a záró workshop-on, ami valószínűleg a Szexualitások terei címet kapja majd. Azért a többes szám, hogy lássuk, milyen sokszínű a kultúránk, hányféle szexualitásról is beszélhetünk a család, a házasság szerepmintáin át a meleg és a queer-elméletek szexualitás-értelmezéseiig.

Szécsi Magda: Darinka

Hol egy rosta kellett kölcsön éppen tőlünk, mintha bent a faluban nem lett volna kitől kérni, hol a lovakkal volt baj, lesántultak, felfújódtak, patkolni kellett volna, pedig apám se lódoktor, se kovács nem volt, csak egy szép szerb cigány, aki megdobogtatta a női szíveket. Az asszonyok cifra kendői, volt, hogy jobban belepték a tanya udvarát és környékét, mint anyám féltve nevelt virágai, pedig azok aztán tarkállottak már messziről: rezeda, sarkantyúvirág, mályva hirdette, hogy nincs asszony nélkül a tanya, és muskátlik adták hírül, hogy boldogság van a ház falai között. Mert a szüleim valóban boldogok voltak. - A Szerelemküszöb kötet második elbeszélése.

A Szerelmküszöb kötet tartalma: Szerelemküszöb: 1. rész; 2. rész; Darinka; Húsevővirág; Emlékek temetője; (sms) Szerelemkollázs; Hiány; Meztelen idegekkel; Éhség; Halálos ősz.

"Az irodalmi centrifuga honlapján olvasható novellák - egy kiadatlan kötet anyaga, ami nem kellett a kiadókak. Kettő padlót fogott, egy ingyen akarta, a harmadik hugyér-szarért, a negyedik nem tudott pénzt szerezni rá, ez a Fekete Sas volt, ahol Székely Magda zseniálisnak tartja a kötet minden novelláját." Szécsi Magda

Szécsi Magda: Darinka

Az ammónia és a szalmiáksó neve egyiptomi eredetű, az egyiptomi lányok szüzességét ma is ezüst nyaklánc jelképezi, a lovaglás sikerének kulcskérdése az első felülés, a Chemol Travelnél egy 2 hetes Thaiföldi üdülés 469.900 Ft, az első adventi nyomtatott kalendárium 1902-ben jelent meg, egy hamburgi gyereklapban, Stanislaw Lem a fantasztikus irodalom legjobbja, kötelező olvasmány a lengyel általános iskolákban, Magyarország legszebb gótikus temploma a Nyírbátori Református templom, a XV. századból, aminek alapítója Báthori István erdélyi vajda volt... Az emberek sokat tudnak, tele van a fejük mindenféle információkkal, csak önmagukat nem ismerik (vagy letagadják, ha igen?), én is ilyen vagyok, nem akarok tudni magamról, és elfojtom az emlékeimet. De egy nap a bátyám megfogta az állam, és mélyen a szemembe nézve azt kérdezte, hogy miért nem megyek férjhez. Ez jó kérdés, mert magam sem tudom a választ arra, hogy miért hajtom el magamtól a férfiakat, mint egy frigid fúria, miért nem vágyom családra, szeretőre, mint más normális nők. Hetekig nem találtam a helyem, folyton ott zsongott a fejemben Ivica kérdése, és alig vártam a karácsonyi ünnepeket, hogy leutazhassak a tanyára, ahol a gyerekkoromat töltöttem, hogy gondolkodhassak magamon. A bátyám a feleségével és a kislányával Erdélybe készültek, így tudtam, hogy egyedül leszek napokig, legfeljebb Fodor néni állíthat be, akire a tanyát bíztam, hogy hetente nézzen rá a házra, ami a falutól 5 km-re van, de az a pár perces út meg se kottyant Fodor néninek biciklivel, pedig jócskán túl van a hetvenen, míg én egy puhány, városi macska vagyok mellette, a magam 42 évével, aki elszokott a nehéz fizikai munkától. Nem volt ez mindig így. Gyerekkoromban 2 lovat, 1 tehenet, 4 disznót, meg tyúkokat tartottunk, és pár libát is, talán nyolcat, kilencet. Az állatok gondozása jórészt Ivicára és rám hárult, apám főleg a lovakat látta el, míg anyám egyáltalán nem foglalkozott ilyesmivel. Ő csak a háztartással, a főzéssel, mosással törődött. Akkoriban még nem volt vezetékes vizünk, a kútról hordtuk kannákban és 15-20 literes sötétkékre mázolt bádog hobokokban. Irtózatos munka volt a vízhordás. Ezt csak az tudja, aki csinálta, aki benne élt abban a napi küszködésben, hogy leszakad a karja, a háta a cipekedéstől, de nem állhat meg, mert bőg a tehén, dobognak a lovak, a visítanak a disznók, inna mind, és anyám hajt, mert a mosogatáshoz is kell még víz, na és a fürdéshez is melegíteni kell még a sparhelton, legalább 4 vödör vizet. A tanyán nem volt megállás, de ez jó is volt. Apámmal sokat nevettem munka közben, míg hordtuk a tápot, kevertük a moslékot, vagy almoztunk. A víz bevezetése után könnyebb lett az életünk valamivel, de addigra már sokat változtak a dolgok. Ivica kollégiumba került, és kevesebb állatot tartottunk, disznót, tehenet egyet sem. Lovat igen. A lovakhoz apám úgy ragaszkodott, hogy tán bele is halt volna, ha eladjuk őket. Szerettem nézni apámat. Mindent olyan rátermetten, természetesen fogott meg, hogy jól állt neki a munka. És persze gyönyörű ember volt. Magas, erős, és fekete. Nem volt nála jóképűbb férfi a környéken. Ezért is jártak ki olyan sűrűn a faluból a tanyára az asszonyok, amit anyám nem nézett jó szemmel, és én sem. Vágyakozva, parázsló szemekkel lihegték apám arcába buta ürügyeiket, hogy igazolják ottlétüket. Hol egy rosta kellett kölcsön éppen tőlünk, mintha bent a faluban nem lett volna kitől kérni, hol a lovakkal volt baj, lesántultak, felfújódtak, patkolni kellett volna, pedig apám se lódoktor, se kovács nem volt, csak egy szép szerb cigány, aki megdobogtatta a női szíveket. Az asszonyok cifra kendői, volt, hogy jobban belepték a tanya udvarát és környékét, mint anyám féltve nevelt virágai, pedig azok aztán tarkállottak már messziről: rezeda, sarkantyúvirág, mályva hirdette, hogy nincs asszony nélkül a tanya, és muskátlik adták hírül, hogy boldogság van a ház falai között. Mert a szüleim valóban boldogok voltak. Nem csókolták, nem ölelték ők egymást előttünk, de az a mély egyetértés és harmónia, ami az egymás felé fordulásaikban volt, meg ahogy anyám, apám elé tette az ételt, minden csóknál, szónál többet mondott el, kettejük szerelméről. Hiába is lihegtek apám arcába vágyakozva a falusi asszonyok, nem látott, nem hallott ő senkit anyámon kívül. De ő mégis elgyengült a torkához kapva, ha meglátta apámat az asszonyok gyűrűjében, és volt, hogy napokig meg sem szólalt, mintha virággá változott volna. Különösen egy szép, kemény húsú, örökké nevető asszonyra, a Kanalas Trézsire volt féltékeny. „Hisz’ fajtabelije…” – mondta összehúzott szemekkel nekem, aki csitítani akartam gyerekfejjel. Azt hiszem anyám kevesebbnek érezte a maga aranyló szőkeségét, a Trézsi lobogó, feketén izzó szépsége mellett, aki nyíltan apámnak táncolt, apámnak énekelt, őt hívogatta minden mozdulatával, szeme villanásával. De apám hű maradt anyámhoz, míg élt, mert képes volt lekötni lángoló szerb cigány temperamentumát, lázas vágyait és féktelenségét. Apám nagyszülei 1914 nyarán települtek át Magyarországra, abban az évben, amikor Ferenc Ferdinánd Szarajevóba látogatott, és a Princip nevű gyilkos diák lelőtte őt, a trónörököst, és feleségét. Amikor Belgrád bejelentette, hogy igényt tart Boszniára, na, ez volt az utolsó csepp dédapám poharába, aki ráérzett (ha nem is eléggé) a nagy világégésre és családját féltve, Magyarországot választotta menedéknek, és nem Amerikát. De ott nem voltak rokonok, míg itt nem is egy, hát kézenfekvő volt, hogy melyiket válassza. De hiába él itt 1914 óta a családom, mi csak „a szerb cigányok” vagyunk, ha emlegetnek bennünket, pedig nagyapám és apám is itt született már. Nem csodálkozom, hiszen a Kanalas Trézsiék 700 éve élnek itt, és mégis cigányozzák őket. Így lesz ez kétezer év múlva is, ha csak csoda nem történik, és fel nem fedezik, hogyan elegyedjen az olaj a vízzel. A vegyes házasságok nem tartoznak a felfedezés kategóriájába tapasztalataim szerint, hiszen anyám magyarsága nem tett magyarrá mások szemében, se engem, se Ivicát, se a Fuxberger Dánielt, akinek szintén magyar volt az anyja. Nem is csoda, hogy ő volt gyerekkorunk egyetlen barátja. Mi hárman elválaszthatatlanok voltunk, mert az iskolában kilógtunk a sorból a nevünkkel, a sok Jancsi, meg Józsi, Kati között, és a származásunk is csípte sokak szemét, hát egymással barátkoztunk. Dániel, akit mi Szoszinak becéztünk, gyakran kijárt a tanyára, segített az állatok körül, hogy hamarabb játszhassunk. Ilyenkor neki feszültünk a nagy pusztaságnak és felfaltuk egymás ábrándjait nevetés nélkül, mert hittünk abban, hogy azok lehetünk, akik lenni akarunk. És azok is lettünk. Szosziból állatorvos lett, belőlem tanítónő, Ivicából, bár nem lett Széchenyi István, ahogy akarta, de restaurátorként is elégedett lett az életével (mivel a legnagyobb magyar restaurátor címet adományozta magának, és valóban kiváló volt a szakterületén), míg ki nem nevezték múzeumigazgatónak pár évvel ezelőtt. Azóta csak papírokat tologat, és kevesebbet is nevet, míg Margitka, a felesége ettől kivirult. Érdekes ez. Érdekes, hogy néha mennyire nem találkoznak a vágyaink. Gyerekként sokat nevettünk. Bármin nevetni tudtunk. Elég volt, ha csak egymásra néztünk mi hárman és kipukkadt belőlünk a nevetés. Most már persze tudom, hogy tele voltunk szorongással, és nevetéssel oldottuk fel, de akkoriban nem találtam magyarázatot a féktelen röhögési ingerünkre. A boldogtalan emberek is nevethetnek sokat, de az ilyen fajta nevetés nem ér többet, mint a másodszorra is kifőzött tealevél, és mi hárman, sokadszorra kifőzött tealeveleket nevettünk a világba. Azt hiszem, ezért lett belőlem pedagógus. Hogy megmutassam, nem kell szorongást kelteni a gyerekekben ahhoz, hogy tiszteljenek bennünket, felnőtteket. Nem kell megütni a gyerekeket, nem kell semmivel leönteni őket, nem kell egymásra uszítani és megalázni őket, majd megdicsérni azokat, akik mások megalázásában élen jártak. Velünk ezt tették. A világ legrosszabb iskolájába jártunk. Egyszer erről, ha nyugdíjas mamóka leszek, írok egy könyvet. Ahol most tanítok, annyi az alkalmatlan kolléga, hogy néha úgy érzem megállt az idő és ott vagyok újra, ahonnan elindultam, az idegbeteg orosztanárnő, az alkoholista igazgatóhelyettes, a sikítozós kielégítetlen énektanár óráin, ahol a gyilkosságon kívül, bármi előfordulhatott. Persze, hogy megváltás volt iskola után nekifutni a rétnek, ahol nem kellett félnünk senkitől. Nem csak játszottunk. Mi komolyan vettük a tanulást is. Annyira komolyan, hogy szóról-szóra bemagoltunk minden szöveget, sőt Szoszi odáig ment, hogy még a tankönyvek oldalszámait is, amivel megnevettetett bennünket...

***

A tanya hófehér falai mindig megdobogtatták a szívemet, már az országúti elágazásnál, ahonnan hirtelen rá lehetett látni, a lombos akácos után. A kollégiumi hónapok után visszatérve ide, kisebbnek láttam az oszlopos házat, az istállót, az ólakat és a szüleimet is. Így volt ez sokáig. De pár éve már akkorának találok mindent a valóságban is, amekkorának az emlékezetemben őrzöm őket, pedig van, hogy hónapokig sem jövök ide, legfeljebb egyszer egy évben, mint most. Ahogy leáll az autó motorja mindig a csend az első, ami újra és újra meglep. Van, hogy hosszú ideig csak ülök és ezt a csendet hallgatom, kormányra hajtott fejjel. És a szívem mélyén azt várom, hogy megszólal apám, és felcsattan anyám boldog nevetése, hogy újra itthon vagyok. De ők már sosem fognak örülni nekem, nyilall belém minden alkalommal, és földdel keveredett csontok jelennek meg a fejemben, amitől sírnom kell. Ebben a sírásban ott vagyok velük a föld alatt, magam is csonttá válva, emlékké, valami feldolgozhatatlan érzéssé, ami nem is gyász, hanem a meglopott gyerek csalódása, aki azt hitte, hogy az élet örök, és anyja puha öle mindig menedéke lehet, és apja gyönyörű szeme a világ végezetéig kísérheti az életét. Mindig taszított a pusztulás, a halál, az elmúlás, pedig a tanyán korán találkoztam velük, az állatok és a növények kapcsán, de még az a villámcsapta diófa is, ami az istálló mellett állt gyerekkoromban, vacogtató hiányt kelt bennem a mai napig, mert lennie kellene, ha egyszer volt. Úgy, mint az évszakoknak, amik mindig visszatérnek. Anyámnak, apámnak is így kellene visszatérnie hozzám, ahogy az ősz, ahogy a nyár. A visszafordíthatatlanságnál nincs nyomorultabb érzés, és ezen nem segít semmi, se hit, se vallás, se józan ész, se sírás, semmi a földön. Miért szültem volna gyereket?, hogy átélje ugyanezt, amit én? Nem, nem soha! Képtelen lennék tudatosan megnyomorítani egy embert, a gyerekemet, az élettel. Erről soha senkivel nem beszéltem még. Érzem valahol mélyen magamban, hogy ez nem normális, eltér a megszokottól, de egész komolyan így gondolom. A bátyám nem így gondolja, a két gyereke a bizonyíték erre, akiket volt bátorsága, tudatosan tervezve, megteremteni. Milyen bátor. Egy hős! Ezt gondoltam Ivicáról, amikor elmondta, hogy gyerekük lesz. A sógornőmről nem gondoltam ugyanezt. A nők természetes állapota a befogadás, erre vannak kódolva, engem kivéve, de a férfiak mindig hősök a szememben, ha gyereket vállalnak és SZERETNI KÉPESEK egy idegen testből, világra csusszant harmadikat! Azt mondják ez természetes. Ha valóban az, akkor bennem ez, miért nem természetes? Apám szeretett engem. Igaz, nehéz volt elhinnem, hogy engem szeret, és nem azt, amit anyámból bennem lát. Talán ezt kellene jól átgondolnom, de nem nagyon merem... mert mi van, ha nem magamért szeretett? És, ha anyám is csak apámat szerette bennem, nem engem? Félek a választól, amit csak én adhatnék meg magamnak most már. Jaj, Mrazics Darinka! Ne gondolkodj ezen, szállj ki az autóból, és tedd a dolgod! Az a fontos, hogy szerettek...

***

Anyám tányérjai... csak a fehér színű tányérokat szerette, és a piros ételeket, a paprikás, paradicsomos ízeket. Nálunk még a vasárnapi húsleves is vérpiros volt. Anyám valami szép pogány hittel hitte, hogy a szegedi paprika hosszú életet ad és összeköti a családot, elűzve minden rontást és bajt a fejünk felől. Hogy honnan vette ezt, sosem árulta el, de míg élt hitt benne, és működött is a napi paprika áldozat. Betegek sosem voltunk, a család együtt maradt, bűn nem léphette át a házunk küszöbét, és apám se vágyakozott más nők után. Anyám tányérjai tisztán, hibátlanul sorakoznak a konyhaszekrény felső polcán, csak anyám nincs már sehol. A szegedi paprika nem jó halál ellen... igaz, ezt anyám sem állította. Apám egyszer eltört egy fehér tányért. Szerelemből. Anyám féltékeny volt, mint mindig, ha apám cigányul énekelve jött haza a faluból, és ez gyakran előfordult, mert nótás kedvű volt szegény. Anyám meg zokogott, és egy este apám, nevetve felkapott egy tányért, földhöz csapta, és azt mondta: ennyi darabban láss, ha rajtad kívül van valakim! Innentől anyám, ha féltékenykedett is, nem mutatta. Vagy hitt, vagy féltette a tányérjait? Nem tudom. De szerelemféltésből nem láttam többet sírni...

***

Szexuális vágyat sokszor éreztem már, de szerelmet soha. Szoszi volt az első szeretőm. Nyár volt, augusztus, virágillat, és alig voltunk 17 évesek. Reggel még nem tudtam, hogy késő délután elveszítem az ártatlanságomat. Nem volt szerelem és nem is készültem rá! Csak úgy megtörtént a kukoricásban. Ügyetlenek voltunk. Még ma is elvörösödök, ha eszembe jut, mert Szoszi a nagy vágyban és kapkodásban eltévedt és elől hátul elvesztettem a szüzességemet 11 perc alatt. Nem volt jó. Nem fájt. Nem bántam. Szoszi arcát nézve, végig apámra gondoltam. Ez volt az egyetlen, ami zavart, amit bántam, de nem tudtam ellene semmit tenni, mert bebizonyosodott, hogy nem tudok másra gondolni, csak az apámra aktus közben. Lehettem bárkivel, ez így volt. Pedig igyekeztem elhessegetni apám arcát, szemét, nevetését, de nem sikerült. Se 17, se 20, se 30 évesen. 12 éve már nincs szeretőm, még futó kapcsolataim se. A komoly kapcsolatoktól pedig úgy menekülök, mint egy halálos ítélettől. Nem akarom szégyellni magam minden szeretkezés után, hát úgy döntöttem, hogy nem kell senki! Ezért zavarom el magamtól a férfiakat. Ezt tudtam mindig is. Csak az okot nem. Az okot arra, hogy miért gondolok apámra a legintimebb pillanataimban. Lehet, hogy szerelmes voltam... vagyok apámba, mióta az eszemet tudom? Ezt még végig kell gondolnom... olyan sok érzésre, amit nem ért az ember, ráfogja, hogy szerelem, miközben azt sem tudja mi a szerelem. Mert, mi az? Talán csak szépen gyűlölés... ez hülyeség! Apámat nem lehetett gyűlölni se szépen, se csúnyán. Őt csak szeretni lehetett, hiszen belőle is áradt a szeretet. Ha simogattál már sárga pelyhes kiscsibéket, akkor tudod mire gondolok. A kiscsibék olyan gyengék, védtelenek, hogy úgy érzed, megölöd őket már attól is, ha simogatod őket. És minél tovább simogatod őket, annál jobban feltámad a vágy benned arra, hogy igen, zárd össze a markod és öld meg őket, pedig nem is akarsz ölni, de olyan kicsik, olyan finomak, puhák, hogy elviselhetetlen... Apámban nem volt meg ez a vágy, hogy összeszorítsa szép markait. Ő képes volt elviselni, hogy erősebb! Bennem minden dolog elviselése egyenlő az élet és ember szeretetével, már egészen kicsi korom óta. Erre tanítottak apám cigány meséi, erre a falu, ami minden árvíz után újjáépült, elviselt minden rombolást. Nagyon kell tudni szeretni a folyót, a földet ahhoz, hogy ne néptelenedjen el egy földrajzi fekvése szerint periférikus zsákfalu, a fővárostól messze keletre. Elviselés... elviselni... már a kifejezés is mezők virága bennem és a lovak szőrének az illata, meg apám kiscsibéket simogató gyengéd érintése, ahogy felemel nevetve, és azt mondja, nincs semmi baj, a baj akkor kezdődik, ha olyan ráncos lesz a szájpadlásunk, mint az elefántok bőre, és egy ásónyommal eltemette a három kiscsibét, amit az ELVISELHETETLENSÉG miatt megöltem. „Majd megtanulod”, mondja és az ölében visz be a házba. 3 éves vagyok. Sírok a csibék után. Nem értettem miért nem csipognak, miért nem mozdultak többé. Túlszerettem őket. Nem viselték el. A csibék nem tudnak szeretni. Szeretni csak apu tud. „Mi történt?”, kérdezi anyám riadtan, amikor az ölébe rak. Semmi, mondja, csak elkezdte tanulni az életet… de a csibékről hallgatott.

***

A temető messze volt a falutól, de közel volt a tanyához. Sokat játszottunk ott, főleg az elkerített régi sírok között, amikhez át kellett törni a tüskés bozótoson, az eperfákat őrző darazsakon, amik úgy zsongtak, zsizsegtek, hogy messziről is hallani lehetett őket. Ivica és Szoszi a félelem miatt szerettek ott játszani, én a vadrózsák illata miatt. Ott a temetőben láttam életemben először szeretkezni embert. Állatok üzekedését már láttam. Az olyan természetes volt, mint hogy tejet ad a tehén, vagy hogy nyáron bolhás a Körös, a fehérszőrű komondorunk. Ivica súgta, hogy nézd már mit csinálnak azok ott, és egy eldőlt márványlap felé mutatott, amin egy férfi és egy nő ölelte egymást meztelenül. Emlékeszem, Szoszi azt mondta, hogy „disznók!”, és elfutott Ivicával, én meg 10 évem minden kíváncsiságával, földbegyökerezett lábbal, úgy néztem őket, mint amikor Nusi a tehenünk ellett, és apám könyökig véresen veszkődött, hogy kihúzza belőle a kisborjút. A Vitéz Csámpay Ádám feliratú sírkövön ülve, ott akkor azt vártam, hogy ugyan mit húznak ki, és kiből húznak ki valamit, mint apám a Nusiból. Végül senkiből nem húztak ki semmit, és nem értettem, hogy akkor mit bőgött a boltos Bori néni, és mit hörgött annyira a Vincze tanár úr. Mondtam is otthon apuéknak, hogy a Bori néniéknek a temetőben nem lett kisborjújuk, pedig úgy szenvedtek, mint a Nusi. Apám nevetni kezdett, anyu meg sírni, hogy „a mocskos tehén, mégis csak csalja az öcsémet...” Ivica, aki anyánk sírására jött be egy vödör vízzel, azt kérdezte, hogy mi van. Vállat vontam, hogy nem tudom. De magamban azt gondoltam, hogy van, aki örül, ha kisborjú születik, van aki nem örül. Én mindig örültem a kisborjúknak, talán ezért nem szerettem a síró anyut abban a percben. És mire megértettem, hogy miért sírt, addigra elmúlt pár év, és Bori néni már rég elvált anyu öccsétől, attól a részeges nagybátyámtól, aki nem egyszer cigányozta le aput, de apu elintézte annyival mindig, hogy „bolond vagy te, sógor”, és hazatámogatta, a szőke szemöldökű, apró embert, aki háromszor nősült, de egy feleségét sem tudta megtartani.

***

Apám torokrákban halt meg. Anyám szívrohamban, apám temetése után 3 hónappal. Irtózatosan szenvedett. Talán nem is volt magánál 3 hónapig. Sírt, káromkodott, imádkozott, káromkodott, majd megint sírt, végül aludt, és minden kezdődött elölről. Csontsoványra fogyott az én szép anyám. Alig lehetett ráismerni abban a ráncos, dülledő szemű öregasszonyban, aki szégyenkezés nélkül üvöltötte világgá, mint egy elhagyott ribanc, hogy „Reggeltől-estig basznunk kellett volna, hogy ebbe haljunk bele! Együtt… együtt!” Ivica persze elmenekült a temetés másnapján, így rám maradt minden. Anyám ápolása, az állatok... és a magam fájdalma is, ami senkit sem érdekelt. Anyám képtelen volt elfogadni, hogy apám betegségbe halt bele. Valahogy, az agyába ült őrület, azt hitette el vele, hogy apánk az undorba halt bele, hogy tőle undorodott. A nap bármelyik szakában meztelenre vetkőzött és „leltározott”, az öreg fakeretes tükör előtt, amin faragott galambok csókolóztak, amit még apám készített, házasságuk első éveiben. Míg anyám a tükör előtt zokogott, én a konyhában zokogtam, mert nem tudtam segíteni rajta. Így, hát hagytam, hagy üvöltözzön, hogy „Isten utálta az asszonyokat! Miért csak az asszonyok melle lóg, miért csak ők tágulnak szét lavórnyira a szülésbe? Ez a has régen nem lógott... ez az arc mitől ráncos? Gyere Darinka! Nézd! Kötélnyi ez az ér a lábamon! Csomókban hullik a hajam! Az Isten bassza meg, az Isten, az Isten… hát, mi lett belőlem?! Persze, hogy meghalt! Hogy élhetett volna tovább velem az apád… hogyan? Egy ilyen... ilyen... jaj, meg akarok dögleni! Csillagvirágnak hívott, aztán már semminek nem hívott...” És ez így ment naponta többször, pedig kapott nyugtatókat, de mintha azoktól még idegesebb lett volna. Az orvos óvatosan kórházat ajánlott, de semmi pénzért nem engedtem volna, hogy beszállítsák az örültek házába, és élőhullává altassák. Ketten voltunk a tanyán. Itt üvöltözhetett, járhatott pucéran, fetrenghetett a földön, senki sem rohant, hogy kényszerzubbonyt húzzon rá! Persze voltak csendes félórái, amikor már majdnem olyan volt, mint régen, míg apu élt. Szelíden öntözte a virágait, a Vitnyédi nevű kuruc huszárt emlegette, aki neki ük-ük őse volt, az állatokat is kérdezte, hogy van még elég táp, daráltam-e kukoricát, Körös hova kóborolt. Aztán egyik pillanatról a másikra törni-zúzni kezdett, meg zokogni, hogy bár ne szült volna gyereket, és rám parancsolt, hozzam haza apámat a faluból, mert ott mulat az, dehogy van a temetőben, és cibálni kezdte lefelé a ruhákat magáról. Nehéz időszak volt. Végtelenül szántam anyámat, de végig abban reménykedtem, hogy meggyógyul. Az utolsó napon nem engedett főzni, nem engedte megetetni az állatokat sem. Feküdt. Én az ágya szélén ültem, és ahogy kérte, fogtam a kezét, és egymás szemét néztük. Semmi mást nem akart, csak látni a szememet, mert olyan volt, mint az apámé. Álmában halt meg. A temetésén azon gondolkodtam, hogy apám milyen lett volna, mit tett volna, ha anyám hal meg előbb? Nem akarom megtapasztalni, milyen érzés elveszíteni a szerelmemet. Nem akarok szerelmet! Erre gondoltam, míg a föld hullott anyám koporsójára. Sok éve már ennek…

***

Sosem volt még ilyen csendes karácsonyom, de valahogy nem bántam, hogy Ivicáék nem voltak ott. Ott volt velem apám, anyám. Teljesen kitöltötték a gondolataimat. Igen. Rájöttem, hogy apám és anyám elegek voltak egymásnak. Egymást jobban szerették, mint engem vagy a bátyámat. Van ilyen szerelem. Éjfélkor elindultam a faluba a misére, de a Főtéren meggondoltam magam, és Pest felé vettem az irányt. Meg sem álltam a lakásomig. Átaludtam az ünnepeket, majd bejelentkeztem egy pszichiáterhez, mert féltem egyedül emlékezni... Ennek fél éve már, de még mindig nincs válasz a problémámra. Ami biztos, hogy apám soha nem zaklatott szexuálisan, és nekem nem voltak erotikus álmaim vele! Boda doktor azt mondta, hogy a nők az apjukhoz kísértetiesen hasonló férfiakat választanak társnak a kapcsolatok nagy részében, és hogy ez normális történés. Biztosan igaza van, de én nem találkoztam még apámhoz hasonló férfival. Ez segíthetne rajtam. Hát nyitott szemmel járok. 60 éves koromra majd csak megtalálom. Nem adom fel! Én is járok valakinek...

Bumberák Maja: Nőmagyar

Nem tudom, hogy csak befutott írók munkáit várjátok-e – ami nekem van: egy bontakozó (nagyon-nagyon lassan bontakozó) alkotói identitás − de az enyém. Hát leírom nektek, szerintem milyen nőnek lenni ma Magyarországon. Jólesik megosztani.

Bumberák Maja: Nőmagyar

Arra gondoltam először, hogy én tulajdonképpen nem is igazán tudom, hogy a legtöbb nőnek milyen is ma Magyarországon, csak sejtem. De ami felsejlik, az fájdalmas, megalázó.

Felsejlenek előttem azok a nők, akik rendszeresen Mamához (a néni, aki dajkált minket) menekültek éjszakánként, amikor az „Uruk” agyba-főbe verte őket a gyerekek előtt, és amikor már nem bírták tovább, vagy már a gyerek élete forgott kockán, végigrohanva a falun bezörgettek hozzá, és reszketve várták a hajnalt, hogy hazalopakodhassanak, mire kijózanodik.

...azok a nők, akik az „izzóban” 12 órás műszakban dolgoznak, és nem mernek inni műszak előtt, mert nem engedik ki őket pisilni (a gépsor nem áll meg), s 12 órás műszakok, és 25 túlóra után is éhbért visznek haza.

...azok, akik – mivel talán szegényebbek, és mert látszik rajtuk, hogy nem fognak 50 ezret az orvos kezébe nyomni szülés után, vagy mert történetesen nemcsak nők, hanem romák, és lenézettek – el kell, hogy szenvedjék a (leggyakrabban férfi) nőgyógyász mocskolódásait, vádaskodását („utolsó pillanatban kell bejönni? szedje össze magát! mit ordít? – a rendes nők, mint tudjuk, szülés közben nem kiabálnak, csendben, fekve vajúdnak, nem szállnak le az ágyról, nincsenek különösebb igényeik, nem kérdezik meg, hogy ugyan milyen injekciót kaptak, vagy éppen mivel gyorsítják a szülést, hogy a doki még elérhesse az esti sorozatot). Szóval a kiszolgáltatottság netovábbja.



Engem sok szempontból fényév választ el bizonyos magyar nőtársaimtól. Nem csak a hátrányos helyzetű csoportoktól, de azoktól is, akik a Seychelles szigetekre járnak telelni. De ugyanakkor száz másik dolog meg összeköt. Tapasztalataink sokfélék, de emellett mégis találhatunk közös − tapasztalati − szálakat.

Hogy nekem milyen nőnek lenni?

Röviden: jó, egyre jobb. Folytonosan közeledem egyfajta autonóm léthez, amely a megkötöttségben is szabadságot ad (mondjuk Viktor Frankl, vagy az ökofilozófusok után szabadon). De nekem nőként, rengeteget kellett és kell tennem, szenvednem, kínlódnom, hogy egyáltalán erre az útra léphessek... Hogy megtanuljam leszarni pl. azokat a nézeteket, miszerint egy nő, ha házasság előtt van pasija, az kurva! De legalábbis megesett selejt, már nem elsőosztályú termék. (Igen, bizonyos körökben ez nagyon erőteljesen él).

A feminizmus célkitűzéseivel azonosuló, azokat megvalósítani próbáló férjem van. Ez már kapásból ritka, mint a fehér holló itt, ma Magyarországon. De ettől még a szememben ő képviseli (és azért képviseli, akarva-akaratlanul) az elnyomó férfitársadalmat. Rengeteget vitázunk, küzdünk női-férfi szerepeink rágógumijába ragadva. A feminizmus életprojekt. Sok meglepetéssel.

Mottóm az élni és élni hagyni (az „élni hagyni”-t pedig aktív tettként értem!, az élni hagyni nálam felelősségvállalás a többiekért, a kölcsönös egymásrautaltság).

Én hagyományosan szexista környezetből jövök (a mai Magyarországon ki nem??), még ha a családomban – egy kivételtől eltekintve, hmm – nem is verték a nőket. Felsejlenek a nagy családi találkozók, ahol az ebéd végeztével (ja, persze, már közben is) a nők felállnak, csendben, mint a pillék, hogy a beszélgetést meg ne zavarják, rakodják ki a használt tányérokat, hozzák az új fogásokat, mosogatnak, jókedvűen, a férfinemű egyedek hagyják, hogy felszedjék előlük a mosogatnivalót, a maradékokat, fel sem merül senkiben, hogy ez így abszurd, magamban dühöngök, hogy mire fel – de én is csak 10 éve dühöngök, nekem is el kellett jutnom ide, előtte én sem vettem észre, hogy itt valami gáz van, hát igen, az angol szakon nagyobb valószínűséggel csapja meg az embert a feminizmus szele, mint úgy egyébként... − szóval csak magamban dühöngök, egy pillantással elküldene mindenki a picsába, ha szót emelnék, nagynénik, nagybácsik egyöntetűen szegeznének e szexista társadalom keresztjére, védve a státus quo-t, mert mégis milyen is volna, ha a férfiak segítenének? Hát, nekik biztosan kényelmetlen – mindenesetre kényelmetlenebb, mint ebéd után újságot olvasni, a politikát szidni a kanapén −, a nők meg halálra szégyellnék magukat, hogy miért is? Ez jó kérdés. Ja, meg valahogyan azt éreztetnék, hogy nekem is szégyellnem kel magamat. Rögtön a lusta, rendetlen, jelző tapadna rám, valahogyan fenyegetést jelentenék, miközben rám lenne sütve, hogy „nem leszek jó feleség”. Igen, a szégyen valahogyan beférkőzik a nőiességgel kapcsolatos dolgokba. „Ha jó a seggem, az a baj, ha lóg a mellem, az a baj...” (A korrektség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy otthon, a kis családban az apám mosogat(ott) és főz(ött) is sokat.)

Mi van még? Anyaság. Három éve. Igen, ez a női létemet kiteljesítette, megváltoztatta. Egy új Maja, már kezdem egészen megszokni, először fura és ijesztő volt, hol van Maja? (Itt egy anya, eltűnt Maja, ha-ha.) De a viccet félretéve – én az anyaság élményét óriási áldásnak élem meg! Ez nagy ajándéka a női létnek. Számomra a szülés minden fájdalmával egy csoda volt. Most már anya Maja vagyok. De!

Ez számomra azt is jelenti, hogy három éve szinte teljesen megszűnt a magánterem. És ez bizony kemény trip. És bár van egy bizonyos dimenzió, ami kikerülhetetlen, pl. a szoptatással járó megkötöttség, de azért én mégis az mondom, hogy lehetne több magánterem, és hogy miért nincs, abban nagy szerepe van annak a bonyolult viszonyrendszernek, amibe beleszülettünk, ahol a magától értetődő dolgok nem magától értetődőségét nagyon nehéz nyakon csípni, urambocsá’ bebizonyítani. És igen, egy férfi életében elképzelhetetlen, hogy ilyen magántér-vesztés történjen. Bizony, meccsezünk sokat a férjemmel − szerepbábjainkból még nem bújtunk ki: még nem vagyunk szabad pillangók.

*****

Évekig gyűjtöm magamban a tényeket, benyomásokat, látok ezt is azt is, formálódik a véleményem, nézeteim e kérdés kapcsán, közben százszor is megfogalmazom magamban, milyen nehéz is lenne összefoglalni mindezt egy írásban, pedig gyakran érzek vágyat, hogy elmondhassam, ami bennem van, de heroikusnak látom a feladatot, marad minden belül, kavarog... mígnem egy szeptemberi hajnalon, fél4-től 4-ig forgolódom az ágyban miközben elkezdenek zakatolni fejemben a mondatok, jönnek és jönnek, lassan kitisztul annyira az agyam, hogy felismerjem, itt az idő! le kell írni − ha most engedek a kimerültségemnek, és visszaalszom, felkelés után nem biztos, hogy megint megjelennek, amik a félhomályban kiemelkedtek tudatalattimból – most megmutatták magukat, szólítanak, mennem kell, lejegyeznem, amit mondanom kell, megnyitom az ajtót, majd gyorsan visszabújok nyöszörgő kislányom mellé, dobogó szívvel takarom be, hogy érezze, itt vagyok, még nem kell felébredni, közben magamban drukkolok, hogy még pár óráig bírja ki, ne vegye észre, hogy elszöktem mellőle − „kicsim, anyának dolga van, de anya itt van a másik szobában" – úgy teszek, mintha visszafeküdtem volna, de az ajtó már nyitva, a második szökési kísérletnél már nem fog nyikorogni.. hálásan konstatálom, hogy Sára békésen szuszog... Megyek, olyan ritka az ilyen pillanat.



Kimegyek a konyhába, elkezdem papírra önteni, ami úgy cikázik bennem, mint a felszökő láz – a nagynéném a másik szobában alszik, a computert nem lehet használni, pedig a kézírásomat még én is alig tudom elolvasni – de az idő véges, le kell írnom, amennyit csak bírok, mielőtt felkel a „ház népe".
És ahogy nekiülök az írásnak, már látom is, hogy ez nem egy heroikus erőfeszítéshez hasonlít, hanem inkább a festéshez, – van téma, vannak altémák, a főbb ecsetvonások felkerülnek a papírra, de ezek összefűzése, képpé rendezése aprólékos munka, tele meglepetéssel – és közben valahogy a mű is írja magát.
Hogy a kislányom hogyan strukturálja az időmet, és hogyan segíti elő koncentráltságomat, és így hogyan határozza meg az alkotás folyamatát, nagyon érdekes jelenség. Az idő mindig rövid, szinte lopni kell...
Az alkotás számomra egy állandóan félbeszakított folyamat.

*****

Az alkotás óriási kielégülés, kiteljesedés. Kicsit ópium, de nem lehet akkor szívni, amikor akarok, csak amikor van „anyag". Az meg hol van, hol nincs. És kell idő, ha csak pár perc is. Sőt, a kettőnek egyszerre kell meglennie. De csoda − alkalmasint katartikus − ha jön. Kiszolgáltatottságot és türelmetlenséget élek meg két „jövés" között – mert túl jó az élmény, és én még nem vagyok elég bölcs.
Az alkotás egyik fő akadálya, amikor azt gondolom, ezt vagy azt nem érdemes leírni, mert nem elég érdekes vagy mert banális, semmi újat nem közöl. A félelem a középszerűségtől, a megméretéstől és az alulmaradástól.
Az alkotás akkor kezdődik, amikor nem a külvilág ítéletére, hanem a rajtam átszűrődött, belvilágba került dolgokra figyelek, arra a folyamatra, amikor végre megnyílnak a csatornák, és átadhatóvá válik az a bennem, csakis bennem összegyúródott valóság, amit annyira vágyom megosztani, és ami úgy egyedi, és úgy az enyém, hogy közben ezer szállal másokhoz köt. Mindig meg akarom osztani. Én nem írok az asztalfióknak. Lángoló arccal hívom fel legközelebbi barátaimat, és mondom, írom, küldöm, és közben azt élem meg: végre megnyílt a dadogó száj, általam megmutatja magát a teljesség. És onnantól mindig erre szomjazom.
Az alkotás kibékülés önmagammal, akkor történik meg, amikor vállalható vagyok magam számára, akárhogyan is.

Szex, nyugdíj és tandíj a Centrálban

Két alkalommal is a szex lesz a téma a Centrál Kávéházban, két irodalmi beszélgetésen. Szeptember 25-én este héttől az Irodalmi Centrifuga kezdi el idei évadát Jane Juska Szex és nyugdíj című kötetéről beszélgetve, szeptember 26-án délelőtt 11-től pedig az Ulpius-ház kiadó mutatja be a Szex és tandíj című új könyvét, melyről Szilágyi Szilvia Sisso és Bódis Kriszta beszélgetnek.

Szex és nyugdíj – követendő életfilozófia vagy félőrült szórakozás?

Első alkalommal szeptember 25-én találkozunk az Irodalmi Centrifugában. Ezen a napon Bódis Kriszta és Gordon Agáta Lángh Júliát és Loósz Vera műfordítót látják vendégül a Centrál Kávéházban, akikkel Jane Juska Szex és nyugdíj című kötetéről beszélgetnek.

Jane Juska regénye 2003-ban jelent meg Amerikában. A könyvben a szerző saját élményeiről számol be: 1999 őszén a The New York Review of Books-ban közzétett egy hirdetést, mely szerint 67 éves kora előtt szeretne sokat szexelni egy férfivel, akit kedvel. Ha a férfi beszélgetni is szeretne, Trollope jó téma lehet. Hirdetése eredményeképpen 63 választ kapott Amerika legkülönbözőbb részeiből, s élményeiből 2003-ra írta meg a Villard kiadónál megjelent kötetet, melynek eredeti címe A Round-Heeled Woman: My Late-Life Adventures in Sex and Romance. A regény magyarul a Szex és nyugdíj címen jelent meg az Ulpius-ház kiadónál Loósz Vera fordításában.

A nyugdíjas tanárnő az elhatározásról, a változtatás szándékától a megvalósításig vezető útról és a hirdetésekre válaszoló férfiakkal való kapcsolatáról ír könyvében, ugyanakkor saját életén is végigtekint e szempontból: mely lépését miért tette meg, mennyire volt tudatában mindazoknak a tényezőknek, melyek egyes döntéseit befolyásolták; hogyan élte végig házaséletét, a gyereknevelés éveit, mit jelentett számára a tanári munka.

A regény Amerikában is feltűnést keltett: a konzervatívabb hangvételű lapok ostorozták az általa közvetített értékrendet, s az értékrend kialakítójának életében keresték a magyarázatokat. Elrontott házasságát, elhízását, boldogtalanságát tartották ezen értékrend okainak és eredményeinek, s sérelmezték, hogy a húsvét előtti héten a New York Times címlapon foglalkozik a szerzővel. Frederica Mathewes-Green No Plain Jane című cikkének (National Review Online) két bekezdését idézve:

„Ez a történet előkelő, csodált helyet kapott a New York Timesban filozófiai alapvetéséért. [...] Juska határozottan azt hiszi, hogy más nők irigykednek rá kalandjai miatt. Azt mondja, hogy más nők megkérdezik maguktól ’Mit tettem az életemmel?’. Azt mondja, ezek az asszonyok „Nem akarnak visszanézni, rátekinteni az életükre. Ezért őrülnek meg annyira az unokáikért. Ezzel elterelik a figyelmet magukról.”

Csak a trendi intellektualizmus sztratoszférai magasságainak lakói hihetik azt - írja Frederica Mathewes-Green -, hogy a nők azért játszanak unokáikkal, hogy elűzzék a felett érzett keserűségüket, hogy nincs számos szexpartnerük hetven éves korukban. Csak nagyon szofisztikált emberek eshetnek egy ilyen magától értetődően hülye elmélet rabságába. Csak az önimádó bohémek képesek ennyire semmibe venni a normális, boldog családi életet. Ez éppen annak a jele, mennyi minden hiányzik az ő életükből, mennyi minden ment tönkre saját életükben.”



Vajon tényleg ennyire mély és ennyire támadható filozófia hatná át Jane Juska első regényét? Hogyan látja a regényt a fordító és hogyan egy író? Hogyan a fiatalabb és az idősebb generáció? Kinek miben hozott újat, érdekeset, izgalmasat a regény? Beilleszkedik-e a csupán szórakoztató, irodalmi értékkel nem rendelkező tudatolvasmányok sorába? Mihez van joga egy nyugdíjas tanárnőnek ott és itt? Miben azonosak és miben mások a normák? Milyen élményeket szereztek az olvasók?

Ezekre a kérdésekre is választ keres majd Lángh Júlia író, Loósz Vera fordító, Bódis Kriszta és Gordon Agáta.

Az eseményre mindenkit szeretettel várunk!

**********

Szeptember 26-án pénteken délelőtt 11-től az Ulpius-ház új kötetét, a Szex és tandíj című könyvet mutatja be Szilágyi Szilvia Sisso és Bódis Kriszta.

Bak Zsuzsa: Ken, a Trelleborgi legendája – 3.

"Magyarázkodni nem próbált, sem elterelni a figyelmem. A szemembe sem nézett viszont ezek után. Pedig sokat nem árult volna el a tekintetem, a szürkés-kékes gombszem, enyhe ázsiai vonásokkal (Aladdin-Barbie kísérleti előzménye voltam a gyártásnál). Mégsem tette. Ez azt hiszem, jó jel. Már ragaszkodik hozzám, és talán nem szeretne bántani." Ken, a Trelleborgi Barbie-fiú Avignon környékére vetődik és oda lát be, ahova nem kéne.

Bak Zsuzsa: Ken, a Trelleborgi legendája – 3.

Csokoládét kért. Picike csokit, ahogy mondja, mert természetesen nem csak én tanulok dánul, hanem ő is magyarul.



Most már úgy köszönt reggelente, hogy jó reggelt, és jó étvágyat is kíván a csupa édességhez, amit a hal után szolgálnak fel. A kedvencünk a kimondhatatlan nevű „rødgrød med frøde”, vagyis eper szirup tejjel. A csokiból az egész mogyoródarabos étcsokit szereti a leginkább. Az utóbbi napokban mindig együtt reggelizünk, ilyenkor felvágottat eszik vagy májkrémes kenyeret, szolidaritásból. Nemrég meséltem neki, hogy a magyarok milyen egészségtelenül étkeznek, reggelire, ebédre, vacsorára húst hússal és zsírral természetesen, hogy csak úgy tocsogjon.

Próbál alkalmazkodni. Igazán megható, ahogyan igyekszik ő is a kedvemben járni, mint amikor beletúrna a hajamba, de nem lehet, hiszen egybefüggő kis műanyag dísz, amit hajként a fejemen viselek. Még nem szálasodik, még csak a jobb kezemen mozognak fürgén az ujjak, szinte kontrollálatlanul. Idáig jutottam eddig az átváltozásban.

Szóval csokoládét szeretett volna enni. Igazából minden napom erről szól. Kiszolgálni őt, szórakoztatni, vigasztalni, magára hagyni, ha éppen magányra vágyik. Mindig olyat kérdezni, amiről biztosan tudom, hogy szívesen válaszol majd rá. A kávét nagyon sok tejjel issza, kevés kávéval, cukor nélkül, igyekszem így felszolgálni a reggelihez. Tíz perccel korábban érkezem az étezőbe, hogy legyen időm a lehető legízletesebb kávéval kínálni, mire asztalhoz ül.



Most a franciaországi Nimes felé tartunk a piros autójával. Mikor megálltunk útközben egy üdülőháznál egy Les Vans nevű városkában, beszálláskor az ülés alatt egy pár zoknit, bugyit, melltartót és egy kis szoknyát találtam. Vagy átöltözött vagy levetkőzött itt, vagy mindkettőt egyszerre. Próbálta a lábával még mélyebbre tolni őket az ülés alá, de addigra már tudta, hogy mindent észrevettem. Magyarázkodni nem próbált, sem elterelni a figyelmem. A szemembe sem nézett viszont ezek után. Pedig sokat nem árult volna el a tekintetem, a szürkés-kékes gombszem, enyhe ázsiai vonásokkal (Aladdin-Barbie kísérleti előzménye voltam a gyártásnál). Mégsem tette. Ez azt hiszem, jó jel. Már ragaszkodik hozzám, és talán nem szeretne bántani.



Az ülés alatt talált ruhákról nem beszéltünk egyáltalán ezek után, csak megálltunk egy kis cukrászdánál Avignontól néhány kilométerre. Két cappuccinot rendeltem két picike croissaint-nal. Csokis croissaint-t természetesen.



Jó étvágyat, mondta magyarul, kedves dán akcentussal. Az „a” betűt mondja a legaranyosabban; nehéz megszoknia, hogy mi mindent úgy mondunk, ahogy az le van írva, és mindeközben a nyelvünk végig a szánkban marad. Cso-ko-lá-dé. Bugyi. Zokni. Melltartó. Sehol egy nyelv.

Tak for turen!
Ken
Hadsten, Dánia

Bodies 1 - 2.

„A kiállításon látható emberi preparátumokat a polimeres tartósítás nevű, forradalmi eljárással kezelték. Ennek során az emberi szövetek végleges tartósítása utókezelt és megkeményített, folyékony szilikongumival történik. A végeredmény egy gumírozott, sejtszinten konzervált preparátum, melyen pontosan megfigyelhetők az emberi testet alkotó csontok, izmok, idegek, véredények és szervek.”

Gordon Agáta: Az emberkiállítás

Mit jelent, hogy így nézek magamra?
Ilyen hitetlenül és naivan?
Plasztikból a preparátumomra…
A Testemre aki sosem él.

Valamit mond, hogy elmegyek oda.
The Bodies közé. Az emberkiállításra.

De volt egy emberbőr. Meglepően testes és erős.
Egy teljes idegpreparátum. Inas lidérc.
Egy szervnyi érrendszer-múmia. Cicagombolyag.
Magzat üvegben. Dióbefőtt.
Mozgatóizom feltárás. Szárnyas szobor.
Agykörszeletke. Kiszáradt csiga.
Tüdőkeresztmetszet. Lombhullató.

A holt test beszél.
A Bodies figyelmeztet.
Markában tart a kiismerhetetlen.
És nincs benne én.

Ismeretlen test hordoz tenyerén.
Az ismeretlen test bennem él.

****

Györe Gabriella: Testközel

Átsétálok egy ember idegein. Metróállomás, Deák tér. Hátgerinc-csigolyák közt akad meg a sarkam. A mozgólépcsőn felfelé is hátgerincek, idegekkel.
„Balgán játszottunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek.” Táncolni valaki idegein. „Ma éjjel táncolnék, hiszen a tánc oly szép, ha Ő kér táncra fel..” Táncra kér, az idegparkettre kísér. Mi van akkor, ha H. Úr (Űr?) gumírozott ügyfelei elégedetlenek a bánásmóddal? Porladnának nyugodt derűvel a Kínai Köztársaság földjében, ha nem áztatják őket folyékony gumiba?

Polimerrel tartósabb a test, mint az eredeti. Az esendőség marad. A tüdőtágulat, az érszűkület és az elszakadt ínszalag látható, de a daganat már nem dagad tovább, a tüdő nem lesz feketébb, s az embriók sem nagyobbak, sem a 4, sem az 5, sem a 10, sem a 15 hetes. Ekkorka élmények.

A láb vérérhálózata. A karé. Pontos leírás, hogyan tüntették el róla a többit. A mű a testben van, csak a felesleget kell lefaragni. A preparátumnak otthont adó műanyag hasáb alján színes korall-törmelék. Levert vérerek.

Diszkoszvető, futó, kosaras, darts-játékos. Rodin gondolkodója meglékelt koponyával. Mennyit védhet az agyburok?

Nézem, mintha filmet. Igazi mozi: itt senki nem az, ami. Nem igazi emberek. Az ott ’a’ könyök, ’a’ vastagbél, ’a’ szabóizom, ’az’ Achilles-ín. Nem valakié. Nem emberé. Az kínai testbe bújt általános emberiről nem hiszem el, hogy igazi. Elmélet. Mint ma Platón. Kína a jövő, Platón ideák világának leképzése nem Európa magánügye többé?

S mégis: pincébe szorult anyag. Mintha nem állhatna fényben. Mintha még mindig tiltott, titkos, szégyenletes. A kíváncsiság? "A titkot űztük mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek..." „A kiállításon látható emberi preparátumokat a polimeres tartósítás nevű, forradalmi eljárással kezelték. Ennek során az emberi szövetek végleges tartósítása utókezelt és megkeményített, folyékony szilikongumival történik. A végeredmény egy gumírozott, sejtszinten konzervált preparátum, melyen pontosan megfigyelhetők az emberi testet alkotó csontok, izmok, idegek, véredények és szervek.”

Ember formájú labda. Ejtenéd: visszapattan. Irreális volna hinni, hogy épp ezek vagyunk. Épp ilyenek. Hogy állhatnánk ott mi is. Mekkora volna a preparátumod emlőinek zsírtartalma?
Csak egy nő van. Nőből nem lesz gumilabda? Jó volna hinni.

Ami megmarad, a test emléke, test nélkül. Üres héj és gumi. Amit csodálsz, már nem mozgatja azt, amiért csodálatos. Koptatom valaki idegeit, ő koptatja az ízületeimet.

A boszorkányüldözések korának általános szellemi szintjén élek? „Az egész testes preparátumok elkészítése akár egy évig is eltarthat, de a polimeres tartósítás után soha többé nem bomlanak le.” Irreverzibilis kínai gumihullák. A földbe térünk mindahányan? Önzetlen közművelés és sallangmentes tájékoztatás? Hiszem-e, hogy ennyi? Jobb volna-e hinni? Mitől a viszolygás? Miért zár el a test a testtől?

Büky Anna: Zarándoklat 5.

„...aztán megérkezel Santiagoba, belépsz a katedrálisba, rád ömlik az arany, és ott aztán megölelgetheted Szent Jakabot, hogy majd ő lesz az, aki teljesíti a kívánságaidat, mert Isten után a legerősebb és legjóságosabb pártfogónk, de én nem tettem meg, nem öleltem a hideg, üveges tekintetű szobrot, inkább továbbmentem, hogy elérjek a világ végégre Fisterrába, a tengerpartra, ahol láttam a napsütést” – Büky Anna útja végére ért: utolsó útibeszámolóját olvashatják.

Drága Barátaim,

elhallgattam egy ideje. Mit is mondhatnék. Magyarázkodhatnék, hogy miért is, vagy miért nem írtam. Elcsendesedtem az úton, úgy a második hét vége felé. És egyszerre azt is észre kellett vennem, hogy még naplót sem tudtam írni. Elvesztettem az összes írószerszámomat. Még ilyen nem fordult velem elő, úgy emlékszem tizennégy éves korom óta, hogy nem volt nálam toll, és nem kértem senkitől. Nem voltam magamra kíváncsi, és nem akartam még jegyzetelni sem. Csak azt éreztem, itt ez az út előttem, és én élni akarok, és minden pillanatát kiélvezni.
Lehet, hogy ez furcsának tűnik, ha közben tudhatod, hogy a napi gyaloglás huszonöt, harminc kilométer, de mivel lustálkodtam két napot, ezért az utolsó hét vége felé már harminc és negyven kilométert kellett megtennem naponta. De élveztem, mert rájöttem a lényegre! Most ne nevessetek, számomra azt volt a lényeg, hogy figyeltem, minden pillanatban észrevettem valamit, hol a szél fújt egészen szelíden, aztán erősebben, aztán beborult az ég, és hirtelen esni kezdett, és emelkedett az út, és elértem a folyópartra, és a folyóból zuhatag lett, és aztán megint eltűnt a szél is, az eső is, a folyó is, és elém tárult a végtelen arany búzamező és harminc fok lett, és jött egy kutya, más nem volt ott csak egy kutya, és a halálfélelem, hogy majd belém kap, de semmi sem történt, csak bandukoltam tovább, és aztán beérkeztem egy középkori városba, és aztán egy másikba, és egy harmadikba, és elsétáltam a templomba, és imádkoztam, és kértem az Istent, hogy segítsen, hogy minden kívánságom teljesüljön, hogy boldog legyek, és mindenki akit szeretek, és aztán aludtam nagyokat, jó és rossz ágyakban, és diákszállón, és fogadókban, egy kolostorban, a fejem felett egy Krisztus szoborral, és reggel szégyelltem magam, mert éjjel azt álmodtam, szeretkezem, aztán elnéztem az apácákat, és az egyikkel kezet fogtam, hideg volt és sikamlós, nem tetszett a szeme, s arra is rájöttem, hogy a templomokban a szobrok mind az ég felé néznek vagy a földre a halottak felé,



de soha nem a szemedbe, és aztán hiányoltam a női erőt, mert mindenhol csak Szent Jakabot látod, kis szoborban, nagy szoborban, kőből és fából, és aztán megérkezel Santiagoba,



belépsz a katedrálisba, rád ömlik az arany, és ott aztán megölelgetheted Szent Jakabot, hogy majd ő lesz az, aki teljesíti a kívánságaidat, mert Isten után a legerősebb és legjóságosabb pártfogónk, de én nem tettem meg, nem öleltem a hideg, üveges tekintetű szobrot, inkább továbbmentem, hogy elérjek a világ végégre Fisterrába, a tengerpartra, ahol láttam a napsütést, és egy édes kanadai zarándokot, egyszerre értünk a világ végére, megcsókoltam, és ő is engem:
Bon camino!
Bon camino!
Minden kívánságunk teljesüljön!

Szeretettel
Anna

Tarka Magyar térkép a Hősök terén

Az Összefogás az erőszak ellen mozgalom Tarka Magyar demonstrációjára október 4-én fél négytől kerül sor a Gödörtől a Hősök teréig, a Hősök Terén nyilatkozattétellel és koncerttel. A mozgalom felhívását tesszük közzé. A Tarka Magyar demonstrációról az összefogás mozgalom szeptember 21-én, vasárnap 15 órakor sajtótájékoztatót tart az Erzséber téren a Gödör Klubban. A rendezvény arca Bódis Kriszta, a Irodalmi Centrifuga egyik alapítója lesz. Szeretettel várják az érdeklődőket, jelenlegi és leendő tagokat a sajtótájékoztatóra is.

A Tarka magyar felhívása:

Kedves Honfitársunk!

Több tucat civil szervezet összefogásával a 18 éves demokráciánk legnagyobb pártfüggetlen tömegdemonstrációja szerveződik TARKA MAGYAR címmel, az erőszak és a kirekesztés ellen.
Várunk október 4-én, szombaton délután 15.30-kor az Erzsébet téren, a Gödör Klubnál.

Az Erőszakmentesség Világnapja alkalmából demonstrációt tartunk az egyre jobban elhatalmasodó erőszak és diszkrimináció megállításáért. A gyülekezés után a Hősök terére vonulunk, ahol az alábbi nyilatkozat alapján hitet teszünk a demokratikus értékek mellett, valamint amellett, hogy békés, az emberi jogokat tisztelő országban szeretnénk élni. (A rendezvényen nem lesznek beszédek, és mindenkit csak magánemberként vagy politikától független civil szervezet tagjaként várunk!)

Nyilatkozat
Én, ........ ....... hitet teszek a Magyar Köztársaság Alkotmánya 70/A paragrafusa(1) bekezdése mellett, amely alaptörvényként rögzíti a következőket: „A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.” Ezúton is kinyilvánítom, hogy elítélem az erőszak és a kirekesztés minden formáját. Ígérem, hogy mások véleményének és Magyarország törvényeinek tiszteletben tartásával minden tőlem telhető eszközzel fellépek az erőszakos, megfélemlítő és kirekesztő cselekedetek további térhódítása ellen.

A TARKA MAGYAR-hoz eddig csatlakozott civil szervezetek: Állás(pont) Lakossági Kör, Amnesty International, Angyalkommandó, Artemisszió Alapítvány, ATLASZ LMBT Sportegyesület, ATTACK, Magyarország, Cigány Kisebbségi Önkormányzatok Baranya megyei Szövetsége, Cigány Kulturális és Közművelődési Egyesület, Civil Parlament Szövetség, Családok a Családokért Polgári Egyesület, Dél-Alföldi Meleg Baráti Kör, Demokratikus Hálózat, Dr. Hun Nándor Egészségileg Hátrányos Helyzetű Nyugdíjasok Egyesülete, Ember Háza Alapítvány, Friss Gondolat Ifjúsági Egyesület, Godot Kht., Gödör Egyesület, Háttér Társaság a Melegekért, Humanista Mozgalom, Ifjú Humanisták, Irodalmi Centrifuga Alapítvány, Kékpont Alapítvány, Kendermag Egyesület, Kultúrák Központja, Labrisz Egyesület, Lambda Budapest Meleg Baráti Társaság, Magyar Antifasiszta Liga, Magyar Helsinki Bizottság, Magyar Szegénységellenes Hálózat, Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, Magyarok a Nácik Ellen, Marom Egyesület, Mások internetes melegmagazin, Mély Mosoly Alapítvány, Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete, Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda (NEKI), Pécs város Cigány Önkormányzata, Polgár Alapítvány az Esélyekért, Psyche Lelkisegély Alapítvány, Részvételi Demokrácia Hálózat, Roma Polgárjogi Alapítvány, Romédia Alapítvány, Phralipe Független Cigány Szervezet, Szeretem Magyarországot Klub, Szimpozion Egyesület, Szivárvány Misszió Alapítvány, Társaság a Szabadságjogokért (TASZ), Tilos Rádió, Törökfürdő Alapítvány, Védegylet, Zöld Tett Társulás

A Hősök terén a demonstráció részeként fotózást szervezünk a magasból, ezért kérjük, hogy mindenki hozzon magával valamilyen színes ruhadarabot, vagy egyéb színes rongyot, amelyet majd a feje fölé tud emelni!

Kezdeményezésünkről a következő e-mailen lehet információkat kérni, és itt lehet csatlakozni is: tarkamagyar@gmail.com.

További információ a Tarka Magyar felvonulásról és az Összefogás Mozgalomról a Tarka Magyar blogon olvasható.

Czapáry Veronika: Jelentések Hvarról

„Szintúgy, minden nap több órát úsztam a tengerben, nem akartam kijönni onnan, hihetetlen távokat úsztam le, oda és vissza a cuccaimhoz, belenéztem abba a hatalmas kékbe, csak érezni akartam, egyre mélyebbre szív a tenger szaga, behatol a só, a jód, átformálja a testem, minden ízületem és már nem kívülről, hanem belülről, örökké itt marad bennem ez a tenger, a só és az élet szaga. Leges-legbelül, a sejtjeimben van.” – Czapáry Veronika írásának első részét olvashatják.

Czapáry Veronika: Jelentések Hvarról



1. Léna szobája

Mielőtt elindultam Hvarra, felmentem Lénához. Csomagolt, Stockholmba utazik, táncos ösztöndíj. Dolgoztam vele együtt, szeretem őt, vártam már, hogy közelebb kerüljünk, és beengedjen a világába. Nagyon érdekes világa van, tele érdekesebbnél érdekesebb történetekkel, úgy éreztem magam, mint egy új csipkerózsikavárban, ott vannak a porlepte és molyos könyvek, a ruhák, a fülbevalók, a pasik felakasztva, dobozok és titkok, bármelyiket leszedhetjük a polcról, hogy beszéljünk róla. Ilyet csak nőkkel tudok megcsinálni, a nők között létrejön valami "végtelen" érzés, ahogy nekem Lídiával mindig összejön, (ő a legjobb barátnőm és most Kínában van egyéves ösztöndíjjal), a barátnők között minden csonk eltűnik, jó elmondani, és becsomagolni az egészet, ő is elmeséli, jó titkokat megosztani. Például azt, milyen Stockholmban, pár napja így írta le:
"Igen jól vagyok, hogy lehetnék másképp, ha mindenki, de mindenki mosolyog körülöttem. Ha megpróbálok nem visszamosolyogni, rögvest kétségbeesnek és elkezdenek faggatni, hogy hogy érzem magam, hogy tetszik az iskola, stb... Így a legjobb módszer előre mosolyogni. Te, mosolyogni jó. Kész terápia. Mosolyogj és kész! Ne is foglalkozz a többivel. Egyenlőre működik, remélem így is marad. Egy lett lánnyal vagyok egy szobában. Az a helyzet, hogy nem tudom a nevét és ez nagyon kínos. Már többször tudtam, de mindig elfelejtem. Szerencsére ma kirakták a faliújságra a szobabeosztást, holnap felírom valahová. Mi van itt még? Szép fehér szoba, kedves emberek, sok-sok stúdió és színházterem. Tanárok, igazgatók, diákok, finom étel, kényelem, stílus. Elmesélem első reggeli fürdésem történetét. Meséltem neked arról az esetről, amikor a Várfok utcai lakás felső ablaka kb. másfél hónapja a fejemre zuhant, ugye? Rá kellett ébrednem szeptember 5-én reggel fél nyolckor, hogy engem nem szeretnek az üvegek.

Egy kb 1.5 mm-es gyönyörű, új, ultramodern fürdőszoba. Meztelen Léna, be a tusolóba, ajtót megfog, behúzza és ekkor egy nagy puff csitt csatt... minden, de minden üvegszilánk, biztonsági törés, de nem hálós. Tudod robbanó üveg. Ott álltam és nem hittem a szememnek. Teljesen a sarokba szorulva anyaszült meztelen és minden, de minden üvegszilánk. A testemet nem mertem megnézni, vártam a vértócsát. Egy angyal vagy a fene se tudja h mi, de megvédett. A jobb alsókaromon egy pár kisebb vágás. Vérzett, de semmi más. Nem értem hogyan történt. Egyszerűen csak egy finom mozdulattal, még gondoltam is, hogy milyen elegáns vagyok, be akartam húzni. Ezek az üvegek nem szeretnek engem. Na vagy 5 perc is beletelt mire el tudtam hagyni az 1,5mm-t. Aztán a folyosón álltam úgy majdnem meztelenül, (ne feledd első reggelem, még senki se ismer). A szoba kulcsa bent maradt az üveghegy közepén. Én meg mezítláb, nem akartam újra behatolni. Szóval... aztán jött egy félig kedves álmos német lány, aki megtette, hogy visszamegy a szobájába cipőért és kihozta a kulcsot. A legmeglepőbb, hogy még csak meg se kérdezte, hogy mi történt, meg hogy jól vagyok-e. Semmi. Sokkot kaptam-e? Hát egy kicsit. Nem sikítottam, nem vagyok az a fajta, de meglepődtem. Lassan kezdek hozzászokni."



Léna, mielőtt elutaztam Hvarra, felhívott magához, és pakolt, nekem még otthon vártak a cuccaim bepakolásra. Közben a képzelt szerelmemmel való lehetséges egyesüléseimre gondoltam, nem nagyon tudtam lekattani Daniról jó darabig, a bosszú érzése, ami ilyenkor elönt és kitöröl mindent, hogy a maradandóbbnál is stabilabb semmi marad az egészből. Kivéve, ha leírom. Ha két nő beszélget egy pasiról, mi nem úgy mondjuk el, hogyan kúrtuk meg, mármint nem arról van szó, sikerült-e bedugnunk a kis valaminket, hanem elmentél-e vagy sem, jól ölel-e, simogat, mindezt hogyan teszi, a pasikról való beszélgetések csak kis hányadát teszik ki annak, amikről én csajokkal szoktam beszélgetni.
− Ehhez mit szólna a pszichológusod? − kérdezte A. tőlem a Jak táborban a gyertya kapcsán, amit véletlenül lelöktem és ezért elaludt.
− Semmit − gondoltam, mert a választ nem várták meg, gyorsan leléptek. − Már régen nem kérdés, hogy ő mit szólna hozzá, hanem hogy én mit, és különben is, kit érdekel a pszichológusom. A.-nak talán csak annyi jött le a litera-naplómból, hogy a pszichológusom mit szól a velem történtekről. Igen, lényeges mit gondol, de általában azért fizetek neki óránként x ezret, hogy arról beszéljünk, én mit gondolok. A pszichológusom, tulajdonképpen a saját tudattalanom?



Na igen, a barátnőim nem a pszichológusaim. Tulajdonképpen arról szoktunk beszélgetni profánul, hogyan élünk és hogyan élünk túl. Bizonyos életjeleket egyetlen pszichológus sem tud pótolni, például Lénát és Lídiát sem.
Én, miközben Léna pakol, elképzelem szerelmemet, mi lett volna, ha lejött volna velem Hvarra, erre Hvaron sokat gondolok az első pár napban, mi lett volna, ha nem az lenne, ami van? Vajon el tudtuk volna-e viselni egymást, vagy éjjel-nappal csak szeretkezünk? Párszor már belém harapott, úgyhogy nem lágyan, hanem vadul szeretkeztünk volna. (Vajon minél többet írok, annál szabadabbak lesznek a szövegeim, vagy nem változnak?)
Érdekelnek valakit a hvari élményeim, vagy senki nem olvassa el őket? Végülis, miután kiküldöm hírlevelekben, elég sok visszajelzést kapok, ez jó. Biztatásul a Litera naplómra gondolok, igen, azt is mennyien olvasták és visszajeleztek több hét után, ledöbbentem, nem is gondoltam volna. Elképzelem: hozott volna ő is lap-topot és akkor egész nap csak írtunk volna, én legalábbis, meg szeretkezünk a tengeren. A csaja nem engedte volna el. Ha egyáltalán van még csaja. Ezt meg se kérdeztem tőle, már nem is fogom. Mostanában inkább csak olyan kérdéseket teszek fel, amikre jó válaszokat kaphatok, jobb nem kockáztatni. Igaz, elutazásom előtti nap, mennyire fájdalmas, nem tudtam megállni, telefonáltam (milyen jó is hogy vannak mobilok, ezt 15 évvel ezelőtt bonyolultabb lett volna megoldani) és feltettem az unalmas, szar, végtelenségig ismétlődő kérdéseimet, amikre ráadásul előre tudtam a választ. Felhívtam elutazásom előtti nap képzeletbeli szerelmemet, Léna is másnap utazott, nem volt mit veszíteni, kicsikét beszívtunk, boroztunk, én egy doboz Vouge-t is elégettem és rám jött a roham, telefonálnom kell. Tulajdonképpen Léna ajánlotta, mert félóránként benyögtem neki, hogy nem hív fel telefonon a képzeletbeli szerelmem, akkor bazdmeg, miért nem hívod fel, ha ezen ennyire szenvedsz. Oké. Egy telefonon, ebben a helyzetben már nincs mit veszíteni, csak tisztábban lát az ember. A pszichológusom is ezt ajánlotta egy nappal előbb: Akkor miért nem hívod fel te? − Mert: most nem az van, hogy felhívom, kíváncsi vagyok, betartja-e amit ígért és nem akarok előresietni a történetben.

De az hétfő és kedd volt, és ma szerda este van.
− Hát felhívom, jó?
− Jó.
Hívom, hívom, borzasztó, nem veszi fel, üresség, csörög, csörög, biztos kijelzi a számom, látja, én vagyok és azt mondja, ezt nem. Vagy éppen kúr a barátnőjével.
− Nem vette fel. Megnézem, kijeleztem-e a számom. − mondanom sem kell.
− Lehet, csak elfoglalt. − mondta Léna vigasztalólag. Kedves tőle.
− Ugyan már.
− Hát várd meg, majd visszahív.

Egy óra múlva Léna még pakol, én majdnem elfelejtem, mert a jobbnál jobb pasitörténeteinkkel szórakoztatjuk egymást, ki hol kivel miért, Léna még a másodunokatestvérével is csinálta több éven át, hol itt, hol ott, egyszer egy esküvő alkalmával már nem bírták és felmentek a felső szobákba, ott bujkáltak, végül már mindenki őket kereste, a sötétben a lépcsőn minél üvegesebb tekintetet magukra erőltetve mentek lefelé a rejtett szobákból, ahol szeretkeztek, vizsgálva, kinek a rokona hol van. A sötétben rögtön Léna anyjába botlanak, hol voltatok, már mindenütt kerestünk titeket, mondta.
− Érted, az anyám, elsőnek az anyámmal találkozunk, a saját anyám megkérdezi, hol voltatok. − és kacag. Olyan édes, amikor kacag. − Hát, nézek az anyámra és kitalálok valamit, a pulcsimért voltunk és látom rajta, hogy gyanút fogtak. Megyünk le és pont azon megy a történet, hogyan tudnánk elbújni a többiek elől, erre pont az anyámba botlunk, ő már órák óta ezen a témán kattog, a tömegben próbálunk elbújni, alig látunk, botorkálunk. Nem tudjuk melyik viselkedés a feltűnőbb, ha egymásra nézünk vagy ha nem. Gyanút fogtak, utána egész este azt ellenőrizték, hol vagyunk. De izgalmas is volt. − Sóhajt. − Később többször is majdnem kimentem hozzá Münchenbe, de sosem tudtam megtenni ezt a lépést.
− Miért?
− Nem tudtam elhagyni a férjemet. Akkor még nagyon kötődtem hozzá. A férjem többször megcsalt, évekig hittem, ez egy megállapodás közöttünk, hogy csaljuk egymást, akkor én is, de ő nem így gondolta. Egyszer hazaérkeztem többnapos távollét után, gyertyacsonkok a padlón, használt kotongumik a szemetesben. Megmutatta az aktfotókat, munkaügyben a lányokról fotózta, és közölte, nem történt semmi. Teljesen meztelen képek voltak nagyon furcsa helyzetekben. Komolyan?, mondtam és ingattam a fejemet. − Itt is kacag. − most mit gondoljak, néztem rá. Ez már igazán annyira egyértelmű, tagadni sem érdemes, nem értem miért csinálta. Ráment a házasságunk, hogy a legkisebb dolgokban is képtelen volt őszinte lenni. Onnantól én is folyamatosan csaltam, azt hittem, ez a hallgatólagos megállapodás. Ő nem így gondolta. Szerinte teljesen normális, hogy ebben és még a legapróbb hétköznapibb dolgokban is hazudott. Kicsit betegesen, mániákusan, egészen piti dolgokban is. Egy idő után már mindenre gyanakszol, miután rengeteg ilyen kiderül, olyan instabil lesz a világ, sosem tudod, mit higgy el neki. Tudom, hogy szeretett, csak nem értem miért volt szükség állandóan füllenteni. Pedig képzeld egy nagyon híres analitikus gyereke.
− Még mindig nem hívott fel. − vágtam közbe hirtelen. Nagy érdeklődéssel hallgattam, amit mond, de vissza-visszatért gondolataimba a képzeletbeli szerelmem. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy három napja várom a telefonját, ahogy az apámét egy évezrede, és nem hív fel, ráadásul: vissza. Megnéztem az időt a kijelzőn. − Egy óra telt el.
− Hát az nem sok. Még felhívhat.
− Király.



Léna folytatta a mesélést, belemerültünk a pasikkal teli országok titkokkal teli meséibe, egy világba, amit imádtam hallgatni, jobbnál jobb események, történetszemcsék kerültek elő eddig számomra ismeretlen élete szegleteiből, csak ültem megbabonázva ő meg csak mesélt, mesélt és mesélt. Közben mosolygott, bepakolt egy harisnyát, elmondta a lakásában lévő tárgyakról, honnan származnak, mik a történetei, (nem mindről persze), kitől kapta, ki volt az az illető az életében, mosolygott és olyan szépen tud mosolyogni, rövid hajával, hatalmas szemeivel, puha bőrével, kölcsönadott egy fekete kalapszerű sapkát, amit a pasijától kapott és mindennap azt hordtam Hvaron. Most egy japán fiúja/férfija van. Milyen furcsán kísért engem ez a kínai szál, Lídia is összeszedett egy japánt, mialatt szintén ösztöndíjjal meditált Taiwanban, képes volt bevonulni egy hónapra egy kolostorba, ahol egy hétig némának kellett lenniük és nagyon szigorú napirendhez voltak kötve, reggel fél hatkor kelés, és így tovább, mindent kiadtak, egész nap meditáltak, előadásokat hallgattak vagy foglalkozásokon vettek részt, szigorúan időrendben, késni megengedhetetlen, ciki volt. Egymáshoz sem érhettek − ők az utolsó nap a vasútállomáson jöttek össze. Az utolsó héten sokat voltak együtt, már nagyon egyértelmű volt, mesélte Lídia. Így most Lídia elment ösztöndíjjal Kínába megkeresni önmagát, megtenni a nagy utazást, amelyet mindannyiunknak meg kell tennünk.
− És képzeld, ugyanazokat a könyveket olvasta, mint én, végre valakivel beszélgethettem a buddhista kattanásaimról. − Ő is mosolygott, Lídia, szép lány (bár ő sajnos nem tartja szépnek magát, de szeret mosolyogni). Most leveleznek, Kína és Japán nincsenek messze, meglátogatják egymást. Láttam a napirendjük abban a kolostorban, megmutatta, nagyon durva. Az étkezések alatt is némának kellett lenniük, külön jelrendszer volt arra, ki hogyan hova teszi a tányérját, az mit jelent, hogy a salátából vagy a rizsből vagy a harmadikból kér még többet, vagy végzett már. Persze vegetáriánus kaját, ők nem ölnek élőlényeket.



Lénával megbeszéltük, miket pakoljon be, mert ott tizenöt fok van, mondtam, míg én a 33 fokba megyek. Meleg holmikat, harisnyákat javasoltam egy idő után, miután láttam, hogy csak szoknyákat pakol sorban szépen, de azokat tömegével.
− Harisnyákat? − néz rám és elgondolkozik.
− Mivel sorban pakolod a szoknyákat − nevetek − Nem értem minek kell szoknyákat vinni 15 fokba. Nyáron meg állandóan nadrágban jársz. Ez valami divat?
Sejtelmesen mosolyog.
− Mert most ez jött rám.
− Aha, értem. Télen szoknya, nyáron nadrág. Logikus. − nem bírom tovább, elröhögöm magam. − Ez tök jó. Ez olyan Léna style, nem?
− Ezek meleg szoknyák ám.
− Gondoltam. Fantasztikus.
Azért nem szeretem a szoknyákat télen, mert biciklivel járok mindenhova és ősszel sem, mert harisnyában csíp a szél nagyon, míg ha csak gyalogolsz benne úgy nem.
− De akkor a harisnyákat se felejtsd ki, azok fontosak. Jó meleg harisnyák. − Vicces, hogy Stockholmba szoknyákat visz. Meg fog fagyni − én megfagynék.

Közben negyedóránként besóhajtottam a nem hívott vissza mondatot. Kicsit rákattantam erre, le kell jönnöm róla sürgősen.
− Hát hívd fel még egyszer.
− Az nem bunkóság? Már fél10 van.
− Fél10 az még nem késő.
− Jó.

Nem tudom miért engedelmeskedtem Lénának, de úgy gondoltam, ennek az ügynek a koordinálását jobb, ha átengedem egy olyan tapasztalt nőnek, mint ő, férjnél is volt már, ma vált el, csak tudja, mint kell az ilyen helyzeteket kezelni, hogy ne szenvedjek tovább − mert később rájöttem, ez volt a célja, és annyira szerettem ezért. Felhívtam. Másodszor már felvette. Király.
− Szia.
− Szia.
− Mi újság?
− Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy vagy.
− Jól, köszi szépen. Éppen egy Galéria megnyitóján voltam.
− És milyen volt?
− Nagyon jó. Még tart a megbeszélés, beültünk valahova.
Kínos csönd, gondoltam hátha azt mondja, gyere ide, vagy én odamegyek ahol te vagy, de nem, végül feltette ezt a kis egyszerű kérdést:
− És veled mi újság, minden rendben?
− Aha, igen, nagyon jól vagyok. Éppen egy barátnőmnél vagyok, aki holnap utazik Stockholmba, én meg Hvarra. - Gondoltam ez hatással van rá.
− Hát akkor jó utat neked. − Tévedtem.
− Köszi szépen. − hosszú hallgatás. Ismét ez a kínos csönd, ezt annyira utálom, ilyenkor az erősek egyszerűen csak leteszik a telefont, oké, megfogadom, a legközelebbi kínos csöndnél, kinyomom. Kínos csönd, észlelem, kinyomom. Ez a forgatókönyve − Lehet, hogy meglátogat egy-két barátnőm is Haáron. Pontosabban lehet, hogy ketten meglátogatnak.
− Akkor jó szórakozást nektek. Az csajbuli lesz.
− Hát igen, köszi, neked is további jó megbeszélést. − ami annyit jelent, egy kocsmában isznak meg cigiznek a barátaival.
− Köszi, szia.
− Szia.

Letettem és kétségbeesetten néztem Lénára.
Nem jó a telefonom, ezért ki kellett hangosítanom.
− Hallottad, amit mondott?
− Hallottam. Ez semmi nem volt.
− Ezt nem hiszem el. Talán hallotta, hogy ki van hangosítva.
− Lehet.
− De hogyan?
− Hát az érződik. Visszhangzik. Hívd vissza még egyszer. De akkor ne hangosítsd ki, jó?
− Jó.

Visszahívtam és konkrétabb kérdésekkel próbáltam bombázni az üres falat. Olyan cikiket tettem fel, mint:
− Hát csak azért hívtalak, mert tudod megígérted, hogy hétfőn vagy kedden felhívsz és ma szerda van és én vártam. − Még hozzátehettem volna, akkor mi a fasznak ígérted meg, de ez követelőzés lett volna, tudom, azt a pasik utálják, visszafogtam magam, csak lassan, szépen és óvatosan magamba baszni a kést, nem durván, csak finoman utasítson el és küldjön el a picsába, az sokkal jobb, mint egy erős hisztériás roham.
− Máshogyan alakultak dolgok.
− Máshogyan alakultak, értem. − most állt össze egy pontos lista bennem a közös ismerőseinkből, akiknek tuti elmondom, hogy lefeküdtünk és akik tovább fogják adni gyorsan, de biztosan egy olyan láncolatba, hogy a barátnője is tuti megtudja. Kíváncsi is voltam, milyen hatékonyan működik a rendszer, vajon végigfut-e a hálózaton, vajon rámegy-e a kapcsolatuk, és milyen erős vagyok én, de befogni a számat, mert erre kért többször, ezek után tuti nem fogom. Nem fogok még egyszer rámosolyogni a barátnőjére, ahogy többször is meg kellett tennem a kérésére, mintha azért mosolyognék, mert olyan nagyon szimpatikus. Hanem úgy fogok ránézni, hogy hello, megdugott a csávód. A közös barátainknak, meg ismerőseinknek se fogok hazudni, ha rá vagyok kattanva a sztorira. Persze ha már nem érdekel, senkinek se fogok róla beszélni. De akkor még érdekelt. A bosszú listája? Talán. A Katarina nevű pszichológusom szerint ez csak annyi, hogy bebizonyítottam magamnak, nem lehet velem mindent megcsinálni. Hogy az apám nem tehet velem azt, amit akar. Persze, természetesen, most pont véletlen vagy nem, hogy egy olyan csávóval kezdek, akinek van barátnője?



Egy dugásból csinálsz ekkora problémát?
Aha.



Egy dugás bennem sajnos mindig mélyebb érzelmeket mozgat meg, mint felejthető rohamokat. Nem sok embernek kell elmondani, mondjuk ötnek, és ők mindenkinek elmondják, de azt is mondták már, elég csak a Karafiáth Orsolyának elmondani, mert ő olyan hírközpont, hogy mindenki megtudja. Erre büszke lehet az Orsi szerintem, milyen jó a kapcsolati hálózata, kiderül, nekem mennyire jó a kapcsolati rendszerem, kíváncsi vagyok hova fog befutni a hír és milyen hamar. Az Orsi mindenesetre sokat tesz azért, hogy a középpontban legyen, állítólag én is, de én ezt nem vettem észre, még mindig van olyan érzésem, hogy nem vesznek észre. Itt Hvaron, amikor caflatt ruhákban mozgok, vagy nem nézek ki olyan jól, mert itt nem divatbemutatózom, mint Szigligeten, arra gondolok, hogy én valahol távol, az óceán és tenger másik partján (kár, hogy nincsen tengerünk), híres írónő vagyok vagy lehetek. (Mivel annyira híres azért még nem vagyok). De amikor azt kérdezik tőlem, hogy: − So, you are quite famous in Hungary?
Ez nagyon megtetszett ez a kérdés és ezt sokan megkérdezték, amikor magamról kezdtem el mesélni. Akkor erre mit mondjak? Igen, sokan ismernek, végülis az irodalom berkein belül és remélem kívül is sokan hallottak rólam. Mert tettem érte? Én abban a hiszemben éltem hetekig, de tényleg, hogy alig és a barátaimon kívül senki nem olvasta a netnaplómat. Erre szerencsére rácáfolt a valóság. De mindig rácsodálkozom, olvastad? Tényleg? Hogyhogy? Egy barátnőm, akivel már nem vagyok annyira jóban, hogy hetente találkozgassunk, de régen..., irodalomtörténész amúgy, azt mondta:
− Mert a tiéd olyan izgis volt, tudod.
− De komolyan végigolvastad az egész hetet? Az elejétől a végéig?
− Igen. Persze. Mi ezen olyan furcsa? − Én megtiszteltetésnek éreztem − A többi olyan unalmas, ebben legalább történt valami, nekem nagyon tetszett.
− Hát ez tök jó. Ezt nem gondoltam volna, hogy végigolvastad.
Úgy tűnik elég sokan olvasták, tényleg, mert hivatkoznak rá személyesen. Ha hivatkoznak, csak olvasták. De a pontos arányokat nem lehet kideríteni. Ennek szívből örülök. Nagy megkönnyebbülés. Egy írót egyetlen dolog tehet boldoggá, ha olvassák. Nagyon kevés barátom van és rengeteg jó és kedves pozitív ismerősöm és munkakapcsolatom. De amikor olvasnak, az olyan érzés, annyira mély, mintha többek lennének az olvasók, mint a barátaim. Egy másik szinten feltárom az egész életem. Odaadom a húsomat és testemet, tessék, egyétek meg és ettől nem öregebb, hanem minél többet adok, annál fiatalabb maradok és energiát nyerek a kozmoszból. Mondjuk én elég sok netnaplót végigolvastam, kb. a felét, a többi sem unalmas, nekem nagyon tetszettek, én olvastam sok iszonyú jót, persze mindenki rövidebb volt mint én :-). De ez, amit a volt barátnőm mondott, meglepett, és ilyenkor úgy érzem, érdemes csinálni. Ha még ő is olvasta, semmi sincs elveszve. Hiszen egy irodalomtörténésszel állunk szemben és eltöltött egy nagyon jó érzés és többször gondoltam rá aznap, hogy mennyire jó, hogy ő olvasta, ez mindenért kárpótol, ha ő olvasta, hát ez hihetetlen. És olyan őszintén beszélt róla. Többek között azért is kárpótol, hogy már nem a barátnőm sajnos úgy, mint régen, pedig én nagyon szépnek tartom és szeretném, ha megint barátnők lennénk, de fel kell fognom, azok az idők lejártak. De legalább olvas. Ez mindennél többet jelent. Nem is kell, hogy a barátnőm legyen, csak olvasson. Ha Gabi nem kér fel, talán több év, mire rájövök, mennyire imádok történeteket írni és naplót, naplót, naplót, hogy a napló (is) az igazi műfajom, Bridget Jones, de kicsit komolyabb stílusban, bár én imádom azt a filmet, csak kár hogy happy end a vége, ennek nem lesz az.



Krusovszky Dénes azt mondta nekem Szigligeten, hogy rólam beszélnek az emberek. Én meg néztem rájuk meglepve és nem hitték el, hogy tényleg meg vagyok lepve.
− Rólam? De mit?
− Na, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád. Hát mindent.
− Komolyan? Jézusom.
− De teszel is érte.
− Igen, próbálok tenni érte, de azért, mert úgy érzem, átlátszó vagyok és senki nem vesz észre. Ezért próbálok érte tenni valamit. Hogy ne így legyen. Lehet, hogy túlzásba vittem?
Néznek rám és hümmögnek, legyintenek, most akkor nem hiszik el, én tényleg azt hiszem, hogy átlátszó vagyok és senki nem tud rólam... Szerintük én nyilvánosan hazudozom...? Eszembe jut Nini szigligeti titkos naplója, sokszor eszembe jut, annyira jó mondatok vannak benne, iszonyú jó. Meg az is eszembe jut, ahogy mondom neki a szobánkban, amikor épp a vizes haját rázza nálunk, a szobánkban − Te írod a naplót. −
− Persze, még csak az kellene, mondtam neked, én fordítok határidőre. Ha én írnám, még csak az kellene, mennyi dolgom lenne. Képzeld csak el.
Ez annyira meggyőző volt, úgy lerázott, hogy ezek után nem is gyanakodtam. Biztos nem ő írja, különben nem tudna ilyen meggyőző lenni. Sopotnik azt mondta mindenkinek, ő írja, rá ezért nem gyanakodtak. Tőlem is többször megkérdezték, nem én írom-e a naplót. Nagyon hízelgő. Rengetegszer eszembe jut Nini, különböző mondatok, jelenetek, szófordulatok a naplójából, meg kell hagyni, borzasztó boldog voltam, hogy mind a kettő naplóíró megemlített, depresszióba süllyedtem volna, ha nem hangzik el egyikben sem a nevem megint, mikor már évek óta arra vágyom, hogy benne legyek, és a tavalyiban, Pollágh Péter netnaplójában benne voltam úgy, ezzel a mondattal zárult a napló: k kabai azt mondja, ha cz. veronikát felveszik a jakba, ő kilép. Nagyon hízelgő kontextus. Vajon ki lehet az a cz. veronika? Még gondolkodtam is azon, ebből vajon rájönnek-e, hogy én vagyok.... Vicces. Mintha olyan sok cz. veronika írónő rohangálna az utcákon. Szeretem, ahogyan a tenger kimos. Itt Hvaron ez a legjobb. Nincs nevem, csak testem. Elfelejthetem. A Veronika nevet anyukám adta és a mániája volt már az óvodában is, (mert csak addig élt), amíg jártam óvodába, hogy ne Verázzon le senki, ezért engem nem lehet becézni sehogy sem. Bendegúz megpróbálta, itt Hvaron, Veronkának. Veronka, mondta, de erről hamar letett, miután látta, hogy nézek rá. Néha voltam Roni is, de az se jó. Jó haver a vera, haverok havera, ez ment gimiben, egedül ott voltam Vera.

Mit is teszek azért, hogy ne legyek átlátszó? Bizonyára a kevés önbecsülés miatt van, néha túl sokat teszek érte, hogy halljanak rólam. Szeretek rohanni a napsütésben, érezni, ahogyan a szél fúj, átlátszónak lenni. Ez a kedvenc mondatom mostanság, több performanszomban és írásomban is kitüntetett helyen szerepelt. Valaki megkérdezte, de miért pont átlátszónak? Mert akkor beolvadhatok a mindenségbe, mondtam, mint a buddhisták. Végülis ez lenne a cél. Ez lenne a cél? De akkor előtte ki akarok válni? Mégsem akarok átlátszó lenni?
De megnyugtat, hogy Krusovszky és a Telep csoport minden tagja (majdnem minden tagja) is sokat tesz érte, hogy ne legyenek átlátszóak. Az írók ilyen exhibicionisták. Miért is lettünk írók? Miért is tárjuk fel lelkünket a világnak? Hefter László mindig azt mondja, alkoss értékeset és legyen benned kellő exhibicionizmus, akkor már művész vagy.
− A művész az, aki vallomást tesz a világnak. Kiáll, és vallomást tesz. − Olyan szép volt a szeme, amikor ezt mondta. Kék.

Amit megteszek azért, hogy ne legyek átlátszó, miközben átlátszóvá akarok válni, annyi, hogy hírleveleket küldözgetek szerte a világban. Nemsokára angol nyelvű hírleveleim is lesznek. Úgy gondolom, az utam része, mert minél több minden kerül kifelé belőlem, bele az írásaimba, én annál átlátszóbb leszek, végül már mindentől megszabadulok. Borges sokat írt erről és én is a Városok című novellámban, hogy előbb-utóbb mindenemet átengedem neki, és nem tudom, kettőnk közül ki írja ezeket a sorokat.



Körbeküldöm levelekben az aktuális irodalmi eseményeket, amiket szervezek, meg a Litera naplóm kapcsán kezdtem el küldeni a web-publikációimat is. Ez olyan nagy bűn? Ennyi, amit teszek érte. Csak azt küldöm szét, amit úgy érzem, érdemes. Jó érzés, hogy rengetegen visszajeleznek, egy csomó levelet kaptam, amit folyóiratban lévő publikációnál nem tapasztalok, az internet az emberi agy legkiválóbb találmánya, rögtön fent van, olvassák és kommentelnek. Büszke vagyok rá, hogy mindig legalább 5 kommentem van, a Litera naplómnál pedig volt olyan, hogy 29. Itt visszajeleznek és ez nagyon fontos egy író számára.

Szerencsére az Orsival megint jóban vagyok, nem is szeretném ezt elveszíteni, tekintve, hogy a múltunkból gyengéd szálak fűznek hozzá. Neki köszönhetem az első Narancsos publikációmat, amikor egyszer berúgva ott ültünk a konyhájában és elmondtam neki, szerintem hogy írnak a nők. Erre megkérdezte, nem akarom-e ezt megírni. Hát de, mondom szívesen. Jó, mondta, akkor ő majd továbbítja a Narancsnak. Megírtam és fél évet várakozott ott, míg végül Sisso bocsánatot kért, hogy ő nem gondolta, hogy ez ennyire jó. Fent van az interneten. Testszöveg a címe, én eredetileg a Medúza címet adtam neki Helene Cixous után. Van benne egy igen erős ellenségkép így utólag visszaolvasva, amit remélem, sikerült kiirtanom magamból.
Nemhiába tartottam számon 4 évvel ezelőtt a legjobb barátnőmként Orsit, valahogy kiérdemelte ezt a kategóriát, úgy éreztem, az összes ember közül ő áll hozzám a legközelebb. Aztán kiment Németországba, én Angliába, véget ért a barátság, egyszer csak tönkrement. Orsinak csak smst írtam, visszaírt, aztán felhívtam, visszahívott, hogy tényleg, komolyan, most ez a hír? Hogy a Danival és a barátnője tudja? Nem tudja, mondom, de szeretném nagyon, ha megtudná, mert ez nem fair sem vele, sem velem. Igen, azért kereszteltem el ezt a fiút Daninak, mert Dani volt a kedvenc unokatesóm, talán Léna hatására? Mindig is vágyat éreztem az unokatesóim iránt, Dani, Gergő, Lacika és Balázs nevűek iránt, égető szexuális vágyat, egyszer Lacikának el is mondtam ezt és utána nem akart velem találkozni. Furcsa. Miért is. De Lénának sikerült. Biztos jobb családban nőtt fel, mint én.

Igen, igen, mondta Orsi, nem hiába nő ő is, tudja, milyen szar ez, teljesen megértelek, nagyon rossz lehet most neked. Hát elég rossz. Most, két hét távlatából nem rossz, sőt, nagyon jó, de bánkódtam egy hétig miatta, állandóan rá gondoltam (még most is állandóan eszembe jut, de már nem fáj, inkább izgat), nem bírtam lekattanni a témáról, őt láttam magam előtt állandóan és fájt, éreztem a fájdalmat a szívemben, aztán kiírtam magamból, közben meg izgalmas is volt, mert rájöttem, mi lesz a következő regényem példája. Most már, több hét távlatából, jól érzem magam, annyira jól érzem magam itt Hvaron, olyan sok energia gyűlt össze a lelkem közepébe, hogy nem érdekel, ki szeret-e és ki nem, csak annak örülök, hogy élek és imádok élni, imádok élni, nyári estén csillagokba nézni, naponta nézni a tengert, imádom azt, ha fúj a szél, de jó, hogy élek.

Kicsit ledöbbentem, de jól is esett, hogy életem egyik jelenetének ekkora hírértéke van. Még valaki visszahívott magától, hogy ő ma találkozott Danival, és megkérdezte tőle, mi a helyzet, és letagadta. Na, ezen még jobban felbasztam az agyam.
− Komolyan letagadta?
− Aha.
− És mit mondott?
− Hogy csak egy tánc volt.
Na, ez lesz a címe annak, amit akkor és ott, a történések másnapján írtam róla. Már reggel odamentem a géphez, mert tudtam, el fog veszni az élmény és nem tudom máskor megírni, mert van rá esély, hogy tönkremenjen, és akkor hogy írjam meg később, végül belejavítottam − ezek azok az időeltolódások, amit aztán Gabi észre is vett benne. Az akkor és a most összefut, összemosódik, talán jobban szétválaszthattam volna, nem tudom. Ezt az írásomat is több hete írom és itt is összefut az akkor és most, de talán jobban különválik… nem tudom… Kommenteljetek! Mintha a Hiltonban interneteznék olyan drága Hvar. De minden. Én most fogyókúráztam, elég jól sikerült. Igyekeztem éhezni és csak gyümölcsöket, magokat, mogyorót, popcornt, (chiliset, ezt a magyar kis zacskót itt is lehet kapni), pisztáciát, fügét enni, és rengeteg ásványvizet inni. Leszoktam a dohányzásról, mint már annyiszor. Könnyebben tudok napenergiát felvenni, ha nem dohányzom, kifeküdni, fürdeni, gyalogolni, sport mellett sokkal könnyebb leszokni. A tengerparton könnyű. Hvaron szeretek rohanni a napsütésben, érezni, ahogyan a szél fúj, átlátszónak lenni. Kéken fúj át minden reggel. Szeretem érezni, ahogyan kimarja testemet a só, szabad vagyok és nő. Szeretem, hogy itt megáll az idő. Szeretem, ahogy átmossa a testemet a víz, mintha kimosna a partokkal együtt. Egyetlen pasi sem számít itt, senki és semmi nem tudja elrontani a kedvemet. A tengerhez képest mi számít? Csak feküdni egész nap a napáztatta partokon, érezni, ahogyan a tenger a legjobb barátom lesz. Érezni, ahogyan a legmélyebb sejtembe is behatol és átformálja a tenger szaga. Mert tudom velem van a végtelen, jó amikor a szél átfúj és minden energia a fejedbe áramlik, jó szeretni és nyári estén csillagokba nézni, jó élni. A hideg és meleg levegő, a levegő mindenhol levegő, miközben a föld iszonyatos sebességgel forog körbe és száguld a világegyetemben egy nap körül. A nap. Ő ad meleget és otthont, körülötte mozog a föld. És még a többi bolygó is, ami roppant lényeges ebben a röppályában, ki száguld ki körül. Ezért voltak az ókori népek napimádók, mert a napot csak imádni lehet, nélküle nincsen semmi. Érezni, ahogyan a nap átsüt és a bőrömet simogatja, átéget, belémteszi rettenthetetlen energiáit. Jó érzés, hogy a só a bőrömön szárad meg. Az élet a tengerből alakult ki, tengerből és napból, egy ősi világ, amit nem tudunk letagadni. Ezt jöttem el Hvarra kutatni.



Szeretném, ha tudnék írni a szeretetről, ami az emberek között zajlik nap mint nap, mennyire tudják szeretni egymást, amit itt megtaláltam az írásban Hvaron. Mosolygok és sok ismerőst szereztem. Változatlanul nagyon szeretem Lídiát és Lénát, a két barátnőmet, csak itt jöttem rá, hogy mennyire, ha rájuk gondolok, megnyugszom. Jó úgy itt lenni, hogy tudom, ők is a világ másik pontján vannak és majdnem egy napon utaztunk el. Elképzelem és beszélek Lídiához, elmesélem neki, mi történt velem, és tudom, hogy reagál.
− Na ne, Veronika, tényleg? Ez nagyon súlyos sztori.
Tudom, ők mindig velem vannak, akkor is, ha nem.
A nap. A szerelem, minden sejtkapcsolódás, ami a tengerrel összejön, és átalakítja a másikat. Mert minden mindennel összefügg, jöttem rá Hvaron, minden kis sejtatom alakítja a másikat. Jó kiállni a tengerpartra és érezni, ahogyan a sós szél átfújja a bőrömet, ahogyan kifúj és átfúj belőlem mindent, a csontjaimba hatol, újra élni kezdek, az ízületeim, a gerincem, a csontjaim, rájövök, hogyan működik a testem, érzem a csontjaimon a húst, a májamat, az összes sejtemet egyszerre, olyan mintha egy energiabomba jönne az agyamba. Most már látom a testemet belülről is a Bodies kiállítás óta, a gerincoszlopom tart meg, ha sokat gyalogolok a tengerparton, mert voltak olyan napok, amikor csak gyalogoltam, gyalogoltam 5 órákat, egy idő után érzem, hogy a lábamon gyalogolok, van egy enyhe izomlázam és az ízületeim átformálódnak. Szintúgy, minden nap több órát úsztam a tengerben, nem akartam kijönni onnan, hihetetlen távokat úsztam le, oda és vissza a cuccaimhoz, belenéztem abba a hatalmas kékbe, csak érezni akartam, egyre mélyebbre szív a tenger szaga, behatol a só, a jód, átformálja a testem, minden ízületem és már nem kívülről, hanem belülről, örökké itt marad bennem ez a tenger, a só és az élet szaga. Leges-legbelül, a sejtjeimben van. Mint egy meditáció, úgy úsztam le a távokat, simán, zökkenőmentesen, könnyedén, ugyanabban az ütemben, néha megnéztem, látom-e még a dolgaimat a parton, már régen nem, aztán arra gondoltam, ha ellopják is, mindegy, csak hadd ússzak még. Arról szeretnék írni, mennyire szeretem Lénát és Lídiát és hogy ez a szeretet, ami köztünk van, örökké élni fog. Élni fog, mert írtam róla.

- Léna, te felszabadítottál. - És már nevettem, tiszta szívemből kacagtam.
- Nem, te magadat szabadítottad fel.



Imádok élni, imádok élni, imádok nyári estén csillagokba nézni, átlátszó lenni, virágot szedni, imádok élni. De jó, hogy élek.
Hogy jó élni. Csak annyit tudok mondani. Hogy jó élni.