"Pannit neurotikusnak mondták volna a szakemberek –, de mért is járt volna a mi Annamarie-nk szakemberhez, hiszen most érettségizett kitűnően, a sérelmeiről pedig (zárkózott kislány lévén) soha senkinek nem beszélt. Építészmérnök akart lenni, de a bosszútervek színezgetésén kívül semmihez sem érzett magában elég kitartást."
Részlet Bánki Éva: Magyar Dekameron című novelláskötetéből.
– Döbröghy Pál szerette a szépet. Szívesen kísérgette a nyolcvanas évek elején az unokaöccseit, Janit és Sanyit a tanyákra, hogy a fiúk kiegészíthessék csupor-, szakajtó- és bögre-gyűjteményüket. Mert Döbröghy Pál nem volt korlátolt: büszke volt ugyan rá, hogy egyszerű családból származott, de még a legnehezebb években sem változtatta meg ipszilonos vezetéknevét – sőt mihelyt elmúltak a legnehezebb évek, baráti társaságban sűrűn emlegette, hogy a XVIII. században egyik őse Hajdú-Bihar alispánja volt.
Úgy ám, vidéki gyerek vagyok én, szokta mondogatni Döbröghy Pál. Sajnos, ez sem hatott az itt nyaraló pesti unokaöccsökre, akik az egyetemen művészettörténetet tanultak, és párttitkár bácsikájuk segítségével gyűjtöttek a tanyákról “készleteket”. A két unokaöccs, Jani és Sanyi jobban megértette magát Döbröghynével, azaz Lenke nénivel, akit ugyan halálra unt Döbröghy elvtárs, de mégiscsak büszke volt rá – ha nem is őrá magára, de legalább a felmenőire, egy neves orvosdinasztiára.
Ez a vasárnap a fiúké volt. Döbröghy Ladája lassan tört utat a falvacskák közt, közben a nap poros csíkokat rajzolt az országút hepehupáira. Álmosság nehezedett rájuk. Úgy ám, jót akarok én nektek is, meg a Lenkének is, duruzsolta Döbröghy álmosan, de a fiúk lebiggyesztett ajakkal hallgattak. Ti nem tudjátok már, fiúk, mi az, a vidékből, a gyökerekből, a földből élni. Az unokaöccsök összenevettek, és a csinos Zsolnay-kancsóra gondoltak, amivel egy idős tanítóné ajándékozta meg néhány jó szaváért Döbröghy elvtársat. Múzeumba lesz, magyarázták a fiúk a kicsit agyalágyult öregasszonynak.
De most mást mutatok nektek, szólt a nagybácsi heherészve, és a Lada leparkolt a szomjas akácfák között egy poros udvaron. Hát nem látod, ki van itt, kiabált a nagybácsi, de várnia kellett, mire előtámolygott az eperfa alól egy alacsony, kócos asszony. Úgy tud, mint a franc, kacsintott Döbröghy az unokaöccseire, és hatalmas hasát előretolva kikászálódott a Ladából. Mondom, teker, mint a fene, de ha ő nem tetszik nektek, csak várakozzatok.
A fiúk kiszálltak, és míg nézelődtek a poros udvaron, szóba egyedtek Ludasné tizenkét éves lányával, Pannikával, le is fényképezték az akácfák alatt a kislányt karján a cicával. (Ez a fotó számított a Ludas kontra Döbröghy-ügy egyetlen kézzelfogható bizonyítékának.) Ám hamarosan nyílt a pajtaajtó, Döbröghy fütyörészve kilépett, és odakurjantott a fiúknak: ha nektek nem kell a jó, ha ilyen mamlaszok vagytok, akkor mehetünk tovább.
A fiúk nem hagyhatták szó nélkül. Öreg és dagadt ez a nő, mondták, mihelyt elvetették magukat a hátsó ülésen. Én csak jót teszek ezzel az asszonnyal, dörmögte Döbröghy. Viszont milyen helyes az a kis indián csaj, mondta Sanyi. Alig látszik még ki a földből, legyintett Döbröghy, pedig az ő mélyen érző szívébe is bevésődött a kislány kemény fekete haja, élénksége. De Döbröghy elvtárs nem avatta be a fiúkat a terveibe.
Mikor az unokaöccsök visszatértek végre Budapestre, és Döbröghy feleségét, Lenke nénit ágynak döntötte egy újabb migrénroham, a párttitkár megjegyezte, elkelne egy kis segítség a háztartásban. Megpróbál majd ő ideszerezni valakit a tanyákról. Ilyenkor a betegségektől kínzott Lenke néni sápadtan, megértően bólintott. És ha gyereke van, az se baj, tette hozzá Döbröghy gyengéden, majd taníttatjuk, mintha a miénk lenne, ha már tőlünk megtagadta a sors.
Ludasné, aki hamarosan beköltözhetett Döbröghyékhez, igyekezett is méltónak bizonyulni ekkora megtiszteltetéshez. Az asszony szorgos volt, engedelmes, a kislány pedig szép – sokkal szebb, mint mikor az unokaöccsök megpillantották a poros akácfák alatt. És a kislány, Ludas Panni Döbröghy díszére vált minden tekintetben. Énekelt az iskolai kórusban, szerepelt a községi színjátszó csoportban, és tavasszal a megyeszékhelyen – tanárai ámulatára – meg is nyert mindenféle tanulmányi versenyt. Döbröghy a szíve mélyén egy kis csalódást érzett: ő titkon arra számított, hogy Pannika táncolni tanul, és néhány év múlva tollbokrétásan, combig érő csizmában hoz majd pártfogója fejére el nem múló dicsőséget.
De Panni nem mutatott kedvet a tánchoz. A tanárok lelkesen gratuláltak Döbröghynek kis “unokahúgához”, a szomszédok Ludasnénak az okos, eleven kislányhoz, így hát mindenki értetlenül állt a tavasszal bekövetkező zavaros események előtt. Tudni vélték többen is, hogy Ludasné könyörgött Panninak, hogy mutatkozzék hálásabbnak – de ki állíthatja, hogy tudja, mi fő a fazekakban, vagy mi folyik egy járási párttitkár olasz járólapokkal kövezett, ragyogó konyhájában. És Lenke néni is megharagudhatott a férjére, mert egyik vasárnap megjelent a templomban, noha ez a buzgalom egyáltalán nem használt Döbröghy Pál pozíciójának. Panni pedig – akinek már ekkor kiütközött makacs, dacos természete – az iskolában is elhíresztelte, hogy egyáltalán nem vérrokona Döbröghy elvtársnak.
A párttitkárt felettesei a “központban” is figyelmeztették, hogy szolid, csendes, feddhetetlen életvitellel próbálja meg elejét venni a mendemondáknak. Ám hiába volt minden jószándék, minden fogadkozás, Ludas Panni esztelen, bosszúálló lépésre szánta el magát: pesti rokonaihoz szökött a Döbröghy-portáról. Ludasnét régóta olyan gyámoltalannak tartották, hogy sokan nem is tudták, hogy vannak rokonai, egy ferencvárosi munkáscsalád. Pedig azon a nyáron mindenki pletykált, mindenki többet akart tudni a szomszédainál. Döbröghy Pál tajtékzott ennyi hálátlanság láttán. De azt a pletykát egyetlen józan szomszéd sem erősítette meg, hogy Döbröghy Ludasné motyóit a tuják közé hajigálta, miközben azt kiabálta, hogy takarodjék vissza a tanyájára.
És talán nem is Döbröghy bosszújával, hanem Ludasné labilis idegrendszerével magyarázhatjuk, hogy az asszonyt felakasztva találták a saját portáján. “Ne ítélj, hogy ne ítéltess”, suttogták a falusiak, akik később megdöbbenve hallgatták, hogy a temetésre hazatérő – és hisztérikusan viselkedő – Ludas Panni miféle átkokat szór Döbröghy Pálra. Háromszorosan megbosszulom, majd meglátjátok, sikoltozta Panni a nyitott ablakok előtt.
Döbröghyben – akit Jani és Sanyi is eljöttek megvigasztalni – egy világ omlott össze. Csak jót akartam mindenkinek, sóhajtozta, de sem a párt, sem a szomszédok, sem a vadásztársaságok, sem maga Lenke néni nem volt kíváncsi a sóhajokra: Döbröghy Pált idegkimerülés címén nyugdíjazták. Hogy mi történt a hetyke kis Pannival, azt sokáig senki sem tudta, még az unokaöccsök, Jani és Sanyi sem; ám Döbröghy – akit egyesek szerint igazságtalanul rágalmaztak – úgy begubózott, úgy megkeseredett, hogy sokáig csak a földjeiben, szőlőiben lelt vigaszt.
Bánatában, hogy az emberek így félreismerték, megvett egy csinos, félig-meddig lepusztult vadászkastélyt, és felújíttatta “embereivel”, a parasztokkal, akik látva Döbröghy úr vagyonának gyarapodását, egyre kevésbé hittek a rágalmakban. És közben teltek-múltak az évek, a körülmények változtak, az embereknek más dolguk lett, minthogy Panni szökésével vagy Ludasné öngyilkosságával foglalkozzanak. Már az unokaöccsök sem farmernadrágban járták a falvakat, rokoni segítséggel megnyitották fővárosi régiségüzletüket, miközben Lenke néni egy fizetős idegszanatóriumban lelt nyugalmat.
A nyolcvanas évek végére Döbröghy Pál szemlélete is jelentős mértékben árnyaltabbá vált. Kastélya dísztermében elhelyezte őse, a 18. századi I. Döbröghy Pál dolmányos-mentés portréját, és arról beszélt a papnak, alig várja, hogy ezek, a “cudarok” megbukjanak. De csak a papnak mert ilyet mondani, és neki is csak hébe-hóba, mert vissza-visszatérő régi barátai kastélya és vadászháza jól fizető vendégei maradtak.
Sanyi és Jani, az unokaöccsök azt állították, hogy soha, egyetlen egyszer sem találkoztak Budapesten Ludas Annával. Pedig ezek a művelt, fiatal úriemberek jól ismerték őt, mint a Fekete eső együttes énekesnőjét. Pannit ekkor már nem Ludas Annának hívták, hanem rokonai révén, akik örökbe fogadták, Nagy Annamáriának. Sajnos ezzel a gesztussal semmiféle vagyon nem járt együtt, úgyhogy a gimnazista Annamarie – ahogy mostanában szerette magát hívni – nagyon örült az alternatív klubok csekélyke honoráriumának is. Felnyírt haja, feketére rúzsozott szája, ragyogó szeme miatt Jani és Sanyi is úgy találták, hogy Annamarie a híres Nina Hagen, a német punkénekesnő frissebb és szebb kiadása.
Panni is így hitte. Mikor az alternatív klubokban azt rikácsolta a mikrofonba, beszélj, baby, Dunquerque-ről, beszélj Sztálingrádról, maga sem értette egészen, hogy mit mond, de érezte, hogy a bosszú meggyullad a vérében. Ilyenkor világosan tudta, egyszer még elégtételt vehet Döbröghyn az édesanyjáért, a Ferencvárosban töltött kamaszkorért. Pedig józanabb perceiben maga sem hitte, hogy Döbröghy az édesanyját a “saját kezével” gyilkolta meg, de az emlékek homályosak voltak, és oly kínzóak, hogy a szorongást csak a színpadon való ordibálás csillapította.
Pannit neurotikusnak mondták volna a szakemberek –, de mért is járt volna a mi Annamarie-nk szakemberhez, hiszen most érettségizett kitűnően, a sérelmeiről pedig (zárkózott kislány lévén) soha senkinek nem beszélt. Építészmérnök akart lenni, de a bosszútervek színezgetésén kívül semmihez sem érzett magában elég kitartást. Bejutott az egyetemre, ahol a mérnökhallgatók között nagy tetszést aratott énekesnői sikereivel, “antik”, lelógós fülbevalóival, amelyek közül a legszebbekre az őt és művészetét csodáló Döbröghy fiúk régiségüzletében tett szert.
Egy szép, napfényes, őszi napon aztán váratlan tettre szánta el magát. Beült az együttes dobosától kölcsönzött kis sportkocsiba, vállára vetett egy kölcsönkért fényképezőgépet, és nekivágott az országútnak. A következő órák történéseit már csak a rendőrségi akták őrizték meg. Döbröghy úr a vadászkastélya ablakából kipillantva felfigyelt a birtokán lelkesen fotózgató, igen csinos kis hölgyre, és mély rokonszenvet érezvén iránta, beszélgetést kezdett vele. A kis hölgy – aki magát okleveles építésznek mondta – elbódította azzal, hogy házát francia reneszánsz kastélyokhoz hasonlította, a parkot, a fákat és mindenekelőtt Döbröghy úr ízlését dicsérte kitartó lelkesedéssel.
Milyen frankó ez a kiscsaj, gondolta Döbröghy, aki talán már elunta a falubeli Marcsák és a Debrecenben ügyködő hosszú combú ukrán prostituáltak szolgáltatásait. Nemcsak izgalmas ez a csaj, hanem művelt is, gondolta. A kis hölgy – “a barátaim csak Annamarie-nak hívnak” – felajánlotta, hogy a Döbröghy-portáról készült művészfotókat közzéteszi majd a Határvidéki kastélyok című, jövő évben megjelenő, művészi kivitelezésű fotóalbumban.
Döbröghy szemét majd’ elfutották a könnyek, mikor a hosszú séta után Annamarie bejelentette, “egy perce sincs”, indulnia kell, várják a munkatársai Budapesten. Ám micsoda megkönnyebbülés volt, mikor valami érthetetlen hiba támadt az autó gyújtásában, és a kis hölgy hiába kínlódott az indítókulccsal. Döbröghy megtartotta megjegyzését az országutakon furikázó női sofőrökről, és miután gondoskodott róla, hogy a “legjobb” szerelő vontassa be a kis sportkocsit, felajánlotta a hölgyecskének, hogy maga viszi el a saját Mercedesén Budapestre. Majd este a titkárom fogadja a vadászokat, rendelkezett, és azt fontolgatta, hogy a kis hölgyet elviszi vacsorázni a Citadellára. Az ifjú hölgy se igent, se nemet nem mondott, csak tovább csevegett az autóban a francia várkastélyokról, ám végül hajlandónak mutatkozott arra, hogy valamelyik bárban egy icipici időt Döbröghy Pállal töltsön.
Attól a perctől kezdve, hogy Döbröghy Pál felhajtott egy korty pezsgőt az ifjú hölgy társaságában, az eseményeket nem rekonstruálhatjuk rendőrségi jegyzőkönyvek segítségével sem. Döbröghy Pál azt állította, hogy az első kortytól elveszítette az eszméletét, és másnap egy ócska szállodai szobában egy “Üdvözlet Ludas Pannitól”-feliratú cédulát talált a zakóján. Döbröghy káromkodott egy kiadósat, de csak ezután következett a fekete leves: a jelentősebb alföldi és budapesti lapok szerkesztőségeit elárasztották a részegen, idétlenül vigyorgó, meztelen Döbröghy Pálról és két kiskorú prostituáltról készített felvételek.
Döbröghy Pál feljelentést tett a rendőrségen. A rendőrség komolyan is vette a feljelentést, és kihallgatta Nagy Annamáriát, aki nem is tagadta, hogy Ludas Anna névvel született, ahogy azt sem, hogy – művészettörténeti érdeklődését kielégítendő – megfordult a Döbröghy-féle vadászkastélyban. Ám azt állította, hogy egyetlen kortyocskát ivott Döbröghy Pállal, majd az úr elvitte őt a Battyhyány térre, ahol neki a barátaival találkozója volt. Hogy Döbröghy hol mulatott – és főként kivel vagy kikkel –, hogy hogyan is kerülhetett a vérébe kábítószer, arról fogalma sincs természetesen. A rendőrség nem tudta Nagy Annamária alibijét megdönteni, nem találtak se a cédulán, se a fotókon ujjlenyomatokat, ahogy nem találták meg – hiába keresték – a fotókon látható meztelen kislányokat sem.
Döbröghy Pál, a nagy és előrelátó vendéglátó természetesen elérte, hogy a képeket a szerkesztőségekben semmisítsék meg, tekintettel arra, hogy – pontosan ugyanúgy, mint hét esztendeje – most is politikai indítékú rágalmazás áldozata lett. Ám mint hirtelen megritkult haja és szakálla is bizonyította, semmi sem gyógyíthatta a tisztességén esett sebeket. Jani és Sanyi, a két unokaöccs magában jót mulatott a bácsikájukat ért kópéságon, de azért a barátaik útján megfenyegették Annamarie-t, hogy a tréfa rosszul sült el, ezért úgy intézik majd, hogy ne lehessen tervező építész Magyarországon.
Ám Panni nem is akart tervező építész lenni Magyarországon. Nem tartotta magát elég kitartónak, és úgy ítélte meg, hiányoznak is a kapcsolatai, hogy az egyetem után önálló tervezőirodát nyithasson. Az éneklést sem akarta folytatni, mert a hallása megsérült az alternatív klubokban uralkodó ricsajtól, a “lelógós” fülbevalóktól pedig fémallergiát kapott. Belépett egy alternatív élelmiszereket és gyógynövénykészítményeket értékesítő hálózatba, ahol felettesei elvárták, hogy üzletkötésekkor halkan, nyugodtan, lassan beszéljen, és hogy megbízható, “háziasszonyos” külsőt nyújtson.
Egyesek szerint hősnőnk közben férjhez ment egy nagyon tehetséges, fiatal történészhez, aki Feudális viselkedésjegyek a rendszerváltás előtti és utáni Határvidéken címmel írt szakdolgozatot. De a mi Pannink nem lelhetett megfelelő támaszra egy ilyen szerény és csendes fiú mellett: Kovács Benedek tanársegéd-jelölt a cikkének még részleteit sem publikálhatta sehol – sőt témavezetője tévedésnek minősítette nemcsak a kutatási eredményeket, hanem a kutatási témát is.
Kovács Benedek karrierjének befellegzett, de közben hősnőnk nem búslakodott. A legügyesebb értékesítője lett a “gyógynövényeseknek”, és kellemesen háziasszonyos külsejével, üde, rózsaszín arcbőrével, szőkére bodorított hajjal, egy kicsi – ám egyáltalán nem zavaró – súlyfelesleggel, csinos, világos kosztümjeiben járta a vidéket. Nem volt olyan város Magyarországon, ahol ne beszélt volna arról, hogy őt a cég által értékesített gyógynövények mentették meg a szerelmi bánattól, a csalódástól, a depressziótól, a ráktól. Nem mutogatott túl sok táblázatot, nem idézett túl sok statisztikát, ám megjelenése olyan kedves és becsületes, munkája pedig olyan eredményes volt, hogy az amerikai központú cég jutalomképpen a Fidzsi-szigetekre küldte nyaralni.
Panni kipihenve, lebarnulva, még néhány kilót magára szedve tért vissza a Fidzsi-szigetekről. A rendőrségi jegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy ebben a hónapban Döbröghy Pál szülőfaluja majálisán találkozott az igen kellemes megjelenésű, szerényen és elragadóan viselkedő Kovács Benedeknével. A hölgy, aki átutazóban megállt egy pár percre pihenni a faluban, udvarias beszélgetést kezdeményezett a polgármester anyósával és feleségével, megemlítvén nekik, hogy a gyógynövényeknek, a rendszeres életvitelnek és a belső harmóniának köszönheti a kiegyensúlyozottságát és üde arcszínét.
Döbröghy Pál, aki a polgármester háta mögül titokban már megcsodálta a szép hölgy idomait, és elgyönyörködött kellemes hanghordozásában is, odalépett hozzá, bemutatkozott, hiszen az őt ért sorscsapások után már régóta keresett valamilyen gyógyírt. Ibike – hiszen Panni magát most így nevezte – egyáltalán nem hasonlított a sportkocsikban furikázó vagány szépségekre, olyan nyugodt, kellemes hangon méltatta a gyógynövényeket, és olyan nyugodt, megbízható mosollyal nézett Döbröghy Pál elkínzott szemébe, hogy Döbröghy eldöntötte, mielőbbi gyógyításra van szüksége.
Márpedig Döbröghyt az összes gyógynövény érdekelte. Így hát többször is felkereste Ibikét Budapesten, aki párnás kis kezével új és új kapszulákat húzogatott elő a retiküljéből. Döbröghy – ha igaz a hír – egyáltalán nem bánta volna, ha ez a párnás kis kéz szolgálja ki utolsó éveiben a felújított vadászkastélyában. Persze Döbröghy Pál óvatos maradt, de egy látogatás Ibike kétszobás, zuglói otthonában végképp megnyugtatta. Hiszen ezekben a napfényes szobákban senki sem gondolhat punkénekesnőkre, pezsgőbe kevert kábítószerre, gondolta Döbröghy Pál. A csak nehezen feltárulkozó Ibike elsírta Döbröghynek, hogy egy rafinált kalandornő miatt tavaly elhagyta férje, Döbröghy pedig könnyek között elmesélte, hogy felesége, Lenke tavaly meghalt egy fizetős szanatóriumban.
Ibike megértően, anyáskodva hallgatta, és mivel a gyógynövény-készítmények olyan varázslatos hatást idéztek elő Döbröghy Pál kedélyállapotában, hősünk úgy határozott hát, hogy az unokaöccseit is bemutatja Kovács Benedeknének. A gömbölyded Ibike persze ámuldozott a sok “szépség” láttán a régiségüzletben, és olyan naivan és természetesen viselkedett, hogy Sanyi négyszemközt kijelentette a bácsikájának, hogy ez az unalmas Ibike majd hálás lesz azért, hogy kastélyban élhet, és legalább körbeugrálja majd Pali bácsit a gyógyteáival és a befőttjeivel.
Hidd el, fiam, nekem már csak ez való, sóhajtott Döbröghy Pál, de azért le sem tudta venni a szemét a kosztümszoknya alatt feszülő fenékről, a ruganyos, telt idomokról. Ezek után ki hihette, hogy morfium- és kokain-származékok lapulnak Ibike ártatlan küllemű, mentollal ízesített pasztilláiban – ki hihette, hogy Döbröghy Pál, aki néhány hét alatt elfogyasztott több liter fenyőmag- és hibiszkusz teát, bekapott több kilónyi ártatlan táplálék-kiegészítőt, kábítószer-függőséggel kórházba kerül!
Ez már nem volt egyszerű kópéság a Döbröghy-fiúk szemében sem. Mikor megtalálták Ibike kastélyban hagyott üzenetét (“a túlzott gyógyszerfogyasztás árt az egészségnek – Ludas Panni”), a fiúk úgy döntöttek, nem bízhatnak többé a magyar rendőrség éberségében. Hiszen a hazai hatóságokat az események és hősnőnk lánykori neve egy réges-régi mesére emlékeztette, és talán ezért sem foglalkoztak kellő alapossággal Döbröghy Pál sérelmeivel. De mivel Döbröghy Pál nagy szégyenkezve kénytelen volt bevonulni kábítószer-elvonó kúrára az ország egy távoli intézetébe, és mivel a dolog kitudódott, a Döbröghy fiúk úgy döntöttek, nem veszik tréfára a dolgot.
Hiszen nem engedhették meg maguknak, hogy nagybácsikájuk valamiféle humoros leszámolás céltáblája legyen. Sanyi és Jani már hetedik régiségüzletüket nyitották meg, és mind a ketten most akartak megnősülni: Sanyi már kiszemelte egy bankár legkisebb lányát, Jani egy nemzeti érzelmű, szintén dúsgazdag szobrász unokáját. Bár szívüket betöltötte a rokoni aggodalom, a nyilvánosság előtt mégsem mertek a bácsikájuk védelmére kelni. Kellemetlen lett volna, ha a rosszindulatúak azt suttogják, hogy vagyonuk megalapozásában egy ilyen botrányos életű – egyesek által falusi tahónak nevezett – nagyevő-nagyivó segített.
Számos stratégiai megbeszélés után Jani és Sanyi úgy döntött, hogy “Panni-ügyben” egy fővárosi detektíviroda diszkrét szolgáltatásait veszik igénybe. Tárgyalásokat kezdeményeztek dr. Sas úrral egy szálloda különtermében, és megbízták azzal, hogy nyomozza ki, hősnőnk hol tartózkodhat, és tárjon eléjük valamilyen megoldást, hogyan is hallgathatnák el. A kitűnő dr. Sast azonban a nyomozás közben számtalan kellemetlen csalódás érte: a zuglói lakást már annak előtte felszámolták, hogy “Ibike” leleplezte volna magát, a “gyógynövényesek” pedig könnyek között emlékeztek meg legkitűnőbb értékesítőjükről, akinek nyoma veszett.
Hogyha leszámítjuk a kalandos fantáziájúak értesüléseit (Panni Norvégiába távozott egy terrorszervezet, egy másik életmód-tanácsadó cég, vagy a radikális feministák segítségével), akkor dr. Sasnak be kellett látnia, hogy bizonyos nyomok Svájcba vezetnek. Dokumentumokat mutatott a Döbröghy-fiúknak, miszerint Panni férjhez ment egy svájci állampolgárságú arabhoz, de dr. Sas arra már nem vállalkozott, hogy a svájci muzulmán közösségben is nyomozást folytasson.
Döbröghy Jani sóhajtott egyet, és felhívta a genfi székhelyű Wintertur nyomozóirodát, és találkozást beszélt meg velük egy budapesti szálloda különtermében. A Döbröghy fiúk ámulatára a Korona Szállóban maga Fritz Wintertur jelent meg remekbe szabott szürke öltönyében, egy tapasztalt női és férfi detektív kíséretében. A svájci úr nem sokat csevegett az időjárásról: elárulta, hogy Anna von Luddét kábítószer-kereskedelem miatt az Interpol is körözi, ezért örülne, ha megismerheti a magyar kalandornő múltjának részleteit.
Döbröghy Sanyi előkereste azt a régi fényképet, ahol Ludas Panni tizenkét évesen az akácfák alatt mosolyog, és beszámolt a két detektívnek mindarról, amit tudott: Ludasné öngyilkosságáról, Panni énekesnői karrierjéről. Egy pszichopatáról van szó, mondta keresett németséggel a detektívnő, aki eddig Wintertur úr oldalán fegyelmezetten hallgatott. Egy igazi pszichopata, aki nem képes túllépni a gyermekkori sérelmeken.
Sanyi jól megfigyelte ezt az érdekes és különleges küllemű detektívnőt, aki mint litván származású svájci állampolgár mutatkozott be. Izomzatával, rövidre vágott hajával, kiugró pofacsontjával épp olyan rettenthetetlennek látszott, mint az amerikai akciófilmek hősnői. Minna detektívnő, mesélte Wintertur úr, a rendszerváltás évében itt tartózkodott Magyarországon, és beszél is egy keveset magyarul. Ezért úgy látjuk ésszerűnek, hogy őt bízzuk meg Anna von Ludde magyarországi előéletének felderítésével. A Döbröghy fiúk bólintottak, és ellátták a különlegesen vonzó külsejű Minna Sliveniust Döbröghy Pálnak szóló ajánlólevelekkel.
A lelkileg még mindig megviselt Döbröghy Pált sokáig nyomasztotta a kastélyában Minna Slivenius jelenléte. A cselédek rettegtek a nyikorgó katonacsizmában, bőrruhában közlekedő detektívnőtől, ettől a “nyikitától”, aki esténként a nyitott ablaknál tisztogatta fegyvereit. De Döbröghynek azt kellett látnia, hogy a rideg, a magyart csak törve beszélő detektívnő – vele poharazgatván a kastély dísztermében – kis idő múltán feloldódik, és még a gyerekkoráról is hajlandó beszélgetni.
A megtört és idős Döbröghy már csak ritkán hagyta el hálószobáját. Sóhajtva állapította meg, hogy Minnácskának milyen jó alakja van, de ezt is halkan merte elárulni az inasának. Egy kicsit rettegett, hiszen a katonás Minna nácik, kábítószerüzérek, terroristák saját keze általi leleplezésével hencegett, amelyet Döbröghy úr a párnái között jóleső borzongással hallgatott. A Döbröghy fiúk Pesten úgy ítélték meg, hogy a szigorú Minna egy kicsit régóta tartózkodik már a Döbröghy-kastélyban, ezért óva intették a szép detektívnőtől a bácsikájukat. Még az a vén bolond szerelmes lesz, aggodalmaskodott Jani, ám időben megérkezett Svájcból Herr Winthertur távirata: az álöltözetben közlekedő Ludas Annát, (vagyis Nagy Annamáriát, azaz Kovács Benedeknét) lelőtték a zürichi repülőtéren, és Minnának Svájcba kell utaznia, hogy a halottat azonosíthassa.
Minna Slivenius ígéretet tett Döbröghy úrnak, hogy visszatér Magyarországra, és beszámol a szörnyűséges kalandornő utolsó napjairól. A beteg, összetört Döbröghy a párnáiból figyelte a fegyvereit tisztogató, rettenthetetlen detektívnőt. Valami egészen különös jutalom vár magára, Minnácska, sóhajtotta, ha Magyarországra visszajön. Minna Slivenius rejtelmesen mosolygott, és mihelyt Svájcban elintéződtek az Anna von Ludde halálával kapcsolatos formaságok – minthogy vonzalma az öregúr iránt tartósnak bizonyult –, bőrruhájába tűzött pisztollyal újra ott állt Döbröghy úr betegágyánál.
Feleségül veszem magát, Minnácska, sóhajtott Döbröghy Pál. Tudom, hogy unokaöcséim haragudni fognak rám az örökség miatt, de én valami igazi jutalmat szeretnék felajánlani a szabadítómnak. Minna bólintott, és ott a betegágy mellett tisztogatni kezdte a pisztolyát. Ám kicsit sajnálom szegény Pannit – folytatta elhaló hangon Döbröghy –, és nagyon sajnálom szegény édesanyját is, mert esküszöm az élő istenre, hogy szántszándékkal egyszer sem kívántam a halálát.
Minna elfordult, és odalépett az ablakhoz. Tekintetével végigpásztázta a parkot, és számítgatta, mikor kerülhet sor a szertartásra, hány gengsztermesével kell addig az öreg képzeletét jóllakatnia. Hány hold földről van szó, kérdezte, és kezét szép lassan végighúzta Döbröghy Pál karján. Döbröghy felsóhajtott, és sorolni kezdte a szántókat, gyümölcsösöket, vadászházakat és a kastélyában található értéktárgyakat.
Hát így is jó, sóhajtott Minna. És úgy döntött, minthogy az öregnek nincs sok hátra, visszacsomagolja a pisztolyt a táskájába.
A firenzeiek jót nevettek, Pamfilo pedig rázendített Cecco egyik vidám szonettjére.
Elégne a világ, ha tűz lehetnék,
ha szél lennék, elfújnám, mint a pelyhet,
ha víz, áradnék, hogy mindent lenyeljek,
ha Isten, mindent a mélységbe vetnék.
Ha én lennék a pápa, jót nevetnék,
hogy annyi jámbor hívőt seggre ejtek,
ha császár lennék, nem adnék kegyelmet,
körös-körül minden fejet leütnék.
Ha halál lennék, apámra vadásznék,
futnék tőle, ha én lennék az élet,
és nem bánnék az anyámmal se másképp.
Ha meg én lennék Cecco, aki tényleg
vagyok és voltam: jó nőkkel cicáznék,
s nektek jutnának a rondák, a vének.
Megfájdult a fejem – szólt Elisa szégyenlősen – ennek a rekedt hangú nőnek volt valami kellemetlen a hangszínében. És nem is értem, miért beszélt magáról egyes szám harmadik személyben.
– Rekedt hangú nő? – vágott közbe Giannetta. – Ragyogó teremtés! Milyen szívesen hallgatnám meg, hogyan is boldogult azzal a nagy örökségével, és milyen arcot vágott Jani és Sanyi, mikor a végén kiderült, hogy bolondot csinált belőlük...
Emília mélyen vallásos lévén, közbeszólt és kifejtette, hogy mennyivel kívánatosabb, ha valaki inkább a Gondviselés segítségével...
Pampinea és Giannetta gúnyosan nevetni kezdtek.
– Ne ítélkezzünk! Hallgassunk meg inkább egy ilyen mesét is – szólt közbe Filostrato.
„A szerelem többértelműségével szerettem volna játszani” - Az Irodalmi Cnetrifuga beszélgetésének szerkesztett változata a KÖNYVTÁR rovatban.
Bánki Éva honlapja
Részlet Bánki Éva: Magyar Dekameron című novelláskötetéből.
– Döbröghy Pál szerette a szépet. Szívesen kísérgette a nyolcvanas évek elején az unokaöccseit, Janit és Sanyit a tanyákra, hogy a fiúk kiegészíthessék csupor-, szakajtó- és bögre-gyűjteményüket. Mert Döbröghy Pál nem volt korlátolt: büszke volt ugyan rá, hogy egyszerű családból származott, de még a legnehezebb években sem változtatta meg ipszilonos vezetéknevét – sőt mihelyt elmúltak a legnehezebb évek, baráti társaságban sűrűn emlegette, hogy a XVIII. században egyik őse Hajdú-Bihar alispánja volt.
Úgy ám, vidéki gyerek vagyok én, szokta mondogatni Döbröghy Pál. Sajnos, ez sem hatott az itt nyaraló pesti unokaöccsökre, akik az egyetemen művészettörténetet tanultak, és párttitkár bácsikájuk segítségével gyűjtöttek a tanyákról “készleteket”. A két unokaöccs, Jani és Sanyi jobban megértette magát Döbröghynével, azaz Lenke nénivel, akit ugyan halálra unt Döbröghy elvtárs, de mégiscsak büszke volt rá – ha nem is őrá magára, de legalább a felmenőire, egy neves orvosdinasztiára.
Ez a vasárnap a fiúké volt. Döbröghy Ladája lassan tört utat a falvacskák közt, közben a nap poros csíkokat rajzolt az országút hepehupáira. Álmosság nehezedett rájuk. Úgy ám, jót akarok én nektek is, meg a Lenkének is, duruzsolta Döbröghy álmosan, de a fiúk lebiggyesztett ajakkal hallgattak. Ti nem tudjátok már, fiúk, mi az, a vidékből, a gyökerekből, a földből élni. Az unokaöccsök összenevettek, és a csinos Zsolnay-kancsóra gondoltak, amivel egy idős tanítóné ajándékozta meg néhány jó szaváért Döbröghy elvtársat. Múzeumba lesz, magyarázták a fiúk a kicsit agyalágyult öregasszonynak.
De most mást mutatok nektek, szólt a nagybácsi heherészve, és a Lada leparkolt a szomjas akácfák között egy poros udvaron. Hát nem látod, ki van itt, kiabált a nagybácsi, de várnia kellett, mire előtámolygott az eperfa alól egy alacsony, kócos asszony. Úgy tud, mint a franc, kacsintott Döbröghy az unokaöccseire, és hatalmas hasát előretolva kikászálódott a Ladából. Mondom, teker, mint a fene, de ha ő nem tetszik nektek, csak várakozzatok.
A fiúk kiszálltak, és míg nézelődtek a poros udvaron, szóba egyedtek Ludasné tizenkét éves lányával, Pannikával, le is fényképezték az akácfák alatt a kislányt karján a cicával. (Ez a fotó számított a Ludas kontra Döbröghy-ügy egyetlen kézzelfogható bizonyítékának.) Ám hamarosan nyílt a pajtaajtó, Döbröghy fütyörészve kilépett, és odakurjantott a fiúknak: ha nektek nem kell a jó, ha ilyen mamlaszok vagytok, akkor mehetünk tovább.
A fiúk nem hagyhatták szó nélkül. Öreg és dagadt ez a nő, mondták, mihelyt elvetették magukat a hátsó ülésen. Én csak jót teszek ezzel az asszonnyal, dörmögte Döbröghy. Viszont milyen helyes az a kis indián csaj, mondta Sanyi. Alig látszik még ki a földből, legyintett Döbröghy, pedig az ő mélyen érző szívébe is bevésődött a kislány kemény fekete haja, élénksége. De Döbröghy elvtárs nem avatta be a fiúkat a terveibe.
Mikor az unokaöccsök visszatértek végre Budapestre, és Döbröghy feleségét, Lenke nénit ágynak döntötte egy újabb migrénroham, a párttitkár megjegyezte, elkelne egy kis segítség a háztartásban. Megpróbál majd ő ideszerezni valakit a tanyákról. Ilyenkor a betegségektől kínzott Lenke néni sápadtan, megértően bólintott. És ha gyereke van, az se baj, tette hozzá Döbröghy gyengéden, majd taníttatjuk, mintha a miénk lenne, ha már tőlünk megtagadta a sors.
Ludasné, aki hamarosan beköltözhetett Döbröghyékhez, igyekezett is méltónak bizonyulni ekkora megtiszteltetéshez. Az asszony szorgos volt, engedelmes, a kislány pedig szép – sokkal szebb, mint mikor az unokaöccsök megpillantották a poros akácfák alatt. És a kislány, Ludas Panni Döbröghy díszére vált minden tekintetben. Énekelt az iskolai kórusban, szerepelt a községi színjátszó csoportban, és tavasszal a megyeszékhelyen – tanárai ámulatára – meg is nyert mindenféle tanulmányi versenyt. Döbröghy a szíve mélyén egy kis csalódást érzett: ő titkon arra számított, hogy Pannika táncolni tanul, és néhány év múlva tollbokrétásan, combig érő csizmában hoz majd pártfogója fejére el nem múló dicsőséget.
De Panni nem mutatott kedvet a tánchoz. A tanárok lelkesen gratuláltak Döbröghynek kis “unokahúgához”, a szomszédok Ludasnénak az okos, eleven kislányhoz, így hát mindenki értetlenül állt a tavasszal bekövetkező zavaros események előtt. Tudni vélték többen is, hogy Ludasné könyörgött Panninak, hogy mutatkozzék hálásabbnak – de ki állíthatja, hogy tudja, mi fő a fazekakban, vagy mi folyik egy járási párttitkár olasz járólapokkal kövezett, ragyogó konyhájában. És Lenke néni is megharagudhatott a férjére, mert egyik vasárnap megjelent a templomban, noha ez a buzgalom egyáltalán nem használt Döbröghy Pál pozíciójának. Panni pedig – akinek már ekkor kiütközött makacs, dacos természete – az iskolában is elhíresztelte, hogy egyáltalán nem vérrokona Döbröghy elvtársnak.
A párttitkárt felettesei a “központban” is figyelmeztették, hogy szolid, csendes, feddhetetlen életvitellel próbálja meg elejét venni a mendemondáknak. Ám hiába volt minden jószándék, minden fogadkozás, Ludas Panni esztelen, bosszúálló lépésre szánta el magát: pesti rokonaihoz szökött a Döbröghy-portáról. Ludasnét régóta olyan gyámoltalannak tartották, hogy sokan nem is tudták, hogy vannak rokonai, egy ferencvárosi munkáscsalád. Pedig azon a nyáron mindenki pletykált, mindenki többet akart tudni a szomszédainál. Döbröghy Pál tajtékzott ennyi hálátlanság láttán. De azt a pletykát egyetlen józan szomszéd sem erősítette meg, hogy Döbröghy Ludasné motyóit a tuják közé hajigálta, miközben azt kiabálta, hogy takarodjék vissza a tanyájára.
És talán nem is Döbröghy bosszújával, hanem Ludasné labilis idegrendszerével magyarázhatjuk, hogy az asszonyt felakasztva találták a saját portáján. “Ne ítélj, hogy ne ítéltess”, suttogták a falusiak, akik később megdöbbenve hallgatták, hogy a temetésre hazatérő – és hisztérikusan viselkedő – Ludas Panni miféle átkokat szór Döbröghy Pálra. Háromszorosan megbosszulom, majd meglátjátok, sikoltozta Panni a nyitott ablakok előtt.
Döbröghyben – akit Jani és Sanyi is eljöttek megvigasztalni – egy világ omlott össze. Csak jót akartam mindenkinek, sóhajtozta, de sem a párt, sem a szomszédok, sem a vadásztársaságok, sem maga Lenke néni nem volt kíváncsi a sóhajokra: Döbröghy Pált idegkimerülés címén nyugdíjazták. Hogy mi történt a hetyke kis Pannival, azt sokáig senki sem tudta, még az unokaöccsök, Jani és Sanyi sem; ám Döbröghy – akit egyesek szerint igazságtalanul rágalmaztak – úgy begubózott, úgy megkeseredett, hogy sokáig csak a földjeiben, szőlőiben lelt vigaszt.
Bánatában, hogy az emberek így félreismerték, megvett egy csinos, félig-meddig lepusztult vadászkastélyt, és felújíttatta “embereivel”, a parasztokkal, akik látva Döbröghy úr vagyonának gyarapodását, egyre kevésbé hittek a rágalmakban. És közben teltek-múltak az évek, a körülmények változtak, az embereknek más dolguk lett, minthogy Panni szökésével vagy Ludasné öngyilkosságával foglalkozzanak. Már az unokaöccsök sem farmernadrágban járták a falvakat, rokoni segítséggel megnyitották fővárosi régiségüzletüket, miközben Lenke néni egy fizetős idegszanatóriumban lelt nyugalmat.
A nyolcvanas évek végére Döbröghy Pál szemlélete is jelentős mértékben árnyaltabbá vált. Kastélya dísztermében elhelyezte őse, a 18. századi I. Döbröghy Pál dolmányos-mentés portréját, és arról beszélt a papnak, alig várja, hogy ezek, a “cudarok” megbukjanak. De csak a papnak mert ilyet mondani, és neki is csak hébe-hóba, mert vissza-visszatérő régi barátai kastélya és vadászháza jól fizető vendégei maradtak.
Sanyi és Jani, az unokaöccsök azt állították, hogy soha, egyetlen egyszer sem találkoztak Budapesten Ludas Annával. Pedig ezek a művelt, fiatal úriemberek jól ismerték őt, mint a Fekete eső együttes énekesnőjét. Pannit ekkor már nem Ludas Annának hívták, hanem rokonai révén, akik örökbe fogadták, Nagy Annamáriának. Sajnos ezzel a gesztussal semmiféle vagyon nem járt együtt, úgyhogy a gimnazista Annamarie – ahogy mostanában szerette magát hívni – nagyon örült az alternatív klubok csekélyke honoráriumának is. Felnyírt haja, feketére rúzsozott szája, ragyogó szeme miatt Jani és Sanyi is úgy találták, hogy Annamarie a híres Nina Hagen, a német punkénekesnő frissebb és szebb kiadása.
Panni is így hitte. Mikor az alternatív klubokban azt rikácsolta a mikrofonba, beszélj, baby, Dunquerque-ről, beszélj Sztálingrádról, maga sem értette egészen, hogy mit mond, de érezte, hogy a bosszú meggyullad a vérében. Ilyenkor világosan tudta, egyszer még elégtételt vehet Döbröghyn az édesanyjáért, a Ferencvárosban töltött kamaszkorért. Pedig józanabb perceiben maga sem hitte, hogy Döbröghy az édesanyját a “saját kezével” gyilkolta meg, de az emlékek homályosak voltak, és oly kínzóak, hogy a szorongást csak a színpadon való ordibálás csillapította.
Pannit neurotikusnak mondták volna a szakemberek –, de mért is járt volna a mi Annamarie-nk szakemberhez, hiszen most érettségizett kitűnően, a sérelmeiről pedig (zárkózott kislány lévén) soha senkinek nem beszélt. Építészmérnök akart lenni, de a bosszútervek színezgetésén kívül semmihez sem érzett magában elég kitartást. Bejutott az egyetemre, ahol a mérnökhallgatók között nagy tetszést aratott énekesnői sikereivel, “antik”, lelógós fülbevalóival, amelyek közül a legszebbekre az őt és művészetét csodáló Döbröghy fiúk régiségüzletében tett szert.
Egy szép, napfényes, őszi napon aztán váratlan tettre szánta el magát. Beült az együttes dobosától kölcsönzött kis sportkocsiba, vállára vetett egy kölcsönkért fényképezőgépet, és nekivágott az országútnak. A következő órák történéseit már csak a rendőrségi akták őrizték meg. Döbröghy úr a vadászkastélya ablakából kipillantva felfigyelt a birtokán lelkesen fotózgató, igen csinos kis hölgyre, és mély rokonszenvet érezvén iránta, beszélgetést kezdett vele. A kis hölgy – aki magát okleveles építésznek mondta – elbódította azzal, hogy házát francia reneszánsz kastélyokhoz hasonlította, a parkot, a fákat és mindenekelőtt Döbröghy úr ízlését dicsérte kitartó lelkesedéssel.
Milyen frankó ez a kiscsaj, gondolta Döbröghy, aki talán már elunta a falubeli Marcsák és a Debrecenben ügyködő hosszú combú ukrán prostituáltak szolgáltatásait. Nemcsak izgalmas ez a csaj, hanem művelt is, gondolta. A kis hölgy – “a barátaim csak Annamarie-nak hívnak” – felajánlotta, hogy a Döbröghy-portáról készült művészfotókat közzéteszi majd a Határvidéki kastélyok című, jövő évben megjelenő, művészi kivitelezésű fotóalbumban.
Döbröghy szemét majd’ elfutották a könnyek, mikor a hosszú séta után Annamarie bejelentette, “egy perce sincs”, indulnia kell, várják a munkatársai Budapesten. Ám micsoda megkönnyebbülés volt, mikor valami érthetetlen hiba támadt az autó gyújtásában, és a kis hölgy hiába kínlódott az indítókulccsal. Döbröghy megtartotta megjegyzését az országutakon furikázó női sofőrökről, és miután gondoskodott róla, hogy a “legjobb” szerelő vontassa be a kis sportkocsit, felajánlotta a hölgyecskének, hogy maga viszi el a saját Mercedesén Budapestre. Majd este a titkárom fogadja a vadászokat, rendelkezett, és azt fontolgatta, hogy a kis hölgyet elviszi vacsorázni a Citadellára. Az ifjú hölgy se igent, se nemet nem mondott, csak tovább csevegett az autóban a francia várkastélyokról, ám végül hajlandónak mutatkozott arra, hogy valamelyik bárban egy icipici időt Döbröghy Pállal töltsön.
Attól a perctől kezdve, hogy Döbröghy Pál felhajtott egy korty pezsgőt az ifjú hölgy társaságában, az eseményeket nem rekonstruálhatjuk rendőrségi jegyzőkönyvek segítségével sem. Döbröghy Pál azt állította, hogy az első kortytól elveszítette az eszméletét, és másnap egy ócska szállodai szobában egy “Üdvözlet Ludas Pannitól”-feliratú cédulát talált a zakóján. Döbröghy káromkodott egy kiadósat, de csak ezután következett a fekete leves: a jelentősebb alföldi és budapesti lapok szerkesztőségeit elárasztották a részegen, idétlenül vigyorgó, meztelen Döbröghy Pálról és két kiskorú prostituáltról készített felvételek.
Döbröghy Pál feljelentést tett a rendőrségen. A rendőrség komolyan is vette a feljelentést, és kihallgatta Nagy Annamáriát, aki nem is tagadta, hogy Ludas Anna névvel született, ahogy azt sem, hogy – művészettörténeti érdeklődését kielégítendő – megfordult a Döbröghy-féle vadászkastélyban. Ám azt állította, hogy egyetlen kortyocskát ivott Döbröghy Pállal, majd az úr elvitte őt a Battyhyány térre, ahol neki a barátaival találkozója volt. Hogy Döbröghy hol mulatott – és főként kivel vagy kikkel –, hogy hogyan is kerülhetett a vérébe kábítószer, arról fogalma sincs természetesen. A rendőrség nem tudta Nagy Annamária alibijét megdönteni, nem találtak se a cédulán, se a fotókon ujjlenyomatokat, ahogy nem találták meg – hiába keresték – a fotókon látható meztelen kislányokat sem.
Döbröghy Pál, a nagy és előrelátó vendéglátó természetesen elérte, hogy a képeket a szerkesztőségekben semmisítsék meg, tekintettel arra, hogy – pontosan ugyanúgy, mint hét esztendeje – most is politikai indítékú rágalmazás áldozata lett. Ám mint hirtelen megritkult haja és szakálla is bizonyította, semmi sem gyógyíthatta a tisztességén esett sebeket. Jani és Sanyi, a két unokaöccs magában jót mulatott a bácsikájukat ért kópéságon, de azért a barátaik útján megfenyegették Annamarie-t, hogy a tréfa rosszul sült el, ezért úgy intézik majd, hogy ne lehessen tervező építész Magyarországon.
Ám Panni nem is akart tervező építész lenni Magyarországon. Nem tartotta magát elég kitartónak, és úgy ítélte meg, hiányoznak is a kapcsolatai, hogy az egyetem után önálló tervezőirodát nyithasson. Az éneklést sem akarta folytatni, mert a hallása megsérült az alternatív klubokban uralkodó ricsajtól, a “lelógós” fülbevalóktól pedig fémallergiát kapott. Belépett egy alternatív élelmiszereket és gyógynövénykészítményeket értékesítő hálózatba, ahol felettesei elvárták, hogy üzletkötésekkor halkan, nyugodtan, lassan beszéljen, és hogy megbízható, “háziasszonyos” külsőt nyújtson.
Egyesek szerint hősnőnk közben férjhez ment egy nagyon tehetséges, fiatal történészhez, aki Feudális viselkedésjegyek a rendszerváltás előtti és utáni Határvidéken címmel írt szakdolgozatot. De a mi Pannink nem lelhetett megfelelő támaszra egy ilyen szerény és csendes fiú mellett: Kovács Benedek tanársegéd-jelölt a cikkének még részleteit sem publikálhatta sehol – sőt témavezetője tévedésnek minősítette nemcsak a kutatási eredményeket, hanem a kutatási témát is.
Kovács Benedek karrierjének befellegzett, de közben hősnőnk nem búslakodott. A legügyesebb értékesítője lett a “gyógynövényeseknek”, és kellemesen háziasszonyos külsejével, üde, rózsaszín arcbőrével, szőkére bodorított hajjal, egy kicsi – ám egyáltalán nem zavaró – súlyfelesleggel, csinos, világos kosztümjeiben járta a vidéket. Nem volt olyan város Magyarországon, ahol ne beszélt volna arról, hogy őt a cég által értékesített gyógynövények mentették meg a szerelmi bánattól, a csalódástól, a depressziótól, a ráktól. Nem mutogatott túl sok táblázatot, nem idézett túl sok statisztikát, ám megjelenése olyan kedves és becsületes, munkája pedig olyan eredményes volt, hogy az amerikai központú cég jutalomképpen a Fidzsi-szigetekre küldte nyaralni.
Panni kipihenve, lebarnulva, még néhány kilót magára szedve tért vissza a Fidzsi-szigetekről. A rendőrségi jegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy ebben a hónapban Döbröghy Pál szülőfaluja majálisán találkozott az igen kellemes megjelenésű, szerényen és elragadóan viselkedő Kovács Benedeknével. A hölgy, aki átutazóban megállt egy pár percre pihenni a faluban, udvarias beszélgetést kezdeményezett a polgármester anyósával és feleségével, megemlítvén nekik, hogy a gyógynövényeknek, a rendszeres életvitelnek és a belső harmóniának köszönheti a kiegyensúlyozottságát és üde arcszínét.
Döbröghy Pál, aki a polgármester háta mögül titokban már megcsodálta a szép hölgy idomait, és elgyönyörködött kellemes hanghordozásában is, odalépett hozzá, bemutatkozott, hiszen az őt ért sorscsapások után már régóta keresett valamilyen gyógyírt. Ibike – hiszen Panni magát most így nevezte – egyáltalán nem hasonlított a sportkocsikban furikázó vagány szépségekre, olyan nyugodt, kellemes hangon méltatta a gyógynövényeket, és olyan nyugodt, megbízható mosollyal nézett Döbröghy Pál elkínzott szemébe, hogy Döbröghy eldöntötte, mielőbbi gyógyításra van szüksége.
Márpedig Döbröghyt az összes gyógynövény érdekelte. Így hát többször is felkereste Ibikét Budapesten, aki párnás kis kezével új és új kapszulákat húzogatott elő a retiküljéből. Döbröghy – ha igaz a hír – egyáltalán nem bánta volna, ha ez a párnás kis kéz szolgálja ki utolsó éveiben a felújított vadászkastélyában. Persze Döbröghy Pál óvatos maradt, de egy látogatás Ibike kétszobás, zuglói otthonában végképp megnyugtatta. Hiszen ezekben a napfényes szobákban senki sem gondolhat punkénekesnőkre, pezsgőbe kevert kábítószerre, gondolta Döbröghy Pál. A csak nehezen feltárulkozó Ibike elsírta Döbröghynek, hogy egy rafinált kalandornő miatt tavaly elhagyta férje, Döbröghy pedig könnyek között elmesélte, hogy felesége, Lenke tavaly meghalt egy fizetős szanatóriumban.
Ibike megértően, anyáskodva hallgatta, és mivel a gyógynövény-készítmények olyan varázslatos hatást idéztek elő Döbröghy Pál kedélyállapotában, hősünk úgy határozott hát, hogy az unokaöccseit is bemutatja Kovács Benedeknének. A gömbölyded Ibike persze ámuldozott a sok “szépség” láttán a régiségüzletben, és olyan naivan és természetesen viselkedett, hogy Sanyi négyszemközt kijelentette a bácsikájának, hogy ez az unalmas Ibike majd hálás lesz azért, hogy kastélyban élhet, és legalább körbeugrálja majd Pali bácsit a gyógyteáival és a befőttjeivel.
Hidd el, fiam, nekem már csak ez való, sóhajtott Döbröghy Pál, de azért le sem tudta venni a szemét a kosztümszoknya alatt feszülő fenékről, a ruganyos, telt idomokról. Ezek után ki hihette, hogy morfium- és kokain-származékok lapulnak Ibike ártatlan küllemű, mentollal ízesített pasztilláiban – ki hihette, hogy Döbröghy Pál, aki néhány hét alatt elfogyasztott több liter fenyőmag- és hibiszkusz teát, bekapott több kilónyi ártatlan táplálék-kiegészítőt, kábítószer-függőséggel kórházba kerül!
Ez már nem volt egyszerű kópéság a Döbröghy-fiúk szemében sem. Mikor megtalálták Ibike kastélyban hagyott üzenetét (“a túlzott gyógyszerfogyasztás árt az egészségnek – Ludas Panni”), a fiúk úgy döntöttek, nem bízhatnak többé a magyar rendőrség éberségében. Hiszen a hazai hatóságokat az események és hősnőnk lánykori neve egy réges-régi mesére emlékeztette, és talán ezért sem foglalkoztak kellő alapossággal Döbröghy Pál sérelmeivel. De mivel Döbröghy Pál nagy szégyenkezve kénytelen volt bevonulni kábítószer-elvonó kúrára az ország egy távoli intézetébe, és mivel a dolog kitudódott, a Döbröghy fiúk úgy döntöttek, nem veszik tréfára a dolgot.
Hiszen nem engedhették meg maguknak, hogy nagybácsikájuk valamiféle humoros leszámolás céltáblája legyen. Sanyi és Jani már hetedik régiségüzletüket nyitották meg, és mind a ketten most akartak megnősülni: Sanyi már kiszemelte egy bankár legkisebb lányát, Jani egy nemzeti érzelmű, szintén dúsgazdag szobrász unokáját. Bár szívüket betöltötte a rokoni aggodalom, a nyilvánosság előtt mégsem mertek a bácsikájuk védelmére kelni. Kellemetlen lett volna, ha a rosszindulatúak azt suttogják, hogy vagyonuk megalapozásában egy ilyen botrányos életű – egyesek által falusi tahónak nevezett – nagyevő-nagyivó segített.
Számos stratégiai megbeszélés után Jani és Sanyi úgy döntött, hogy “Panni-ügyben” egy fővárosi detektíviroda diszkrét szolgáltatásait veszik igénybe. Tárgyalásokat kezdeményeztek dr. Sas úrral egy szálloda különtermében, és megbízták azzal, hogy nyomozza ki, hősnőnk hol tartózkodhat, és tárjon eléjük valamilyen megoldást, hogyan is hallgathatnák el. A kitűnő dr. Sast azonban a nyomozás közben számtalan kellemetlen csalódás érte: a zuglói lakást már annak előtte felszámolták, hogy “Ibike” leleplezte volna magát, a “gyógynövényesek” pedig könnyek között emlékeztek meg legkitűnőbb értékesítőjükről, akinek nyoma veszett.
Hogyha leszámítjuk a kalandos fantáziájúak értesüléseit (Panni Norvégiába távozott egy terrorszervezet, egy másik életmód-tanácsadó cég, vagy a radikális feministák segítségével), akkor dr. Sasnak be kellett látnia, hogy bizonyos nyomok Svájcba vezetnek. Dokumentumokat mutatott a Döbröghy-fiúknak, miszerint Panni férjhez ment egy svájci állampolgárságú arabhoz, de dr. Sas arra már nem vállalkozott, hogy a svájci muzulmán közösségben is nyomozást folytasson.
Döbröghy Jani sóhajtott egyet, és felhívta a genfi székhelyű Wintertur nyomozóirodát, és találkozást beszélt meg velük egy budapesti szálloda különtermében. A Döbröghy fiúk ámulatára a Korona Szállóban maga Fritz Wintertur jelent meg remekbe szabott szürke öltönyében, egy tapasztalt női és férfi detektív kíséretében. A svájci úr nem sokat csevegett az időjárásról: elárulta, hogy Anna von Luddét kábítószer-kereskedelem miatt az Interpol is körözi, ezért örülne, ha megismerheti a magyar kalandornő múltjának részleteit.
Döbröghy Sanyi előkereste azt a régi fényképet, ahol Ludas Panni tizenkét évesen az akácfák alatt mosolyog, és beszámolt a két detektívnek mindarról, amit tudott: Ludasné öngyilkosságáról, Panni énekesnői karrierjéről. Egy pszichopatáról van szó, mondta keresett németséggel a detektívnő, aki eddig Wintertur úr oldalán fegyelmezetten hallgatott. Egy igazi pszichopata, aki nem képes túllépni a gyermekkori sérelmeken.
Sanyi jól megfigyelte ezt az érdekes és különleges küllemű detektívnőt, aki mint litván származású svájci állampolgár mutatkozott be. Izomzatával, rövidre vágott hajával, kiugró pofacsontjával épp olyan rettenthetetlennek látszott, mint az amerikai akciófilmek hősnői. Minna detektívnő, mesélte Wintertur úr, a rendszerváltás évében itt tartózkodott Magyarországon, és beszél is egy keveset magyarul. Ezért úgy látjuk ésszerűnek, hogy őt bízzuk meg Anna von Ludde magyarországi előéletének felderítésével. A Döbröghy fiúk bólintottak, és ellátták a különlegesen vonzó külsejű Minna Sliveniust Döbröghy Pálnak szóló ajánlólevelekkel.
A lelkileg még mindig megviselt Döbröghy Pált sokáig nyomasztotta a kastélyában Minna Slivenius jelenléte. A cselédek rettegtek a nyikorgó katonacsizmában, bőrruhában közlekedő detektívnőtől, ettől a “nyikitától”, aki esténként a nyitott ablaknál tisztogatta fegyvereit. De Döbröghynek azt kellett látnia, hogy a rideg, a magyart csak törve beszélő detektívnő – vele poharazgatván a kastély dísztermében – kis idő múltán feloldódik, és még a gyerekkoráról is hajlandó beszélgetni.
A megtört és idős Döbröghy már csak ritkán hagyta el hálószobáját. Sóhajtva állapította meg, hogy Minnácskának milyen jó alakja van, de ezt is halkan merte elárulni az inasának. Egy kicsit rettegett, hiszen a katonás Minna nácik, kábítószerüzérek, terroristák saját keze általi leleplezésével hencegett, amelyet Döbröghy úr a párnái között jóleső borzongással hallgatott. A Döbröghy fiúk Pesten úgy ítélték meg, hogy a szigorú Minna egy kicsit régóta tartózkodik már a Döbröghy-kastélyban, ezért óva intették a szép detektívnőtől a bácsikájukat. Még az a vén bolond szerelmes lesz, aggodalmaskodott Jani, ám időben megérkezett Svájcból Herr Winthertur távirata: az álöltözetben közlekedő Ludas Annát, (vagyis Nagy Annamáriát, azaz Kovács Benedeknét) lelőtték a zürichi repülőtéren, és Minnának Svájcba kell utaznia, hogy a halottat azonosíthassa.
Minna Slivenius ígéretet tett Döbröghy úrnak, hogy visszatér Magyarországra, és beszámol a szörnyűséges kalandornő utolsó napjairól. A beteg, összetört Döbröghy a párnáiból figyelte a fegyvereit tisztogató, rettenthetetlen detektívnőt. Valami egészen különös jutalom vár magára, Minnácska, sóhajtotta, ha Magyarországra visszajön. Minna Slivenius rejtelmesen mosolygott, és mihelyt Svájcban elintéződtek az Anna von Ludde halálával kapcsolatos formaságok – minthogy vonzalma az öregúr iránt tartósnak bizonyult –, bőrruhájába tűzött pisztollyal újra ott állt Döbröghy úr betegágyánál.
Feleségül veszem magát, Minnácska, sóhajtott Döbröghy Pál. Tudom, hogy unokaöcséim haragudni fognak rám az örökség miatt, de én valami igazi jutalmat szeretnék felajánlani a szabadítómnak. Minna bólintott, és ott a betegágy mellett tisztogatni kezdte a pisztolyát. Ám kicsit sajnálom szegény Pannit – folytatta elhaló hangon Döbröghy –, és nagyon sajnálom szegény édesanyját is, mert esküszöm az élő istenre, hogy szántszándékkal egyszer sem kívántam a halálát.
Minna elfordult, és odalépett az ablakhoz. Tekintetével végigpásztázta a parkot, és számítgatta, mikor kerülhet sor a szertartásra, hány gengsztermesével kell addig az öreg képzeletét jóllakatnia. Hány hold földről van szó, kérdezte, és kezét szép lassan végighúzta Döbröghy Pál karján. Döbröghy felsóhajtott, és sorolni kezdte a szántókat, gyümölcsösöket, vadászházakat és a kastélyában található értéktárgyakat.
Hát így is jó, sóhajtott Minna. És úgy döntött, minthogy az öregnek nincs sok hátra, visszacsomagolja a pisztolyt a táskájába.
A firenzeiek jót nevettek, Pamfilo pedig rázendített Cecco egyik vidám szonettjére.
Elégne a világ, ha tűz lehetnék,
ha szél lennék, elfújnám, mint a pelyhet,
ha víz, áradnék, hogy mindent lenyeljek,
ha Isten, mindent a mélységbe vetnék.
Ha én lennék a pápa, jót nevetnék,
hogy annyi jámbor hívőt seggre ejtek,
ha császár lennék, nem adnék kegyelmet,
körös-körül minden fejet leütnék.
Ha halál lennék, apámra vadásznék,
futnék tőle, ha én lennék az élet,
és nem bánnék az anyámmal se másképp.
Ha meg én lennék Cecco, aki tényleg
vagyok és voltam: jó nőkkel cicáznék,
s nektek jutnának a rondák, a vének.
Megfájdult a fejem – szólt Elisa szégyenlősen – ennek a rekedt hangú nőnek volt valami kellemetlen a hangszínében. És nem is értem, miért beszélt magáról egyes szám harmadik személyben.
– Rekedt hangú nő? – vágott közbe Giannetta. – Ragyogó teremtés! Milyen szívesen hallgatnám meg, hogyan is boldogult azzal a nagy örökségével, és milyen arcot vágott Jani és Sanyi, mikor a végén kiderült, hogy bolondot csinált belőlük...
Emília mélyen vallásos lévén, közbeszólt és kifejtette, hogy mennyivel kívánatosabb, ha valaki inkább a Gondviselés segítségével...
Pampinea és Giannetta gúnyosan nevetni kezdtek.
– Ne ítélkezzünk! Hallgassunk meg inkább egy ilyen mesét is – szólt közbe Filostrato.
„A szerelem többértelműségével szerettem volna játszani” - Az Irodalmi Cnetrifuga beszélgetésének szerkesztett változata a KÖNYVTÁR rovatban.
Bánki Éva honlapja
Bejegyzések
