"A nyájas olvasó már értesülhetett az Irodalmi Centrifugából arról, hogy egy ideje szerelmem, Nade közelről fotózott test- és fejrészleteit (érdekes kérdés: a fej miért nem egyértelműen a test része, a szem például úgy külön sosem szerepel aktnaptárakban, pedig a testnek is része, meg meztelen is) rajzolom, ragtapaszozom, grafittizem tele színes firkákkal, foltokkal, készítek a fényképre egy második képréteget, ha úgy tetszik második bőrt. Miért is?" - Kemény György beszélt a Nade sorozatról Bódis Krisztának.
Egy kis művészettörténet, rólam. Kisgyerek korom óta rajzolok, hosszú évtizedeken át ábrázoltam bármit szinte a fotóhűségig fejlesztve rajztudásomat, erről lettem ismert a képzőművészek között, de számos régebbi plakátom révén még a szó szerinti utca embere előtt is. Azután Nagy Kerek Évfordulós Születésnapomon performanszot celebráltam Nade segítségével, amely során meghaltam, majd újjászülettem. Jó, a performansz oké, de valóban megéltem (értsd: bemeséltem magamnak), hogy új élet kezdődik, új gyerekkor, új fiatalkor, és ez azóta is működik! Elsőnek fél év múlva (2006. őszén!) egy szempillantás alatt nem emberábrázoltam tovább, hanem üres fehér felületeket firkáltam, mázoltam be kompozíciókká, szakszavakkal: absztrakt expresszionista lettem. A sors azonban visszacsempészte az ábrázolást munkáimba, miután tonnaszám fotózok is, egyszer csak az üres fehér lapok helyébe becsusszantak fényképeim, és most már ezeket expresszionistázom tele, amivel természetesen el is rontom őket. Az elrontás! Más kell, hogy megmondja: egész életem során miért nem szerettem, szeretem a tökélyt, a töretlen szépséget, a hibátlan gömböt, amivel nem lehet mit kezdeni. Az érdesség, a hiba, a felvállalt pixel életelemem, a fogpasztacsillogású képeket, digitális rajzfilmeket, az agyonfotósoppozott reklámfotókat és folyóiratcímlaplányokat ki nem állhatom. Egyik ugyanolyan, mint a másik, szerintem ezt a jövőt érezte meg jó szimattal Madách a falanszterkép futószalagongyártottszéklábas látomásával. Az élet nem ilyen, a pörsenés, a hiba sokkal inkább valóság, mint a lakk, a glamúr, nincs az a gyönyörű kirakati bábu, amely versenyre kelhetne egy esendő, de élő emberi lénnyel, nincs az a virtuális "valóság", amely akár csak megtudná közelíteni magát a csupahiba valóságot. Nos, visszajutottunk Nadéhoz, akinek bőrét, látványát ugyanígy nem tisztelem, amikor munkáról van szó. Nyugtalanító képeket akarok létrehozni, (mint világéletemben), és nem gusztusos aktrészleteket, utóbbiakat túl sokan csinálnak amúgy is. Szeretem, ha a néző szemébe andalítás helyett kis por hull, ha picit megrezzen a gyomra, ezt élete végéig megjegyzi (és ami evvel jár: a kiváltó opuszomat is). És honnan jön egy-egy kép ötlete, hogy választom ki a sokból azt a keveset, amit elkészítek? A "Nade 18. avagy a fehér megtalálása" alapfotója öt éve nyáron Jesoloban készült. Monokiniben épített homokreliefet a parton a szokvány vár meg hasonlók helyett. (Egy idős úr gúvadt szemekkel nézte, és szabályosan ellökött, amikor fotózásom közben egy pillanatra véletlenül kitakartam előle a látványt, egyetlen másodpercet sem akart kihagyni...) A fotómnak csak a legéslegközepét használtam fel, nagyítottam ki, innen a bazinagy pixelek, amelyeket önként és dalolva vállalok (lásd fent: tökéletlenség igény, hiba igény). A mozdulat pedig azért ragadott meg, mert bár itt Nade homokbuckasort épített csupán, de én megláttam benne a gyerekkorában egy rossz mozdulat és következményei okán megtört baletttáncosnői pályakezdése ellenére még ma is balettáncosnős kéz- és lábtartást irreálisan hosszú újjaival (amelyeket egyízben még El Kazovszkij is kifigyelt és szóvá tett). Azután nekiestem a képnek, egy pici korty tömény akármi a tunningolás fokozására, zene a lejátszón, és ilyenkor jönnek belőlem a formák, a színek, a józan ésszel megfoghatatlan ösztönös mázolás eredményei, törlés ("ez de szar"), újabbak ("hű. ez baromi jó, zseni vagyok"), és egyszercsak a "most kész", innen kezdve csak elrontani lehetne. Azt hiszem, amit most meg próbáltam leírni mégis, a képcsinálás lelkiállapotát, ebben valószínüleg azonos vagyok ilyenkor akár Rembrandttal, vagy Van Goghgal is, csak hát igen, a végeredmény különbözik... És jött a hab a tortán, a munka hevében odakerült fehér "botocska". (Miközben igényem az egymást soha nem ismétlő soksok szín, a két végponthoz, a fehérhez és a feketéhez minden egyes darabomnál ragaszkodom, azaz születés is van, meg halál is, de közöttük tarkállik az élet vad gazdagsága.) Nade mozdulatának és eme fehér foltocskának a hirtelen és véletlenül létrejöttt kapcsolata egycsapásra fontossá vált, szólni kezdett a kész kép valamiről, ami eszem ágában sem volt megkezdésekor, hogy a fotómasina elkattintásának ősrégi pillanatáról már ne is beszéljek. Azt mondja érzésem szerint, hogy a világ ránk zúduló zűrzavarviharában mindenkinek kell találnia egy szigetet, egy biztonságos pontot, meg kell lelnie valahol a fehér békéjét, ahol megnyugodhat és feltöltődhet, ahonnan erőt meríthet a vihar elviseléséhez, kivédéséhez. És hogy ezt épp egy nő képezi le nálam, épp Nade, az a legtermészetesebb, csak a művészettörténet hosszan kanyargó folyamába lép be ő is, sok elődje nyomába. Mit is felejtettem ki? A "születés" szó megvolt, az "élet", a "szerelem", a "test", végül a "halál" szavak is kipipálhatóak. Itt megállj és csitt, minden mást, ami kimaradt eme önboncolásomból, hangos gondolkodásomból mondjon el a "Nade 18. avagy a fehér megtalálása" kép.
Kemény György
Legyen több, mint egy blog, legyen más, mint "kép mellé beszélés".
Az alábbi szöveg Bódis Kriszta és Kemény György e-mail váltásának részleteiből született.
Bódis Kriszta: Minden kísérlet
"...ez úgy kiszakadt belőlem most. Nadéról (=Detty) sorozatot csinálok, rázummolok a szemére, fülére, stb. és a fotóimat az itt látható módhoz hasonlóan színesen befirkálom/graffitizem, mittudoménmitcsinálokvelük. Kiállítás esetén ezekről lehetőleg nagyméretű (másfélszer két méter, vagy más is lehet) papírnagyításokat csináltatok. Majd. Mert még messze nem érzem, hogy a sorozat végén lennék, és csak ha már azt gondolom, hogy ennyi, ácsi, akkor fogom mutogatni (ajánlgatni?) majd másoknak is. Ez a triptichon váratlanul, betervezetlen ötletként merült fel bennem, és bírom, azonkívül - lehet, hogy tévesen - olyan Irodalmi Centrifugás szellemiségűnek sikeredett szerintem," (KGY)
A csábító
"...nincs kedved írni erről a munkáról? szerintem érdekes volna, talán valami naplóféle? illsztrációkkal? " (BK)
"Gondolkodom, tehát vagyok. Érdekel az ötleted. Időt kérek, hogy belülről is eldöntsem mi legyen. Ha igen, akkor sem tudnék sorozatot írni (semmiféle bérlet nem megy nekem, sem színházi, sem korcsolya, sem írnikell bérlet), hanem felindulásból (ahogy majdnem mindent csinálok, munkáimat teljesen) mondjuk egyszer, no kétszer (?) esnék neki a számítógépnek. Ki fog derülni számodra, nomeg az én számomra is ez az igen, vagy nem. Szinte elfelejtvén már ifjúkori (=két nappal ezelőtti) zsengémet, a Triptichont máris egy új opuszon dolgozom, és formálódik az is bennem, hogy erről esetleg már írok is..." (KGY)
Anya
"...kísérlet, és csak, ha jólesik..." (BK)
"Azt hiszem szemérmes ember a képzőművész, amíg nem engedi nyilvánosság elé munkáját, addig nem szeret beszélni róla, magánügyének tekinti, hogy mikor kinlódott esetleg napokig egy szín kicserélésén mondjuk, és mikor sikerült valamit tíz perc alatt megvalósítania, ami eszébe jutott (=például ilyen volt a Triptichon), és valóban magánügy is. Csakhogy ott van igazad, hogy napjainkban semmi nem érdekli jobban az embereket, mint mások testi, vagy lelki levetkőzése, gátlástalan kitárulkozása minden tekintetben, a magánnál is magánügyebbek! Meg van az a duma, hogy "egy kép többet mond ezer szónál". Azután soksok képzőművész
társam sem írni, sem beszélni nem tud, dadog, hebeg, vagy ha muszály mégis megnyilvánulnia, akkor hülyeségeket mond, merthogy: "Helyettem beszéljenek a műveim".
...foglalkoztat az ötleted, még ha elsősorban az ellene szóló érveket sorolom is. A Triptichon egy jó pillanat sugallatában született, és - mint írtam is - egyből az Irodalmi Centrifuga jutott eszembe róla." (KGY)
A nők
"Egyáltalán nem kitárulkozós szövegre gondoltam, sokkal inkább foglalkoztat engem az alkotás folyamatának megfogalmazása, megragadása, fölmutatása, és ami itt lehetőségként felcsillan, a művészeti ágak közti határok feszegetése, összemosása, szóval a képek mellett egy kísérő (kísértet?) műről volna szó, ilyesmi... És Nade is megszólalhatna... Miért ne léphetne ki a hagyományos -modell, múzsa- passzív szerepéből ezzel az aktivitással? Ez volna az igazán Irodalmi Centrifugás...Nade ugye!" (BGY)
Bódis Kriszta: Minden kísérlet
"...ez úgy kiszakadt belőlem most. Nadéról (=Detty) sorozatot csinálok, rázummolok a szemére, fülére, stb. és a fotóimat az itt látható módhoz hasonlóan színesen befirkálom/graffitizem, mittudoménmitcsinálokvelük. Kiállítás esetén ezekről lehetőleg nagyméretű (másfélszer két méter, vagy más is lehet) papírnagyításokat csináltatok. Majd. Mert még messze nem érzem, hogy a sorozat végén lennék, és csak ha már azt gondolom, hogy ennyi, ácsi, akkor fogom mutogatni (ajánlgatni?) majd másoknak is. Ez a triptichon váratlanul, betervezetlen ötletként merült fel bennem, és bírom, azonkívül - lehet, hogy tévesen - olyan Irodalmi Centrifugás szellemiségűnek sikeredett szerintem," (KGY)
A csábító
"...nincs kedved írni erről a munkáról? szerintem érdekes volna, talán valami naplóféle? illsztrációkkal? " (BK)
"Gondolkodom, tehát vagyok. Érdekel az ötleted. Időt kérek, hogy belülről is eldöntsem mi legyen. Ha igen, akkor sem tudnék sorozatot írni (semmiféle bérlet nem megy nekem, sem színházi, sem korcsolya, sem írnikell bérlet), hanem felindulásból (ahogy majdnem mindent csinálok, munkáimat teljesen) mondjuk egyszer, no kétszer (?) esnék neki a számítógépnek. Ki fog derülni számodra, nomeg az én számomra is ez az igen, vagy nem. Szinte elfelejtvén már ifjúkori (=két nappal ezelőtti) zsengémet, a Triptichont máris egy új opuszon dolgozom, és formálódik az is bennem, hogy erről esetleg már írok is..." (KGY)
Anya
"...kísérlet, és csak, ha jólesik..." (BK)
"Azt hiszem szemérmes ember a képzőművész, amíg nem engedi nyilvánosság elé munkáját, addig nem szeret beszélni róla, magánügyének tekinti, hogy mikor kinlódott esetleg napokig egy szín kicserélésén mondjuk, és mikor sikerült valamit tíz perc alatt megvalósítania, ami eszébe jutott (=például ilyen volt a Triptichon), és valóban magánügy is. Csakhogy ott van igazad, hogy napjainkban semmi nem érdekli jobban az embereket, mint mások testi, vagy lelki levetkőzése, gátlástalan kitárulkozása minden tekintetben, a magánnál is magánügyebbek! Meg van az a duma, hogy "egy kép többet mond ezer szónál". Azután soksok képzőművész
társam sem írni, sem beszélni nem tud, dadog, hebeg, vagy ha muszály mégis megnyilvánulnia, akkor hülyeségeket mond, merthogy: "Helyettem beszéljenek a műveim".
...foglalkoztat az ötleted, még ha elsősorban az ellene szóló érveket sorolom is. A Triptichon egy jó pillanat sugallatában született, és - mint írtam is - egyből az Irodalmi Centrifuga jutott eszembe róla." (KGY)
A nők
"Egyáltalán nem kitárulkozós szövegre gondoltam, sokkal inkább foglalkoztat engem az alkotás folyamatának megfogalmazása, megragadása, fölmutatása, és ami itt lehetőségként felcsillan, a művészeti ágak közti határok feszegetése, összemosása, szóval a képek mellett egy kísérő (kísértet?) műről volna szó, ilyesmi... És Nade is megszólalhatna... Miért ne léphetne ki a hagyományos -modell, múzsa- passzív szerepéből ezzel az aktivitással? Ez volna az igazán Irodalmi Centrifugás...Nade ugye!" (BGY)
Bejegyzések
